Apokalipszis most

Út a sötétség mélyére

Ha van olyan film, melynek címe túlzás nélkül minden filmrajongó számára ismerősen cseng, az a negyven évvel ezelőtt elkészült Apokalipszis most, Francis Ford Coppola egyik legnevesebb munkája. Ez pedig nem véletlen, hiszen nemcsak a legismertebb vietnami háborús, sőt háborús alkotások között tartják számon, de egyes toplistákon a legjobb játékfilmek között szerepel.

poster.jpg

Willard százados egy saigoni hotelszobában várakozik. Egy újabb megbízatásra, egy újabb bevetésre vár. Veterán katona, a bezártságot és a tétlenséget nehezen bírja, emlékei súlya alatt már összeroppanna, de végül csak utoléri új feladata: egy renegát zöldsapkás tisztet, bizonyos Kurtz ezredest kell megtalálnia és likvidálnia, aki távoli kambodzsai dzsungelbázisán, bennszülöttekkel és zsoldosokkal körülvéve él. Willard elindul és a hosszú utazás során hol megbízatása dilemmáival, hol saját múltjával, hol a háborús mindennapok tragédiáival kell szembenéznie. Visszaút viszont nincsen. Semmilyen értelemben...

apocalypse_now_01.jpg

Coppola már 1968-ban játékfilmet akart készíteni a vietnami háborúról, mi több, eredeti helyszíneken. Persze a filmstúdiók ezt az ötletet felszisszenve visszadobták: Vietnam nem volt népszerű konfliktus, a majdani nézőszámot érthető módon ez is befolyásolta volna és a producereknek is több esze volt annál, hogy egy háborús övezetben heart_of_darkness.jpgforgassanak. Coppola azonban nem adta fel a témát és szerződtette John Milliust (aki évekkel később a szintén vietnami vonatkozású Intruderek támadását rendezte) a forgatókönyv megírására. Ő Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényének alaptörténetét vietnami kontextusba helyezve írta meg a történetet, de később Michael Herr, egykori tudósító, a Jelentések című kötet világhírű szerzője, sőt a rendező is dolgozott rajta. Ahogy aztán eljöttek a hetvenes évek, a háború véget ért és lassan egyre több játékfilmes kezdett el foglalkozni a témával… A rendező addigra komoly nevet szerzett magának A tábornok című film forgatókönyvével, illetve a Keresztapa első két részével és parkolópályára tett projektjét újra elővette. Azonban így is saját zsebből kellett, hogy finanszírozza a forgatást, melynek költségeit előzőleg 13 millió dollárban állapítottak meg – hát, ez később 31 millió fölé emelkedett.

coppola.jpg

Mert az 1976 márciusában kezdődő fülöp-szigeteki forgatás bizony elhúzódott és Coppola csak a következő év májusára végzett az alapanyag rögzítésével. Szinte minden téren problémák adódtak. A főszerepre szánt Harvey Keitelt majdhogynem azonnal le kellett cserélni; a helyére érkező Martin Sheen nem volt jó formában és egyszer még szívrohamot is kapott, minek következtében több hétig pihennie kellett; Marlon Brando túlsúlyosan és felkészületlenül érkezett (holott kerek hárommillió dollár ütötte a markát egy nem is hosszú szereplésért); egy tájfun tönkretette a díszleteket és kéthónapos kényszerszünet okozott; a Fülöp-szigeteken uralkodó polgárháborús helyzet miatt az ottani hadseregtől kölcsönkért helikoptereket néha egyik percről a másikra átirányították a forgatásról valamelyik harci övezetbe. Mindezek után pedig csaknem két évig tartott az utómunka, melynek során négy vágó dolgozott a 240 órányi nyersanyag megvágásán, de a szükséges hangeffektek előteremtése is komoly feladatot jelentett. Filmgyártási szempontból tehát nemcsak a téma, hanem a megvalósítás is apokaliptikusnak tetszett és az egyik, ezt taglaló újságcikkhez nem véletlenül választották az Apokalipszis mikor? címet… A félkész változatot követő első kritikák ráadásul egyáltalán nem voltak hízelgők, s amikor 1979 augusztusában az amerikai mozikba került, mindössze tizenöt filmszínház játszotta. A film összességében nagyon vegyes kritikai és közönségsikert aratott, ám így is elnyerte Cannes-ban az Arany Pálma-díjat, továbbá szép summát, több mint 150 millió dollárt termelt világszerte (ráadásul időről időre újra a mozikba került a rákövetkező évtizedekben, megint csak tekintélyes nézőszámmal). Mindenképpen olyan produkció volt és maradt, ami mellett nem lehetett szó nélkül elmenni. Számos díjra jelölték, ezek közül többet is elnyert, az évek során pedig elfoglalta jogos helyét a toplistákon.

apocalypse_now_08.jpg

Coppola a vietnami trauma feldolgozására, a háborús élmények megosztására törekedett, és ezt kissé elvont stílusban, mégis túlnyomórészt evilági élethelyzetekkel, egy alapvető morális kérdésre, a jó és a rossz közötti választásra fókuszálva foglalta keretbe. Az említett választás pedig nem egyszerűen a feladatát elvégezni induló katonatiszt döntése, hanem valójában a vietnami háború amerikai szemszögből történő értelmezése is lehetne. Mert Willard útja a sötétségbe, a dzsungel mélyére valójában metaforája az egész amerikai szerepvállalásnak, de ugyanez mondható el Kurtz ezredes személyiségéről. Az egykor nemes szívű, jószándékú élkatonából vajon hogy lett az a szörny, akinek beállítják őt? És miféle erkölcsi próbatételt jelent egy ilyen emberrel végezni? Feletteseiknek van-e egyáltalán joga ilyen utasítást kiadni? Az Apokalipszis most ezekkel a kérdésekkel rántja be a nézőt egy megoldhatatlan morális spirálba, mely ugyanúgy nehezen értelmezhető, mint sokak számára az egykori amerikai beavatkozás, mely a kommunizmus elleni keresztes hadjáratként és egy szövetséges állam megsegítésével kezdődött, hogy aztán lépésről lépésre behúzza az országot egy megnyerhetetlen és végletesen megosztó konfliktusba. Talán ez Vietnam abszolút coppolai értelmezése: mert bár ebben a filmben is túlnyomórészt vietnamiakat látunk meghalni (ahogy a konfliktus veszteséglistáján is látszik, jóval több vietnami vesztette életét, mint ahány amerikai), a fő témát mégis az amerikaiak erkölcsi romlása jelenti, az ideálok halála és a szabályok fokozatos eltűnése, a lassú megőrülés, ahogy a szereplők egyre nagyobb utat tesznek meg a folyón, egyre messzebb kerülve a civilizációtól. Ilyen értelemben a film egyetlen nagy metafora, noha lépten-nyomon találunk benne valószerű jeleneteket is, melyek szemelvényesen, de többé-kevésbé hitelesen villantják fel vagy legalábbis említik meg a konfliktus mindennapjainak jellegzetes eseményeit: ilyen a helikopterek támadása, az elszigetelt támaszpontok életkörülményei, vagy a USO-brigádok fellépései, esetleg a kettős ügynököknek vélt vietnamiak megölése, melyet az amerikai sajtóban is megszellőztetett zöldsapkás-affér ihletett. Politikai kérdések azonban nem kerülnek elő, hacsak nem vesszük azt, hogy a bővített változatban szereplő francia ültetvény lakói felhánytorgatják, hogy az Egyesült Államoknak milyen felelőssége van abban, hogy a vietnami helyzet idáig fajult és hogy valójában milyen értelmetlen harcot is folytatnak.

apocalypse_now_07.jpg

Coppola már A tábornokban megmutatta, hogy izgatja a háborúval kapcsolatos kettősség, ami aztán ebben a filmben is tetten érhető. Egyrészt benne foglaltatik a modern háború minden őrülete és borzalma, másrészt olyan esztétikával képes a harcot és a harcolókat bemutatni, ami a szörnyűségek ellenére le tudja nyűgözni a nézőt. Gondoljunk például a Robert Duvall által játszott Kilgore alezredesre, aki túlzás nélkül az egyik legemlékezetesebb filmes katonafigura: benne érdekes módon visszaköszön a Coppola korábbi forgatókönyvében főszereplő Patton tábornok, hiszen itt is egy karizmatikus, határozott, embereivel törődő tisztet láthatunk, aki viszont egyértelműen megszállottja a háborúnak. (Angolul a Kilgore név is sokatmondó, mert bár létező családnév, kihallatszanak belőle a “kill”, vagyis az “ölni” és a “gore”, azaz “felnyársalni” szavak.) Kurtz és Willard mellett ő a harmadik olyan tiszt ebben a filmben, akit a legtöbb néző valószínűleg nem tud hova tenni: érezni rajta a rettenthetetlen parancsnok karakterét, akinél jobb vezetőt egyetlen katona (vagy akár egyetlen katona édesanyja) sem kívánhatna, mégis olyasvalaki, akitől a civil életben a többség inkább elhúzódna. A háború romboló lélektani hatása tulajdonképpen hangsúlyosabb is ebben a történetben, mint a fizikai halál. A lassú megőrülés képei ehhez képest riasztóbbak, ahogy azt például Lance, az amúgy a légynek sem ártó szörfös gyerek példáján láthatjuk. Viszont még ennél is ijesztőbb, ahogy a néző rádöbben, hogy valójában a két főhős között sem találhatunk annyi eltérést, amennyi markánsan szétválasztaná őket jó és rossz karakterre: Willard és Kurtz sok szempontból hasonló, a különbség talán csak annyi, hogy utóbbi már végigment azon az úton, amin az előbbi még csak elindult. Így is mindketten túl messzire jutottak a háborúskodás mocsarában és egyikük sem tervez már hazatérni, bár az sem véletlen, hogy időnként Kurtz kapcsán is kétségeink támadnak, mert őrületében is képes olyan dolgokat mondani, amelyek az úgynevezett normalitást vonják kétségbe. A film egyik üzenete tehát tulajdonképpen az, hogy így vagy úgy, de döntéseitől függetlenül mindenki áldozatává lesz a háborúnak.

apocalypse_now_09.jpg

Ami engem illet, a klasszikus vietnami mozifilmek közül ezt láttam utolsóként, már felnőtt fejjel, és vallom, hogy 99%-ban tökéletes munka. Amit a stáb technikai oldalról letett az asztalra, pazar. A vágás, a fényképezés, a díszletek és a zene olyan tökéletes audiovizuális egyveleget alkot, hogy a történet mellett már az első megtekintés alatt magával ragadott a látvány és a hang. A készítők profizmusa ennyi idő távlatából is dicsérendő. Az pedig, hogy a ma már természetesnek vehető effektezés helyett minden robbanás, díszlet, naplemente és jármű valódi, csak növeli a film értékét. Hogy Coppola mindezt le tudta vezetni, őt dicséri, már csak azért is, mert a helikopteres támadás jelenetsora egész pályafutásának legösszetettebb kihívása volt. A színészi alakítások is említést érdemelnek, többek között (az akkor 14 éves) Laurence Fishburne, Sam Bottoms, Frederic Forrest vagy Christian Marquand, de Martin Sheen és Marlon Brando játéka is emlékezetes.

A forgatókönyvnek azonban van egy jelentős hibája és ezért nem tudom száz százalékos munkának minősíteni a filmet. A végkifejlet szerintem egyszerűen nem méltó a felvezetéshez. Mindazok után, amin a főhős átesik, annyira vártam valamit, ami megkoronázza a hosszúra nyúlt utat. Biztos voltam benne, hogy Willard és Kurtz konfliktusát minimum egy emlékezetes párbeszéd kíséri majd. Ehhez képest az ezredes egyoldalú monológja után egy kegyetlen, de a korábbiak ismeretében szinte jellegtelen megoldással zárják a történetet. A werkfilmen egyébként Coppola kijelenti, hogy tisztában volt vele, hogy a befejezés gyengécske, de nem törődött vele, mert egyszerűen nem tudott választ adni a morális kérdésre. Ezt méltatlan megoldásnak tartom, már csak azért is, mert akár a forgatás hosszúra nyúlt kényszerszüneteiben is lett volna mód ezen csiszolgatni, illetve mert felvettek két alternatív lezárást is, melyeket azonban csak itt-ott vetítettek. Szóval a hosszas és költséges felvezetés után a mű szerintem pont a fináléban kissé arcul csapja a kitartó nézőt, velem legalábbis ez történt.

apocalypse_now_05.jpg

A filmet már 1980-ban bemutatták hazánkban. Később valószínűleg VHS-en is kapható volt. A bővített, rendezői változata 2000-ben készült el és durván 50 perccel hosszabb, mint az eredeti moziverzió. DVD-n elérhető volt nálunk is, 5.1-es magyar és angol hangsávval, illetve, magyar, angol és olasz felirattal. A szövegben említett werkfilm 1991-ben készült Eleanor Coppola kézikamerás felvételeiből, címe Hearts of Darkness: A Filmmaker’s Apocalypse (Egy rendező apokalipszise; a cím első fele az eredeti Conrad-műre utal, de többesszámban). Ezt DVD-n szereztem meg Londonban, mivel hazánkban nem forgalmazták.

apocalypse_now_02.jpg

Meg kell még említenem, hogy a negyvenedik évforduló alkalmából Coppola újra beült a vágószobába és elkészítette az úgynevezett végső változatot, mely 183 perces hosszával hosszabb, mint az eredeti moziverzió, de rövidebb, mint a bővített változat. (Azt már most tudni, hogy a francia ültetvény húsz perce ebből sem fog hiányozni, de a Playboy-modellekkel töltött pásztorórák például kimaradnak belőle.) Nagyon remélem, hogy a filmet ilyen vagy olyan változatban, de hazánkban is újra műsorra tűzik egyes mozik, részben mert a filmtörténet egyik legjelentősebb alkotásáról beszélünk, részben mert az elmúlt évek tapasztalatai nyomán lenne rá igény.

Az Apokalipszis most máig tartó kulturális hatása vitathatlan. Össze sem lehet számolni, hány helyen idézték már vagy utaltak rá a Nagy durranás II-től a Call of Duty: Modern Warfare-ig. Ami ezek közül számomra kiemelkedik, a Bőrnyakúak című öbölháborús visszaemlékezés, melynek a filmváltozatába is beillesztették a vonatkozó jelenetet. Érdemes végigolvasni és megnézni az alábbi részletet.

„Mikor megtudjuk, hogy hamarosan háborúba indulunk a Közel-Keletre, szakaszonként elvonulunk a borbélyhoz és lenyiratkozunk. Aztán pár srácot beküldünk a városba, hogy kölcsönözzék ki az összes elérhető háborús filmet. Egy nagy rakás sört is vesznek mellé. Három napig a tévészobában ülünk, megisszuk a sört és végignézzük az összes nyavalyás filmet, időnként beleordítunk egy „Semper Fi!”-t, egymásba fejelünk és összeverekszünk, képzelgünk vérfürdőről, brutalitásról, nemi erőszakról, ölésről és fosztogatásról. A vietnami filmekre koncentrálunk, mert az volt az utolsó jelentős háborúnk, az ottani sikerek és kudarcok nyomán írták a mi kiképzési kézikönyveinket. Visszapörgetjük és újranézzük a híresebb jeleneteket, például mikor Robert Duvall és a csatahelikopterei az Apokalipszis mostban bevetésre indulnak, vagy ahogy Martin Sheen felhajózik a vietnami folyón; végignézzük, ahogy Willem Dafoe-t egy bajtársa lelövi és otthagyja A szakaszban; figyeljük, ahogy Matthew Modine eldumálgat egy prostituálttal az Acéllövedékben.
Állítólag sok vietnami film háborúellenes; üzenetük, hogy a háború embertelen, nézzétek csak meg, mi történik, mikor amerikai fiatalembereket képeznek és küldenek ölni, mert bepörögnek, szétlőnek mindent, még célozni is elfelejtenek. De valójában a vietnami filmek mind háborúpártik, tökmindegy, hogy mi az állítólagos üzenetük, hogy Kubrick, Coppola vagy Stone mit akart megfogalmazni. Mr. és Mrs. Johnson Omahából, San Franciscóból vagy Manhattanből végignézik ezeket a filmeket, pityeregnek rajtuk és arra jutnak, hogy a háború embertelen, szörnyű dolog és majd ezt elmondják a barátaiknak a templomban, meg a családnak, de Johnson tizedes Camp Pendletonban és Johnson őrmester a Travis légitámaszponton és Johnson matróz a coronadói flottabázison és Johnson közlegény Fort Braggben végignézi ugyanezeket a filmeket és felizgul tőlük, mert a filmek varázslatos kegyetlensége saját harckészségének szörnyű és utálatos gyönyörűségét hirdetik. Ölni, erőszakoskodni, háborúzni, fosztogatni, felégetni. A halál és az öldöklés filmre vitt képei a harcos számára olyanok, mint a pornográfia. Nem számít, hány Mr. és Mrs. Johnson ellenzi a háborút, a valódi gyilkosok, akik kézbe veszik a fegyvert, támogatják azt.
Nézzük a filmeket, sört iszogatunk és néha valaki sírni kezd, kimegy és bámulja a laktanya fölé magasodó hegyeket. Egyszer én is kimegyek. Már majdnem éjfél, de továbbra is meleg van, az égbolt csillagokkal teli. A holdfény úgy égeti a sivatagot, mint valami fehér tűz. Az ajtó mögöttem nyitva áll és a tévé képernyőjén, a vietnami dombok között egy újabb lesállás bontakozik ki.
Visszatérek és a bajtársaim arcát figyelem. Mindannyian félünk, de mindenki másképp mutatja ki ezt a félelmet: erőszakos közönnyel, tettetett nyugalommal, kincstári lelkesedéssel. Félünk, de ez nem azt jelenti, hogy nem akarunk harcba indulni. Eszembe jut, hogy soha többé nem leszünk fiatalok. Leülök és újra a tévét bámulom. Az állítólagos háborúellenes filmek csődöt mondtak. Itt az idő, hogy elutazzak a legújabb hadszínterünkre. És fiatalemberként, aki a vietnami háborús filmeken nevelkedett, lőszerre, alkoholra és fűre vágyom, meg akarok dugni néhány kurvát és kinyírni néhány iraki mocsadékot.”

Apokalipszis most
(Apocalypse Now)
Zoetrope/United Artists 1979 (153/193 perc)
Rendező: Francis Ford Coppola
Főszereplők: Martin Sheen, Marlon Brando, Robert Duvall
Zene: Carmine Coppola és Francis Coppola