Vízi hadviselés Vietnamban 3.

A folyami portyázók

Az amerikai folyami flotta önmagában csak a vizeken működhetett, de 1966 közepén a körzetben található vietkong bázisok felszámolása is napirendre került. Ehhez már a durván 5000 fős Mobil Folyami Flottilla (Mobile Riverine Force) állt csatasorba 1967 júniusában, mely kombinált, tengerészeti (117. különítmény, plusz kisegítő erők), illetve szárazföldi alakulatokból (a 9. gyaloghadosztály egységei) állt össze. (A flotta egyébként eredetileg tengerészgyalogosokat szánt erre a feladatra, de a bőrnyakúakat akkor már lekötötte az I. hadtest műveleti területe, így a hadsereg katonáit képezték ki erre a feladatra.)

usmc_special_landing_force_rung_sat_1966.jpg

A tengerészgyalogság csak a korai időszakban vett részt a folyami műveletekben. A képen a Különleges Partraszálló Különítmény bőrnyakúi láthatók a Rung Sat-mocsárban, 1966-ban.

A gerillák addig megközelíthetetlennek gondolt erősségeit ezek a mobil erők már jóval könnyebben becserkészhették, nem kis részben azért, mert általában nem szárazföldi támaszpontokról (például a Dong Tam melletti mesterséges szigetről), hanem bázishajókról indították akcióikat, melyek természetesen képesek voltak a folyószakaszok nagy részén mozogni. A “könnyebb becserkészhetőség” persze relatív dolog. A felderítést részben itt is gyalogosan kellett elvégezni, márpedig a deltavidéken, illetve a mocsarakban még a szimpla járőrözés sem volt egyszerű feladat. Joseph Callaway, akkori hadnagy így emlékezik:

9th_raider_patch.jpg“A USS Benewah fedélzetén éltünk, a flotta légkondicionált bázishajóján és mindennap ATC csapatszállítók szállítottak minket a Rung Sat-mocsárba. A terep miatt ez a művelet volt az addigi legnehezebb és legnyomasztóbb bevetésem. A mocsárba vezetett kétéltű akciók során egy vietkong támaszpontot kerestünk, de soha nem találtuk meg. Helyette volt negyvenakárhány fok, hihetetlen pára, erős áramlatok, fél–egy méter mély sár, nuku vízutánpótlás és falánk, már-már harcias vörös tűzhangyák. Minden raj vitt magával kötelet csak azért, hogy embereket húzzanak ki vele a sárból. Olyan párás és forró volt a levegő, hogy lélegezni alig tudtunk. Az egyetlen pozitívum, hogy mivel a víz sós volt, piócával nem találkoztunk.
Mindennap a bűzös sárban gázoltunk. Az M-16-osainkra gyorsan rárakodott a kosz és valószínűleg használhatatlanok lettek volna egy tűzharcban. Minden este szét kellett őket szedni és alaposan megtisztítani. Késő délutánonként fülig sárosan tértünk vissza a bázishajóra, és a matrózok a felső fedélzeten nagynyomású slauggal mostak le minket.
Este a tisztjeink isteni finom főtt vacsorát kaptak a tengerésztisztek étkezdéjében. Volt ott porcelán és vászon szalvéta, sőt ezüst evőeszközök is. Még otthon se láttunk ilyen szépet. Katonáink is kellemes környezetben pihenhettek. Éjszaka nyugodtan alhattunk, légkondicionált helyiségekben, kényelmes emeletes ágyakon, tiszta ágyneműben és nem kellett attól félnünk, hogy közben támadást kapunk.”

uss_benewah_01.jpg

Akció után ilyen bázishajókra tértek vissza a katonák

A terep Vietnam más pontjain sem kímélte a katonákat, de a folyódelta volt talán a leginkább emberpróbáló. A nedves, mocsaras részek és a magas talajvízszint azt jelentette, hogy a nap legnagyobb részében bokáig, térdig, derékig vagy mellkasig ért a víz és a sár, vagyis megszáradni még akkor is nehéz lett volna, ha a páratartalom nem lett volna ilyen magas. A bőr rothadása és a “lövészárokláb”, akárcsak egyes trópusi betegségek fokozott veszélyt jelentettek az itt harcolókra, ezért egy-egy bevetés általában nem is tartott tovább 2-3 napnál. Még a magukkal cipelt lőszer is olyan gyorsan korrodálódott, hogy egy része használhatatlanná vált, mielőtt betölthették volna. A terepviszonyok egyébként a harchelyzeteket is meghatározták, mivel ilyen körülmények között védőállásokat kialakítani sem volt egyszerű, márpedig éjszakai pihenőnél vagy lesállásnál erre is szükség volt. Egyes amerikai századokban ezért csak néhány ember vitt magával gyalogsági ásót, ugyanis leásni a fentiek miatt nem volt sok értelme. Az előbbi idézetben említett kötél ezzel szemben nagyon hasznos volt, de a vízbe vagy sárba fulladás így is óhatatlanul előfordult, méghozzá nem is ritkán. Ed Eaton őrmester idéz fel egy esetet könyvében, amikor fuldokló bajtársuk segítségére a vízbe vetette magát egy katona, majd még egy; csak az utolsó jött fel élve a felszínre, a másik kettő megfulladt. Még egy órán keresztül keresték a holttestüket a környéken, de nem találták meg… Mélyebb vízben való átkelésnél a katonák egyébként jó előre meglazították magukon a szerelvényt, hogy adott esetben minél előbb meg tudjanak tőle szabadulni, ha esetleg elkapná őket egy örvény, mely a folyóágakban gyakori volt. Ahol gyaloghidat találtak, ott is csak egy hajszállal volt jobb a helyzet, egyrészt mert számítani kellett csapdára, másrészt mert az ilyeneket a kis termetű, kis testsúlyú helyiek számára építették, nem pedig a jóval súlyosabb, nehéz felszerelést cipelő amerikaiaknak.

Amerikai katonák a Mekong-deltában

Amikor sikerült megtalálniuk az ellenséget, a bevetések az “üllő-és-kalapács”-eljárást követték, vagyis a kérdéses körzetet egy vagy több oldalról igyekeztek lezárni, míg egy másik irányból a gyalogság átfésülte. A katonák tehát nagy általánosságban ugyanolyan elven harcoltak itt is, mint Vietnam más területein, csak épp többször indultak bevetésre hajón, bár a helikopteres kirakás sem volt ritka. A már említett Ed Eaton, a 9. hadosztály veteránja említ egy olyan időszakot, amikor számos légimozgékonyságú akcióban részt vettek:

“Naponta átlagosan 5–7 helikopteres lerakást végeztünk. Sőt, emlékszem egy napra, amikor tízet csináltunk végig. Őrületes volt. Sosem tudhattad, hol vagy és ritkán volt nálunk térkép, ami csak nehezítette a tűztámogatást. Ezt a fajta taktikát úgy hívtuk, hogy “vér általi felderítés”. A hadosztálynál sakktábla-elven működő “kutasd-és-pusztítsd” cselnek nevezték. A valóságban az első és esetleg a második kirakás a hírszerzési adatokon alapult, a többit a felettünk köröző helikopterekről végzett felderítés nyomán csináltuk. Ha megtaláltuk a vieteket és harcérintkezés alakult ki, maradtunk. Ha Charliék nem voltak ott, kerestünk egy kiemelési pontot és átrepültünk egy másik körzetbe. Ha ott sem leltük az ellenséget, akkor jött a következő repülés. Enyhén szólva idegtépő volt. A gerillák szerettek leszálló vagy felszálló helikopterekre tüzelni, mivel akkor könnyű célpontot jelentettek. Minél több leszállóhelyen és kiemelési ponton jártunk, annál több csapdára, lesállásra, sárra és nyílt terepen flangálásra kellett számítani. Nem volt rosszabb annál, mint mikor a kongok a fasor felől tüzelnek rád és neked mindössze pár centiméter mély víz és némi rizs nyújt fedezéket.”

seawolves_on_deck.jpg

A helikopterek egy része a szállításért, másik része a tűztámogatásért felelt. A fotón a flottának átadott UH-1 csatahelikopterek az egyik bázishajó leszállófedélzetén.

A vízről indított műveletekhez kisebb hajókaravánokat állítottak össze különböző típusú járművekből (a hajótípusokat egy másik cikkben fogom bemutatni). A támadó erőket általában a nehezebb hajók vezették, két oldalt aknaszedőkkel. Őket követte a parancsnoki jármű, egy CCB, majd egy nehézfegyverzetű Monitor, s utánuk jöttek a csapatszállító ATC-k. A levegőből sok esetben helikopterek vagy felderítőgépek is kísérték őket. A hajók nemcsak szállították, hanem tüzükkel támogatták is a partra tett gyalogságot, ezenfelül elvághatták az ellenség menekülési útvonalát, gondoskodtak az utánpótlás szállításáról, a fogoly- és sebesültkivonásról, és így tovább. Az akcióban részt vevők természetesen légi vagy tüzérségi támogatást is kérhettek.

atcs_into_action.jpg

ATC-k bevetésen

Lássunk is egy példát egy kombinált folyami akcióra. 1967. szeptember 12-én a 9. hadosztály 2. dandára Dong Tamtól nem messze, Ban Long mellett csapott össze a Vietkong erőivel. Viszonylag könnyű veszteségeket szenvedtek és 134 halott gerillát találtak az összecsapás után, illetve megtudták, hol állomásozik a 263.D vietkong zászlóalj. Ez alapján a Ba Rai csatornába benyúló földnyelv lett az új célpont, melyet északról és délről egy-egy zászlóaljnyi, csapatszállító hajókról partraszálló gyalogság, kelet felől pedig a szárazföld felől érkező egységek vettek volna támadás alá, légi és tüzérségi tűz fedezete alatt.

9th_inf_div_troops_embarking.jpg

A 9. hadosztály katonái partraszállás után

A szeptember 15-én kora reggel megindított akció során két hajókonvoj hatolt be a keskeny csatornába. Fél nyolc körül a partmenti növényzet alatt kiépített bunkerekben rejtőző gerillák tüzet nyitottak: RPG-ik és géppuskáik számos járművet megrongáltak. Hiába viszonozták a tüzet a fedélzetről a tengerészek és a katonák, egyelőre teljes volt a zűrzavar. A Fehér-part kódjelű szakaszon, vagyis a földnyelv északi oldalán egy szakasz partra szállt ugyan, de mivel felborult az egész terv menetrendje és egyelőre senki más nem volt a helyén, nemsokára visszarendelték őket a fedélzetre.

atcs_in_action.jpg

ATC-k akcióban

A konvoj a déli oldalon, a Vörös-part közelében állt újra össze: a szétlőtt aknaszedők és monitorok helyére újak érkeztek és tíz óra körül, helikopter-fedezet mellett megint nekiindultak, miután a légierő csapást mért a célterületre. A gerillák ismét erős tűzzel fogadták a hajókat, de a partraszállás ezúttal mindkét oldalon sikerrel járt. Az előrenyomulás viszont már lassan ment, nemcsak a Vietkong elszánt ellenállása, hanem a sűrű növényzet miatt is. Alkonyattájt a támadók beásták magukat és csak másnap haladtak tovább. Addigra az életben maradt gerillák felszívódtak. 250 lőállást és 79 holttestet hagytak hátra; amerikai oldalon 7 halott és 133 sebesült került a veszteséglistára.

view_from_the_river.jpg

Monitorok lövedékeinek becsapódása a partvonalon

Hasonló akciókra még 1968 elejéig többször is sor került. A Tet-offenzíva idején a hangsúly áttevődött a delta megtámadott településeinek védelmére, melyben a folyami erők komoly szerepet játszottak; Westmoreland tábornok szerint ők „mentették meg” akkor ezt a vidéket. Ezután a régióban csökkent a harcok intenzitása. Egy-két jelentősebb műveletet még végrehajtottak, de a Vietkong ekkortájt kerülte a nagyobb összecsapásokat. A mobil folyami erőket '68 végétől kezdve még bevetették a SEALORDS-programban, de a vietnamizálással párhuzamosan a hajóparkot fokozatosan átadták a helyi flottaalakulatoknak. A 9. hadosztályt kétéves szolgálat után 1969 közepén küldték haza (ezzel ők lettek a Vietnamból kivont első magasabbegység). 

monitor_crewman_after_contact.jpg

Kimerült tengerész az egyik Monitor fedélzetén

A Mobil Folyami Flottilla hathatósan hozzájárult egyfelől a 116. különítmény tevékenységéhez, másrészt a Mekong-delta biztosításához, illetve a SEALORDS előkészítéséhez. A tengerészet és a hadsereg közös műveletei, bár nem voltak zökkenőmentesek, alapjába véve jól működtek.

 

A cikksorozathoz használt források:
A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
Backtracking in Brown Water (írta: Roland E. Kidder; iUniverse 2014)
Brown Water, Black Berets: Coastal and Riverine Warfare in Vietnam (írta: Thomas J. Cutler; Bluejacket Books 2000)
Co Van My A Naval Adviser's Story (cikk a Vietnam Magazine 2003. augusztusi számából; írta John Cantzon Foster kapitány)
Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
Mekong First Light (írta: Joseph W. Callaway; Ballantine Books 2004)
Mekong Mud Dogs: The Story of Sgt. Ed Eaton (írta: Ed Eaton; magánkiadás 2014)
Riverine: A Pictorial History of the Brown Water War in VIetnam (írta: Jim Mesko; Squadron/Signal Publications, 1985)
The Vietnam War – The Illustrated History of The Conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954-1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
Vietnam Ironclads – A Pictorial History of US Navy River Assault Craft 19661970 (írta: John M. Carrico; WRM Graphics 1995)
Vietnam Riverine Craft 1962–75 (írta Gordon L. Rottman; Osprey 2008)
Waterborne Warriors – US Army Riverine Craft in Vietnam (írta: John M. Carrico; Brown Water Enterprises 2011)
• www.navsource.org
www.warboats.org