Új kormány, új irány?

Nixon és Kissinger stratégiája

1969 első felében a vietnami hadszíntéren továbbra sem enyhült a küzdelem. A február 16-án kezdődő holdújévi ünnep pedig ugyanúgy nem hozott pihenést, mint az egy évvel korábbi, mivel a Vietnami Néphadsereg, illetve a Vietkong több mint száz helyszínen akcióba lépett. A leghevesebb harcok az I. és a III. hadtest műveleti területén zajlottak, s többek között Saigont is érte rakéta- és aknavetőtámadás. A dél-vietnami hadsereg egyre nagyobb erőkkel kapcsolódott be a küzdelembe, mely mindkét oldalon súlyos áldozatokkal járt. Áprilisban az amerikai elesettek száma immár meghaladta a koreai háború teljes amerikai emberveszteségét (vagyis a durván 33 és félezer főt). Az amerikai kontingens létszáma ekkor volt a legmagasabb (több mint 530 ezer ember), bár az első csapatkivonásra már nem kellett sokat várni.

lbj_w_johnson_before_inauguration.jpg

A leköszönő és az új elnök

A politikai porondon fontos változások zajlottak le. 1969. január 20-án sor került az elnöki beiktatásra. Nixon ekkor tartott beszédében közvetlenül nem utalt Vietnamra, de beszélt a békéről és a nemzet újraegyesülésének fontosságáról. Az őt éltető tömegben azonban háborúellenes aktivisták is szép számmal jelen voltak, ők hangosan kántálták jelszavaikat, zászlókat égettek és kövekkel próbálták megdobálni az elnöki limuzint.

Nixon beiktatási beszéde

A leköszönő Johnson elnök pár évvel később írt emlékirataiban viszonylag optimistán fogalmaz az akkori vietnami helyzet kapcsán:

“Úgy éreztem, olyan külpolitikai problémát hagyok Nixon elnökre, ami, bár komoly, lassan jóra fordul; egy szövetségest, aki egyre erősebb, egy meggyengült és minden jelentősebb összecsapásban megvert ellenséget, illetve egy működő békefórumot. Mindezeket fájdalmas és önfeláldozással teli hónapok és évek során értük el. De ennél többet értünk el. Megtartottuk Délkelet-Ázsiának tett ígéretünket. Szembeszálltunk és megállítottunk egy agressziót ígéretünk szerint. 17 millió dél-vietnaminak esélyt adtunk, hogy felépíthessék saját országukat, saját intézményeiket. Elindítottuk őket ezen az úton.”

Kiindulva azonban az elmúlt esztendők eseményeiből, Nixon eleve nem hitt abban, hogy Délkelet-Ázsiában ki lehet vívni a katonai győzelmet, de Dél-Vietnam fennmaradását sem tartotta létfontosságúnak. Ugyanakkor ő sem akarta elveszíteni a háborút, ezt a hálátlan szerepet inkább Saigonnak szánta, de csak miután az Egyesült Államok kivonult. Így az egyik jelentős kérdés az volt, hogy mikor lesz képes a jelentős támogatást kapott dél-vietnami haderő megvédeni saját országát. Nixonék azonban azt is tudták, hogy a háború vietnamizálását nem lehetett egyik napról a másikra levezényelni. Henry Kissinger szavaival:

“Nem sétálhatunk egyszerűen ki egy olyan vállalkozásból, mely két kormányzatunkat és öt szövetségesünket érintette, illetve 31 ezer halottal járt, úgy mintha csak csatornát váltanánk a tévén.”

Nixon katonai megoldások helyett alapvetően a tárgyalóasztalnál akart kierőszakolni valamilyen megegyezést, és ennek érdekében a fenyegetéstől sem riadt vissza. Az atomfegyverek bevetésének latolgatása a koreai háború idején már bevált, az elnök pedig komolyan fontolgatta, hogy a totális pusztítás rémképével motiválja a hanoi vezetést a békekötésre. Azonban sem a szovjetek, sem az észak-vietnamiak nem vették ezt komolyan.

Nem fogom úgy végezni, mint Johnson, beszorítva a Fehér Házba, bujkálva a tömegek elől. Véget vetek a háborúnak, de gyorsan.”
– Richard Nixon

Az új elnök, elődjétől eltérően, egyébként nagyobb hangsúlyt akart fektetni a külpolitikára, mondván a belpolitika az elnök nélkül is jól megvan. Stabilizálni kívánta a nemzetközi helyzetet és a vietnami konfliktust is igyekezett ebben a kontextusban kezelni. A szovjet és kínai kapcsolatok javítása például elvileg magában hordozta a lehetőséget, hogy rajtuk keresztül nyomást gyakoroljanak az észak-vietnami kabinetre. A Szovjetuniónak akkor már az amerikaiak felé tett nyitás állt érdekében, hiszen a VDK-nak nyújtott katonai támogatás költségeit nagyon is megérezték, azonban a keleti blokkban hangoztatott ígéreteik miatt saját hitelességüket meg kellett őrizniük, Kínával szemben pedig pozíciójukat féltették. Ugyanakkor közel sem volt akkora befolyásuk Hanoira, mint ahogy azt a Fehér Házban gondolták: hiába nyújtottak ugyanis segítséget, az észak-vietnami vezetés nem volt tekintettel külpolitikai kívánságaikra – ők győzni akartak és egyesíteni a két országrészt. Kína pedig azért lehetett érdekes Nixon számára, mert úgy gondolta, kihasználva a kínai-szovjet ellentéteket, a hozzájuk való közeledéssel valamennyire ellensúlyozhatná a Szovjetunió befolyását. Az elnök egyébként már korábban, 1967 végén megemlítette egy, a Foreign Affaris folyóiratban megjelent cikkében, hogy az ázsiai óriást nem szabad továbbra is „dühös elzártságban” tartani. A történelem később bebizonyította, hogy Nixon ez utóbbi terve működőképes volt. 

nixon_w_kissinger_1.jpg

A simlis és a még simlisebb

Az új nemzetbiztonsági tanácsadó Henry Kissinger lett, aki eleinte egyáltalán nem rokonszenvezett az egykor elszántan antikommunista Nixonnal, sőt, őt tartotta a lehető legrosszabb elnökjelöltnek. A választást megelőző hónapokban azonban Kissinger egyre közelebb került a republikánusokhoz és olyan információkhoz juttatta őket Vietnam kapcsán, amivel elnyerte a későbbi elnök rokonszenvét, aki ’68 novemberének végén már munkatársának akarta őt.

Kissingerről dióhéjban

kissinger_portrait.jpgHenry Alfred Kissinger Heinz Alfred néven látta meg a napvilágot 1923-ban, a bajorországi Fürth városában. Zsidó származásuk miatt a család 1938-ban Londonba, majd New Yorkba emigrált. Henry német akcentusát sosem tudta levetkőzni, főleg mert eleinte félénk fiúcska volt és keveset beszélt. Ugyanakkor keményen tanult és mellette dolgozott is. 1943-ban behívták; a nyugat-európai hadjáratban a 84. hadosztály hírszerző részlegénél szolgált, de harcban is vett részt, majd a németországi megszálló erőknél folytatta tevékenységét. A háború után a Harvardon végzett politikai tanulmányokat és sok éven át működött az egyetem különböző testületeiben, de tanácsadóként is dolgozott például a külügynél és a RAND Corporationnél. 1969-ben nemzetbiztonsági tanácsadó lett Nixon mellett, majd Gerald Ford elnöksége alatt külügyminiszter. A vietnami békefolyamatban végzett munkájáért megosztott Nobel-békedíjat kapott, bár a tűzszünet később zátonyra futott, ezért maga Kissinger sem érezte jogosnak az elismerést. Politikai karrierje végeztével tanácsadóként dolgozott tovább és számos diplomáciatörténeti, illetve politikatudományi könyvet írt, ezek közül több is megjelent magyarul.
Nixonnal ellentétben extrovertált világfi volt, művelt, széles látókörű ember, ugyanakkor törtető, pragmatikus, számító, titkolózó, aki hajlott a bürokrácia megkerülésére és a színfalak mögötti megegyezésekre – e téren tehát nagyon is hasonlított elnökére, s valószínűleg ezért is tudtak olyan jól együttműködni. Kissingert mindemiatt rendkívül ellentmondásos személyiségként tartják számon a mai napig.

Nixon nem hátrált meg olyan megoldásoktól, amelyek Johnson számára túlságosan merészek lettek volna. Ilyen volt például a kambodzsai határsáv bombázása. Westmoreland tábornok azelőtt többször is kérelmezte, hogy kiterjeszthesse a katonai műveleteket e papíron semleges ország határvidékére, hiszen Szihanuk herceg beleegyezésével a Vietkong és a Vietnami Néphadsereg erői felvonulási és bázisterületnek használták. S bár a hol egyik, hol másik oldalhoz közeledő herceg 1967 végén már hajlott volna arra, hogy a lakatlan kambodzsai vidékeken, a lakosság biztonságát szem előtt tartva engedélyezze az amerikai erők számára az ellenséges csapatok üldözését (ebbe ő saját bevallása szerint a szőnyegbombázást nem értette bele), Johnson továbbra sem akarta kiterjeszteni a háborút. Így egyelőre maradt a sajtó előtt titokban tartott és a Ho Si Minh-ösvényt célzó bombázás, illetve a kis létszámú különleges alakulatok bevetése.

b52s.jpg

B-52-esek bombáznak

’69 elején azonban Abrams tábornok újra szóba hozta a kambodzsai területek bombázását az állítólag ott felvonuló észak-vietnami erők ismeretében, noha tudta, hogy a célpontok egy része lakott területekre esik, vagyis képtelenség lesz teljesen megóvni a lakosságot. Nixon, hallgatva tanácsadóira és tartva a nemzetközi következményektől, egyelőre halogatta a döntést, s végül csak március 16-án bólintott rá, egyrészt, hogy megtorolja a februári kommunista offenzívát, másrészt hogy a hanoi vezetésnek jelezze, komolyan kell venni őt. Az eleinte rövid távú bombázó hadjárat végül tizenöt hónapig tartott. A B-52-esek ezen idő alatt 3630 bevetés során 100 ezer tonna bombát szórtak le. Hogy eközben hány kambodzsai civil veszett oda, már sosem fogjuk megtudni…

cambodian_area_after_carpet_bombing.jpg

Letarolt kambodzsai táj

Nixonék titokban tartották a kambodzsai bombázást (például úgy, hogy kettős könyvelést vezettettek, meghamisíttatták a bevetési naplókat, illetve még a légierő vezérkari főnöke és számos munkatárs elől is elhallgatták a dolgot). Szihanuk herceg saját elmondása szerint szintén nem tudott erről, bár egyes források nemcsak szemet hunyt felette, hanem hírszerzési információkat is átadott az amerikaiaknak az észak-vietnami támaszpontok elhelyezkedését illetően. A hanoi vezetés nem hozhatta szóba a dolgot, ugyanis ezzel elismerte volna, hogy korábbi állításaikkal ellentétben csapataik állomásoznak Kambodzsában. A bombázó hadjáratot végül William Bleecher, a New York Times tudósítója leplezte le májusban. A közfelháborodás elmaradt, ám Nixon és Kissinger vérszemet kapott és utasításukra onnantól több újságíró és hivatalnok telefonját lehallgatták, hogy kiderüljön, ki szivárogtatta ki a fentieket. Hivatalosan csak 1973-ban ismerték el a kambodzsai bombázások tényét, mely egyébként nem segített a békefolyamat felgyorsításában.

nixon_w_thieu_on_midway.jpg

A midwayi találkozón Nixon kész tények elé állította Thieut

1969. május 14-én tartott televíziós beszédében Nixon bejelentette, hogy továbbra is támogatni fogja a Vietnami Köztársaságot és hogy átfogó béketerve van: ismertette a Hanoinak tett javaslatát, mely az idegen csapatok (ideértve az észak-vietnamiakat is) délről való kivonását is tartalmazta. Júliusban pedig megfogalmazta azt, ami később Nixon-doktrína néven vált ismertté. Eszerint az Egyesült Államok által támogatott országoknak ezentúl maguknak kell viselniük a küzdelem terhét. Mindez összecsengett azzal is, hogy odahaza egyre többen követelték (a szenátusban is) az új elnöktől a csapatkivonás minél előbbi megkezdését. Június elején, a Midwayen tartott találkozó során Nixon rövid (alig ötórás) tárgyalást folytatott Thieu elnökkel, akinek ekkor árulta el, hogy augusztusban fog sor kerül az első 25 ezer amerikai katona kivonására, illetve az év végéig potenciálisan újabb 80 ezer fog távozni (mindezt pedig később a sajtótájékoztatón is bejelentette). Ugyanakkor négy év további katonai támogatást, utána pedig négy év gazdasági támogatást is megígért. A dél-vietnami elnök úgy érezte, szövetségese és ellenfelei a feje felett próbálnak megállapodást kötni és hogy országát a sorsára fogják hagyni. Eddig egy koreai típusú békekötésben reménykedett, amihez viszont amerikai katonai jelenlétre lett volna szükség: mivel azonban még Nixon is kétoldalú csapatkivonásokat emlegetett, nem lehetett kétsége afelől, hogy végül magára fogják hagyni az országát.

vietnamization.jpg

A vietnamizálás eredményeit kigúnyoló karikatúra, mely a dél-vietnami haderő képességeit és a Vietnami Köztársaság túlélési esélyeit vonja kétségbe.

Hanoiban persze jól tudták, hogy mindez azt jelenti, az Egyesült Államok belátható időn belül beszünteti katonai részvételét a délen folyó harcokban, ergo akkor is célhoz érnek, ha csak kivárnak, ami a súlyos ’68-as harcok után némi lélegzethez engedte őket. Ugyanakkor nem mehettek bele olyan feltételekbe, mint a Vietnami Néphadsereg délről való kivonása, mely a megtizedelt vietkong alakulatok és az erősödő dél-vietnami hadsereg ismeretében vállalhatatlan volt a számukra. Továbbra is kiálltak viszont a déli koalíciós kormány mellett, melyben Thieu elnöknek nem lett volna helye. Így tehát a béketárgyalások folytatása és egy közös megegyezés ezen a ponton nem volt számukra létfontosságú. A nem sokkal Nixon beiktatása után kezdődő párizsi megbeszélések ezért gyorsan megfeneklettek… Június elején létrejött viszont délen az Ideiglenes Forradalmi Kormány, mely a Nemzeti Felszabadítási Front helyett a béketárgyalásokon vett volna részt. Hanoi, Moszkva, Peking és a keleti blokk hamarosan el is ismerte ezt mint a dél-vietnami népképviselet hiteles megtestesítőjét. Érdekes, hogy ebben nemcsak kommunisták töltöttek be fontos pozíciókat: Truon Nhu Tang igazságügyminiszter például olyan önálló helyi kormányról álmodott, mely mindenki mástól, még Észak-Vietnamtól is független. Mások már belenyugodtak Hanoi hegemóniájába…

A krónika következő részében:
Csaták az Ashau-völgyben

 

Forrásjegyzék:
A Better War: The Unexamined Victories and Final Tragedy of America’s Last Years in Vietnam (írta: Lewis Sorley; Harcourt Books 1999)
A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring; McGraw-Hill 2001)
The Vantage Point – Perspectives of the Presidency 1963-1969 (írta: L.B. Johnson; Holt, Rhineheart and Winston 1971)
The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)