If I Die In A Combat Zone (Tim O’Brien)
Csak ballag a katona...
Tim O’Brien nevével hamar összetalálkozik az, aki a vietnami háborús visszaemlékezések között válogat és jómagam is idéztem tőle, például amikor az amerikai haderők személyi állományáról írtam. Egyike volt azon egyszerű katonáknak, akik hazatérésük után szinte azonnal kiírták magukból tapasztalataikat…
O’Brien 1968 nyarán, 21 évesen szembesült azzal a komor eshetőséggel, hogy hamarosan beszipkázzák a hadseregbe. Bár nem tartozott a harcos tüntetők közé, ő sem lelkesedett a háborúért, s mivel akkortájt már az amerikai közhangulat is a vietnami szerepvállalás ellen fordult, reménykedett, hogy nem is kell majd bevonulnia… Aztán ahogy rájött, hogy nem fogja ilyen könnyedén megúszni, elgondolkodott a dezertáláson, mely az alapkiképzés során is kísértette. Odáig elment, hogy megtervezte és előkészítette szökését Kanadába, onnan pedig Svédországba. Mégsem indult neki… Ahogy bevonulását, úgy vietnami behajózását sem kerülte el: egyszerűen félt megtenni, félt szembenézni a következményekkel, inkább beállt a sorba és leszolgálta az egyéves turnusát.
Visszaemlékezéseinek alapját azok a naplószerű jegyzetek képezték, melyeket még a vietnami őrjáratok pihenőidejében vetett papírra. Aztán hazaért, beiratkozott a Harvardra, majd a Washington Post gyakornokaként is dolgozott. Mindeközben jutott ideje arra, hogy ezeket az írományokat kötetté bővítse. Ez számára az élmények feldolgozását is szolgálta, de amúgy is ki akarta magát próbálni íróként és még szerencséje is volt, mert az oly sok veteránra jellemző poszttraumatikus stressz megkímélte: szerinte mindez annak volt köszönhető, hogy annyira boldog és olyan meglepett volt, hogy egy darabban hazajutott.
“Éveken át éreztem egyfajta önelégültséget, amiért sikerült könnyedén átállnom a háborúról a békére. Finom, akadálymentes váltás volt – nem kísértettek emlékképek vagy álmatlanság. A háború végül is véget ért. Tovább kellett lépni. Ezért büszke voltam arra, hogy olyan méltóságteljesen csusszantam át Vietnamból az egyetemre, Chu Laiból a Harvardra, egyik világból a másikba. A beszélgetések során nem sokat érintettem a háborút, részleteiben pláne nem, mégis, hazatérésem óta lényegében megállás nélkül erről beszéltem az írásaimon keresztül. A történetmesélés természetes, elkerülhetetlen folyamatnak tűnt, akárcsak az orrfújás. Részben megtisztulás, részben üzenetküldés volt. Mintha ezzel ragadtam volna meg az emberek grabancát és magyaráztam volna el, hogy mi is történt velem, hogyan engedhettem meg, hogy elráncigáljanak ebbe a hamis háborúba, az összes tévedésemet és azt a rengeteg szörnyűséget, amit láttam és tettem.
Nem tekintettem és most sem tekintem a munkámat terápiának. Mégis, mikor elolvastam Norman Bowker levelét, eszembe jutott, hogy az írás vezetett át engem az emlékek viharán, ami egyébként bénultságba vagy valami még rosszabba taszított volna. A történetmesélés révén tárgyiasítod az élményeidet. Leválasztod a tapasztalatot saját magadról."
Első könyve, az If I Die In A Combat Zone már 1973-ban, vagyis a fegyverszünet évében megjelent. Ebben a főszerepet saját előélete, motivációi és háborús benyomásai kapták, melyeket rövidebb, töredékes fejezetekben tárja az olvasó elé. Bár nem állnak távol tőle a filozófiai gondolatmenetek sem, egyszerű nyelvezettel és érzékletes leírásokkal dolgozik, melyek közel hozzák az önmagával viaskodó fiatalember érzelmeit vagy épp a vietnami csatatér mindennapjait. Így tölti be egyszerre a háborús visszaemlékezés és a háborúellenes könyv szerepét. Az eredmény egy letehetetlen és mélyen emberi olvasmány.
“Freistadt és Ausztria eszembe juttatta Prágát, ahol egy egész nyarat próbáltam tanulással tölteni. Emlékeztem egy júliusi estére. Egy fiatal cseh diákkal sörözgettünk, közgázra járt. Ahogy sétáltunk vissza a koleszbe, a srác rámutatott egy méretes plakátra, rajta három ijedt vietnami lánnyal, akik egy amerikai B-52-es bombázó bombái elől menekülnek. A háttérben egy észak-vietnami légvédelmi löveg tüzelt a gépekre. Az előtérben egy ökölbe szorított kéz látszott.
A fiú megkérdezte, mit gondolok erről. Megmondtam. Vegyes érzéseim voltak. Nem tudtam mit mondani. Talán a bombázásnak jó oka van.
Mosolygott. – Át szeretnék adni egy meghívást. Csak egy javaslat. Ha ízléstelennek találod, csak szólj. De mint érdeklődő szemlélő, remélem, elfogadod majd. Tudod, a szobatársam észak-vietnami. Közgazdaságtant tanul itt az egyetemen. Hátha akarnál vele beszélgetni ma este. – Nevetett. – Talán ti ketten még ki is tudtok egyezni.
Három órán át beszélgettünk. Cseh barátom segített a tolmácsolásban, így franciául, csehül, németül és angolul ment a társalgás. A srác szívélyes volt, alacsony, visszafogott, a neve Li és hellyel kínált az ágyán. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte az amerikaiak gonoszak-e, ő pedig rövid gondolkozás után nemmel válaszolt. Ő ugyanezt kérdezte tőlem, én is nemmel feleltem. A következő kérdésem az volt, hogy nem Észak-Vietnam-e az agresszor ebben a háborúban. Felnevetett és közölte, hogy épp ellenkezőleg, Vietnamot védik az amerikai agressziótól. Megkérdeztem, hogy talán Észak-Vietnam nem küld-e csapatokat délre, hogy kommunista kormányzatot hozzon létre Saigonban, mire idegesen újra felnevetett és azt válaszolta, hogy kettéosztott Vietnamról beszélni történelmi és politikai szempontból is téves. Utána azt akartam tudni, hogy szerinte Johnson elnök gonosz-e, afféle újabb Hitler. Ő, személy szerint nem gondolta így. Johnsont szerinte félrevezették, ezért téved. De hozzátette, hogy a legtöbb észak-vietnami nem ilyen elnéző.
– Mi mást gondolhatnának, mikor a repülőitek a népünket gyilkolják? Azt az embert vádolják, aki parancsot adott ezekre a bevetésekre.
Beszélgettünk még a demokráciáról és a totalitarizmusról, és Li nem értett egyet azzal, hogy a hanoi kormány háborús demokráciát követne. A stabilitás szerinte alapvető fontosságú volt. Erről elvitatkozgattunk és cseh barátom mellém állt.
Mikor indulni készültem, Li kezet rázott velem és elárulta, hogy a Vietnami Néphadsereg hadnagya. Remélte, hogy nem találkozunk újra. Ez 1967-ben volt.”
A siker nem váratott magára: az If I Die… komoly kritikai és közönségsikert aratott és a szerzőt a legjobb kortárs írók közé emelte. A könyv a mai napig előkelő helyet foglal a vietnami visszaemlékezések között és számtalan kiadást megért már, de nem az utolsó volt. A szerző legfontosabb művei közül kiemelendő az 1979-ben megjelent Going After Cacciato című regény – nálunk A katona legszebb álma címen jelent meg, O’Brien művei közül egyedüliként – mellyel elnyerte a National Book Awardot. Ebben a kötetben egy gyalogos elhatározza, hogy a vietnami őserdőből elgyalogol Párizsig, bajtársai pedig utánaerednek, hogy visszahozzák őt. Egy másik jelentős munkája a The Things They Carried (Amit cipeltek) című novellagyűjtemény, mely megtörtént és fiktív elemeket vegyítve válogat egyrészt a szerző saját tapasztalataiból, másrészt egykori bajtársainak élményeiből, a háború előtti, alatti és utáni események nyomán.
"Cipelték a USO-tól kapott papírt, ceruzát, tollat. Tüzelőkockákat, biztosítótűket, botlódrótos jelzőrakétákat, fényjelzőket, spulni drótot, borotvapengét, dohányt, lopott füstölőt és mosolygó Buddha-szobrot, gyertyát, zsírkrétát, a hadsereg napilapját, körömvágó csipeszt, a gerilláknak szánt röplapokat, bozótkalapot, bozótvágó kést és sok mást. Hetente kétszer, mikor a helikopterek utánpótlást hoztak, zöld ételhordókban meleg ételt cipeltek, meg nagy vászonzsákokat, bennük hűtött sörrel és üdítővel. Műanyag, kétgallonos vizeskannákat cipeltek. Mitchell Sanders egy rend tigriscsíkos gyakorlót hordott magával, különleges alkalmakra. Henry Dobins Black Flag márkájú rovarirtót. Dave Jensen üres homokzsákokat, amivel a lövészgödrét erősíthette meg. Lee Strunk napolajat cipelt. Pár dolgot megosztva hurcoltak. Váltották egymás között a PRC-77 rádiókészüléket, ami aksival együtt 14 kilót nyomott. Megosztották az emlékek súlyát is. Magukra vették, amit más nem bírt továbbvinni. Sokszor egymást is cipelték, a sebesülteket vagy a gyengéket. Fertőzéseket is hordoztak. Sakk-készletet, kosárlabdát, vietnami-angol szótárt, rangjelzést, Bronz Csillag és Bíbor Szív kitüntetéseket vagy a műanyag lapocskára nyomtatott magaviseleti szabályzatot. Betegségeket hordoztak, például maláriát vagy vérhast. Tetveket és sömört, piócát, a rizsföldek moszatját, rothadást és penészt. Magukkal cipelték magát a vidéket is – Vietnamot, az országot, a talajt –, a narancsvörös port, mely bakancsukat, egyenruhájukat és arcukat borította. Vállukon hordták az égboltot. Az egész légkör súlya rájuk nehezedett, a pára, a monszuneső, a gombásodás és a bomlás, maga a gravitáció. Úgy lépkedtek, mint a málhás szamár. Nappal orvlövésztüzet kaptak, éjszaka aknavetővel lőtték őket, de ez nem igaz harc volt, csak a végtelen menetelés, faluról falura, cél nélkül, nyereség vagy veszteség nélkül. A menetelés kedvéért meneteltek. Átkutatták a falvakat, nem is tudván, mit keresnek, oda se figyelve, felrúgva a rizses edényeket, megmotozva a gyerekeket és öregeket, berobbantva az alagutakat; néha felgyújtották a kunyhókat, néha nem, aztán felsorakoztak és továbbindultak a következő faluba, aztán a többibe, ahol ugyanez történt. Magukkal cipelték saját életüket."
Ebben a videóban Karl Marlantes (tengerészgyalogos veterán és
a Matterhorn szerzője) beszélget Tim O'Briennel.
Tim O’Brien ma Texasban él családjával. Időnként órákat is tart az austini egyetemen, de a Ken Burns-féle 2017-es vietnami háborús dokumentumfilm-sorozatban is megszólalt. A konfliktus tanulságait illetően meglehetősen pesszimista:
“Félek, csak áltatjuk magunkat azzal, hogy tanultunk belőle valamit. Elismerjük, átbeszéljük, de szinte mindig csak katonai oldalról. Afféle “gyerünk és csináljuk végig, de ezúttal jól”-jellegű hozzáállást látok, a haderő korlátozás nélküli bevetését. Hogy a katonák támogatása és a kitartó próbálkozás majd eredményt hoz. Szerintem nem ez a vietnami háború fő tanulsága, hanem az, hogy ne legyünk nemzetépítők és ne kényszerítsük saját véleményünket katonai eszközökkel másokra. Nem érdekel, hány amerikai állomásozott Vietnamban, nem tudtunk katonai eszközökkel életképes demokratikus kormányzatot felhúzni.”
If I Die In A Combat Zone
Írta: Tim O’Brien
Harper 2006
240 oldal
The Things They Carried
Írta: Tim O’Brien
Flamingo 1991
224 oldal