Egy chicagói rendőr visszaemlékezése

Az 1968. augusztusi chicagói zavargásokról már volt szó, ám érdemes egy szemtanút is megszólaltani. Ehhez nem egy egykori tüntetőt vagy egy politikust választottam, hanem egy rendőrt, aki fiatalemberként szembesült a város történetének egyik legsúlyosabb incidensével.

"Chicago középosztálybéliek lakta környékén nőttem fel. Először a nyugati, ’56 után pedig az északi oldalon laktam. A srácoknak kemény időszak volt ez a sorozás miatt. Nemigen volt választási lehetőséged, hacsak nem voltak kiváló jegyeid, a szüleidnek meg jó sok pénze. És ha elviekben beszipkázhattak, akkor munkát se kaptál. Ha már bekerültél az iskolába, egy bizonyos átlagot el kellett érned, hogy megmaradjon a mentességed, hogy ne rántsanak be a seregbe. Sokat aggódtunk emiatt.

Ahogy én láttam, mi voltunk a hadsereg nyersanyaga. Mivel végül úgyis besoroztak volna, jelentkeztem az Illinois-i Nemzeti Gárdába. 1967-ben kezdtem meg a szolgálatomat, de jelentkeztem a rendőrséghez is. Nagyjából egy időben történt a kettő. A hatvanas évek végén így kettős szolgálatban álltam. Viseltem kéket is, zöldet is. És láttam szinte minden polgári engedetlenséggel összefüggő esetet. Állandóan ez ment. Sokszor kint voltunk huszonnégy, negyvennyolc vagy hetvenkét órán át. Néha parkokban aludtunk. A ’68-as elnökjelölő gyűlés idején majdnem egy hétig távol voltam, míg véget nem ért az egész balhé. A feleségem biztosan nehezen viselte.

Akkoriban a rendőrségi állomány – a kékingesek, a járőrök, azok, akik az érdemi munkát végezték – még nem állt szerződéses megállapodásban a várossal, nem volt szakszervezetünk. Így bevethettek, megmondták, mi a feladat és nem volt kibúvó. Nem mondhattuk, hogy csak nyolc órát kellene naponta dolgoznunk. Mikor beléptél, elmondták, hogy ez félkatonai szervezet. De több volt annál. Olyan, akár a palotaőrség.

Még viccelődtünk is ezen, felemlegettük, hogy mi vagyunk a palotaőrök. Folyik a forradalom, mi meg körbevesszük a palotát. Mert le akarják tépni a zászlót és lerombolni a palotát. Mi védjük a kormányzatot. A többi országban is ez a műsor ment. Álmomban sem gondoltam rá, hogy egyszer még harckocsikat látok végiggördülni a szülővárosom utcáin. Azt mondogattam mindenkinek: »Nem ebben az egyenruhában születtem!« Utasításokat kapsz a kormánytól, de közszolgálati munkáról van szó. Azért vagy, hogy szolgáld a törvényt és az embereket.

Szerintem 1968-ban a rendőrség nagy hányada, talán nem kevesebb, mint 85 százaléka második világháborús vagy koreai veterán volt. Néhány vietnami veteránunk is akadt. Tisztelettel és becsülettel szolgálták a város közösségét. Ahonnan én jöttem, a legtöbben a rendőrség mögött álltak, ezért olyan érzésem volt, hogy a háborúellenes mozgalom nem is annyira erős. De csak kaptak támogatást és pénzt valahonnét. Azt hiszem, az incidens, ami kiváltotta az egészet, az volt, mikor a Grant-parki zászlórúdról letépték a lobogót [1968. augusztus 28-án]. A legtöbben még emlékeztek rá, hogy a második világháborúban, Ivo Dzsimán tengerészgyalogosok estek el, hogy felállíthassák. Itt meg letépték.

A Michigan Avenue volt az események középpontjában, mivel ott volt a demokrata párt főhadiszállása a gyűlés idején. Szerintem senki nem számított arra, ami később történt. Fegyelmezettek voltunk. Mikor nekiindultunk, azt hallottuk: »Az alkotmánynak fogtok engedelmeskedni és ki fogjátok kényszeríteni a törvényt.« A másik oldalról nézve viszont pont az ellenkezőjét látták. De őket csőcseléknek titulálták. Hogy aszongya, ezek zászlókat tépdesnek. Nem hiszem, hogy másképp meg tudtuk volna oldani a szituációt. Azon gondolkoztam, hogy ha ezek itt a vietnami háború ellen tüntetnek, miért rajtunk töltik ki a dühüket? Mit akarnak valójában elérni? Később értettem meg, hogy mi voltunk a kormányzat azon része, amit az egyszerű emberek el tudtak érni. Elvégre nem juthattak volna be a polgármesterhez vagy a kormányhivatalba.

Még a rendőrséggel szimpatizálók közül is sokan úgy gondolták ekkoriban, hogy a vietnami háború hatalmas tévedés és odahaza is sok problémát okoz. De én úgy hittem, a tiltakozók csak amolyan elkényeztetett kölykök, hogy talán sokan nem hisznek a köztársaság eszméiben. Vagy valami más ideológiát követnek: szocialisták, kommunisták, megpróbálják ledönteni mindazt, amit mi Amerikának hittünk.

Mindig is pártatlan voltam. Még most is úgy vélem, hogy néhányukat csak úgy belerángatták ebbe. De sokan azért jöttek, hogy idegesítsenek minket, hogy felgyújtsanak valamit. Ott álltunk mi és szarral dobáltak, kiabáltak és minket anyáztak. Téged arra képeztek ki, hogy hajtsd végre a parancsot és tartsd a sort. De a fejedben ott motoszkál, hogy várjunk csak, azért mégsem kellene ezt a sok szemétséget elviselnünk, mi azért vagyunk, hogy fenntartsuk a rendet az utcákon. Ha egy rendőr mond valamit, azt teljesíteni kell.

Egy dologra mindig emlékezni fogok. Amikor a helyzet kezdett elmérgesedni, a rendőrök könnygázt vetettek be. De az igazat megvallva, nagyon hasonlított az egész Vietnamra, mert sosem tudhattad, ki kicsoda. Úgy értem, lehet, hogy a másik oldal dobta a könnygázt. Ki tudja, hogy ki kezdte az egészet?

Szóval mindenki rohanni kezdett. Mikor azt mondom, mindenki, úgy értem, a rendőrök is, meg a… Na jó, nem fogom őket csőcseléknek hívni, a tüntetők is. Vagy fél háztömbnyit szaladtam, fuldokolva, öklendezve. A sarkon túl befordultam egy kapualjba. Nem is láttam semmit, annyira égett a szemem. Mikor végre kitisztult a látásom, észrevettem, hogy két hippivel állok ott. Hát ott voltunk. Együtt keresünk fedezéket. El tudja ezt képzelni? És elhiheti, eszembe se jutott őket letartóztatni vagy ilyesmi. Csak álltunk ott és szitkozódtunk, meg levegőért kapkodtunk. Alig kaptunk levegőt.

Úgy sétáltam el onnét, hogy mi ez az egész őrület? Szerintem mindannyian áldozatok voltunk ott."

A visszaemlékezés Christian G. Appy Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (Ebury 2008) című kötetéből való.