Vízi hadviselés Vietnamban 4.

A SEALORDS-stratégiától a vietnamizálásig

Ahogy 1968 végére megváltozott a vietnami amerikai stratégia, úgy volt szükség változtatásokra az itt bevetett flottaegységek alkalmazása kapcsán is. Ennek a folyamatnak az elindítója Elmo R. Zumwalt admirális, a Vietnamban állomásozó amerikai flottaerők újonnan kinevezett parancsnoka volt. Így született meg a SEALORDS („Southeast Asia Lake Ocean River Delta Strategy” vagyis „délkelet-ázsiai tavi, tengeri, folyami és deltavidéki stratégia”), mely hivatalosan ’68 novemberében lépett életbe.

pbr_on_river.jpg

Őrjáraton

A célok között szerepelt az ellenség menedékhelyeinek nyomás alatt tartása, a Kambodzsából átvezető vízi útvonalak elvágása, az onnan érkező utánpótlás akadályozása és a Mekong-delta pacifikálása. Zumwalt hangsúlyozta, hogy nem szabad leragadni ugyanazoknál a harcászati megoldásoknál, hogy az ellenség ne tudjon erre alapozni. Szemet szúrt neki az is, hogy a legénység harci szelleme a Tet-offenzíva utáni viszonylagos nyugalomnak hála lankadt, mivel lényegesen ritkábban kerültek harcérintkezésbe. Úgy vélte, újra feladatot kell adni a tengerészeknek.

admiral_zumwalt.jpg

Elmo R. Zumwalt admirális (a képen balra) határozott tervekkel érkezett Vietnamba

Egy új alakulat, a 194. különítmény (Task Force 194) felállításáról döntöttek, melynek kifejezett célja a Mekong felső szakaszának lezárása volt, hogy ezzel akadályozzák a Kambodzsából érkező utánpótlást. A Market Time-művelet egyes hajóit átirányították a folyókra, a Game Warden őrhajóinak egy részét pedig az új formációba szánták. A november 2-án megindított Search Turn-hadművelet során a kambodzsai határ melletti vízi útvonalakon és a délnyugati partvidéken léptek akcióba. (Ugyanis nemcsak a Mekongon érkezett utánpótlás, hanem Szihanukville felől a tengerpart mentén is.) Az ötnapos akció hozott ugyan sikereket, de egyértelműen látszott már, hogy a tevékenységet ki kell terjeszteni a teljes deltára, majdnem Saigonig.

mg_on_pcf.jpg

Egy PCF akcióban valamelyik SEALORDS-bevetésen. A fedélzetet borító hüvelyek számából ítélve egy komolyabb tűzharcról lehet szó.

A Foul Deck (majd Tran Hung Dao) néven folytatott művelet a határ mentén húzódó Rach Giang (Song Giang Thanh) folyón zajlott. Az eddig errefelé nem hajózó járőrök többször is meglepték az itt tevékenykedő ellenséges erőket. Még nemzetközi bonyodalmak is keletkeztek ezekből az akciókból: a keleti blokkban állították, hogy az amerikai hajók megsértették a kambodzsai vizeket és helyi civileket, illetve katonákat vettek tűz alá, de bizonyítani nem tudták. Bár a járőrök az észak-vietnami utánpótlást itt sem tudták száz százalékosan elvágni, jelentősen akadályozták, ahogy a foglyok és dezertőrök elmondásából később kiderült.

riv_forces_into_action.jpg

PCF őrhajók, fedélzetükön amerikai gyalogság

A decemberben indított Giant Slingshot (később Tran Hung Dao II) fedőnevű hadművelet a deltavidéktől északnyugatra, egészen a Saigonhoz közel fekvő „Papagájcsőrig” zajlott, vagyis addig a vidékig, ahol a kambodzsai határ kiszögellésszerűen benyúlik vietnami területre, és amelyet a Vietkong, illetve a Vietnami Néphadsereg felvonulási és pihenőkörzetnek használt. Alig néhány nap kellett és az ellenség számos támadást indított az őrhajók ellen, ami bizonyította, hogy a terület számukra is fontos. Az akciók során az amerikai és vietnami erők 266 raktárt találtak, bennük csaknem 150 tonnányi lőszerrel és körülbelül 400 tonna egyéb hadianyaggal.

1969 januárjában kezdték meg a Barrier Reef (későbbi nevén Tran Hung Dao IX) -műveletet, mely a már említett akciók körzetét összekötötte, Tuyen Nhon és An Long között. A gerillák heves támadásokkal válaszoltak, de a fokozódó járőrtevékenység meghozta az eredményt, így a harcérintkezések is ritkultak.

combined_us-arvn_op.jpg

Amerikai és dél-vietnami erők közös bevetésen

A korábban említett folyami portyák mintájára a flotta megint együttműködött amerikai és dél-vietnami szárazföldi alakulatokkal és kombinált akciók indultak. Egyes bevetések során helikopterekkel szállítottak át őrhajókat olyan folyószakaszokra, ahol korábban nem működtek flottaerők. A vízi, illetve a partközeli lesállások is újra napirendre kerültek. Mindez azt szolgálta, hogy a gerillák titkos, elzárt támaszpontjaikon se érezzék magukat biztonságban. Zumwalt admirális a Tet-offenzíva során elnéptelenedett települések visszavételét és onnan kiindulva a környék újból biztosítását is el akarta érni. Ilyen volt Nam Can, a Cau Mau-félsziget déli csücskén, ahol egyelőre a pontonelemekből felépített, amerikai és vietnami legénységgel működő, mobil Sea Float-bázist kötötték ki. Innen őrjáratokat, lesállásokat és egyéb támadó akciókat vezettek a vidéken, de a környező településeken lélektani műveleteket is végeztek, melyek során orvosi ellátást, iskolaépítést és hasonlókat végeztek. 1969 októberében, miután a helyzet valamelyest megszilárdult, a vietnamiak állandó flottabázist építettek ki itt.

adm_zumwalt_w_seal_team_one_members_cam_nam.jpg

Zumwalt admirális látogatóban az 1. SEAL-csoport tagjainál
a Nam Can-i tengerészeti támaszponton

A SEALORDS tehát tulajdonképpen ötvözte az addig külön műveletek keretében futó harctevékenységeket. A Kambodzsából érkező utánpótlás jelentős részét ezzel sikerült is blokkolni, ami a dél-vietnami erőket tehermentesítette annyira, hogy több ember jusson a deltavidék pacifikálására. Zumwalt admirális támadókedve meghozta az eredményt, ám ez azzal is járt, hogy a Vietnamban végrehajtott flottaakciók közül ez járt a legsúlyosabb emberáldozatokkal, bár a helyi vietkong erők még ennél is komolyabb veszteségeket szenvedtek. Közben azonban az amerikai kivonulás is megkezdődött és ezzel is foglalkozni kellett.

naval_cooperation.jpg

Együttműködés

A vízi háború vietnamizálását az amerikai flotta az ACTOV betűszóval jelölte („Accelerated Turnover to the Vietnamese” vagyis „gyorsított átadás a vietnamiaknak”), míg ugyanerre a parti őrség a SCATTOR nevet használta („Small Craft Assets, Training and Turnover of Resources”, azaz „kisméretű hajók, kiképzés és forrásátadás”). Az admirális ötletére az amerikai hajókra egyenként osztottak be vietnami tengerészeket, akik elsajátították a szükséges tudást, egyenként leváltva az ott szolgáló amerikai legénység tagjait, míg végül a kapitányi posztot is átvette egy helyi tiszt. A közös nyelv az angol lett, mivel több olyan szakszó volt, mely a vietnamiban egyszerűen nem létezett, ráadásul a helyiek nagy része akkor már legalább alapszinten beszélt is angolul. A vietnamiak egyébként vegyes érzéseket tápláltak a folyamat iránt: akadtak, akik örültek, hogy végre önállóbban tevékenykedhetnek, míg mások joggal aggódtak amiatt, hogy szövetségesük nélkül jóval nehezebb dolguk lesz.

us_and_viet_sailors.jpg

Amerikai géppuskás és vietnami utódja

Politikai nyomásra az ACTOV/SCATTOR tervében 1970 közepét jelölték meg az átadás végső határidejének, vagyis hihetetlen iramban kellett a programot végrehajtani. ’70 júniusában aztán valóban komoly átszervezések történtek a dél-vietnami és az itteni amerikai flottaerőkön belül. A SEALORDS-stratégiát követő műveletek nagy részét ekkor a helyiek vették át. Ezek után már csak tanácsadóik és összekötőik dolgoztak együtt a vietnami flottával.

actov.jpg

Amerikai legénység járőrhajóik átadása előtt

1971. április 1-jével aztán az amerikai haditengerészet beszüntette dél-vietnami tevékenységét. Ottani hajóparkjuk nagyját, körülbelül 800 vízi járművet, átadták a dél-vietnami erőknek (a légi támogatást végző repülőgépeket azonban nem), emellett 16 parti radarállomás épült vagy került korszerűsítésre. A csendes-óceáni amerikai flotta parancsnoka ekkor összeállított jelentésében kifejtette, hogy a vietnami flotta és tengerészgyalogság elvileg képes megfelelni a közeljövő kihívásainak, ám számos hiányosságot is listába szedett: ilyen volt az elégtelen tiszti és altiszti utánpótlás, a szakember-hiány vagy a csapatok elhanyagolt parancsnoki felügyelete. Ennek megfelelően az alakulatok teljesítménye továbbra is ingadozó volt, ráadásul a vietnami rendszeren belül a szárazföldi haderő továbbra is előnyt élvezett a flottával szemben, minden téren. A létszám így is megnőtt, egy év alatt 26 és fél ezerre, ám évekkel később, 1972-ben volt a tengerészet számszerűleg a legnagyobb. Több mint 42 ezer fővel és 1500-nál is több hajóval rendelkezett ekkor. (Ezek között szerepelt többek között 7 fregatt, 2 kísérőromboló, 5 aknaszedő, 26 cutter, 100 ATC, 293 PBR és 64 Monitor.) Bár ezek a járművek elsődlegesen a folyami és part menti műveletekre voltak alkalmasak, még így is a harmadik világ egyik legjelentősebb flottáját alkották.

com_tran_van_chon_w_adm_moorer.jpg

Tran Van Chon sorhajókapitány, a vietnami tengerészeti műveletek főparancsnoka Thomas H. Moorer amerikai admirális oldalán szemlét tart dél-vietnami matrózok felett, 1969 szeptemberében.

Ahogy az amerikai pénzügyi és katonai támogatás csökkent a hetvenes évek első felében (mivel a kongresszus szembefordult Nixonnal, akinek ’74-ben, a Watergate-botrány után távoznia is kellett), a tengerészetnek felére kellett redukálnia tevékenységét és egyre több egységét le kellett szerelnie. Ennek ellenére jelentős vereséget nem mértek rájuk, bár ez annak is köszönhető volt, hogy a háború végkimenetele nem a vizeken dőlt el: a Vietnami Néphadsereg a szárazföldön nyomult be Dél-Vietnamba és foglalta el Saigont 1975 áprilisában. A flotta hajói a háború utolsó heteiben már nemigen folytattak harctevékenységet, legfeljebb segítettek a tengerparti városok evakuálásában. A saigoni rezsim összeomlásával sokan menekültek közülük külföldre: a tengerészek általában saját hajóikon hagyták el az országot és ha tehették, családjukat is magukkal vitték, hogy a Dél-kínai-tengeren át eljussanak például a Fülöp-szigetekre. A hátrahagyott hajópark egy részét később a Vietnami Néphadsereg hasznosította.

A krónika végeztével pedig szóljunk néhány szót a flottaerők hajóin szolgáló tengerészekről is.

A dél-vietnami tengerészek között sokféle társadalmi osztály képviseltette magát. A matrózok nagy része egyszerű sorból származott, de a tisztek között mindig fordultak elő arisztokrata származásúak is, mivel úgy tartották, a vízi szolgálat kevésbé veszélyes. Az alapkiképzés három hónapig tartott, utána féléves szakképzés következett. A tisztképző további hat hónapot igényelt. A tengerészeti akadémia Nha Trangban működött, de három további kiképzőközpont is létezett (egy ugyancsak Nha Trangban, egy Cam Ranh-ban és egy Saigonban). A saigoni hajógyár is fontos szerepet játszott: a franciák által még 1863-ban alapított létesítményben javították és korszerűsítették a hajóparkot. A tengerészeket az öt parti, vagy a két folyami övezet valamelyikébe osztották be. Mindennapjaikat ugyanúgy befolyásolta a haderőket is átszövő korrupció, mint bármely dél-vietnami polgárét. Az, hogy zsoldjuk egy része feletteseik vagy azok üzletfeleinek zsebében tűnt el, teljesen megszokott dolog volt. Ennek is köszönhető, hogy harci szellemük és teljesítményük ingadozó volt.

usn_instructor_w_viet_sailor_1969.jpg

Amerikai kiképző dél vietnami matrózok oktatásánál segédkezik

Egyenruházatuk beosztásuktól függött. A dzsunka flotta tengerészei általában egyszerű fekete civil öltözéket viseltek, nem ritkán lábbeli nélkül és csak fekete barettjük árulkodott hovatartozásukról. A többiek uniformisa már ennél katonásabb volt. Létezett a klasszikus, sötétkék nadrágból, világoskék ingből és fehér matrózsapkából álló összeállítás is, de a folyami bevetéseken gyakoribb volt az olajzöld vagy homokszínű gyakorló. Lábbelinek fekete félcipőt, szandált, tornacipőt, esetleg bakancsot viseltek, fejfedőnek barettet, ellenzős vagy bozótsapkát, esetleg sisakot. Egyéni fegyverek terén nagyjából ugyanazt használták, mint a szárazföldiek, elsősorban M-1/M-2 karabélyt, később M-16-os gépkarabélyt.

naval_patches.jpg

Válogatás az amerikai folyami erők egységjelvényeiből

Az amerikai legénységi állomány összetétele is vegyes volt, de nemcsak származási oldalról, hanem a szakképzettség szempontjából is. Egy részüket mindenféle hajóosztály mindenféle beosztásából helyezték át, Vietnamban pedig vegyes feladatkörben kellett bizonyítaniuk: Rolland Kidder szavaival élve, azon túl, hogy egy-egy hajón el kellett látniuk a szolgálatot, harctevékenység során harcoltak, mint a katonák, járőrözés során civil bárkákat kutattak át, mint a rendőrök, nem egy esetben pedig a környék lakosainak segédkeztek, mint a misszionáriusok (például iskolát építettek vagy rizst adományoztak a pacifikálási program keretében). A harci szellem nagy általánosságban kiváló volt és sok volt közöttük az önkéntes, pedig a szolgálat egyáltalán nem volt veszélytelen.

navy_crew_at_rest.jpg

Amerikai tengerészek pihenőben. Látható itt rövidre vágott farmernadrág (a flottánál a farmer munkaruhaként szolgált), strandpapucs, de dzsungelbakancs és gyakorlónadrág is.

Mivel az Egyesült Államok területén a Sacramento deltája hasonlított leginkább a Mekong vidékéhez, a folyami erők legénysége itt ismerkedett meg a járőrhajókkal és tanulta meg a taktikai eljárásokat tizenegy hét alatt. Még szárazföldi harcászati gyakorlatokra is került sor: a fegyverkezelésen túl elsajátították a tűzvezetést, illetve a támaszpontok statikus védelmét is gyakorolták. A kiképzés része volt egy egyhetes túlélőmodul, melyben a rejtőzés, a vadászat, az elsősegély, illetve a fogolytáborra való felkészülés is napirendre került. A tanulók egy része vietnami nyelvórákra is járt.

junk_force_edward_james_dyer_jr.jpg

A francia módi szerint viselt hetyke, fekete barettet az amerikai tengerészek a dél-vietnamiaktól vették át

A tengerészek olívzöld egyenruhája és repeszmellénye pedig nem sokban különbözött a gyalogságétól, viszont gyakrabban vetkőzhettek neki napközben; ilyenkor ruházatok inkább rövidnadrágból, pólóból és papucsból állt. Sajátos fejfedőjük a büszkén viselt fekete barettsapka volt, de náluk is előfordult ellenzős vagy bozótsapka, amikor pedig elkezdtek röpködni a lövedékek, ők is a sisakjuk után nyúltak.

 

A cikksorozathoz használt források:
A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
Backtracking in Brown Water (írta: Roland E. Kidder; iUniverse 2014)
Brown Water, Black Berets: Coastal and Riverine Warfare in Vietnam (írta: Thomas J. Cutler; Bluejacket Books 2000)
Co Van My A Naval Adviser's Story (cikk a Vietnam Magazine 2003. augusztusi számából; írta John Cantzon Foster kapitány)
Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
Mekong First Light (írta: Joseph W. Callaway; Ballantine Books 2004)
Mekong Mud Dogs: The Story of Sgt. Ed Eaton (írta: Ed Eaton; magánkiadás 2014)
Riverine: A Pictorial History of the Brown Water War in VIetnam (írta: Jim Mesko; Squadron/Signal Publications, 1985)
The Vietnam War – The Illustrated History of The Conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954-1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
Vietnam Ironclads – A Pictorial History of US Navy River Assault Craft 19661970 (írta: John M. Carrico; WRM Graphics 1995)
Vietnam Riverine Craft 1962–75 (írta Gordon L. Rottman; Osprey 2008)
Waterborne Warriors – US Army Riverine Craft in Vietnam (írta: John M. Carrico; Brown Water Enterprises 2011)
• www.navsource.org
www.warboats.org