Amerika polgárháborúja

Messze még a béke

1968 nyara és kora ősze semmilyen téren nem bizonyult nyugalmasabbnak, mint az év eleje. A párizsi béketárgyalásokat hol az egyik, hol a másik fél késleltette, a csatatereken tovább folytak a harcok, és az amerikai belpolitikai kép sem a közelgő megegyezést sejttette…

general_abrams.jpg

Abrams tábornok újfajta stratégiában gondolkodott

A Vietnamban állomásozó amerikai erők új főparancsnoka, Creighton Abrams tábornok a nyár és az ősz folyamán valamelyest csökkentette a hadműveletek intenzitását. Amellett, hogy továbbra is nyomás alatt igyekeztek tartani az ellenséges erőket, a dél-vietnami kormányzat befolyását növelő pacifikálási program ütemét is fokozták. Az év végére mind az amerikai kontingens, mind a dél-vietnami hadsereg jelentős hányadát ennek rendelték alá, annak érdekében, hogy a vidéki területek biztonságát végre szavatolják a megtizedelt Vietkonggal szemben. Ezzel összefüggésben a falusi milíciákat is modernebb fegyverzettel látták el, illetve elindult a CIA által vezetett Phoenix-program is (melyről később részletesebben is írok). A már említett vietnamizálás is gőzerővel folyt tovább, hogy az amerikai csapatkivonás minél előbb megkezdődhessen.

Thieu elnök amerikai nyomásra közben új gazdasági programot és korrupcióellenes programot indított be, de ezek a régi problémákat nem tudták egy csapásra megoldani. Az elnök a Tet-offenzíva során hontalanná vált menekültek ügyét sem kezelte különösebb érzékenységgel, de kabinetjének bővítését is csak vonakodva volt hajlandó megkezdeni. Az egymással rivalizáló politikai frakciók, illetve a politikai szempontból nem mellékes vallásos csoportok (például a buddhisták) csak fokozták a belső megosztottságot, melyet a vietnamizálással egyre inkább előtérbe kerülő amerikai kivonulás tudata ugyancsak erősített.

president_thieu.jpg

Hiába mértek súlyos vereséget az ellenséges erőkre a Tet-offenzíva során, a vietnamizálás fenyegető árnyékként vetült a dél-vietnami kormányzatra. A képen Thieu elnök beszél.

A Vietkong befolyása valóban meggyengült, és a Tet-offenzíva során elveszített élőerő pótlását célzó erőszakos toborzás is elidegenítette őket valamelyest a lakosságtól. A Vietnami Néphadsereg is jelentős veszteségeket szenvedett, ám így is képesek voltak újabb akciókat kezdeményezni. 1968. augusztus 23-án, a januári Tet és a májusi “mini-Tet” után a kommunista erők újabb átfogó offenzívát indítottak 27 dél-vietnami nagyváros (például Hue, Quang Tri, de főleg Da Nang) és támaszpont ellen. Ahogy a korábbi próbálkozások, ez sem hozott eredményt, viszont legalább 17 ezer főt veszítettek.

A küzdelem azonban nemcsak Vietnamban, hanem az amerikai utcákon is zajlott… 1968 választási év volt, így az esztendő közepére már a kampány is teljes erővel dübörgött. Robert Kennedy szenátor (korábban igazságügyi miniszter) sokáig gondolni sem akart az elnökjelöltségre, ám március közepén meggondolta magát. Ő már 1965-ben sem értett egyet a harcoló alakulatok vietnami bevetésével; kritizálta Johnson külpolitikáját és szembeállította azt John F. Kennedy eredeti szándékaival, amivel természetesen kivívta az elnök haragját. Ahogy az amerikai közvélemény fokozatosan a háború ellen fordult, úgy nőtt az ő népszerűsége is: kiállt a polgári jogok, illetve a szegénység elleni küzdelem, továbbá az erőszakmentes külpolitika fontossága mellett. Ennek ellenére a '68-as kampányban ő sem támogatta az egyszerű kivonulást, sokkal inkább változásokat emlegetett egy "tisztességes békekötés" érdekében.

campaign_posters.jpg

Kennedy és McCarthy is a háború ellen szólalt fel

Bobby Kennedynek jó esélye volt arra, hogy az előválasztásokon legyőzze párton belüli legfőbb riválisát, Eugene McCarthyt, aki szintén a háború ellen szólalt fel. Indianában és Nebraskában sikerrel is járt, majd június 5-én Kaliforniában is győzött, de a következő reggelt már nem érhette meg: a Los Angeles-i Ambassador Hotel konyháján vágott át, mikor egy palesztin férfi több pisztolylövést adott le rá, állítólag azért, mert Kennedy Izrael pártját fogta a ‘67-es hatnapos háború idején. A szenátor pár óra múlva, június 6-án hajnalban halt meg a kórházban. Halála, csakúgy mint a bátyja elleni dallasi merénylet, újabb összeesküvés-elméleteket szült, egyben az egyik legnépszerűbb háborúellenes hangot is elnémította.

Robert Kennedy kampánya sokakat reménnyel töltött el,
de az elnökjelöltségig nem jutott már el

A demokraták elnökjelölő gyűlése augusztus 26-án Chicagóban kezdődött meg. A három legesélyesebb jelölt Eugene McCarthy, Robert McGovern szenátor és Hubert Humphrey, Johnson alelnöke volt. Utóbbiról érdemes megjegyezni, bár eleinte voltak kétségei a vietnami beavatkozás kapcsán, a nagyközönség előtt mindig támogatta a délkelet-ázsiai szerepvállalást. Ekkoriban már kész lett volna mérsékelt ígéreteket tenni a háború kapcsán (ilyen volt az Észak-Vietnam elleni bombázás beszüntetése és a dél-vietnami erők felelősségi körének kiterjesztése), de Johnson ezt állandóan megvétózta. A demokraták két részre szakadtak és heves viták következtek a békepárti, illetve a háborúpárti frakció között. A békeplatform a maga negyven százalékával alulmaradt a szavazáson, de az arány jól mutatta, hogy az elnök és a háború támogatottsága még saját pártján belül is mennyire megrendült. Végül Humphrey lett az elnökjelölt (1760:601 arányban szavaztak rá), de győzelme ellenére is megtörten és keserű szájízzel távozott; a párt megosztottsága és a gyűlés hangulata elkeserítette.

Képek a demokraták elnökjelölő gyűléséről

Mialatt a demokraták egymással vitatkoztak, odakint, Chicago utcáin 5-15 ezer fős háborúellenes tüntetés folyt négy napon át. Számos szervezet képviseltette magát, többek között a Diákok a Demokratikus Társadalomért és a Nemzeti Mozgósítási Bizottság a Vietnami Háború Ellen. Egyes csoportok előzőleg agresszív ígéreteket tettek, vagy inkább fenyegetőztek - többek között a radikális Fiatalok Nemzetközi Pártja (Youth International Party vagy Yippies) azzal, hogy megmérgezik a város vízhálózatát LSD-vel(!), illetve, hogy félbeszakítják a demokraták elnökjelölő gyűlését. Jerry Rubin, a csoportosulás vezetője olyan, több százezer embert megmozgató demonstrációt akart összehozni, mely a háborút elhozza Amerika utcáira, a vietnami beavatkozásnak véget vet és felkelésre hívja a fiatalokat.

A demonstráció hamar elmérgesedett...

Richard Daley, Chicago polgármestere határozottan el akarta kerülni a Martin Luther King halála utánihoz hasonló zavargásokat. (Akkor tűzparancsot adott ki a rendőrségnek a gyújtogató utcai bandák ellen, és ezzel sokak ellenszenvét kivívta.) Kijelentette, hogy nem tűri el, hogy ezrek árasszák el a várost, az utcákat és zavarják meg a politikai gyűlést. Utasítására tehát 18 ezer rendőrt és nemzeti gárdistát vetettek be a rend fenntartására, de jelen voltak az FBI, sőt a CIA emberei is, akik elvegyültek a tömegben, továbbá a környező támaszpontokon további néhány ezer katona állt készenlétben. Ennek az erődemonstrációnak volt köszönhető, hogy számos aktivista végül el sem jött, mert nem mert részt venni a tüntetésen. Walter Cronkite pedig, aki az esemény helyszínéről, a szögesdróttal és biztonsági erőkkel körülvett amfiteátrumból tudósított, kijelentette: "A demokraták elnökjelölő gyűlése egy rendőrállamban fogja hamarosan kezdetét venni. Egyszerűen nem tudom másképp megfogalmazni."

Augusztus 25-én, vasárnap a tömeg nagy része a Lincoln-parkban tatózkodott. Kondor László fotográfus, később az amerikai hadsereg haditudósítója, ott volt és végigfényképezte az eseményeket. Erre a napra így emlékezik:

“Augusztus 25-én délután úgy kezdődött a dolog, mint egy nagy piknik. A tömeg békésen ücsörgött a Lincoln-parkban. Sörözés, fűszívás, zenélés, éneklés, jó hangulat, én ezt mind fényképeztem. De a városvezetés elkövetett egy nagy hibát: hivatalosan este 11-kor be kellett zárni a parkokat. Hát jöttek a rendőrök és bezárták a parkot, kikergették az embereket. A tömeg pedig átvonult a Hilton elé, ami jó pár kilométerre van onnét. Akkor már azért ment a lökdösödés, és voltak, akik kirakakatokat törte be menet közben..."

Daley állítólag azt remélte, hogy ezzel az akcióval még az elnökjelölő gyűlés hivatalos kezdete előtt megfutamíthatja a tüntetőket. Ez az incidens adta meg az alaphangot a következő napokhoz. Létszámfölényük révén a rendőröknek mindenütt könnyebb dolguk volt. Könnygázzal, gumibottal támadtak, több száz tüntetőt tartóztattak le, legalább nyolcszázat sebesítettek meg, de közben vagy kétszáz rendőr is megsérült.

“Azzal, hogy kikényszerítettük otthon a kormány túlzott fellépését, rávilágítottunk Amerika Vietnamban tett túlzott fellépésére. Chicago lecke volt – Vietnamot illetően, a gettókban tapasztalható elnyomást illetően, úgy általában a társadalmi problémák megoldására használt fizikai erőszakot illetően. Nem bánhatsz embertelenül a többiekkel, szegénnyel, négerrel, vietnamival úgy, hogy közben otthon biztonságban és jólétben élsz; ezeket a társadalmi problémákat kezelni kell.”
– Jerry Rubin

Rendőrök, gárdisták, tüntetők Chicago utcáin

A demonstráció egyébként sokféle formában zajlott. Rubinék a yippik nevében például egy Pigasus nevű disznót hoztak magukkal, akit elnöknek akartak jelöltetni saját gyűlésükön. A rendőrség közbelépett és a malacot lefoglalták. Másnap állítólag előálltak egy másik állattal és mikor egy riporter erről kérdezett, azt a választ kapta a vezetőségtől, hogy: "Mi is ugyanúgy működünk, mint a demokraták vagy a republikánusok. Egyik disznó olyan, mint a másik."

pigasus_arrested.jpg

Pigasust, a malacot a rendőrök letartóz... lefoglalták

Az augusztus 28-i eseményeket említik a legtöbbször a chicagói demonstráció kapcsán. Délután fél négy körül a Grant-parkban gyülekező tömeg egy tagja, egy fiatalember felmászott az ottani zászlórúdra, letépte az amerikai lobogót és egy véres inget tűzött ki helyette (sokak szerint provokátor volt). A rendőrök gyorsan lerángatták őt és megverték, a tüntetők válaszul megdobálták őket, majd kiáradtak az utcákra, többek között a Michigan Avenue-ra, ahol a Hilton is áll. A rendőrség könnygázzal próbálta őket visszavonulásra kényszeríteni, melyet olyan mennyiségben vetettek be, hogy még a szálloda tizenötödik emeletén tartózkodó McCarthy szenátor is kapott belőle... Michael McLear könyvében a tüntetőkre rácsapó rendőröket a vietnami dzsungelekben gerillák után kutató katonákhoz hasonlítja, és ahogy ott is voltak ártatlan áldozatok, Chicagóban is jutott a gumibotozásból az újságíróknak, a fényképészeknek, a demokrata párt tagjainak, illetve az egyszerű bámészkodóknak. Ismét Kondor Lászlót idézzük:

"Augusztus 28-án ott voltam a Hiltonnál. Farmert, pólót viseltem és láttam, hogy a rendőrök nagyon durván bánnak az emberekkel, még a fotósokkal, a sajtósokkal is, úgyhogy hazamentem átöltözni. Sötétszürke öltönyt, fehér inget, sötét nyakkendőt vettem fel és úgy mentem vissza. A rendőrök éppen a Michigan Avenue-t tisztították meg gázzal és gumibottal. Mentek el mellettem, időnként véletlenül belém ütköztek, annyit mondtak csak, hogy »Bocsánat, uram!« Szóval bevált! Olyan volt, mint egy álcaruha. Városi álcaruha. Úgymond a kormányzati egyenruhát viseltem!
Na, ott a Hilton előtt három, ma már matuzsáleminek nevezhető kamera állt egy emelvényen: a CBS, az NBC és az ABC, a három óriási hálózat közvetített élőben. Az egyik jelmondat, amit a tömeg kántált, ez volt: »Figyel az egész világ!« Aznap éjszaka ezzel született meg a globális média.”

johnson_family_watching_tv.jpg

 Johnson elnök és családja texasi ranchukon nézi
a chicagói eseményeket mutató híradást

Augusztus 29-én a rohamrendőrök a Hiltonba is betörtek, szétcsaptak a földszinten tartózkodó szállóvendégek és a sajtó képviselői között, sőt a tizenötödik emeleti demokrata párti főhadiszállást sem kímélték. McCarthy később felidézte, hogy negyven-ötven munkatársát találta ott a padlóra ültetve, “olyanok voltak, mint a hadifoglyok”, körülöttük huszonöt rendőr állt. Mikor megkérdezte, ki közülük a rangidős, nem kapott választ… Az ilyesféle akciókat sokan a náci barnaingesek utcai fellépéseihez vagy a Gestapo razziáihoz hasonlították. Az oktalanul durva fellépésének az egyik oka állítólag az volt, hogy a rendőrök, akik Chicago szülöttei voltak, invázióként értelmezték a városukba érkező tüntetők vonulását és szó szerint féltették otthonukat, így könnyen elszabadultak az indulatok. (Egyikük visszaemlékezését hamarosan megosztom itt, a blogon.) Maga a város sem volt igazán alkalmas egy ilyen jellegű megmozdulásra olyan értelemben, hogy a lakosság jelentős része konzervatív volt és elítélte a szélsőséges, illetve kormányellenes megnyilvánulásokat.

newscover_chicago.jpg

Az elnökjelölő gyűlés és az utcai összecsapások a címoldalon

A sajtó valóban részletesen beszámolt a történtekről és a médiavisszhang nem tett jót a látszólag egyre harciasabb háborúellenes mozgalom hírének, melynek vezetése és tagsága már Chicago előtt is megosztott volt az alkalmazandó módszereket illetően – mindez éppen akkor történt, amikor az egész ország háborúellenes hangulatát a leginkább ki lehetett volna használni. Ezt a lehetőséget azonban elszalasztották és a konfliktust egy kicsivel sem rövidítették le, ugyanakkor alapanyagot biztosítottak Hanoi propagandája számára. A mozgalom népszerűsége amúgy is gyenge lábakon állt a teljes lakosság tekintetében, illetve soha nem is volt egységes: kisebb-nagyobb csoportok összessége képezte. Sokféle tiltakozót lehetett akkoriban találni, de nagy általánosságban három nagyobb kategória létezett. A harciasabbja Jerry Rubinékkal tartott és nem habozott megütközni a rendőrsorfallal; közéjük tartoztak általában a fiatalok, a hippik, a hosszú hajúak, a militáns feketék, akik igazi forradalmi hangulatban érezték magukat. David Dellinger, aki inkább a középkorú, visszafogott ellenzők közé tartozott, ehhez képest a mérsékelt demonstrálók élére állt, akiknek esze ágában sem volt harcba szállni a kivezényelt erőkkel; ők valóban békés tüntetést terveztek. Rajtuk kívül azonban ott voltak még azok is, akiknek a hangos utcára vonulás, a hippikultúra és a defetizmus egyszerűen hazafiatlan volt; ezek az emberek tisztességes békekötést akartak látni, illetve a hidegháborús politika ésszerű folytatását Vietnamon kívül. Több forrás is állítja, hogy valójában a két utóbbi csoport képezte a valódi többséget a társadalmon belül. Ezt támasztja alá a Gallup akkori felmérése is, mely szerint a megkérdezett amerikaiak 56 százaléka helyeselte a határozott rendőri fellépést, melyet egy kormányzati jelentés később "rendőri zavargásnak" nevezett. A chicagói események mindenesetre kihangsúlyozták az amerikai nemzet egyre riasztóbb megosztottságát, amit egyesek már-már polgárháborús állapotnak minősítettek. Ron Ferrizi, amerikai helikopterpilóta ausztráliai eltávozását élvezte éppen, amikor a televízió elhozta neki sokkoló képek formájában az otthon zajló drámai eseményeket:

“Szóval bekapcsolom a tévét a hotelszobámban, és az első, amit látok, egy közelkép, amit egy rohamrendőr válla felett vettek fel, aki egy kölyköt rángat az ingénél fogva. Aztán a gumibotjával jól odacsap neki. Vér, meg minden és ez a hatalmas kavarodás. A kamera kizoomol és jó messzire ellátni. Zavargást és összecsapásokat látok. Azt mondom magamban, »Úristen, az oroszok lerohanták Csehszlovákiát.« Aztán azt olvasom a képernyő alján, hogy »A Demokrata Párt elnökjelölő gyűlése, Chicago.«"

A Hilton előtt rögzített képsorok

Az orosz, illetve lengyel, kelet-német, bolgár és magyar csapatok augusztus 21-én valóban bevonultak Csehszlovákiába és meghiúsították Alexander Dubček reformkísérletét. Nyugati részről nem történt beavatkozás, hacsak nem számítjuk azt, hogy az ENSZ biztonsági tanácsában napirendre került a kérdés… Ami pedig Johnson elnököt illeti, őt természetesen Vietnam jobban aggasztotta, ezenfelül pedig mindenképpen nyélbe akarta ütni a Szovjetunióval indítandó fegyverzetkorlátozási tárgyalásokat, melyek végül a következő évben kezdődtek meg.

herblock_prague.jpg

"Még lerohanták volna a Szovjetuniót..."
Herblock gúnyrajza a csehszlovákiai bevonulásról

Az elnökválasztás egyre közeledett és a demokrata párt támogatottsága ‘68 kora őszén siralmas volt. Az, hogy Johnson márciusban lemondott az újbóli elnökjelöléséről, ugyanakkor lényegében folytatta vietnami politikáját, illetve, hogy az őt támogató Humphrey lett az elnökjelölt, sokakat arról győzött meg, hogy a párt a megkezdett utat kívánja folytatni a jövőben is. Végül Humphrey szeptember végén összeszedte magát annyira, hogy elnökével szembeszálljon: a Salt Lake Cityből sugárzott televíziós beszédében immár nyíltan beszélt az amerikai csapatkivonás és az azonnali tűzszünet lehetőségeiről. Ez hatott: a demokraták a finisben ugyan, de végre kaptak egy jelentős lökést. Johnson viszont utána jó ideig nem beszélt helyettesével...

humprey_w_lbj.jpg

A mikrofonnál Humphrey; Johnson csak ül és figyel

Természetesen a republikánusok is készültek a választásra. Az elnökjelöltek közé tartozott Richard Nixon is, aki biztosra vette, hogy Vietnemban a katonai győzelem elérhetetlen, ám a háborút ő sem akarta elveszíteni. Az augusztus elején Miamiben tartott elnökjelölő gyűlésről győztesként távozhatott. Beszédében megígérte, hogy egyesíti a megosztott nemzetet, tisztességes módon véget vet a konfliktusnak, sőt megnyeri a békét is:

“Ma este történelmet csinálunk – olyat, mely egész jövőnket megszabja.
A döntés, melyet 1968-ban meghozunk, nemcsak Amerika jövőjét határozza majd meg, hanem a világ békéjének és szabadságának jövőjét is a huszadik század utolsó harmadában.
A kérdés, melyre ma este válaszolunk, a következő: tudja-e Amerika vállalni ezt a kihívást?
Egy kicsit nézzünk rá Amerikára, hallgassuk meg Amerikát, hogy válaszolni tudjunk.
Mert ahogy most ránézünk, füst- és lángtengerben álló városokat látunk.
Éjszakánként szirénaszót hallunk.
Amerikai fiatalembereket látunk elesni távoli csatatereken.
Látjuk, ahogy amerikaiak gyűlölködnek, harcolnak és ölik egymást idehaza.
És ahogy látjuk és halljuk mindezt, sok milliónyi amerikai kiált fel aggodalmában.
Ezért tettük meg ezt a hosszú utat?
Ezért haltak meg amerikai fiúk Normandiában, Koreában és Valley Forge-nál?
Hallgassuk csak meg a válaszokat.
Egy másik hang válaszol. Egy halk hang a csődületben, a kiabálás közepette.
Az amerikaiak nagy többségének, az elfelejtett amerikaiaknak a hangja ez. Azoké, akik nem kiabálnak, akik nem tüntetnek.
Nem rasszisták, nem is levertek; a bűn, mely ezt az országot fertőzi, nem az övék.
Vannak köztük feketék és fehérek; némelyik már itt született, némelyik nem; fiatalok és idősek.
Amerika gyáraiban dolgoznak.
Amerikai vállalatokat vezetnek.
A kormányban dolgoznak.
Ők adják azon katonák többségét, akik a mi szabadságunkért haltak meg.
Ők adják az amerikai szellem hajtóerejét.
Ők emelték fel az amerikai álmot.
Ők acélozzák meg Amerika gerincét.
Jó emberek, tisztességes emberek; dolgoznak, takarékoskodnak, fizetik az adót és törődnek a másikkal.
Theodore Roosevelthez hasonlóan tudják, hogy ez az ország nem lesz egyikünké sem, hacsak nem lesz valamennyiünké.
Azt mondom, az övék ma este Amerika igazi hangja. Most, 1968-ban, az ő hangjuk azt suttogja Amerikába és a világba: ne felejtsük el, hogy hibái ellenére Amerika nagyszerű nemzet.
És Amerika azért nagyszerű, mert a népe nagyszerű.
Winston Churchillhez hasonlóan mi is mondhatjuk: »Nem azért tettük meg ezt hatalmas, évszázadokon átívelő utat óceánokon, hegyeken, prériken át, mert cukorból vagyunk.«
Amerika ma bajban van, nem azért, mert a népe cserbenhagyta, hanem mert a vezetői hagyták cserben.
És Amerikának olyan vezetőkre van szüksége, akik népe nagyszerűségéhez felérnek.
És az amerikaiak eme nagyszerű csoportja, az elfelejtett amerikaiak és a többiek tudják, hogy a kérdés, melyre az amerikaiaknak felelniük kell novemberben leadott szavazataikkal a következő: vajon kövessük-e még négy évig az elmúlt öt évben megkezdett politikát.
A kérdésre az ő válaszuk és az én válaszom:
Mikor a világ legerősebb nemzetét már négy éve leköti egy kilátástalan háború Vietnamban;
Mikor a világ leggazdagabb országa nem képes saját gazdaságát irányítani;
Mikor a jogrend hagyományait régóta követő nemzetet soha nem látott jogtalanságok fertőzik;
Mikor a nemzetet, mely már egy évszázada az esélyegyenlőséget hirdeti, soha nem látott faji erőszak osztja meg;
És mikor az Egyesült Államok elnöke nem utazhat úgy külföldre, vagy valamelyik hazai nagyvárosba úgy, hogy ne kelljen ellenséges hangulatú tüntetésektől tartania – akkor itt az idő, hogy az Egyesült Államoknak új kormányzata legyen!”

nixon_on_campaign.jpg

Nixon esélyei a chicagói események hatására csak megnőttek

Eisenhower egykori alelnökének, aki 1960-ban vereséget szenvedett Kennedytől és aki két évvel később a kaliforniai kormányzóságról is lecsúszott, már nem kellett sokat várnia, hogy az elnöki székbe ülhessen…

 

Ha tetszett a poszt, kérlek, lájkold a cikket, illetve
ha szeretnél még a témáról olvasni, a blogot. Köszönöm.

 

Forrásjegyzék:
A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950-1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
Major Problems in The History of the Vietnam War (szerk: Robert J. McMahon; Houghton Mifflin Company, 2003. 3. kiadás)
Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
Vietnam: The Ten Thousand Day War (írta: Michael MacLear; Thames/Methuen 1981)
The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerkesztette: Christian G. Appy; Ebury 2008)
Kondor László szóbeli közlése
https://www.history.com/topics/1968-democratic-convention