Amerikai haderők Vietnamban 5.

Tábori élet

A támaszpontok voltak az amerikai erők hátországai. Csak ezek nyújtották azt a viszonylagos vagy tényleges biztonságot, ahol a katonák igazán ki tudtak kapcsolódni. Az őrjáratról visszatérő gyalogosok tehát alig várták a percet, hogy újra a “dróton belül” lehessenek. Kondor László így emlékezik: 

"Minden támaszpont tetején állt egy óriási amerikai zászló. Mikor kutyagoltál felfelé mert sokszor felhoztak helikopterrel, de sokszor nem , és már egy hete vagy tíz napja nem cseréltél ruhát, 42 fokos hőség volt, és a fák közül már láttad azt a nagy zászlót ott lobogni, az nagyon jó érzés volt. Az ott már az otthon! Mikor az őrjáratnak vége volt, azt mondták, »Gyerünk haza!« Hát a bázis, az volt az otthon. És mit jelentett az otthon? Hogy nem vagy kint a dzsungelben. Le tudsz mosakodni. Felvehetsz száraz és tiszta egyenruhát. Kapsz meleg ételt. Nem fognak lőni rád, legalábbis nem annyira. Hát az a mennyország! Hollywood, bébi!" 

patrol_coming_in_fsb_jamie_12th_inf_rgt.jpg

A 12. gyalogezred őrjárata bevetés után a Jamie tűztámogató bázison. Megfigyelhető a számos sátor, illetve a homokzsákokkal megerősített bunkerek. Középtájt, jobbra egy kisebb latrinabódé is látható.

A támaszpontok nagysága eltérő volt. A legkisebbek mindössze egy árkokkal, szögesdrót-akadályokkal és aknákkal megerősített peremsávból, egy sor bunkerből, pár épületből, illetve sátorból, egy-két őrtoronyból és egy helikopter-leszállóhelyből álltak. Ezek általában járőrbázisok voltak, esetleg az amerikai és dél-vietnami Különleges Erők táborai. Minimális nehézfegyverzettel rendelkeztek, például néhány aknavetővel és géppuskával, de ha támadás érte őket, akkor a közeli tűztámogató támaszpontok lövegeit vagy a légierőt is igénybe vehették a védők; mindezek ellenére ezek a bázisok voltak a legsebezhetőbbek. A tábor közvetlen környezetében letarolták a növényzetet, hogy megfelelő kilövésük legyen és idejében észlelhessék a közeledő ellenséget. 

plei_me_sf_camp.jpg

A Különleges Erők Plei Me-i tábora. 1965 októberében a Vietnami Néphadsereg vette ostrom alá; ez vezette be az Ia Drang-i csatát.

A tűztámogató bázisok a fentinél már nagyobbak voltak, rendszerint egy zászlóalj működtette őket, és legalább egy, de sokszor több, rendszerint 105 vagy 155 mm-es lövegeket, esetleg 175 mm-es és 203 mm-es önjáró lövegeket magába foglaló üteg került itt felállításra, mellyel támogatást nyújthattak a körzetben folyó műveleteknek (az említett eszközök 11, 14,5, illetve 33 és 30 kilométeres lőtávolsággal bírtak). Hagyományosan egy domb- vagy hegytetőn alakították ki őket. A tüzérségi eszközöknek lőállásokat építettek és számos, homokzsákokkal megerősített falú és tetejű bunkert emeltek. Némelyik ilyen támaszpontot állandó jelleggel használták, másokat csak egy-egy művelet idejére húzták fel (ezeket ideiglenes jellegűk miatt gyakrabban nevezték leszállóhelynek vagy tűztámogató járőrbázisnak). Ha ez utóbbi volt a helyzet, akkor távozás előtt teljesen le kellett rombolni, hogy az ellenség ne jusson hozzá az otthagyott építőanyagokhoz, illetve ne készíthessen megtévesztő fotó- és filmfelvételeket egy “elfoglalt” táborról. Persze előfordulhatott, hogy az amerikai erők egy későbbi művelet során visszatértek ugyanoda és újjáépítették, nem is egyszer.

Tűztámogató bázisok

A nagyobb támaszpontok általában egy hadosztály vagy dandár alárendeltségébe tartoztak, és rendszerint egy reptér vagy egy régebbről maradt bázis köré épültek. Ezek néha komplett városokra emlékeztettek, hiszen a védvonal mögött rendelkezésre állt minden, amire egy jelentős helyőrségben szükség lehet. Nézzünk is akkor itt szét... 

A képeken jól érzékelhető a nagyobb támaszpontok mérete

A katonák általában sátrakban vagy fabarakkokban laktak. A tisztek külön szállást kaptak. A közelben mindig akadt tusoló és latrina, bázistól függően igényes vagy igénytelen kialakítású, továbbá bunkerek vagy lőállások, ahova ellenséges tüzérségi támadás idejére húzódtak be. A nagyobb támaszpontokat ugyanis gyalogsági roham soha nem érte, de zavarótűz időnként érkezett. 

Tábori képek

A támaszpontokon szolgáló vagy éppen ott pihenő katonáknak akadt dolguk bőven. Őrszolgálat, adminisztratív teendők, konyhaszolgálat, homokzsáktöltés és -rakodás, újabb épületek és bunkerek emelése vagy a régiek kijavítása, a védvonal foltozgatása, esetleg latrinaszolgálat. Ez utóbbiról fontos megjegyezni, hogy mit jelentett a gyakorlatban. Mivel csatornahálózat általában nem létezett a bázisokon, a több száz vagy több tízezer katona ürülékétől egyféleképpen lehetett csak gyorsan megszabadulni: a vécéülőkék alatt félbevágott benzineshordók pihentek és ha ezek megteltek, a szolgálatot ellátó katonák kihúzták őket a latrinaépület mögötti nyílt térségre, benzint öntöttek beléjük és elégették a tartalmukat. Az amerikai támaszpontok egyik jellegzetes ismertetőjele volt tehát az ezzel járó kellemetlen szag, amit akár kilométerekről is meg lehetett érezni, illetve a magasba emelkedő sötét füstoszlopok. 

“Vietnami tartózkodásom első hónapját majdnem tétlenül töltöttem. A század peremvédelmi őrségben volt. Úgy képzeljék el a hadosztály területét, mint egy nagy sátorvárost, amelynek még repülőtere is van. Drótkerítés vette körül, előtte aknák, minden ötven méterre őrtorony, éjszaka kivilágítva a városperem teljes hossza a katonák és a denevérek nagy örömére. A fény odacsalta a szúnyogokat, a denevérek jóllaktak, nekünk meg kevesebbet kellett vakaróznunk. Nappal az idő azzal telt el, hogy ahol aludtam, megtisztítottam a területet a skorpióktól, kígyóktól és a pókoktól. Éjszaka, ha nem kellett őrségben lennem, sokat figyeltem az éjszakai állatok mozgását. Néha felmásztam az őrtoronyba, és az infravörös látókészüléken néztem a megelevenedett erdőt. A tigrisek elég gyakran megjelentek a drótakadálynál, ilyenkor az őröket figyelmeztetni kellett, mert nem lehetett tudni, mikor lesz kedvük átugorni a kerítést. A toronyból lehetett látni a hadosztály peremén kígyózó fényáradatot.
Elgondolkodtató volt, hogy milyen sok pénzbe kerülhet egy modern háború, hány ember kunyhójában lehetne ebből világosságot teremteni. Ez a háború nagyon sokba került, nem beszélve az áldozatokról. Aki nem látta, el sem tudja képzelni, milyen hatalmas emberi és technikai erőt mozgattak meg – legalább eredménnyel járt volna!"
Tordai K. Lajos 

A nagyobb létesítményekben természetes volt, hogy civil személyzet is dolgozik ott, akik a közeli településekről jártak be mindennap. Elsősorban takarítókra, mosónőkre, pincérnőkre, borbélyokra és hasonlókra kell gondolni, bár köztük is akadt olyan, aki másféle funkciót is ellátott: nemcsak a prostituáltakról van itt szó, hanem a Vietkong kémeiről, akik ha másról nem, a támaszpont elrendezéséről és védelmi berendezéseiről mindenképp tudtak információt szolgáltatni megbízóiknak. 

dau_tieng_barber.jpg

Civil borbély Dau Tiengben

Az étkeztetés színvonala mindenképp magasabb volt, mint odakint terepen. Itt ún. A- és B-adagokat szolgáltak fel. Előbbi friss vagy fagyasztott hús- és halételeket tartalmazott, utóbbi nagyobb kiszerelésű konzerv- vagy szárított ételeket. Ezenfelül kenyér is jutott, amit a bázis pékségében sütöttek, illetve kávé, jeges tea vagy gyümölcslé is. Néha kaptak friss zöldséget, továbbá konzervált gyümölcsöket. A tejet és a tojást porból állították elő. Általában papírtányérokat és -poharakat, illetve műanyag evőeszközöket használtak, részben közegészségügyi, részben víztakarékossági okokból. Ünnepi alkalmakkor, karácsonykor vagy hálaadáskor komoly vacsorákat csaptak, de egy-egy szakasz is szervezhetett magának grillpartyt; ilyenkor nagy rakomány sört és steaknek való húst szereztek be. 

Ez azért ezerszer finomabb volt, mint a fejadag...

A kikapcsolódást számos lehetőség biztosította, például kosárlabda-, softball- vagy röplabdapályák. Az esti filmvetítések is megoldhatók voltak, általában a szabad ég alatt, és alapvetően ugyanazokat a filmeket adták, mint odahaza (már, ha a katonai cenzorok engedélyezték). Így jutott el a harcolókhoz például a Barbarella vagy a Zöldsapkások. Az élelmesebbek viszont olykor “kölcsönvették” a mozigépet és zártkörű alkalmakon, némi beugró ellenében inkább pornófilmeket vetítettek az egybegyűlteknek. 

Zajlik az élet...

Alkoholt a tiszti, altiszti és sorállományú klubokban lehetett fogyasztani. Természetesen a tiszti klubok (O-Club, officer’s club) voltak a legigényesebb berendezéssel és kínálattal (bor, whisky, stb.) ellátva, ezekben sokszor vietnami pincérnők dolgoztak, légkondicionálás és játékgépek működtek, továbbá alkalmanként zenekarok is felléptek. Az alacsonyabb rendfokozatúak klubjaiban inkább egy hadtápos altiszt vitte az üzletet és gyenge sör, illetve üdítők voltak kaphatók. Az italt egyébként mindenütt olcsón adták és általában valamilyen egyszerűbb étellel is szolgálhattak mellé. 

ii_corps_mike_force_ncos_club_1969.jpg

A II. hadtest Mobil Csapásmérő Alakulatainak zöldsapkásai altiszti klubjukban ünnepelnek. A falon többek között az egység zászlaja látható.

A nagyobb bázisokon áruházak is üzemeltek (PX – Post Exchange néven), melyek kínálata általában elképesztően széles és bőséges volt. Tobias Wolff így emlékezik: 

“Benet őrmesterrel megálltunk az áruházban. Bevágtunk néhány burgert és egy kis sült burgonyát, aztán repetáztunk, utána pedig elmerültünk az árukészletben, a tonnányi holmiban: fényképezőgépek, órák, ruhák, magnók, parfüm, alkohol, ékszer, élelem, sportfelszerelés, melltartók, neglizsék… Még könyvek is voltak. Vagy harsona. Vagy biztosítás. Vagy hullahopp karika. Az üzlet hátuljában egy új autó állt, egy bordó GTO, mellette egy eladó, aki a bőrhuzatot simogatta és elsorolta a jármű elképesztő tulajdonságait, illetve leszállított áron felvette az adómentes rendelést erre vagy bármilyen más verdára hogy aztán a tervezett hazaérkezési dátumra ott várjon a helyi autókereskedésben, méghozzá átvételi kötelezettség nélkül, amennyiben, az ég óvjon tőle, valamiféle balszerencse meghiúsítaná a hazatérésedet.” 

Persze itt sem lehetett mindent megvenni… Márpedig a második lépcsős állomány nagy része is ki volt éhezve valamilyen háborús szuvenírre. Ez kapóra jött a frontkatonáknak. Megint Tobias Wolffot idézném: 

“Dong Tamban a legtöbb katona támogató alakulatnál szolgált, akik nemigen hagyták el a bázist. Tűzharcot nem is láttak. A hazaküldött leveleikben azonban ezt nem részletezték. Unalmukban néha írogattak olyan dolgokat, amik nem voltak teljesen igazak és idővel, a turnusuk végének közeledtével, rájuk tört az izgatottság és zsákmányolt holmikat akartak szerezni, hogy alátámasszák a sztorijukat a barátok, barátnők és testvérkék előtt.
Nem volt nehéz ilyesmit beszerezni. Benet őrmester megemlítette szükségleteinket a dél-vietnami zászlóaljunk néhány tisztje előtt, rábeszélésül némi Courvoisier-t, Marlborót és pár Seiko karórát hagyott nekik a mi boltjainkban olcsó, az utcán drága volt , ők pedig lezsírozták nekünk: hoztak például vietkong zászlókat, meggyőző mértékig elkoptatva és megtépkedve, rajtuk alakulat-megjelöléssel és kommunista jelmondatokkal, persze vietnami nyelven; vérfoltos vietkong igazolványokat; sarlós-kalapácsos övcsatokat; hasonlóan kiderokált rohamkéseket; észak-vietnami stílusú trópusi sisakokat; és kínai gyártmányú karabélyokat. [...] Ezek a karabélyok voltak a legértékesebb darabok. A többi cucc hamisítható és valószínűleg hamis is volt. Miért ne? Amit hamisítani lehet, azt hamisítják. Ha a helyiek képesek voltak óraműveket összeállítani, még ha ezek összevissza is jártak, gond nélkül hamisítanak majd vietkong zászlókat és igazolványokat. Valójában biztosan voltak közöttük olyanok, akik ezeket a holmikat a gerillák számára is gyártották, ami a hitelesség kérdését új megvilágításba helyezte: ha ugyanazok készítik, akkor az ellenséges holmik miért lennének kevésbé valódiak, csak mert mi rendeltük meg őket?”

A fizetésnapon az adott század valamelyik tisztje intézte a zsold kiosztását. Ez természetesen katonai fizetési igazolás útján történt. És hogy mennyi volt az annyi akkoriban? Például 1970-ben a szárazföldi haderőnél egy közlegény 133 dollár 20 centet (mai árfolyamon durván 870 dollárt), egy őrmester 275 dollár 40 centet (1800 dollárt), egy főhadnagy 486 dollár 60 centet (3180 dollárt) keresett havonta (amennyiben szolgálati idejük nem haladta még meg a két évet). Sokan küldték a zsold egy részét haza a családnak, vagy legalábbis saját bankszámlájukra. 

A Stars and Stripes, az amerikai haderők hivatalos napilapja mindenki számára elérhető volt, akárcsak az Army Digest, illetve az egyes alakulatok saját folyóiratai, ám a cenzúrázott hangvétel miatt a nem hivatalos bakaújságok népszerűbbek voltak. A háború legsúlyosabb éveiben csaknem 250 ilyen helyi gyártású kiadvány létezett, igaz, a legtöbb nem jutott tovább egy vagy két számnál. A Grunt, későbbi nevén Grunt Free Press azonban kivétel volt. 1967-től 1971-ig jelent meg és egy csapásra olyan népszerű lett, hogy több tízezer példányban nyomták. Részben az olvasók által beküldött anyagot tartalmazta és erőszakmentes karikatúrákat, képregényeket és sztorikat közöltek le, továbbá nőket ábrázoló fotókat vagy rajzokat.

Ízelítő a Grunt Free Press anyagaiból

A könnyűzene is része volt a mindennapoknak. Bár a Fegyveres Erők Vietnami Rádiója és Televíziója is sugárzott zenét, ezt cenzúrázták, így a katonák saját lemezeiket és kazettáikat is hallgatták a Doorstól kezdve, a Stones-on és a Beatlesen át Jimi Hendrixig vagy Smokey Robinsonig. Lemezjátszókat, magnókat, erősítőket könnyen vehettek a nagyobb bázisok boltjaiban. A televízió pedig nem tévedés, mivel az amerikai haderőknél arra sem sajnálták a pénzt, hogy Dél-Vietnamban saját tévécsatornát üzemeltessenek. Közérdekű műsorok mellett például népszerű otthoni sorozatok ismétléseit sugározták. Tévékészülékből persze kevesebb akadt a csapatoknál, de ezt is meg lehetett vásárolni a boltokban. 

Oliver Stone szerint a zene volt néha az egyetlen dolog,
ami megóvta a katonákat a megőrüléstől...

A kazetták a zenehallgatás mellett még egy dologra alkalmasak voltak: hangoslevélként szolgálhattak, vagyis papír helyett ezeken küldhették haza a katonák üzeneteiket. Persze sokan voltak, akik inkább maradtak a hagyományos módszernél… Levelet vagy levlapot ingyen küldhettek haza vagy az országban szolgáló bajtársaiknak, de a csomagküldeményekért már fizetni kellett. A haderők egyébként komoly erőfeszítéseket tettek, hogy a katonák minél előbb megkapják az otthonról jövő leveleket, akkor is, ha épp őrjáraton voltak. 

trooper_reading_letter_1.jpg

Levél hazulról

Akkoriban még nem létezett Vietnam és az Egyesült Államok között olyan közvetlen telefonösszeköttetés, melyet a katonák is használhattak volna. A katonaság azonban létrehozott számos MARS (Military Affiliate Radio Service) állomást az országban és rövidhullámú rádióik segítségével mindenki lehetőséget kapott egy ötperces beszélgetésre az otthoniakkal: ezt leginkább az akadályozhatta, hogy a kapcsolatot sokszor nem is volt olyan könnyű létrehozni, illetve a családtagok nem voltak hozzászokva a katonai rádióforgalmazás szabályaihoz. 

concert_at_base.jpg

 Koncert a bázison

Igazi ünnepnek számított a támaszpontokon, ha vendég érkezett az Államokból. Több olyan híres színész is tiszteletét tette itt, mint például John Wayne vagy Sammy Davis Jr., de Playboy-modellek és zenészek is ellátogattak hozzájuk. A karácsonyi időszakban pedig bizton számíthattak Bob Hope és társulatának körútjára, akik egy hónap alatt számos nagyobb bázison felléptek. A kisebb támaszpontokon általában kevésbé híres együttesek léptek fel, például koreai, japán vagy ausztrál bandák, de időnként sztriptíztáncosnők is előfordultak… 

Látogatók

Amúgy nőket a katonák csak ritkán láthattak, bár a “fánkosztó babák” (“Donut Dollies”), vagyis az Amerikai Vöröskereszt diplomás önkéntesei időnként feltűntek és nevükhöz híven édességet vagy frissítőt osztogattak, esetleg csoportjátékokat szerveztek, de saját klubhelyiségekkel is rendelkeztek, ahova be lehetett ülni egy-két órára lazítani. A többség nagyon hálás volt nekik, amiért igyekeznek feldobni a hangulatot. Akik nem, azok a nem túl előkelő “kekszes k*rvák” (“Biscuit Bitches”) néven emlegették őket. 

1968_phu_loi_drink_for_raul_guarino_by_red_cross_clubmobile_girl_virginia_yerly.jpg

Egy "fánkosztó baba" üdítővel kínálja a katonákat

A közeli bordélyházak, illetve a dél-vietnami katonák által futtatott és a katonai létesítményekbe becsempészett prostituáltak állandó csábítást jelentettek, noha a sereg természetesen minden frissen érkezettet figyelmeztetett a nemi betegségek veszélyeire. A helyi vállalkozások az éveken keresztül növekvő amerikai kontingens ilyesféle igényeit igyekeztek késlekedés nélkül kiszolgálni, és ez számos nemi megbetegedést hozott magával. 

whorehouse.jpg

 Bordélyház

A vallásos katonáknak a tábori lelkészek nyújtottak lelki támogatást. A bázisokon, de sokszor a terepen is sokszor jutott lehetőség arra, hogy misén vagy istentiszteleten vehessenek részt. Az elesett bajtársak emlékére is tartottak megemlékezéseket. 

“Csak kétféle lelkész létezett Vietnamban: jók és rosszak. A jók terepen is felkeresték a katonákat, felekezettől függetlenül is. Jót tettek a közhangulatnak. A rosszakból ritkán láttam bárkit is odakinn. Sosem hagyták el a bázisok kápolnáit, saját beosztottjaikkal és a második lépcsősökkel foglalkoztak. Nem tudom, hogy a testi épségüket féltették-e vagy csak úgy érezték, hogy mi, bokorugrók istentelen népség vagyunk.
Terepen teljes toleranciát élvezett mindegyik istenhit. Mindenki járhatott istentiszteletre. A legtöbben jártak is, bár sokszor azért, mert nem volt más tennivalójuk.”
Michael Lee Lanning

 A tábori lelkészeknek bőven volt dolga...

Szinte minden alakulatnak volt kabalaállata: kutya, kígyó, majom, és így tovább. Más esetben viszont az állatokat gyakorlati okokból tartották: több helyen is előfordult, hogy libákat használtak egy-egy híd vagy ellenőrzőpont őrzésénél, ők ugyanis hangos gágogással figyelmeztettek, ha idegen lépett be a területükre. (Ez a módszer érdekes ellenpontja az amerikai hadiipar hipermodern eszközeinek, például szenzoroknak vagy az éjjellátóknak.)

Állati bajtársak

A támaszpontok száma és a csapatok minden földi jóval való ellátása jól példázza, hogy milyen hatalmas összegeket fordított az Egyesült Államok a háborús gépezet mozgásban tartására, illetve, hogy ez milyen létszámot kötött le. A konfliktus első három évében 2,6 milliárd dollár ment csak az építkezésekre és mikor az amerikai részvétel lezárult, nem kevesebb, mint 71 uszodát, 90 klubot, 159 kosárlabdapályát, 30 teniszpályát, 55 softballpályát, 85 röplabdapályát és 337 könyvtárat hagytak hátra. A pihenőidő színvonalas eltöltésének biztosítása egyesek szerint magát a harci kedvet is aláásta. Hamilton Howze tábornok a következőket írja erről: 

“A támaszpontjaink túlságosan kifinomultak voltak, túl sok embert kötöttek le és elvonták a figyelmünket alapvető feladatunkról, illetve csökkentették műveleti rugalmasságunkat. Tényleg furcsa volt: két-három hétig, esetleg még hosszabb ideig kint voltál a dzsungelben, aztán visszatértél pihenőre. Főzőcskézhettél, vásárolhattál, este mozizhattál. Mintha megint otthon lennél. Személy szerint sosem tudtam ehhez hozzászokni és ez nekem gondot okozott. Becsaptuk saját magunkat. Ha meg kell vívnunk és nyernünk egy háborút, vívjuk meg, nyerjük meg és menjünk haza. De ez a mesterséges életszínvonal… Fel sem tudtam fogni. Lehet, hogy a katonák jól elszórakoztak, de emiatt nem tudtak arra koncentrálni, amiért ott voltak.” 

A kábítószer-fogyasztás az amerikai csapatoknál 1967 körül kapott erőre és az évek folyamán, a harci szellem elapadásával párhuzamosan egyre jobban terjedt. A különböző szerek könnyen és olcsón beszerezhetők voltak Vietnamban és a kereskedelem egészen a legfelsőbb dél-vietnami körökig terjedt. Egy 1971-es felmérés szerint az amerikai kontingens 50,9 százaléka használt marijuanát, 28,5 százaléka heroint és egyéb narkotikumokat, 14 százaléka pedig hallucinogéneket. Nagy általánosságban a drogfogyasztás inkább a második lépcsős állomány tagjaira volt jellemző, akiket jobban hajtott az unalom a kábítószerek vagy az alkohol felé; a frontkatonák jelentős részének több esze és kevesebb ideje volt annál, mint hogy odakint, a dzsungelben, ahol bármelyik pillanatban kitörhet a tűzharc, ilyesmit szívjanak… Ez persze nem zárta ki, hogy a támaszpontok biztonságában néha-néha ők is ehhez folyamodjanak. Ilyenkor általában este vagy éjszaka, kisebb csoportokban, eldugott helyiségekben gyűltek össze, a felettesek látótávolságán kívül. Mert a drogfogyasztást keményen büntették: hadbíróság, pénzbüntetés, lefokozás és börtönbüntetés járt érte – utána meg mehetett a katona vissza a dzsungelbe, hogy letöltse a maradék szolgálati idejét. Az illegális szerek birtoklásért járó ítélet pedig ennél is szigorúbb volt: az illetőt leszerelték, és minden jogát elvesztette a veteránok számára biztosított segélyekhez, ráadásul a legtöbb munkaadó sem alkalmazott ilyen embert. Csak 1969-70-ben 16 ezer dílerkedő katona járt így...  

heroin_addict_trooper.jpg

Heroinfogyasztó katona

Megjegyzendő még, hogy bár a háborús viszonyok és az azoktól való menekülési kényszer is fontos szerepet játszottak egyes katonák droghasználatában, egy 1976-os felmérés szerint a vietnami szolgálat egyáltalán nem olyan mértékben vonta maga után a droghasználatot, mint amennyire egyesek ezt láttatni akarták. A kábítószer-fogyasztás a hatvanas években amúgy is érintette az amerikai fiatalok jelentős részét és sokan ezt hozták magukkal a hadseregbe. A hadvezetés természetesen igyekezett a tendenciát megfordítani, ezzel kapcsolatos preventív oktatást nyújtani, illetve a rehabilitációt segíteni. 

drug_rehabilitation.jpg

"Kábítószer: kiváló módja annak, hogy mindentől megmenekülj"
– szól a plakát.
Alatta egy rehabilitációra beutalt katona.

A tisztek és a legénységi állomány kapcsolata is megsínylette a hervadó harci szellemet; ahogy ‘68-tól kezdve a katonák között is egyre jobban terjedt a nézet a háború megnyerhetetlenségéről és értelmetlenségéről, úgy került sor egyre több ellenszegülésre, zendülésre (ilyen volt például a túlságosan veszélyesnek ítélt bevetéseken való részvétel megtagadása). Ezekkel összefüggésben került sor a tisztgyilkosságokra, melyeket “repesztés” néven emlegettek. Ez az elnevezés onnan származott, hogy egy-egy népszerűtlen tisztet a sátrába vagy bunkerébe éjszaka bedobott repeszgránáttal ölték meg, bár előfordultak más módszerek is. Hogy pontosan hányszor történt ilyesmi, nem tudni; egyes források 1968 és 1972 között nagyjából 500-700 ilyen esetet említenek, míg olyan vélemény is akad, mely szerint csak 1970-ben 2000 alkalommal történt hasonló. Fontos viszont hozzátenni, hogy ezek túlnyomó része nem járt emberhalállal: ez annak köszönhető, hogy még a lázadó szellemű katonák egy részében is volt annyi jóindulat, hogy ne rögtön kibiztosított gránátot használjanak. Előbb egy füstgránát, aztán egy könnygáz-gránát, s a legvégén a repeszgránát, de sokszor mindegyik kibiztosítatlanul és magára a gyilkosságra inkább terepen, egy tűzharc során került sor. Olykor vérdíjat tűztek ki egy-egy tiszt fejére, ami – a közösen összedobott pénzből – akár a 10 ezer dollárt is elérhette. (A My Lai-i mészárlás kapcsán említett Calley hadnagy megölésére is szerveződött hasonló, de mivel időben áthelyezték, megúszta.) Összességében elmondható, hogy bár ilyen esetekre a korábbi háborúkban is volt már példa, Vietnamban kiugróan magas volt ezek száma. 

“Az volt az érzésünk, már nem olyan katonák vagyunk, akiknek menetelniük vagy tisztelegniük kell. Ez marhaság, nem kellett nekünk szalutálni senki előtt. Úgy öltöztünk, ahogy akartunk. Ha bozótsapit akartam hordani, azt hordtam. Ha az egyik ingujjamat fel akartam tűrni, a másikat nem, hát azt csináltam. Ha nem akaródzott borotválkoznom, nem borotválkoztam. Terepen senki se b*szakodott a másikkal. A tisztek tudták, hogy ha szórakozni kezdenek veled, tűzharcban majd fejbe lőheted őket. Ez volt a bevett szokás a gyalogságnál. Aki mást mond, az hazudik.”
– Egy amerikai katona

1st_cav_troopers_mutiniy.jpg

Ők megtagadták a bevetési parancsot...

A faji ellentétek sem segítették a morál megőrzését. Bár már említettem, hogy a Vietnamban bevetett és elesett színesbőrű katonák száma egyáltalán nem volt aránytalanul nagy, a harciasabb afroamerikaiak akkor is hivatkozhattak arra, hogy – érzésük szerint – a fekete katonák gyakrabban kapnak veszélyesebb megbízatásokat. Az ezzel kapcsolatos összecsapások is inkább a második lépcsős állományt érintették, hiszen a frontharcos alakulatokban igazi luxus lett volna kiélezni az ellentéteket ahelyett, hogy a csapatmunkára és a túlélésre összpontosítsanak: az ő köreikben leginkább akkor fokozódott az ellenségeskedés, ha viszonylag hosszú időt töltöttek a támaszpontok biztonságában. 

A Vietnamban szolgáló amerikaiak egyébként jogosultak voltak négy hónap szolgálat után egy ingyenes egyhetes eltávozásra is, melyet általában egy másik országban, például Hongkongban, Thaiföldön, Ausztráliában vagy Hawaiion töltöttek. Kaptak ezenkívül egy rövidebb, általában háromnapos szabadságot, ehhez pedig a nagyobb dél-vietnami üdülőközpontokat választották, például Cam Ranh-t, Vung Taut vagy Da Nangot. Ezek nem sokban különböztek egy civil nyaralóhelytől: strand, bárok, hölgytársaság, mozi, és így tovább. Ha csak pár napra is, de általában sikerrel feledtették az ott pihenőkkel a háború szörnyűségeit. 

Kimenőn, eltávozáson

A fentieknél kellemetlenebb volt, ha valaki rendkívüli szabadságra ment haza: ez akár 30 nap hosszú is lehetett és olyan esetekben adták ki, ha például egy közeli rokon elhunyt, vagy ha egy elesett katona szülei azt kérték, hogy egy bajtárs kísérje haza a koporsót. Akik meghosszabbították vietnami szolgálatukat, azok ugyanúgy 30 napos eltávot kaptak, mielőtt megkezdték volna a következő fél- vagy egyéves turnusukat. 

going_home.jpg

Indulás haza

A szolgálat leteltével a katonákat átszállították valamelyik nagyobb támaszpontra és a papírmunka, illetve a felszerelés leadása után felszálltak végre "a szabadság madarára", hogy hazatérjenek. A hazatérés azonban a többségnek nem volt olyan egyszerű, de ez már egy másik cikk témája lesz...

Ha tetszett a poszt, kérlek, lájkold a cikket, illetve
ha szeretnél még a témáról olvasni, a blogot. Köszönöm.


Forrásjegyzék:
A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
In Pharaoh’s Army - Memories of a Lost War (írta: Tobias Wolff; Bloomsbury 1994)
Major Problems in The History of the Vietnam War (szerk: Robert J. McMahon; Houghton Mifflin Company, 2003. 3. kiadás)
Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis
Publishing Limited, London 1988)
The Only War We Had: A Platoon Leader’s Journal of Vietnam (írta: Michael Lee Lanning; Ivy Books 1987)
The Vietnam Experience: Combat Photographer (írta: Nick Mills; Boston Publishing Company 1983)
US Army Infantryman in Vietnam 1965-73 (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2005)
Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
Vietnam Firebases 1965-73 American and Australian Forces (írta: Randy M. Foster; Osprey 2007)
Kondor László szóbeli közlése
www.vietnamwar50th.com/military_amateur_radio_system/
www.a-1-6.org