A vízi háború szereplői

A vietnami vízi hadviselés története mellett érdemes röviden bemutatni a legjellegzetesebb hajókat és egyéb járműveket. Mielőtt azonban részletesebben elmerülnénk közöttük, lássuk a hajókon leggyakrabban alkalmazott harceszközöket, mivel a technikai adatok között ezek többször is feltűnnek majd.

A 12,7 mm-es M-2, a 7,62 mm-es M-60, illetve az M1919A4 géppuskák elsősorban nyílt területen vagy könnyű fedezék mögött bújó élőerő ellen voltak hatásosak, továbbá fedező és lefogó tüzet szolgáltattak, akár több száz méteres távolságban is.

A 40 milliméteres Mk. 18  gránátvető rövid csövű, ormótlan fegyver volt, mely egy 24 darabos hevederből tüzelt nagyjából 25 lövés/perc sebességgel, mivel az újratöltést a lövésznek kézzel kellett végeznie minden egyes elsütés után, ami a pontosságnak sem tett jót, ráadásul a rövid cső miatt eleve csak 300 méteres hatásos lőtávval lehetett számolni. A háború után elterjedő Mk. 19-es korai változatát is kipróbálták, de csak kis számban, egyelőre nem túl nagy sikerrel. Ez már automata volt, durván 60 lövés/perc gyakorlati tűzgyorsasággal és 900 méteres hatásos lőtávval.

Mk. 18-as gránátvető egy aknavetővel párhuzamosítva

Gépágyúk a nehezebb hajókra kerültek. A 20 mm-es Mk. 16 Colt gépágyú a második világháborús Hispano-Suiza leszármazottja volt. Igen kényesnek bizonyult a lőszer zsírozására, illetve magas tűzgyorsasága (650–800 lövés/perc) miatt hajlamos volt az elakadásra, de elektronikus rendszere sem volt megbízható. A Mk. 3 lényegében egy 40 mm-es űrméretű Bofors volt, 120 lövés/perc tűzgyorsasággal, illetve 3600 méteres lőtávval.

A Monitor lőtornyában gépágyú és párhuzamosított M-2 géppuska

A közvetett és közvetlen irányzással is használható 81 milliméteres aknavetőt még a hatvanas évek elején fejlesztette ki a flotta. Ezzel képesek voltak közeli és távoli (akár terepakadályok mögötti) célpontokra tüzelni. A szárazföldi aknavetőktől eltérően ez kétféle elsütéssel rendelkezett: egyrészt a hagyományos módon, a gránát csőbe csúsztatása után sülhetett el, másrészt rendelkezett elsütő billentyűvel is és átállítva a kívánt pillanatban lehetett vele tüzelni. Közvetlen irányzásnál a minimális biztos lőtávolság mindössze 45 méter volt, míg a maximális bő 900 méter; közvetett irányzásnál akár 3600 méteres távolságban is képes volt tüzelni. Csapódó vagy közelségi gyújtóval ellátott repeszgránátot, foszforgránátot, speciális, élőerő elleni, nyilacskákkal teli gránátot, illetve ejtőernyővel ellátott világítólövedéket is ki lehetett vele lőni.

Tengerészek tüzelnek egy PCF tatjáról. Jól látható a 81 mm-es Mk. 2 Mod 1 típusú aknavető, melynek állványára párhuzamosítva egy 12,7 mm-es géppuskát is felszereltek. Az előtérben állók egy M-79-es gránátvetőt, illetve egy M-60-as géppuskát használnak.

Egyes késői monitorokra már 105 mm-es M-49 tarack került, mely saját tornyából akár tíz és fél kilométerre is tüzet nyithatott, bár a gyakorlatban inkább közvetlen irányzású fegyverként használták, kisebb távolságra. Ilyen űrméretű fegyverekre azért is szükség volt, mert a mobil tűztámogató bázisok kialakítása a Mekong-deltában és a mocsaras területeken igen nehézkes volt (például, mert a partvonal eleve nem mindig tette lehetővé a hajón szállított tüzérségi eszközök kirakását vagy mert a nehézlövegek gyorsan belesüppedtek volna a laza talajba), bár időnként erre is volt példa.

Lángszóró működésben

Némely járművekre még lángszórót is telepítettek. Az M-10-8, tengerészeti megjelölésével élve Mk. 1 lángszóró 150–180 méteres lőtávolságával nem is annyira az ellenséges állások felgyújtásában tűnt ki, hanem az álcaként használt növényzet felégetésében, illetve természetesen komoly lélektani hatást is kiváltott.

Amikor nem volt kéznél lángszóró: Donald Sheppard sorhajóhadnagy egy kunyhó felégetésére készül a Bassac folyón, 1967 novemberében. Az íjat direkt ilyen helyzetekre tartotta a járőrhajón.

A fentieken kívül a tengerészek természetesen kézifegyvereket is magukkal vittek, de megemlíthető még, hogy éjjellátókat is használtak. S bár nem a fegyverzethez tartozik, de fontos, hogy több hajón radarkészülék is működött: ez a szélesebb folyószakaszokon komoly segítséget jelentett, de a szűk csatornákon használhatatlan volt, ezenfelül sokszor meghibásodott. Hatótávolsága 2–3 kilométer volt; inkább éjszaka használták.

Következzenek most a bevetett vízi járművek.

Dzsunkák
Elsőre erősen anakronisztikusnak tűnhetnek, pedig a vízi háború jellegzetes hajói közé tartoztak, legalábbis dél-vietnami részről és a korai időszakban. Nagy részük akkor még vitorlákkal működött, de a hatvanas évek közepén a meglevő állományt modernizálták vagy korszerűsítették, így számos példányra motor került, illetve később leváltották őket az amerikaiaktól kapott típusokra. Külsejük folytán könnyebben beolvadtak velük a civil vízi forgalomba, bár hadihajóként természetesen el voltak látva zászlóval és jelzésekkel. Fegyverzetük általában néhány géppuskából állt és rendszerint hét fős személyzettel működtek. Sebességük 18–22 km/óra volt.

WPB
Ez az amerikai típus eredetileg rendőrségi és mentési feladatokra készült; Vietnamban elsősorban a part menti vizeken vetették be, később viszont a folyókon is alkalmazták. Elnevezése a parti őrség nagyméretű járőrhajóinak standard lajstromjelét követte. Bő 25 méteres hosszával és 1,8 méteres merülésével a méretesebb típusok közé tartozott. Lágyacél testtel és alumínium felépítménnyel, tízfős legénységgel és 31 km/órás sebességgel bírt. Vietnamban általában öt 12,7 mm-es géppuskát és egy 81 mm-es aknavetőt hordozott. Pihenőkörlete, fegyverszobája, hűtőgépe és latrinája, sőt még légkondicionálása is volt, illetve kombinált vezérlőrendszere jóvoltából egyetlen ember is irányíthatta a hídról.

A parti őrség hagyományos fehér festése viszont túlságosan rikító volt, pláne félsötétben, ezért átfestették őket. Vietnamban 26 darabot használtak 1965 tavaszától a Market Time-művelet keretében. Ezeket a példányokat később átadták a dél-vietnami flottának. A háború végén több ilyen került az észak-vietnami erők kezére, akik néhányat újra szolgálatba állítottak, ugyanakkor az országból a Fülöp-szigetekre menekült tengerészek hajóit az ottani haditengerészet vette át.

PCF
A WPB sekély vízben már nem volt ideális, ezért megszületett az igény egy olyan járőrhajóra, mely folyón és part menti vizeken is használható lenne gerillaellenes műveletekhez. Egy civil konstrukció jelentette a megoldást, a Sewart Seacraft gyártmánya, melyet a Mexikói-öböl olajfúró tornyai között használtak: 1965 októberében már Vietnamban tesztelhették az első darabokat. A tengerészeti megjelölés a “Patrol Craft Fast” (“gyors járőrhajó”) vagy “Patrol Craft Inshore” (“part menti járőrhajó”) volt, de gyakran egyszerűen csak “Swift Boat” (“gyors hajó”). Csúcssebessége 59 km/óra volt.

Ez a típus hatfős legénységgel, alumínium testtel és hagyományos hajócsavarral rendelkezett. Eredetileg világosszürke festéssel érkezett, de a vietnami viszonyok között a legtöbbet átfestették olajzöldre. A kormányosfülke a hajó orrában került kialakításra, és a felépítmény helyiségei, illetve felszereltsége (latrina, konyharészleg, ágyak, nagyméretű víztartály, stb.) egész komoly kényelmet nyújtottak. Ugyanakkor nem rendelkezett páncélvédelemmel és magas felépítménye kiváló célpontot nyújtott. A kormányosfülke felett egy M-2 ikergéppuska meredezett és ez a lőállás magas kialakítása révén megfigyelésre is alkalmas volt. A taton egy kombinált állványon egy 81 mm-es aknavető és egy 12,7 mm-es géppuska kapott helyet. Vietnamban, bő egy méteres merülésével és érzékenyebb irányíthatóságával inkább a part menti vizeken vált be, azonban 1968-tól a Mekong-delta szélesebb, mélyebb csatornáin is használták.

DER
A part menti járőrsáv külső határán radarral ellátott kísérőrombolók (“Destroyer Escort Radar”, röviden "DER") járőröztek. Ezeket a 92 méter hosszú, 1700 tonnás hajókat eredetileg egy szovjet támadás esetére tartogatták és az Atlanti- és a Csendes-óceán északi részén alkalmazták őket, míg át nem irányították őket Vietnamba. Nagyobb vízi járművek elfogásában és átkutatásában vettek részt. Harchelyzetben háromhüvelykes lövegeikre és gépágyúikra, illetve mélységi tölteteikre támaszkodhattak. Méretük folytán nem voltak rászorulva a gyakori utántöltésre, ráadásul akkor sem kellett visszatérniük a kikötőbe, amikor a monszun minden más hajót hazazavart. A járőrök időnként bázishajónak használták a DER-eket, ahol a legénységük megpihenhetett és üzemanyagot vételezhetett.

LCPL
Az LCPL (“Landing Craft Personnel Large” vagyis “nagyméretű csapatszállító naszád”) az amerikai folyami erők legelső járművei közé tartozott. A 12 méteres hajón négyfős legénység állt szolgálatban. A Mk.IV alváltozat acél-, míg a Mk.12 üvegszálas műanyag testtel rendelkezett. Maximális sebessége 26 km/óra volt. Többféle fegyverzet-összeállítással alkalmazták, de általában 7,62 és 12,7 mm-es géppuskákkal, illetve gránátvetőkkel látták el és radarral is felszerelték. Elsősorban kikötők körül látott el biztosító és kísérő feladatokat, de a folyókon is feltűnt, négy darabot pedig kifejezetten a SEAL-alakulatok igényeihez mérten támogató szerepkörre alakítottak át.

PBR
A PBR betűszó (kimondva sokszor csak “Pibber”) a “Patrol Boat River”, vagyis a “folyami járőrhajó” rövidítéséből ered. A flotta létező polgári változatok közül választotta ki a bellinghami Uniflite (United Boatbuilders) modelljét, melyet aztán katonai célra alakíttattak át. A négyfős legénységgel ellátott, üvegszálas műanyag testű PBR teljes sebesség (azaz 52 km/óra) mellett alig 30 centiméteres merüléssel dicsekedett, ami azt jelenti, hogy igen sekély vízben, akár elárasztott termőföldön is tudott haladni. A 250 lóerős motor emellett kiváló manőverezést biztosított: maximális sebességnél is képes volt 180 fokos fordulatra, illetve durván 10 méteren belül képes volt lefékezni is.

Két komoly hátránnyal bírt: a műanyag test viszonylag könnyen megrongálódott, a vízsugárhajtóművet pedig átmenetileg eltömíthette a vízben kavargó sár és a növényi indák. Ez utóbbi problémát a korszerűsítésekkel alapvetően megoldották, és a típus módosított változatát 1967 őszén rendszerbe is állították. Mérete és tömege megnőtt, a modernizált hajtómű pedig kevésbé volt érzékeny a korrózióra. Mivel minimális páncélvédelmet kapott, kitérésnél sebességére, harcban fegyverzetére támaszkodott. Viszonylag kis méretéhez képest ugyanis komoly tűzereje volt: az orrban egy 12,7 mm-es ikergéppuska, a farban egy szimpla 7,62-es, később 12,7-es, illetve egy gránátvető és később még egy M-60-as könnyűgéppuska állt rendelkezésre. Időnként a radarkészülék helyére is felszereltek egy M-60-ast, amellyel jóval magasabb elhelyezése révén át lehetett vele lőni egyes part menti töltések felett is. Tipikusan a folyókon, illetve a kikötők körül vetették be; a part közeli vizeken is tettek vele próbát, de az erős hullámzás komolyan hátráltatta ottani alkalmazását.

ASPB
Az amerikai tanácsadók korai tapasztalatai alapján egy többfeladatú folyami járművet irányoztak elő, melyet a BuShips nevű cég tervezett meg 1966-ban, és amely 1967 őszén lépett szolgálatba. Ez lett az “Assault Support Patrol Boat” (“támadó-támogató járőrhajó”), közkeletű elnevezésével élve “Alpha-boat”, azaz “Alfa-hajó” a kezdőbetű és a hajótestre felfestett lajtsromjelzés okán. Használták járőrözésre, tűztámogatásra, kísérésre és aknaszedésre. Maximális sebessége 30 km/óra volt. Acéltesttel, de aluminium felépítménnyel rendelkezett. Ez utóbbi elég tágas volt ahhoz, hogy ágyak, latrina és lőszertároló is helyet kapjon odabent, így a hatfős legénység viszonylag kényelmesen élhetett a hajón. A tipikus fegyverzet-összeállítás: egy 12,7 mm-es ikergéppuska az orrban elhelyezett toronyban, egy 20 mm-es Mk. 16 gépágyú a felépítményen kialakított toronyban és egy 81 mm-es aknavető vagy két 12,7 mm-es géppuska a taton.

Bár az ASPB volt az egyetlen olyan típus, mely kifejezetten a vietnami tapasztalatok alapján és vietnami használatra készült, sikeressége kapcsán nincs egyetértés. Aknaszedőként állítólag nem igazán vált be. A kormányszerkezet érzékeny volt és gyakran megsérült. Az alacsony hajótest felett könnyen átcsaptak a kisebb hullámok is, így hamar megtelt vízzel, akár egy hevesebb fékezés után. A kipufogót a vízvonal alatt helyezték el, ami jelentősen csökkentette a motorzajt, ugyanakkor műszaki oldalról gondokat okozott a szerelőknek.

LCM/ATC
A folyami műveletek során partraszálló akciókra is sor került, így olyan hajókra is szükség volt, melyek nagyszámú katonát képesek szállítani és partra tenni. A megoldást a korábbi építésű csapatszállító naszádok jelentették.

Az egyik ilyen volt az LCM(8) (“Landing Craft, Mechanized”, azaz “járműszállító rohamcsónak”, de a tengerészek szóhasználatában csak “Mike Boat”). Az ötvenes évek végén szolgálatba állított, eredetileg harckocsi szállítására tervezett naszád 22 méter hosszú és 7 méter széles acéltesttel rendelkezett; merülése üresen 1,2 méter, megpakolva 1,6 méter volt. Egy teljes lövészszázad, vagy majdnem 55 tonna hadianyag elfért rajta. Legénysége 4–6 főből, fegyverzete pedig 2–4 géppuskából és esetleg egy gránátvetőből állt. Sebessége terheléstől függően 18–22 km/óra volt. Az eredeti kormányállást Vietnamban rendszerint nagyobb felépítménnyel egészítették ki. Ezt leszámítva elég egyszerű fedélzeti kialakítással rendelkezett (se pihenőkörlet, se tusoló, se latrina), vagyis a legénység spártai életmódot folytatott a többnapos bevetéseken. Ebből a típusból nem épült sokféle alváltozat; szállító, illetve karbantartó-mentő verzióról tudunk.

Az ATC (“Armored Troop Carrier”, vagyis “páncélozott csapatszállító”) a második világháborús LCM(6) módosított változata volt. A 17 méter hosszú és bő 4 méter széles acéltestű hajó eredetileg akár egy közepes harckocsit vagy egy nagyobb löveget is be tudott fogadni, de 39 tonna hadianyagot vagy 75 katonát is szállíthatott. Az indokínai háború idején a franciák is használták a típust és már ők is végeztek rajta átalakításokat.

Vietnamban többféle verzióját alkalmazták. A szállítóváltozat (mely a “Tango Boat” nevet viselte a T, mint “transport” lajstromjel után) 40 főt, vagy egy 105 mm-es tarackot, vagy egy nagyobb járművet tudott befogadni. Plusz fegyverzetet, bővített felépítményt, háromtonnányi páncélzatot és az amúgy fedetlen raktér fölé kialakított tetőt szereltek rá. A fegyverzet összeállítása alváltozattól függött, de általában 7,62 mm-es és 12,7 mm-es géppuskákkal, illetve Mk. 16 és Mk. 18 gépágyúval szerelték fel őket. A gépágyúk lőtornyokban, a géppuskák pedig a raktér szélén kerültek elhelyezésre, egy-egy páncéllemez mögött. A védelembe a fedélzeten tartózkodó katonák is besegíthettek, ők az oldalsó lőréseken át tüzelhettek.

A lapos (eleinte rögtönzött, később gyárilag készített) fémtetővel ellátott alváltozat leszállóhelyként szolgált az UH-1-eseknek. Itt a helikopterek utántöltésére is volt lehetőség, így megkapták “a világ legkisebb repülőgép-hordozója” titulust. Ez volt az ATCH, melyben a H betű a helikoptert, más források szerint a “hospitalt” vagyis a “kórházat” jelentette, ugyanis a hajón egészségügyi személyzet szolgált, akik a helikopteren behozott súlyos sebesültek állapotát stabilizálhatták, majd továbbküldhették őket a tábori kórházakba. Némelyiken műtő és sebészek is működtek, illetve vérkészleteket is tároltak itt.

A radarral is ellátott támogató verziók egyike a Monitor (vagy “Mike Boat”) volt. Az orr-rámpa helyére egy íves kialakítású darabot toldottak be, és a raktér helyére egy lőtorony került, benne egy 40 mm-es gépágyúval és egy párhuzamosított 12,7 mm-es géppuskával. A taton egy 81 mm-es aknavető figyelt, de az oldalsó lőállásokban még Mk. 16 gépágyúk és Mk. 21 géppuskák sorakoztak. A fegyverzetet később variálták: az orrba egy M-49 típusú 105 mm-es tarack került, illetve a fedélzetre 7,62 mm-es és 12,7 mm-es géppuskák, Mk. 18 gránátvető, miközben az aknavető eltűnt az arzenálból.

A másikat “Zippo” néven emlegették, mivel löveg helyett két M-10-8 lángszórót kapott az orrban. Géppuskákkal, gépágyúkkal és gránátvetőkkel természetesen ezt is felszerelték. Két példányt ezzel szemben vízágyúkkal láttak el (ez volt a “Douche Boat”) és érdekesség, hogy nemcsak tűzoltásra használták őket, hanem – nagy erejük folytán – parti bunkerek elbontására és lövészgödrök kiöntésére, illetve csapdák aktiválására. Előnyük volt, hogy a lőszerük, vagyis a víz, végtelen mennyiségben állt rendelkezésre

Az utántöltő változat 4500 liter üzemanyagot volt képes szállítani, ezenfelül 1135 liter olajat és kenőanyagot, továbbá a töltéshez szükséges felszereléseket. Az aknaszedő verzió (LCMM, ahol a plusz M betű a “minesweepert” jelentette, illetve MSM, amely a “Minesweeper, River”, vagyis a “folyami aknaszedő” rövidítése) további páncélzatot kapott, illetve az orr-rámpát behegesztették. Meglehetősen sebezhetőnek bizonyult a gyakorlatban. Végül megemlíteném a Monitorból átalakított parancsnoki verziót (“Command and Control Boat”, röviden “CCB”, vagy “Charlie Boat”), melyre légkondicionált vezetési pont és számos rádiókészülék került, cserébe az aknavetőt és néhány oldalsó géppuskát leszereltek róla.

A 7–11 fős személyzet minimális kényelemmel rendezkedhetett be. Felcsapható priccseket és raktárhelyiséget például kaptak, de beépített latrinájuk eleinte nem volt, a későbbi verziókon megtalálhatót pedig megbízhatatlansága okán nem nagyon használták (így maradtak a vödörnél). Az alapváltozat gyengesége volt, hogy kialakítása miatt előrefelé nemigen lehetett belőle tüzelni, illetve ebben az irányban a kilátás is korlátozott volt, ugyanakkor a lenyitható rámpa miatt a mellső páncélvédelem is gyengébb. A hajót egyébként kiegészítő rácspáncélzattal is ellátták, sőt, az acéltest külső és belső fala közé habszivacsot töltöttek, hogy a repeszhatást csökkentsék, illetve süllyedésnél a víz felhajtóerejét növeljék. A kézifegyverek és könnyűgéppuskák nem is tudtak kárt tenni benne, viszont a gerillák egyre nagyobb számban használt RPG-i már komoly fenyegetést jelentettek ezekre a járművekre, melyek 16 km/órás csúcsebességükkel lomhák voltak, manőverezőképességük viszont egészen jó. Összességében sokoldalú járműnek bizonyultak. Egyébként szóba került, hogy teljesen új fejlesztésű típussal váltsák majd le, és pár prototípust ki is próbáltak, ám a magas ár, illetve az időközben bejelentett vietnamizálás végül útját állta ennek a programnak.

MSB
A folyókon, különösen Saigonnál, illetve a nagyobb kikötők környékén hamar megszületett az igény néhány aknaszedőre, már csak a civil kereskedelmi forgalom biztosítása végett is. Az MSB („Minesweeping Boat”, azaz „aknaszedő hajó”) szűk 18 méter hosszú, 1,2 méteres merülésű, faépítésű típus volt, 26 km/órás csúcssebességgel. A hétfős személyzet mellett géppuskákat kapott, amikre szükség is volt, mivel a gerillák gyakran intéztek támadást ellenük.

MPB
Természetesen szükség volt külső motorral ellátott, kisebb csónakokra is, melyeket polgári cégek kínálatából vásároltak és általában 4–6 méter hosszú darabok voltak. Ezek közé tartozott az MPB (“Motor Plastic Boat”, vagyis “műanyagtestű motorcsónak”), mely megkapta a "Boston Whaler" nevet. Legénysége 2–3 fő volt és még 7–10 főt szállíthatott. Csúcssebessége 72 km/óra volt. Elsősorban kikötői védelemre és járőrözésre használták, de vízi ellenőrzések esetén átszállásnál, sőt lesállásoknál, járőrök partra tételénél is jól jött. Kis mérete és csekély merülése folytán olyan helyekre is behatolhatott, ahova a járőrhajók nem. Rádiója vagy beépített fegyverzete nem volt, bár egyes példányokra géppuska-állvány került. Összességében strapabíró és kedvelt típus volt, noha a motorral kapcsolatos műszaki problémák gyakran jelentkeztek nála.

LSSC és STAB
A flotta kis létszámú SEAL-alakulatainak folyami műveleteihez kétféle különleges rohamcsónak is készült. Az LSSC („Light SEAL Support Craft”: „SEAL könnyű támogató hajó”) 1967-ben állt szolgálatba. 16 darabot gyártottak, ezeket mind Vietnamba szállították. A 7,2 méter hosszú, alacsony kialakítású hajó egy kisebb osztag célba juttatására, illetve kivonására volt alkalmas, de folyami lesállásnál is hasznát vették. A STAB („Strike Assault Boat”: „csapásmérő rohamcsónak”) 1969-ben készült el a Grafton Boat Works jóvoltából és a 22 példányból húszat küldtek Vietnamba. Alumínium testük kettős falú volt, melybe a már említett célból habszivacsot töltöttek. Az utasteret kerámialapokkal és műszálas repeszvédő anyaggal vették körbe. Sebessége ideális esetben a 100 km/órát is meghaladta. Az épen maradt példányokat az amerikaiak hazaszállíttatták, de éles bevetésre többet nem kerültek. Mindkét típust különböző géppuskákkal és gránátvetővel fegyverezték fel.

Hurricane Aircat
A dél-vietnami erőkhöz tanácsadóként beosztott amerikai zöldsapkások 1964 nyarán igényeltek egy olyan könnyű vízi járművet, mely mocsaras területen is használható. A csendes-óceáni parancsnokság civil cégekhez fordult a kéréssel, így született meg az Aircat a Hurricane Fiberglass Products Company jóvoltából. Az 5,1 méter hosszú mocsárjáró ideálisnak tűnt a Mekong-deltában, hiszen hagyományos hajócsavar helyett légcsavarral működött, így a vízi növényzet nem okozott gondot a meghajtásnak. Az üvegszálas műanyagból készült, lapos fenekű, sebességtől függően 2,5–10 cm-es merülésű bárka 1966 őszén kezdte meg szolgálatát. Az amerikai Különleges Erők, illetve a dél-vietnami alakulatok nem egyszer be tudtak cserkészni ezzel olyan ellenséges bázisokat, amelyeket a nagyobb hajókkal képtelenség lett volna elérni, de ha menekülőre kellett fogniuk, 61 km/órás csúcssebességére is támaszkodhattak, illetve a helikopteres lerakás és kiemelés is könnyen megoldható volt. A mocsárjáró ráadásul a kisebb földhányásokat is képes volt leküzdeni, vagyis olyan helyeken is boldogult, ahol a járőrhajók nem.

Az orrba egy 7,62 mm-es vagy egy 12,7 mm-es géppuska került. Általában 5 fő működtette, de akár 12 embert is elbírt. A hajótest meglepően erősnek bizonyult (ráadásul a belső habszivacs-kitöltés miatt elsüllyeszteni se volt könnyű), viszont nem nyújtott kellő védelmet az ellenséges tűz ellen. A gerillák ráadásul aknákkal és a víz felett kifeszített, a vezetőt lefejező dróttal léptek fel a fürge kis jármű ellen. Ez utóbbi ellen egy függőleges vasrúddal védekeztek, melyet a géppuska állványára hegesztettek. Az igazi gondot mégis az alapos kiképzés és a magas szintű karbantartás iránti igény jelentette, nem is beszélve a motor erős hangjáról, mely hol áldás volt, hol átok: lélektani fegyverként nem volt utolsó, viszont óhatatlanul is árulkodott a közelgő járművekről. Emiatt általában párban vagy nagyobb számban alkalmazták őket, ugyanis ilyenkor legalább a pontos helyzetüket nehezebb volt meghatároznia az ellenségnek (a másik megoldás pedig az volt, hogy a fedező helikopterek rotorzajával nyomták el a hangjukat). Beépített rádióval sem rendelkezett ez a típus, emiatt a legénység általában adóvevőt vagy járőrrádiót használt. Gyengeségei ellenére használatban maradt, méghozzá sokféle szerepkörben; többek között alkalmazták felderítésre, járőrözésre, üldözésre vagy akár utánpótlás szállítására is. Hasonló járműveket egyébként a mai napig használnak polgári célokra.

PACV/ACV
A folyami erők arzenáljának legérdekesebb típusából csak hat példányt alkalmaztak Vietnamban. Brit tervek alapján a Bell Aerosystems gyártotta le ezeket 1965-ben, s a rákövetkező év májusában vetették be őket először. A flotta “Patrol Air Cushioned Vehicle” (magyarul “légpárnás járőrjármű”), a hadsereg “Air Cushioned Vehicle” (vagyis “légpárnás jármű”) néven emlegette. Hívójele “Monster”, vagyis “szörnyeteg” volt, a vietnami lakosok megjelenése folytán pedig “sárkányhajónak” nevezték (amire a tengerészek azzal is rádobtak egy lapáttal, hogy egyes példányok orrára cápafogsort festettek). A két változat között voltak eltérések, például utóbbi gyárilag jelentősebb páncélzattal és fegyverzettel bírt. Rádiókészülékkel és radarral is ellátták. Általában egy 12,7 mm-es ikergéppuskával és kétoldalt egy-egy M-60-as géppuskával szerelték fel, illetve néha gránátvető is került rá, de a fedélzeten szállított katonák (max. 12 fő) kézifegyvereikkel is be tudtak kapcsolódni a küzdelembe.

A nagyobb járőrhajókhoz képest komoly előnyt jelentett, hogy az Aircathez hasonlóan sekélyebb vízben, illetve mocsarasabb vidéken is tudott haladni, sőt, kisebb földhányásokon is át lehetett vele kelni, vagyis olyan helyekre is tudta követni az ellenséget, ahova a legtöbb hajó már nem. Alacsony, héttonnás súlya lehetővé tette, hogy CH-47-es helikopterek segítségével gyorsan odaszállíthassák őket, ahol szükség van rájuk, illetve sérülés esetén kiemelhessék őket. A Nádas-síkságon okoztak kellemetlen perceket a gerilláknak, különösen, ha helikopterekkel együttműködve indultak bevetésre. 110 km/órás csúcssebességére nem volt panasz, légcsavarja viszont ennek a típusnak is nagyon hangos volt. A hadseregnél kifogásolták még elégtelen tűzerejét, szűkös belső terét és korlátozott hatótávolságát is. Hadrafoghatóságának mégis az adta meg a kegyelemdöfést, hogy elképesztő karbantartás-igénye (vagy stílusosabban: -étvágya) volt, nem is beszélve a nehezen beszerezhető pótalkatrészekről és a csaknem egymillió dolláros darabárról (csak az összehasonlítás végett: egy PBR 90 ezer dollárba került). A hat példányból kettőt végül akna tett tönkre és a típust 1970-ben ki is vonták a szolgálatból.

Anyahajók, bázishajók
A folyami flotta legnagyobb hajói bázisjárműként szolgáltak. Ezek legtöbbje évtizedekkel korábban épült, s új szerepkörükhöz felújították és átépítettek őket. Mivel tekintélyes méretű célpontot jelentettek, a viszonylag gyakori helyváltoztatás alapvető fontosságú volt, s általában a szélesebb folyószakaszokon, folyótorkolatokban vagy a tengerpart mentén állomásoztak, ahol nehezebb volt őket észrevétlenül megközelíteni. Emellett kisebb őrhajók is járőröztek körülöttük, illetve a közeli partvonalat gyalogság biztosította. Ennek ellenére néha előfordult, hogy a vietkong búvárok meg tudták közelíteni őket és ha sikerült aknát tapasztani valamelyikre, akkor az komoly károkat okozott.

A kisebb járőrhajók a bázisjárművek oldalához erősített pontonelemek jóvoltából ki tudtak kötni mellettük, lapos tetejükön pedig helikopter-leszállót alakítottak ki, míg belsejükben harcászati vezetési pontot, javítóműhelyet, pihenőkörletet és étkezdét. Általában több száz, típustól függően akár ezernél is több ember elfért rajtuk. Egy ilyen hajón a katonák és tengerészek valóban ki tudtak kapcsolódni. Rolland Kidder szerint:

“A PBR legénységének mindig túláradó örömet jelentett, ha visszatérhettek az YRBM-20-ra. A maga ocsmány módján, de otthonos volt. Mikor megérkeztünk, bizton számíthattunk arra, hogy légkondicionált helyiségben alhatunk majd két vagy három napig. […] A lepedők patyolattiszták voltak és ahhoz képest, hogy őrjáraton három-négy napig ugyanazt a gyakorlót viseltük, ez maga volt a mennyország. Mikor befejeztük a járőrt, mindig a hálóba indultunk egy jól megérdemelt pihenőre.”

A USS Benewah bázishajó tiszti dohányzója

Ugyancsak ő említi meg, hogy az említett járművön hogyan játszották ki az alkoholtilalmat. A flotta hajóin ugyanis tilos volt az alkoholfogyasztás. Valaki azonban kitalálta, hogy ha egy másik, nem a tengerészethez tartozó bárkát hozzákötnek, arra már nem vonatkoznak a szabályok, ergo ott lehet inni. Néhány matróz ezért kerített egy nagyobb ladikot, fémlemezekből felhúztak rá egy tetőt, majd felszerelték hangrendszerrel és hűtővel. Onnantól fogva minden este hat órakor a legénység egy része átkelt a két járművet összekötő pallón, hogy a nap végén sörözzenek egy jót.

A 9. hadosztály katonái kimenőre indulnak egy bázishajóról

1969-ben, Zumwalt admirális javaslatára olyan folyami báziskomplexumokat is alkalmaztak, melyek nagyobbrészt pontonelemekből álltak: a Sea Float-rendszer tartalmazott helikopter-leszállót, parancsnoki központot, gyengélkedőkörletet, étkezdét, víz- és üzemanyagtartályokat és a fentiekhez hasonlóan támaszpontul szolgált az őrhajók számára. Egy ilyenen több száz ember számára volt hely. Megmozdítani azonban csak vontatók segítségével lehetett. Védelméről géppuskák és aknavetők, illetve járőrhajók, továbbá a parton elhelyezett szenzorok és az adott folyószakaszon a két part közé kihúzott hálók gondoskodtak.

A bázishajók fontos szerepet játszottak mindenhol és mindaddig, ahol és ameddig a szárazföldi támaszpontok nem voltak elérhető közelségben. Nyilvánvaló hátrányuk volt a korlátozott hely és a korlátozott készletek, ám szükséghelyzetben kiváló szolgálatot tettek.

A USS Harnett County, mely vízre bocsátásakor, 1944 végén az LST-821 megjelölést kapta. A második világháborúban a csendes-óceáni hadszíntéren szolgált, később a Japánt megszálló erőknek adták át; 1966-ban állt újra szolgálatba és Délkelet-Ázsiában alkalmazták. Az amerikai haditengerészet 1970-ben vonta ki állományából, akkor átadták a dél-vietnami flottának, ahol a My Tho nevet kapta. Saigon eleste után a fülöp-szigeteki flotta kezére került, ahol Sierra Madre néven folytatta pályafutását. A kép 1968-ban készült, mikor a hajó a tengerészet 3. könnyű csatahelikopter-százada 1. különítményének mobil bázisaként működött a Mekong-deltában.

Kiszolgáló feladatokat ellátó járműveket is alkalmaztak, például javító-szerelőhajókat (ARL) vagy vontatókat (YTB), mely utóbbiakra azért volt szükség, mivel egyes bázishajók nem rendelkeztek saját meghajtással.

A part menti és a folyami műveletekben légi járművek is vettek részt. Először is lássuk azokat a típusokat, melyek elsősorban, de nem csak a Dél-kínai-tenger felett járőröztek.

Martin P-5 Marlin
A kétmotoros Marlin még 1952-ben állt szolgálatba. 11 fős személyzettel bírt, fegyverzete pedig egyrészt beépített ikergéppuskákból és -gépágyúkból állt, másrészt torpedókat, bombákat, aknákat és mélységi tölteteket (ideértve nukleáris töltetet is) hordozhatott. A Market Time-művelet idején nemcsak a Dél-kínai-tenger, hanem a Mekong-delta felett is bevetették. Rövid ideig a parti őrség, illetve a francia flotta is használta. 1967-ben vonták ki, ezzel ez a típus lett az amerikai flotta utolsó repülőcsónakja.

Lockheed P-2 Neptune
A szintén kétmotoros Neptune tengeri járőrözésre és tengeralattjáró-elhárításra készült, viszont szinte kizárólag szárazföldi támaszpontokról üzemeltették. 1947-től 1984-ig több ország is hadrendbe állította. Egyszerű gyárthatósága és fenntarthatósága miatt népszerű típus volt. Vietnamban speciális alváltozatai is épültek. Ilyen volt egy lehallgatásra átalakított, “Crazy Cat” hívójelű példány, mellyel az ellenséges rádióforgalmazást figyelték, de a korai időszakban a Neptune-ok jártak Észak-Vietnam és Laosz légterében is, hogy az ottani légvédelem feltérképezésében segédkezzenek, illetve egyéb titkos műveletekben is használták őket, például szenzorokat dobtak le a Ho Si Minh-ösvény környékén. Még közvetlen támogató változata is épült, igaz, mindössze négy példányban. A haditengerészet ugyanis a légierő AC-47-esét látva a lecserélésre váró P-2-esek átalakítása mellett döntött, hogy éjszakánként a Mekong-delta ellenséges tevékenységét zavarhassák. 1967-ben tehát négy SP-2H-t módosítottak, ezek AP-2H megjelölést kaptak. Bombavető készüléket, gépágyúkat és gránátvetőt, illetve éjjellátót, radart és szenzorokat helyeztek el rajta. A korszerű berendezések lehetővé tették az igen pontos célkövetést és tüzelést (különösen a farokban kialakított lőállásból). Mivel viszont több példány nem jutott erre a célra, 1969 tavaszán mind a négy gépet kivonták a szolgálatból és egyet leszámítva ócskavasként végezték…

Lockheed P-3A Orion 
A négymotoros Orion tengeralattjáró-elhárító és megfigyelő gép, amelyet 1962-ben rendszeresítettek az amerikai flottánál és a mai napig alkalmazzák, de az elmúlt fél évszázad alatt természetesen számos modernizációt megért. Személyzete 11–12 fő. Bombakamrájában, illetve külső pilonjain többféle fegyverzetet szállíthat, például vízi aknákat, torpedókat, nem irányított rakétákat, de még atomfegyvert is. Vietnamban a Market Time-hadművelet során vetették be. Két gép veszett oda, az egyik biztosan, a másik valószínűsíthetően légvédelmi tűz következtében, a Thai-öböl felett. Több más állam is használta vagy használja, például Új-Zéland, Dél-Korea vagy Japán.

A folyami erők kapcsán két másik típust kell említenünk.

UH-1
A haditengerészetnek eleinte nem volt közvetlen támogatásra alkalmas forgószárnyasa, ezért a hadsereg átadott nekik néhány UH-1-est, melyek az új keresztségben a “Sea Wolf” (vagyis a “tengeri farkas”) nevet kapták. A gépeket az újonnan alakított könnyű csatahelikopter-századokba osztották be és géppuskákkal, gépágyúkkal, továbbá rakéta- és gránátvetőkkel fegyverezték fel. Négyfős személyzettel működtek és rendszerint párban repültek. Kísérésre, tűztámogatásra és mentésre, illetve felderítésre használták. Bevethetőségét az a tény korlátozta, hogy egyetlen feltöltéssel csak másfél órát tudott a levegőben tölteni. A pilóták és a fedélzeti lövészek szorosan együttműködtek a hajókon szolgáló tengerészekkel, akiket nem egyszer húztak ki szorongatott helyzetekből.

OV-1O Bronco
A kétfős személyzettel működő, kétmotoros, légcsavaros Broncót 1969 elejétől alkalmazták Vietnamban és a tengerészet keresztségében a “Black Pony” (“fekete póni”) nevet kapta. A repülőt eredetileg könnyű fegyverzetű felderítőnek szánták. Vietnamban nagy sikerrel használták, részben mert igénytelen és sokoldalú volt. A helikopterektől eltérően akár két-három órát is a levegőben tölthetett és 1080 kilogrammnyi variálható fegyverzetet (elsősorban géppuskákat, gépágyú-konténereket és nem irányított rakétákat) hordozhatott, éjszakai bevetésen pedig fényekkel jelölhette meg a célkörzetet. Ezek a repülők rendszerint járőrözést, kísérést végeztek vagy készenléti szolgálatot láttak el, mely utóbbinál a bajba került flottaerők segítségére siethettek. Pilótáikat ugyanúgy nagyra becsülték a matrózok, mint a helikopterek személyzetét.