"Nem mondhatod, hogy csak fogaskerék vagy a gépezetben..."

Egy tengerészeti tanácsadó visszaemlékezése

Ezúttal egy, a dél-vietnami flottához beosztott amerikai tanácsadót szólaltatok meg. Karl Phaler a 42. és 44. folyami járőrcsoportnál szolgált 1966 decemberétől 1967 decemberéig. Története egyszerre megrendítő és lelkesítő. Megmutatja, hogy egyetlen ember mire képes kellő kapcsolatok és elszántság birtokában, akár a szigorú szabályok ellenében is. 

"A vietnami folyami járőröknél voltam tanácsadó. Az alakulatban néhány száz vietnami tengerész és kétcsoportnyi amerikai tanácsadó szolgált. Egy kis faluban laktunk és a járőrkörzetünk túlnyomórészt a kambodzsai határtól Vietnam déli csücskéig, a Thai-öbölig terjedt. Ennek a területnek a nagy részét az U Minh-erdő foglalta el. Elkísértük a vietnami erőket az U Minh belsejébe, falvakat és alagutakat kutattunk át, meg ilyesmi. Az erdő nagy része szabad tűz-zóna volt. A B-52-esek véletlenszerűen bombázták a körzetet. A Vietkong mindig híján volt az egészségügyi felszerelésnek, ezért csak a harcoló tagjaiknak biztosítottak ellátást. A bombázásban megsérült nőket, gyerekeket és öregeket bárkákra tették és leküldték őket a folyón a tengerpartig. A mi hajóink és embereink szedték össze ezeket az amerikai srapnelekkel teli sebesülteket és vitték a tartományi kórházba, ahol nem jutott nekik gyógyszer, mert a tartományfőnök szépen eladott mindent a Vietkongnak.

wounded_civilian_on_boat.jpg

Az ország nyugati csücskébe küldött gyógyszer nagy része sosem érkezett célba. A fenébe is, a küldemények legalább felét már a saigoni kikötőben lekapcsolták és Kambodzsába irányították. Márpedig a gyógyszernek értéke volt. A kérdés az volt, ki fizeti érte a legtöbbet? Nem azok a civilek, akiknek eredetileg szánták. Nem a dél-vietnami katonaság – ők nem lettek volna hajlandók fizetni érte.

Egy nap, mikor járőrben voltam az U Minh mellett, feltűnt egy szampan. A hátuljában ott ült egy öreg nénike; a feje be volt kötözve, a melle leszakadt, csupa vér volt mindenütt. És a gyékény alatt egy gyönyörű nyolc-kilenc éves kislány feküdt. Derékig be volt takarva és rögtön tudtam, hogy nem akarom látni, mi van lejjebb. Az arcát fájdalom torzította el. A szampan beállt a hajónk mellé. Felnézett, meglátott engem, ezt az amerikait – vietnamiul »Ong me«. Ez még a háború korai időszakában történt, szóval valószínűleg én voltam az első amerikai, akit látott. Elmosolyodott. Az egyik lábát szinte teljesen letépte valami és tele volt repeszdarabokkal. Morfiumot adtam be neki és elszállítottuk őket a tartományi kórházba, ahol egy kvéker orvoscsoport, néhány orvos és nővér dolgozott.

Bevittem a műtőbe. Vele maradtam. A lábát amputálniuk kellett. Akik kihozták őket, azt mondták, a családja odalett. Az egész családja odaveszett, csak ő maradt életben. Ezért felelősséget éreztem iránta. Nem volt kihez hazavinni.

Az ágya mellett ültem, mikor magához tért. Felnézett rám és megint elmosolyodott. A Nagy Varázsló, lám, ott volt megint. Aztán lenézett a takaróra, alányúlt és tapogatózni kezdett, aztán az arca rettenetesen eltorzult. Odalett a varázslat – a lába már nem volt meg. Én meg nem tudtam, mit csináljak. Én vettem el tőle a lábát. Én vittem őt oda, ahol amputálták. És ő még azt hitte útközben, hogy a barátja vagyok.

Tudom, hogy valójában nem én tettem, de mi tettük. Ezeket a dolgokat sosem tudtam igazán szétválasztani. A háború során az volt az egyik gondom, hogy amerikaiként része voltam mindennek, felelős voltam érte. Nem mondhatod, hogy te csak egy fogaskerék vagy a gépezetben. Ha én nem voltam felelős, hát akkor ki? Ki fogja vállalni a felelősséget, ha én nem? Ki tette ezt vele, ha nem én? Valami Guamról felszállt seggfej, aki tízezer méter magasan a radarernyőt figyeli? Baromság. Ez nem valós felelősség. Azt se tudta, mi történik a bombarakományával. Én tudtam, hova csapódtak be a bombák. Annyira kikészültem, hogy visszamentem és megtöltöttem a pisztolyomat, gondolván, majd elkapom azt a rohadékot, aki a célpontot kijelölte. Tudtam, melyik vietnami őrnagy volt az. Az amerikaiak pedig erre elvileg rábólintottak. Egy amerikai ezredes is dolgozott ott.

vietnam_bomb_damage.jpeg

Volt jó pár elállatiasodott gazember, aki ugyanazt az egyenruhát viselte, mint én. Akadtak, akik civileket végeztek ki, szimplán, mert élvezték, hogy futó alakokra lőhetnek. Mindig találkoztál ezekkel a hírszerző fazonokkal, akik vörös vonalakat rajzoltak a térképre, mondván ez az oldal a miénk, ezen túl az ellenségé, itt bombázzanak. Baromság. A vonal mindkét oldalán voltak parasztok, akik őseik földjén éltek és nem is tudtak arról, hogy háború van. Vagy ezek a gennyládák, akik egy felderítőgép hátsó üléséről kihajolva lődöztek a rizsföldeken dolgozó parasztokra, aztán utána vigyorogva szálltak le...

Mikor a sebesült kislány miatt elfogott ez a zavarodottság, összefutottam az egyik kvéker ápolónővel. Lecsillapított és megnyugtatott. Azt mondogatta, hogy konstruktívan álljak hozzá. A további pusztítás nem segít. Megkérdeztem, mit tehetnék. Elkezdett beszélni arról, hogy mi történik a gyerekekkel, mikor a kórházat el kell hagyniuk. Őt ez aggasztotta, mert nem volt nevelőotthon vagy ilyesmi. Mikor a kissrácokat kiengedték, az utcára kerültek, mert családjuk már nem volt. A kislányok addig csavarogtak, míg prostituált lett belőlük, a kisfiúkból meg tolvaj vagy strici.

‘67-ben már folyt a bombázó hadjárat, ezért rengeteg ember hagyta el a szülőföldjét. A városok kezdtek megtelni. Szállást nem lehetett találni. Mindenütt láttuk ezeket a kartondobozokból összeeszkábált kalyibákat. Ahol régen levegős, fákkal szegélyezett utcák voltak, most már nyomornegyedek. A nővér segítségével tehát kapcsolatba léptem néhány vietnami apácával, akik Rach Giában próbáltak valamilyen otthont összehozni a kórházból kikerül gyerekeknek, mármint azoknak, akik túlélték a kórházat, ahol a gyógyszert eladták a Vietkongnak. A nővérek azt mondták, van egy kis földjük Rach Giától délre, de pénzük nincs. Megkérdeztem, mennyire lenne szükség. A vége olyan tízezer dollár lett. Én úgy négyszázat kerestem havonta. De azt mondtam nekik, megszerzem. Halvány gőzöm sem volt, hogyan. Azelőtt írogattam pár évig Art Hoppe-nak, aki a San Francisco Chronicle-nél dolgozott. Ő is a Harvardra járt, nálam kicsit idősebb volt, de az írói stílusát mindig csodáltam, és mikor megismertem, rögtön megörültem, hogy a magaméhoz hasonló érzékenységet láttam benne.

Írtam neki és egy barátomnak, aki jeles San Francisco-i üzletember volt. Leírtam, hogy nem akarom őket lelejmolni, de ez meg ez történt. Megkérdeztem, hogyan szedhetnék össze tízezer dollárt. Na, az üzletember, áldassék a neve, rögtön küldött ezer dollárt. És Hoppe azt válaszolta, hogy megszerzi a pénzt. Ki akarta nyomtattatni az egyik levelemet. Megkérdezte, hogy beleegyezem-e, mert ebből bajom származhat.

Nem arról volt szó, hogy elleneztem a háborút. Arról beszéltem nekik, hogy mi történik. Arról, hogy az amerikai acél ok nélkül vietnami gyerekeket csonkít meg. Szörnyen odavoltam, hogy ez történt, mert nem lehetne legalább… A felelősségről van itt szó, a fenébe is. Emlékszik még, azt mondtam, felelősségteljes ember vagyok. Azt akartam, hogy segítsenek. Vállalnunk kellett a felelősséget. Nem állíthattam meg a háborút. Nem repülhettem át Washingtonba, hogy Johnson elnöknek megmondjam, »Nézze, maga megszűrt és finomított hazugságokat hall itt a háborúról, csupa valótlanságot. Fejezze be az egészet!« Nem tudtam megállítani a háborút. Itt az utólagos törődést kellett megoldani. Az kellett, hogy valaki segítsen rendet tenni a vérfürdő után. Ha már ennyi nyomorúságot okozunk, akkor, úgy éreztem, erkölcsi kötelességünk – és szerintem ez a legsürgetőbb mind közül –, hogy tegyünk valamit, hogy enyhítsük valahogy ezt a szenvedést. Kezdhetjük azzal, hogy gondját viseljük az elárvult gyerekeknek.

us_soldier_w_orphans.jpeg

Art a rovatában leközölte az egyik levelemet, ezt pedig több újság is átvette. Bekerült a Long Beach-i Press-Telegrambe, a Des Moines-i Registerbe és sok olyan folyóiratba, amikről még nem is hallottam. Az egész országból érkeztek a csekkek.

Szóval nyomtatásba került az egyik levelem, benne a nevem, rendfokozatom, címem és banki elérhetőségem. Nem tudom, volt-e más amerikai tiszt a harci övezetben, akinek az írása ennyi újságban megjelent arról, hogy mit is művelünk odaát. 1967 elején még nem volt ajánlatos kritikus hangot megütni a katonasággal szemben. Komoly szabályszegésnek számított, ha ezt megtetted, legalábbis publikusan. Szóval nemcsak pénz érkezett, hanem a tengerészet is bekopogott. Saigonba rendeltek, a Vietnamban Állomásozó Flottaerők parancsnokságának alagsorába. A vége az lett, hogy rám pirítottak, bajkeverőnek tituláltak, csak mert segíteni próbáltam az árváknak. Áthelyeztek a deltából a II. hadtest területére, Tuy Hoába és parancsba kaptam, hogy soha ne térjek vissza.

Viszont, még mielőtt erre sor került volna, együttdolgoztam egy sráccal, akinek a nevére egyszerűen már nem emlékszem – pedig nagyon szeretném megtalálni, mert tartozom neki. Saigonban dolgozott a Chase Manhattan banknál 1967 márciusában és áprilisában és nekem meg be kellett váltanom ezt a rengeteg pénzt. Mert mindenhonnan jöttek a csekkek, utalások és készpénzes küldemények. Ha a hivatalos árfolyamon váltotta volna mindezt be, nem kaptam volna túl sokat belőle. De ő a feketepiaci árfolyamon váltott. És ennek a kópénak hála a végén valami 15-20 ezer dollárt küldhettem el az apácáknak!

És még valami, még egy kis köszönet, amit szeretnék átadni azoknak, akik az iowai tanyákról, a georgiai mocsárvidékről vagy Los Angeles külvárosából öt- meg tízdollárosaikat elküldték a kissrácoknak. Nem a bangkoki kuplerájokban költötték el azt a pénzt! Megesküszöm az Istenre, hogy az apácák kapták. És árvaházat építettek belőle. Sosem láthattam, de dolgoztam olyanokkal, akik Rach Giából jöttek és megerősítették, hogy valóban felépült. Úgy tudom, a Tet-offenzívát is túlélte. Egy nap még szeretnék visszamenni oda.

Átkerültem tehát Tuy Hoába és újrakezdtem a hagyományos bevetéseket. Part menti járőrözés, éjszakai partraszállások, beszivárgás… A tartományi csoportot, akikhez beosztottak, a hadsereg egy fekete bőrű ezredese vezette. Elképesztő profi volt. A választások szeptemberre és októberre voltak beütemezve, ezt pedig a tartományi főváros, Tuy Hoa elleni heves támadás kísérte. Az éjszaka során volt egy alkalom, amikor nagyon aggódtunk, hogy a települést elfoglalják. A tartományi tanácsadó csoport, ami úgy negyven-ötven amerikaiból állt, a homokos tengerpart közelében volt elszállásolva. A vietnamiak nem értették, miért akarnak pont ott lakni, a homokon, ahova az emberek kakálni jártak, meg minden, de az amcsik szeretik a tengerpartot és kész. A várost aztán bevették. Dél felé elzárták az utat. A hátunk mögött a tenger, aztán jött a hír, hogy egy megerősített zászlóalj észak felől, a partvonal mentén közeledik. Össze is szartuk magunkat, mert nem volt kiút. Vietnami erők nem álltak a rendelkezésünkre.

Mikor az ezredes ezt meghallotta, rádión hívott. Én a vietnamiak támaszpontján laktam, valamivel délebbre. Azt kérdezte, tudnék-e néhány őrhajót szerezni és szükség esetén kimenteni őket, meg hogy a vietnami egységünk nem tudna-e szembeszállni az észak felől érkező ellenséges zászlóaljjal.

Ugye »megerősített zászlóaljat« emlegettek, jelentsen ez akármit is. Öt-hatszáz fő, ki tudja? Nekem száz vietnami matrózom és hat-hét vietnami tisztem volt. Közülük úgy ötven volt bármilyen értelemben harcképes. És az ezredes azt kérdezte, tudnék-e valamit tenni a támadó zászlóalj ellenében. Azzal nem mentem volna semmire, ha odamegyek a vietnami hadnagyomhoz és azt mondom neki, hogy figyelj, haver, te meg én átmegyünk húsz emberrel és szétrúgjuk ennek az ötszáz gerillának a fenekét. Ezért azt mondtam nekik, hogy egyetlen szakaszról van szó. Csak így tudtam rávenni, hogy rábólintson. Magától nem indult volna harcba; nekem kellett mindig előremennem és ha kellő finesszel csináltam, talán utánam jött. Nem vezetni kellett őt, hanem beugratni. Szóval vele és úgy harminc matrózzal felszálltunk két dzsunkára és hajóztunk pár kilcsit. Az amerikai bázistól északra szálltunk partra. A szárazföldön egysoros vonalba fejlődtünk, tízméteres térközzel és úgy fél kilométernyit nyomultunk befelé. Ilyen soványka védelmet még nem láttam. Csak kézifegyvereink voltak, semmi más. Hívtam viszont egy AC-47-es madárkát, hogy segítsen. Ez a típus, a Spooky, vagyis a Kísértet Gatling gépágyúkkal volt felszerelve. Sikerült kapcsolatba lépni vele és jó volt hallani, mert összecsapás kerekedett és heves sorozattüzeket kaptunk. Emlékszem, az éjszaka közepén, mikor már tényleg azt hittem, mindjárt felfalnak minket, megérkezett a gép és a pilóta hívott, hogy »Itt Kísértet Nulla-Kettő, 40 ezer lőszernyi boldogságot hoztam.« Mit mondjak, örültem is neki.

ac-47.jpg

Mindenesetre az AC-47-es meg a mi kis akciónk nyomán az ellenség megállt, átcsoportosított és átértékelte a helyzetet, mert nem számítottak arra, hogy a bázis felé tartva beleütköznek valakibe. Tudja, hogy csinálta ezt a Vietkong… Istennek hála nem törtek át. Visszahúzódtak. Én pedig kitüntetést kaptam.

A felterjesztés a már említett ezredes műve volt, nem a haditengerészeté. Én a flotta feketelistáján voltam, a hadsereg meg a bátorságomért felterjesztett. Nehéz volt ezt a kettős szerepet elfogadni: hogyan lehetnék egyszerre hős és bűnbak?"

A felhasznált képek illusztrációk és nem a szóban forgó személyeket ábrázolják.

everything-we-had.jpgA visszaemlékezés Al Santoli Everything We Had – An Oral History of The Vietnam War by Thirty-Three American Soldiers Who Fought It című kötetéből (Ballantine Books, 1981) való.