Béketárgyalás az elnökválasztás árnyékában

Békét, de mikor?

1968 utolsó hónapjaiban a harcok tovább folytak Vietnamban. Zajlottak az amerikai hadműveletek – például a Jeb Stuart III, a Lancaster II vagy a Napoleon fedőnevű akciók –, a dél-vietnami alakulatok pedig fokozták a pacifikálási program ütemét. Ennek az időszaknak a krónikájában az igazi hangsúlyt mégis a kül- és belpolitikai küzdelem kapta.

nixon_on_campaign.jpg

Jellegzetes mozdulat, magabiztos mosoly:
Richard Nixon kampánykörútja egyik állomásán

Miután a hanoi vezetés hajlandóságot mutatott a béketárgyalások folytatására, amennyiben az Egyesült Államok beszünteti a bombázó hadjáratot, október 31-én Johnson elnök felfüggesztette a VDK elleni légi és tengerészeti műveleteket. Másnap Észak-Vietnam hivatalosan is bejelentette, hogy képviselői újra tárgyalóasztalhoz ülnek Párizsban, sőt a saigoni “bábkormány” részvételét sem ellenzik. Thieu dél-vietnami elnök ezzel szemben egyelőre kijelentette, hogy országa delegációja távol marad, ha a Nemzeti Felszabadítási Front képviselői egyenlő státuszt kapnak a megbeszéléseken.

humphrey_with_staff.jpg

Hubert Humphrey alelnök stábja körében

A saigoni vezetők vonakodását részben az amerikai demokra párt látszólagos pálfordulása okozta. Ahogy már említettem, a párt elnökjelöltje, Hubert Humphrey Salt Lake Cityben tartott szeptemberi beszédében a csapatkivonás és a tűzszünet lehetőségeit pedzegette, mely gyökeresen ellentmondott Johnson addigi politikájának. Ráadásul Nixon, tartva a demokraták ismét növekvő népszerűségétől, titokban azzal kereste meg Thieut, hogy egyelőre ne is vegyenek részt rajta, mert ha őt (vagyis Nixont) választják meg, számukra előnyösebb megállapodást fog kiharcolni. Thieu ezért úgy érezte, egy kis időhúzás, ezzel a republikánus jelölt hatalomba segítése nem fog megártani.

paris_peace_talks_2.jpg

Párizsban már készülődtek a delegációk,
de a tárgyalások még várattak magukra

Johnson nehéz helyzetbe került, hiszen a saigoni kormány részvétele minden szempontból kívánatos volt a tárgyalásokon, ez a késlekedés viszont a békefolyamatot blokkolta. Nemsokára azonban megtudta, hogy mindez minek köszönhető: a Nemzetbiztonsági Hivatal elfogott néhány saigoni táviratot, az FBI pedig lehallgatta Dél-Vietnam washingtoni követségének telefonvonalát és immár egyértelmű volt, hogy a republikánusok mozgatják a szálakat. Johnson ekkor felhívta Everett Dirksent, a legmagasabb rangú republikánus tisztségviselőt és közölte vele, hogy ami történik, az bizony árulás (mivel idegen kormánnyal engedély nélkül tárgyalásba bocsátkozni annak minősül). Mégsem akarta nagydobra verni az ügyet, megelégedett azzal, ha visszakoznak és Thieu végre melléjük áll.

haldemans_notes_22_oct_68.jpg

1968. október 22-én Nixon felhívta beosztottját, H.R. Haldemant, aki több oldalnyi jegyzetben rögzítette a tennivalókat: a leendő elnök erőltette Thieu megdolgozását a békefolyamat késleltetésére, amelyet más eszközökkel is akadályozni akart, illetve majdani alelnökét, Spiro Agnew-t rá akarta uszítani Richard Helmsre, a CIA főnökére, hogy fenyegetések útján kiszedje belőle, mit tervez éppen Johnson. Ezek a jegyzetlapok csak 2007-ben kerültek nyilvánosságra.

Nixon másnap felhívta az elnököt és beszélgetésük során biztosította őt arról, hogy nem volt tudomása a saigoni kormány befolyásolásáról. Vagyis hazudott Johnsonnak, aki ezekben a napokban megtehette volna, hogy az eset megszellőztetésével keresztbe tesz a republikánus elnökjelöltnek. Nem volt azonban kézzelfogható bizonyítéka arra, hogy Nixon személy szerint érintett volt ebben, illetve a kormányzat hitelességét nem akarta tovább csorbítani, ezért inkább letett róla. November 8-án ismét beszéltek és Johnson arra kérte Nixont, egyértelműen közöljék a dél-vietnami nagykövettel, Bui Diemmel, hogy a saigoni küldöttségnek ott kell lennie a párizsi megbeszéléseken. Johnson mindenesetre biztosította dél-vietnami partnerét arról, hogy bár a Nemzeti Felszabadítási Front részvételébe beleegyezett, ez nem jelenti azt, hogy elismerné őket és nem fog koalíciós kormányt ráerőltetni Saigonra.

lbj_with_nixon_1968.jpg

Szemtől szemben: Richard Nixon és Lyndon Johnson

Így is majdnem három hét kellett hozzá, hogy november 26-án LBJ végre kijelenthesse, a tárgyalások négyoldalúak lesznek és csak 1969. január 18-ára állapodtak meg a küldöttségek a technikai részletekben, majd egy hétre rá kezdődhettek meg a tényleges megbeszélések. A késlekedést ezúttal a tárgyalóasztal formájának megvitatása okozta: az amerikaiak eredetileg két hosszú asztalt képzeltek el, a dél-vietnamiak viszont egy négyzetalakút. Averell Harriman, az amerikai küldöttség vezetője aztán köralakút javasolt, amivel a hanoi küldöttek egyetértettek, Thieu viszont megmakacsolta magát. Végül a szovjetek ötletére két hosszú asztal által közrefogott kerek asztal lett a vége… Egy amerikai diplomata gúnyosan megjegyezte, hogy a következő Béke Nobel-díjat egy asztalos fogja kapni.

paris_peace_talks_1.jpg

"Most akkor talán végre elkezdhetnénk azt, amiért idefáradtunk..."

Az észak-vietnamiak nem adták fel addigi feltételeiket, többek között a déli koalíciós kormányt és a teljes amerikai csapatkivonást, amiről viszont LBJ hallani sem akart. Az elnök mellesleg mindezzel egyidőben utasította Abrams tábornokot, hogy a csatatereken tartsa fenn a nyomást, ezzel is befolyásolva a hanoi küldöttséget.

Nixon beszéde a választási győzelem után

Visszatérve amerikai földre, 1968. november 5-én Richard Nixon győzelmet aratott Humphrey ellenében, s ezzel ő lett az Egyesült Államok 37. elnöke. Mivel a demokrata jelölt néhány százezer szavazattal veszített a finisben (a szavazatok 42,7 százalékát szerezte meg, míg ellenfele 43,4 százalékot), Johnson meg volt győződve arról, hogy a már említett republikánus aknamunka okozta alelnöke vesztét abban az értelemben, hogy éppen elég ideig húzták az időt a béketárgyalások kapcsán, márpedig a megbeszélések sikeres megkezdése a demokraták malmára hajthatta volna a vizet a választási küzdelemben. Más források szerint viszont LBJ akkor már keresztet vetett Humphrey esetleges győzelmére és úgy vélte, Nixon majdani Vietnam-politikája amúgy is jobban egybevág a sajátjával.

nixon_wins_paper.jpg

Nixon győzelmének híre természetesen Vietnamba is azonnal eljutott

A beiktatás csak január végén volt esedékes, ám Johnson már ekkor beavatta Nixont a béketárgyalások menetébe, illetve azt is engedélyezte, hogy saját küldöttet menesszen Párizsba. Nixon kapcsán egyébként emlékirataiban a következőket írta:

“Számos demokrata párti kollégámtól eltérően sosem osztottam a komoly ellenszenvet Richard Nixon iránt. Egyidőben dolgoztunk a képviselőházban és a szenátusban, illetve én voltam a szenátus többségi vezetője nagyjából abban az időben, mikor ő a szenátus elnöke volt. Sokat becsmérelt és félreértett ember volt a szememben. Felnéztem rá mint kemény, hajlíthatatlan pártkatonára és ravasz politikusra, aki a maga módján mindig hazája érdekeit tartotta szem előtt. Politikai filozófiájával viszont távolról sem értettem egyet. Úgy hittem, ha megválasztják, bizonyosan megpróbálja majd visszaveni az Új Határvidék és a Nagy Társadalom programok nehezen kivívott eredményeit.”

Nixonról dióhéjban

nixon_portrait.jpgRichard Milhous Nixon 1913-ban született Kaliforniában. 1937-ben végzett a jogon. Nem sokkal később megnősült és pár évig ügyvédként dolgozott. A második világháború idején a flottánál szolgált a Csendes-óceán térségében. 1946-tól Kalifornia állam képviselőjeként, 1950-től szenátoraként dolgozott. Meggyőződéses antikommunistaként egy ideig az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság munkájában is részt vett. 1953-tól 1961-ig alelnök volt Dwight Eisenhower elnök oldalán. Az 1960-as választás során azonban John Kennedy, csekély többséggel ugyan, de legyőzte. Két évre rá Kalifornia kormányzói székére pályázott, de ezúttal is alulmaradt. Akkor keserű szájízzel búcsút intett a politikának és ismét ügyvédként helyezkedett el.
‘64-ben visszatért és a republikánus párt kampányainak aktív résztvevőjeként komoly elismerést aratott, illetve számos támogatót szerzett magának. Az 1968-as elnöki kampányban kiválóan ki tudta használni az ország megosztottságából fakadó általános csalódottságot és meg is választották. Ígéretei ellenére a vietnami beavatkozás csak igen lassan ért véget, a fegyverszünet végül csak 1973 tavaszán lépett életbe. Ugyanakkor elnöksége alatt törölték el a sorozást, ekkor került sor a Holdraszállásra és fontos lépéseket tett a faji megkülönböztetés és az infláció megállítása, illetve a környezetvédelem érdekében is. Fontos külpolitikai lépése volt, hogy nyitott Kína felé, illetve tető alá hozta Moszkvában az atomfegyverek korlátozását megcélzó SALT-I egyezményt. Bár 1972-ben nagy többséggel választották újra, az 1973 végén kibontakozó Watergate-botrány folytán 1974 augusztusában (az amerikai történelem folyamán egyedüliként) kénytelen volt lemondani elnöki tisztségéről. 1994 áprilisában agyvérzésben halt meg. Két lánya volt és több könyvet is írt.
Ahogy Stanley Karnow is leírja, Johnson és Nixon sok szempontból hasonlított egymásra. Mindketten évtizedeket töltöttek a poitikai életben és keményen megdolgoztak az elnöki székért. Származásuk folytán mindketten idegenkedtek a jómódú egyetemekről kikerült kollégáiktól és beosztottjaiktól és egyikük sem vette jó néven a kritikát, bár Johnson legalább extrovertált személyiség volt, aki kikérte tanácsadói véleményét és tudott melegszívű is lenni, míg Nixon morcos, magányos farkas, egyesek szerint embergyűlölő figura volt, aki ravaszkodó és sunyi módszerei miatt megkapta a “Trükkös Dick” gúnynevet. Mindkettejük elnökségére rányomta bélyegét a vietnami háború, továbbá az, ahogyan távoztak a hatalomból, s enélkül valószínűleg mindkettejük megítélése sokkal kedvezőbb lenne.

A krónika következő részében:
Pacifikálás újratöltve

 

Forrásjegyzék:
Amerika elhallgatott történelme (írta: Oliver Stone és Peter Kuznick; Kossuth Kiadó 2014)
A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950-1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• The Vantage Point – Perspectives of the Presidency 1963-1969 (írta: L.B. Johnson; Holt, Rhineheart and Winston 1971)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)