A Véres-hegygerinctől a Hamburger Hillig

Csaták az Ashau-völgyben

A vietnami tudósítások és beszámolók révén egyes régiók és városnevek ennyi idő elmúltával is ismerősen csengenek sok kortárs és veterán számára. Ilyenek a Mekong-delta, a Vasháromszög, Khe Sanh vagy a demilitarizált övezet, ahogy a súlyos csatákat látott Ashau-völgy is.

us_trooper_looking_down_on_ashau_valley_1969.jpg

Amerikai katona tekint le a köddel borított Ashau-völgyre

A Dél-Vietnam északnyugati csücskében, Thua Thien tartományban található völgy a háború során többször is okozott fejtörést az amerikai hadvezetésnek. A negyvenöt kilométer hosszú, legszélesebb pontján bő három kilométeres völgy az Annami-hegyvonulat közepén, a laoszi határ mellett húzódott. A fákkal és elefántfűvel borított hegyek között kanyargott a Rao Lao folyó, de a hegyi törzsek falvait leszámítva település egy sem akadt itt.

thua_thien_map.jpg

Thua Thien tartomány térképe

A Vietnami Néphadsereg már 1964 óta használta a völgyet beszivárgási és utánpótlási útvonalként. Az amerikai és dél-vietnami különleges erők ezért felállítottak három támaszpontot, egészen pontosan A Loui, Ta Bat és Ashau falucska mellett. Az elszigetelt bázisok azonban könnyű célpontjai lettek az észak-vietnami alakulatoknak. A dél-vietnamiak ‘65 végén fel is adták itteni táboraikat, az Ashau melletti amerikai vezetésű, de vegyes állománnyal működő támaszpontot pedig heves ostrom után, 1966 márciusában rombolta le a 325. VNH-ezred. Más szóval 1966 tavaszától a völgy teljes egészében az észak-vietnamiak kezén volt. Giap tábornok utasítására buldózerek és több száz munkás dolgozott itt: táborokat, védműveket és álcázott raktárat építettek, illetve felderítették és belakták a nagyobb barlangokat is. A meglevő ösvényeket kibővítették, illetve utat is kialakítottak a gépjárművek számára. Ezután pedig az új útvonalakat összekötötték a nyugatabbra húzódó Ho Si Minh-ösvénnyel.

nva_transport.jpg

A délre irányuló hadianyag-szállítás egyre fokozódott

Westmoreland tábornok is tisztában volt a terület jelentőségével, de a völgy megtartásához rengeteg katonára lett volna szüksége, márpedig ehhez 1966-ban még nem lett volna elegendő az amerikai csapatlétszám. Később pedig a demilitarizált övezet védelme lett a legfontosabb feladat az északi régióban, ahol az ellenség megmutatta magát és így veszteségeket lehetett neki okozni. S bár a tábornok nem adta fel a völgy megtisztításának ötletét, közbeszóltak a ‘67 végi határcsaták, illetve a ‘68 elején indított Tet-offenzíva. Ezután viszont nem odázhatta tovább a dolgot, ugyanis a Huét lerohanó és heteken át tartó észak-vietnami egységek az Ashau-völgyből érkeztek. A körzetet muszáj volt megtisztítani.

op_delaware_april_1968.jpg

Dombtetőn kialakított leszállóhely a Delaware-hadművelet során

Ezt a célt szolgálta az 1968. április 19-én indított Delaware-hadművelet, melyben az 1. légimozgékonyságú hadosztály vett részt. A körzetben tapasztalt heves légelhárító tűz és az eleinte cudar időjárás (a sűrű köd és az esőzések) nagyban megnehezítette a helikopterek dolgát. Az utánpótlást megkönnyítése végett a visszafoglalt A Loui melletti régi támaszpont repterét rendbe hozták, így már a C-130-asok is szerephez jutottak. A körzetet átfésülő gyalogság hatalmas raktárakat talált, bennük számottevő felszereléssel, ideértve légvédelmi gépágyúkat és teherautókat. Amint az időjárás megint rosszabbra fordult, az utánpótlás ismét akadozott. A művelet ezért május 17-én véget ért, az amerikai és dél-vietnami erők pedig elhagyták a völgyet. Bár majdnem 870 holttestet találtak és a felszámolt ellenséges hadianyag mennyisége sem volt lebecsülendő, a hadvezetés tisztában volt vele, hogy a területet így sem sikerült teljesen megtisztítani. Az amerikaiak kevesebb mint 200, a dél-vietnamiak 26 főt vesztettek, de majdnem harminc légi jármű veszett oda (köztük egy C-130-as szállítógép), és jóval több sérült meg a légvédelmi tűz, illetve a köd okozta balesetek következtében. Az észak-vietnamiak pedig újra visszatértek a csata után… Westmoreland tábornok nem akarta annyiban hagyni, de júniusban át kellett adni a MACV vezetését Abrams tábornoknak, aki nemsokára újabb akciót rendelt el a körzetben.

Korabeli felvételek a Delaware-hadműveletről

1968. augusztus 4-én tehát megkezdődött a Somerset Plain-művelet, melyben a 101. légideszant hasonló nehézségekkel szembesült, mint a légilovasság… Helyből három napot kellett várni az eredeti ütemtervhez képest, hogy a köd eloszoljon, de ez az észak-vietnami légvédelem dolgát is megkönnyítette: bár a csapatok kirakása veszteség nélkül zajlott, a légelhárító tűzben hat Cobra csatahelikopter, egy megfigyelő helikopter és egy F-4 vadászgép veszett oda. Az amerikaiak, illetve a később csatlakozó dél-vietnami egységek ezúttal nem találtak ellenséges raktárakat, sőt, a nagyobb északi csapattestek is visszahúzódtak előlük Laoszba, így csak kisebb összecsapások zajlottak. Az eső miatt megint gondok adódtak az utánpótlással. A művelet augusztus 19-én zárult: az amerikaiak 19 halottat veszítettek, a dél-vietnamiak 80-at; összesen 181 észak-vietnami holttestet találtak. Az akció mérlege tehát elkeserítő volt.

hill_patrols.jpg

Hegynek fel, hegynek le

Immár egyértelmű volt, hogy az észak-vietnami légvédelem és az időjárás sok esetben egyszerűen ellehetetleníti a helikopteres utánpótlást ezen a vidéken. Így került szóba egy betonút kiépítése. A 101-esek műszaki alakulatai neki is láttak és három hónap alatt megépítették az első 32 kilométert, támaszpontjuktól, a Hué melletti Camp Eagle-től az Ashau-völgy keleti széléig. Ahhoz, hogy a maradék tizenegyet is be tudják fejezni, újabb hadműveletekre volt szükség.

Az első az 1969. január 20-án megkezdett Dewey Canyon volt. Ennek során a 9. tengerészgyalogos ezred az Ashautól északra fekvő Da Krong-völgyön keresztül az észak-vietnamiak 611. báziskörzetét vette támadás alá, ahol a felderítők szerint egyre fokozódott a hadianyag-szállítás. A VNH keményen ellenállt, noha az összecsapások többsége csak szakaszerejű egységek harcából állt. Az amerikaiak menet közben telepített mobil tűztámogató bázisokat használtak a gyalogság támogatására, ami egy ideig jól működött. Azonban nemsokára bekapcsolódott a küzdelembe a Laoszban elrejtett észak-vietnami tüzérség is: a nagy lőtávolsággal bíró, szovjet gyártmányú 122 mm-es lövegek az amerikai ütegeket vették célba és mivel nagy részüket természetes barlangokban állították fel, a választűz nem tudott bennük kárt tenni. A tengerészgyalogosok végül elérték az ellenséges báziskörzet szélét és parancsnokaiktól engedélyt kértek, hogy átkelhessenek laoszi területre és végre kiiktathassák a vietnami nehéztüzérséget. Abrams tábornok, aki tisztában volt a Fehér Ház vonatkozó állásfoglalásával, egyelőre nem adott engedélyt. Február 20-án a 9/2. zászlóalj H százada, a zászlóaljparancsnok, Barlow ezredes utasítására így is átkelt a határon és rajtaütött az egyik észak-vietnami konvojon, majd gyorsan visszatért vietnami területre. 24-én futott be Abrams üzenete, aki végül is vonakodva engedélyezte a laoszi behatolást, szigorúan két kilométeres mélységig. Bár az ütegállásokat nem érték el, a 2. zászlóalj több alkalommal megütközött a körzetet védő VNH-alakulatokkal és a még vietnami területen működő 1. és 3. zászlóaljjal egyetemben olyan hatalmas raktárakat fedeztek fel, ami majdhogynem egyedülálló a háború történetében. Tam Boi mellett például egy olyan bombabiztos komplexumra leltek, mely tizenegy sziklába vájt gigantikus alagutat foglalt magába, bennük parancsnoksággal, szerelőműhellyel, raktárakkal és kórházzal. A tengerészgyalogosok harci kedve komoly lökést kapott, amiért végre ott csaphattak le az ellenségre, ahol azelőtt érinthetetlennek számított.

operation_dewey_canyon_wounded_marine.jpg

Tengerészgyalogosok támogatják sebesült bajtársukat
a Dewey Canyon-hadművelet végén

A március közepén zárult Dewey Canyon összességében a konfliktus egyik legsikeresebb amerikai hadművelete volt. David Winecoff százados úgy fogalmazott: “A Vietnamban töltött 27 hónapom alatt ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor a hírszerzési adatok egészen a századszintig eljutottak és az egyetlen alkalom, amikor a műveleti terv kompetens hírszerzési anyagokon alapult.” A parancsnokok kiemelték a fegyvernemek kooperációját is (a hadsereg helikopterei, a légierő és a tengerészgyalogság repülőgépei, illetve a tüzérség kiválóan együtt dolgoztak). A VNH-t felkészületlenül érte, hogy az amerikaiak bemerészkedtek olyan körzetekbe, ahova eddig nagy erőkkel még sosem; veszteségeik nyomán ebben az évben nem is tudtak jelentős offenzívát indítani az északi régióban, a 611. báziskörzetet pedig az amerikaiak lényegében felszámolták. Eközben 500 tonna ellenséges hadianyagot semmisítettek meg (köztük 73 légvédelmi eszközt, 18 löveget, majdnem 1000 gépkarabélyt, illetve 99 tonna rizst), több mint 1600 katonával végeztek, bár saját veszteségük sem volt csekély: 130 halott és 920 sebesült.

Az ezután következő három szövetséges akció azt szolgálta volna, hogy ugyanezt az Ashau-völgyben is megvalósítsák. Mindegyik a völgy egy adott harmadára koncentrált.

into_new_position.jpg

Az 1. légilovasság gyalogos járőre a terepen

Ennek értelmében először az Ashau déli szakaszán indultak támadásra a 101-esek, 1969 márciusában a Massachusetts Striker-művelet keretében. A 327/2. zászlóalj nagyobb ellenséges alakulatokat nem talált, viszont megint csak jelentős raktárakat fedeztek fel, illetve egy betonutat, több teherautót és buldózert, sőt egy szerelőműhelyt is. A 502/1-eseknek már nehezebb dolguk volt. A korai monszunesők folytán ugyanis újra használatba kellett venni a korábban feladott Veghel tűztámogató bázist. Az ide küldött C századot azonban már földet éréskor egy észak-vietnami lesállás fogadta. A heves tűzben több helikopter is megrongálódott, de a szorongatott helyzetben levő amerikaiaknak sikerült több rohamot is visszaverni, illetve a légi támogatást is kihasználták. A VNH végül visszavonult, a frissen érkezett amerikai alakulatok pedig hozzáláttak a környék felderítéséhez: nemsokára megütköztek a 816. észak-vietnami zászlóaljjal, amely beásta magát a 800 méter magas A Tay-hegyen. Ami itt történt, előjátéka volt annak, ami később a 937. magaslaton történt. Az egymást követő rohamok során a támadást vezető két amerikai század 50 százalékos veszteséget szenvedett, a tüzérségi tűz pedig nem tett jelentős kárt az észak-vietnami bunkerekben; ezzel szemben a vietnami századok többször is indítottak ellentámadást, nem egyszer éjszaka. A Dong A Tay ezzel elnyerte a Véres-hegygerinc nevet.

hilltop.jpg

Tájkép csata után

A patthelyzet feloldására a légierő kipróbált valami újat: késleltetett gyújtású, 450 kilogrammos bombákat vetettek be, mert úgy vélték, ezzel talán be lehet omlasztani a gerinc alatt kiásott központi alagutat. Az ötlet bevált: a gerinc teteje összerogyott és a másodlagos robbanások is arra utaltak, hogy a bombázás ezúttal nemcsak a növényzetben tett kárt. Bár az észak-vietnami alakulatok egy része ennek folytán visszavonult, éppen elegen maradtak a fedezékekben, hogy az előrenyomuló amerikaiakat most is heves tűzzel fogadják. Három további rohamra és ismételt tüzérségi csapásokra volt szükség, hogy a támadók aznap délutánra végre elérjék és megtisztítsák a gerinc tetejét. A közeli bunkerkórházban talált névsor alapján kiderült, hogy az északi zászlóalj fele elesett vagy megsebesült az elmúlt hónap során; kevesebb örömre adtak okot a feliratok szerint a kaliforniai Berkeley egyetem hallgatói által a Vietnami Néphadseregnek adományozott élelmiszer-készletek. Az amerikaiak 35 halottat és több mint 100 sebesültet vesztettek a magaslat elfoglalása közben. Innen kiindulva folytatták a felderítést és a környéken talált raktárakat látva ők is elképedtek.

ap_bia.jpg

Az Ap Bia-hegy a laoszi határtól pár kilométerre magasodott

Ennek nyomán az itt állomásozó észak-vietnami erők még inkább visszaszorultak a laoszi határ felé. Itt állt az Ap Bia, amelyet az amerikai térképeken – tengerszint feletti, méterben mért magassága okán – 937. magaslatként jelöltek. A hegyet 1969 tavaszán a harcedzett, elit 29. észak-vietnami ezred 1200 katonája tartotta. Az elmúlt években ezen a környéken is komoly erődítési munkálatokat végeztek: álcázott bunkereik és lőállásaik harcra készen várták az amerikaiak újabb támadását, mely nemsokára meg is indult.

troops_arrive_in_ashau.jpg

A 101. légideszant katonái egy UH-1-esről szállnak le

Május 10-én, az Apache Snow-hadművelet első napján öt szövetséges zászlóalj (az amerikai 101. hadosztályból a 187/3-as, az 506/1-es és az 501/2-es, illetve a dél-vietnami 1. hadosztályból a 4/1-es és 2/1-es) szállt helikopterre, hogy behatoljon az Ashau-völgy északi részébe. A 187/3-as a 2. leszállóhelyen ért földet, az Ap Biától két kilométerre északnyugatra. A gyalogság előrenyomult a hegy lába felé. Egyelőre nem találkoztak ugyan észak-vietnami erőkkel, de számos védművet felfedeztek; az ellenség közel volt. Délután háromnegyed öt körül a B század nekiindult a hegyoldalnak. Egy ösvényt követtek, mikor az állásaikban megbújó északiak hirtelen heves tűz alá vették őket kézifegyverekkel. A támadók erre légicsapást kértek, majd az alkonyat közeledtével visszahúzódtak.

battle_on_the_hill.jpg

101-esek tűzharcban a hegyoldalon

Másnap óvatosan folytatták az utat felfelé, miközben sokasodtak az összecsapások. A zászlóalj-parancsnok, Weldon Honeycutt alezredes odavezényelte a C századot is, akiknek a B-vel párhuzamosan kellett felfelé haladniuk a több helyen ijesztően meredek hegyoldalon, míg a D századnak a hegy északi oldala felől kellett kerülnie. Még most sem tudták biztosan, pontosan milyen erejű egységekkel állnak szemben...

hh_map.jpg

Az Ap Bia-hegy környéke

Május 12-én mindhárom egység nekivágott a csúcs felé, de hiába előzte meg a rohamot légi és tüzérségi előkészítés, az észak-vietnami bunkereknek ez láthatóan meg se kottyant. Véres közelharcok következtek: a Vietnami Néphadsereg katonái, akik amúgy is híresek voltak elszántságukról, keményen védekeztek, nem egyszer indítottak ellentámadást vagy csalogatták be az amerikaiakat álcázott erődítményeik lővonalába. Alaposan kiépített állásaikat csakis közelről, kézifegyverekkel, gránátokkal, könnyű páncéltörőkkel és hátrasiklás nélküli lövegekkel lehetett kifüstölni. Néhány fős járőreik pedig bárhol előtűnhettek a sűrű növényzetből és többször is tűz alá vették a visszafelé bandukoló sebesülteket vagy sebesültszállítókat, de orvlövészeik is állandó veszélyt jelentettek. Aknavetőikkel és géppuskáikkal az utánpótlást hozó és a sebesülteket kiemelő helikoptereket is komolyan fenyegették. A légitámadások és tüzérségi csapások többnyire hatástalanok voltak, ráadásul még a fedezéknek használható növényzetet is letarolták. A közvetlen légi támogatást végző csatahelikopterek ráadásul tévedésből többször is az amerikai gyalogságra csaptak le. Közben az időjárás (a hőség és a kíméletlen felhőszakadások) sem dolgozott a katonák kezére. Május 18-án például a hegytetőt kis híján elérő 187-esek támadását a lejtőn lezúduló sártömeg hiúsította meg, de az amerikai veszteséglistára még villámcsapásba belehalt katonák nevei is felkerültek.

Sebesültkivonás és -ellátás

A szakaszok és századok pár nap leforgása alatt durván 50 százalékos veszteséget szenvedtek (számos tiszt és altiszt is elesett), az állományt pedig újoncokkal, illetve második lépcsős legénységgel tudták csak kiegészíteni, akik nemhogy nem voltak szerves részei egy-egy alegységnek, de általában harci tapasztalattal sem rendelkeztek. Ráadásul az ellenség közelsége és portyái miatt éjszakai is csak pár óra pihenés jutott mindenkinek. Parancsnokuk nagy számú repeszvédőmellényt hozatott, hogy az RPG-k és a fákra erősített Claymore-jellegű aknák szilánkjaitól nagyobb biztonságban legyenek, egy-egy rohamhoz pedig annyi lőszert és gránátot vittek magukkal, amennyi fizikailag csak lehetséges volt, de még a szanitéceket is megrakták géppuskalőszerrel... Az amerikaiak időnként könnygáz-gránátokat is bevetettek a bunkerek ellen: a csatahelikopterek egy ízben így kényszerítettek ki állásaiból egy észak-vietnami szakaszt, hogy utána gépágyúikkal megtizedeljék őket, máskor viszont a tüzérség által kilőtt könnygáz rossz helyen csapódott be és támadáshoz készülődő saját gyalogságukat lassította.

us_trooper_getting_wounded.jpg

Gránátrobbanástban megsebesülő amerikai katona

A deszantosok harci kedve mindezek következtében komolyan megcsappant és a hegyet húsdaráló jellege miatt egyre többször emlegették Hamburger Hillként. A már említett Honeycutt alezredesre a támadás erőltetéséért vérdíjat ugyan nem tűztek ki egymás közt a katonák, de egyre többször emlegették a felmenőit és egyre többször került szóba a parancsmegtagadás lehetősége… Parancsnokuk – akinek rádiós hívójele Blackjack volt – honeycutt.jpgegyébként nem maradt távol a küzdelemtől. A koreai háborúban már vett részt hasonló akcióban: akkor is egy erősen védett dombot kellett bevennie és akkor is a 187-esek soraiban harcolt, egyelőre századparancsnokként (egy bizonyos William C. Westmoreland dandártábornok vezetése alatt), de végül sikerrel járt. Kemény, támadó kedvű tisztként most sem tagadta meg önmagát: a csata során háromszor is megsebesült, de posztját csak egy gyors orvosi bevatkozás erejéig volt hajlandó elhagyni. Május 18-án egy megfigyelő helikopter fedélzetén röpködött a csatatér felett az erős légvédelmi tevékenység ellenére, tüzet vezetett, irányította a századokat, később pedig személyesen is ellátogatott az arcvonalra, közben rádiósaival együtt megütközött néhány portyázó észak-vietnami osztaggal. Amikor pedig késő délután megtudta, hogy az egyik százada a hegyoldalban hagyta összes halottját a rendezett visszavonulás során, akkor az eső, a sár és az ellenséges tűz ellenére is visszahajtotta katonáit, hogy hozzák le a holttesteket. A feladatot csak késő estére tudták teljesíteni, de megtanulták, hogy parancsnokuk komolyan veszi az “embert hátra nem hagyunk”-elvet. A helyzetet közben súlyosbította, hogy a délnyugat felől, vagyis a 916. és a 900. magaslaton át közelítő 506/1. zászlóalj iszonyú lassan haladt a nehéz terep és a VNH heves ellenállása folytán, pedig Honeycutt rájuk is számított volna a csúcs elfoglalásánál.

demoralised_gi.jpg

Kimerült amerikai katona

Az észak-vietnamiak helyzete sem volt irigylésre méltó. Parancsba kapták, hogy az utolsó emberig védjék a magaslatot. A súlyos küzdelemben egyes alegységeik 80 százalékos veszteséget szenvedtek, de olyan is akadt, amely lényegében megszűnt létezni. Éjszakánként szállították át sebesültjeiket Laoszba, illetve ekkor érkezett nekik utánpótlás. Bár az amerikai légierő gépei igyekeztek ezt akadályozni, a VNH számos ösvényt ismert és ha időnként oda is veszett egy-egy lőszerszállítmány, a művelet akkor sem állt le. Egyébként a hegyet és környéket megdolgozó repülők összesen majdnem 1100 tonna bombát és bő 140 tonna napalmot zúdítottak le rájuk.

pavn_mortarmen.jpg

Észak-vietnami aknavetős alakulat

Május 16-ára már az amerikai sajtó is megneszelte, hogy jelentős összecsapás zajlik az Ashau-völgyben. Egyre több tudósító tűnt fel tehát a környező támaszpontokon, egyesek pedig a csatatérre is kimerészkedtek. Az itt készült fotóik, illetve a Hamburger Hill elnevezést kihangsúlyozó riportjaik nem meglepő módon csak fokozták az otthoni háborúellenes hangulatot, ahogy az egyik közlegény Honeycuttra vonatkozó megjegyzése is, mely szerint: “Az a nyavalyás Blackjack addig nem nyugszik, míg mindannyiunkat meg nem ölet.”

hamburger_hill_wounded_3.jpg

Kivonásra váró amerikai sebesült

A 101. hadosztály parancsnoka, Zais tábornok 18-án már a visszavonulást fontolgatta, ám ő sem akarta ilyen veszteségek után otthagyni a csatateret, inkább új egységeket vetett be. Május 19-én három zászlóalj (az 501/2-es, az 506/2-es és a 3. VKH-ezred 2. zászlóalja) érkezett a körzetbe. (Zais egyébként a veszteségekre való tekintettel leváltotta volna a 187-eseket az 506-osokkal, de Honeycutt ragaszkodott hozzá, hogy most már az ő emberei foglalják el a csúcsot.) A friss egységek révén a hegyet és az ott maradt észak-vietnami egységeket lényegében körülzárták és május 20-án, délelőtt tíz órakor, többórás légi és tüzérségi előkészítés után mind az öt zászlóalj megindult a felfelé. Az első védelmi vonalat üresen találták és a katonák már reménykedtek abban, hogy ellenfeleik visszavonultak. Nem így történt: a második vonalhoz érve megint heves tüzet kaptak. Elkeseredett harcban, bunkerről bunkerre haladva tisztították meg a letarolt területet, míg a századok végre egyesülhettek odafent a hegytetőn, délután öt óra körül. Az egyik fára az egyik deszantos kartont tűzött ki, melyen a magaslat új neve, a Hamburger Hill állt. Egy bajtársa később kiegészítette a feliratot egy rövid, de igencsak kifejező mondattal: “Megérte?”

hilltop_cardboard_sign.jpg

Bajonett, fekete deszantos kendő és az elhíresült név

Tíz nap alatt az amerikaiak 70 halottat és 372 sebesültet vesztettek, míg a dél-vietnami zászlóalj 31 halottat. Több mint 630 észak-vietnami holttestet számláltak össze és a Laoszban tartózkodó felderítők szerint még legalább 1100 halottat és sebesültet szállítottak át az északiak a határon. A hegy számos alagutat, egy nagyobb kórházat, ezredparancsnokságot és raktárakat rejtett, ahol tíz tonna rizst, 75 ezer lőszert, 125 egyéni és 25 nehézfegyvert találtak. Nemsokára az odaszállított buldózerekkel utat alakítottak ki a hegytetőig, melyet aztán páncélozott járművekkel biztosítottak. A VNH időnként indított kisebb akciókat, de nem kísérelte meg az Ap Bia visszafoglalását. Nem is volt rá szükség: a 101. hadosztály újonnan kinevezett parancsnoka, John Wright vezérőrnagy nem kívánt egy teljes zászlóaljat lekötni egyetlen magaslat védelmében és június 5-én kiüríttette a környező állásokat. Az észak-vietnami erők lassan visszaszivárogtak és két hét múlva ismét övék volt a hegy.

hamburger_hill_after_the_battle_2.jpg

Amerikaiak vizsgálják át az elhagyott védműveket

A csata azonban tovább tombolt odahaza… Edward Kennedy, demokrata párti szenátor május 20-án mondott beszédében értelmetlen és felelőtlen vérfürdőnek nevezte az összecsapást, a háborúba belefáradt nemzet pedig ugyancsak felhördült azon, hogy újra ilyen súlyos áldozatokról kell hallania. A Life magazin néhány héttel később life_mag.jpgmegjelenő címlapsztoriját, melyben egy teljes heti veszteséglistát jelenítettek meg A vietnami elesettek arcképcsarnoka címmel, sokan automatikusan ezzel az ütközettel hoztak összefüggésbe. Honeycutt alezredest és Zais tábornokot természetesen számos kritika érte, elsősorban a támadás erőltetéséért, a szőnyegbombázás helyett a frontális rohamok alkalmazásáért, illetve a hegy későbbi feladásáért. Azzal reagáltak, hogy ha teljesen felfüggesztenék a támadó műveleteket, akkor szabad kezet adnának ellenfeleiknek, ami akkor sem kívánatos, ha amúgy már folynak a béketárgyalások, illetve emlékeztették a sajtót arra, hogy pusztán bombázással nem értek volna célt, továbbá Vietnamban soha nem a területszerzés volt az amerikai kontingens célja, hanem a felmorzsolás. A hadügyminiszter, Melvin Laird is kiállt amellett, hogy az ellenséges erők nyomás alatt tartása a legjobb módszer a saját veszteségek minimalizálására, és emlékeztette az ellenzéket, hogy ez már a demokrata párti Johnson elnök idején így ment. Nixon mindenesetre utasította Abrams tábornokot, hogy a nagy volumenű hadműveletek helyett a vietnamizálásra tegye át a hangsúlyt és csak akkor vessen be jelentős erőket, ha közvetlen fenyegetés alá kerülnek. Ezzel a katonák többsége is bizonyára egyetértett… A komolyabb támadó műveletek kora, amerikai részről legalábbis, de lejárt. És hiába készült végül is el az Ashau-völgybe vezető út a június 8-án kezdődő Montgomery Rendezvous-művelet jóvoltából, egy állandó jellegű támaszpont ottani kiépítésére már nem volt szükség és lehetőség. 

“Mikor a Hamburger Hillre gondolok, mindig eszembe jut Luther Morgan. Sokat harmonikázott és gyönyörű hangja volt. Már az alapkiképzésen jó barátom volt és mikor a C század támogatására siettünk, segítettem a holttestét kiemelni. Remek srác volt, sokszor felbukkant az álmaimban a háború után. Volt egy másik álmom is: repülőre szállok, mert Vietnamba kell mennem egy második vagy harmadik turnusra, körülöttem meg ezek a mocskok, akiknek sikerült megúszni a háborút és rajtam röhögnek. És mikor végre leszállok a gépről, valaki közli velem, hogy újra fel kell mennem a Hamburger Hillre.”
– Anthony Bresina közlegény (187/3. zászlóalj, B század, 1. szakasz)

Források:
A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
Hamburger Hill (írta: Samuel Zaffiri; Presidio 1988)
Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
Operation Dewey Canyon (Marc Bernstein cikke a Vietnam Magazine 2007/8. számából)
The Capture of Hamburger Hill (James Wright cikke a Vietnam Magazine 2019/2. számából)
The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)