Amerikai haderők Vietnamban 4.
Egyenruha és felszerelés
A Vietnamban bevetett amerikai haderők egyenruhája és felszerelése igen sokszínű képet mutat. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy rövid időn belül olyan sok változtatásra és fejlesztésre került sor, mint a második világháború óta még soha...
Amerikai zöldsapkás dél-vietnami ejtőernyősök kiképzésénél segédkezik. Helyi gyártású, tigriscsíkos ingének bal zsebén jól látható a Mobil Csapásmérő Alakulatok jelvénye és felette az ezt jelző felirat is.
Kezdjük a dél-vietnami oldalon tanácsadóként szolgáló amerikaiakkal. Ők vagy saját rendszeresített öltözéküket viselték (lásd később), rajta a helyi rendfokozati és egységjelvénnyel, vagy az adott alakulat (esetenként terepszínű) egyenruháját, ideértve általában a fejfedőt is, mely nem egyszer valamilyen barettsapka vagy bozótkalap volt. (Erről részletesebben majd a dél-vietnami haderőt bemutató sorozatban írok.)
Áttérve a reguláris amerikai erőkre, a korai időszakban használt gyakorló egyenruha viszonylag egyszerű kivitelűnek mondható. Az OG 107 Utility Uniform egy két zárható zsebbel rendelkező, (hivatalosan) betűrve viselendő ingből (alatta fehér vagy olív pólóval) és egy négy (a légideszantosoknál öt) zsebes nadrágból állt. Anyaguk vászon-szatén volt. McNamara hadügyminiszter egységesítési törekvéseinek hála '65-ben a tengerészgyalogság is már nagyrészt ezt az egyenruhát viselte.
Az OG 107 és a későbbi trópusi gyakorló. Jól látható, hogy utóbbi tárolókapacitása mennyivel komolyabb volt a nagy méretű zsebeknek hála.
Az újabb, 1965 végétől egyre nagyobb számban használt trópusi gyakorló (Tropical Combat Uniform) már sokkal alkalmasabb volt a dzsungelharcra. Anyaga vászon-puplin, majd vékonyabb ripstop pamut volt. Olajzöldben, illetve később ERDL-mintájú terepszínben is készült. A zubbony négy nagy zsebbel rendelkezett elöl. A korai áttört gombolást idővel rejtettre változtatták, illetve a feleslegesnek ítélt vállpántot, a vegyvédelmi flepnit és a derékszűkítő pántot lehagyták róla. A nadrág korai változatán még találni lehetett a combzsebek hátuljából kihúzható szűkítőhevedert, illetve a bal oldalzseben belül egy apró zsebecskét is a kötszernek. A nadrág szárát alul zsinórral lehetett összehúzni, a fenékrészen pedig két zárható zseb volt található.
Amerikai légideszantosok 1965-ből és 1968-ból. Az M1956-os szerelvény azonos, de a korai bőrbakancsot felváltotta a trópusi bakancs, az OG 107-es egyenruhát a dzsungelgyakorló, illetve a színes felvarrók nagy részét a tompított jelvények.
Az ingen vagy zubbonyon különféle felvarrók is helyet kaptak, legalábbis a szárazföldieknél, ahol ilyen téren dúskáltak a felvarrni valóban: papírforma szerint a jobb mellzseb felett névszalag, a bal mellzseb felett a U.S. ARMY feliratú csík, illetve szükség szerint tűzkeresztségi (CIB) és ejtőernyős jelvény, a bal vállon az aktuális alakulatjelvény, a jobb vállon pedig (öregkatonáknál) azon egység jelvénye, mellyel először vett részt ütközetben az illető. Speciális felvarrók (pl. a Recondo-jelvény) is feltűnhettek a mellzsebeken, de ezek ritkábbak voltak. A galléron időnként szerepelt hímzett vagy fémből készült fegyvernemi vagy rendfokozati jelzés. Persze a gyakorlatban mindez nem így nézett ki, ugyanis a gyors elhasználódás és az általános fáradtság miatt rengeteg zubbonyra nem került fel a legtöbb felvarró. A tengerészgyalogságnál pedig eleve nem volt szokás egységjelvényt viselni, így megmaradtak a névszalagnál, a fegyvernemet pedig a mellzsebre stencilezett földgömbös-vasmacskás sas jelezte; itt egyébként az altisztek is eleve a galléron viselték (ha viselték) a fém rendfokozati jelvényt és nem a karon, hímzett formában.
Néhány példa a szárazföldi haderő egységjelvényeire
A gyakorlókon viselt felvarrók kapcsán fontos lépés volt, hogy 1966 után megkezdték az átállást a tompított (zöld-fekete színű) változatokra. Erre azért volt szükség, mert egyes csapatjelvények rikító színekben pompáztak, ami álcázási szempontból nem egy életbiztosítás. Azonban akadtak olyan alakulatok, melyek túlságosan is büszkék voltak jelvényükre: ők bizony általában megmaradtak a színes kivitelnél. Ilyen volt például az 1. gyaloghadosztály vagy a 101. légideszant. Ezzel párhuzamosan az altiszti rendfokozati jelzések is megváltoztak: először a karon viselt, hímzett jelzések mentek át ugyanúgy zöld-feketébe, majd kisebb méretben átkerültek a jobb gallérra, hímzett vagy fém kivitelben.
A 9. gyaloghadosztály katonája a Mekong-delta mocsaraiban.
Bal vállán látható a tompított hadosztály-jelvény.
A hadosztály- és dandár-jelvények mellett egyébként léteztek alegység-felvarrók és sok más, nem hivatalos jelzés is. Nagy részüket a helyi varrodákban gyártatták le és minőségük ennek megfelelően valamivel gyengébb volt. A katonák ezeket inkább a támaszpontokon viselt ruhadarabjaikon hordták, bár akadtak kivételek is.
Néhány hivatalos és nem hivatalos felvarró a sok közül
Amúgy bárki igénybe vehette a támaszpontok vagy városok olcsó szabóságait és ennek eredményeként felkerülhettek egyes ingek és zubbonyok karjára plusz zsebek, cipzárak a mellzsebekre, de a bő szabású gyakorlónadrág szűkítése is népszerű módosításnak számított. A frontkatonákat mindenesetre bosszantotta, hogy a harcot ritkán látott állomány nem egy tagja méretre készített terepszínű egyenruhában parádézik…
"A repülőút Cam Ranh-ba a szokásos zajos, "a-földön-izzadunk-a-levegőben-fagyoskodunk"-jellegű utazás volt az Egyesült Államok Légiereje szívességéből. A legénység tagjai kemény fiúnak tűntek a tereptarka cuccukban, rajta mindenféle késsel és pisztollyal.
Olybá tűnt, hogy egész Vietnamban mindenki szeretett harcoló katonának kinézni. A gond az volt, hogy iszonyú kevesen láttak a háborúból többet a bázisok vegyesboltjainál."
– Michael Lee Lanning
A "kacsavadász", a tigriscsíkos és az ERDL terepminta
Eleinte a különleges alakulatoknál és a tanácsadóknál fordultak elő terepszínű ruhadarabok, ám 1968 után a reguláris erők is egyre nagyobb számban kaptak ilyet. A "kacsavadász" terepminta főleg a korai időszakban fordult elő. A dél-vietnami tigriscsíkos volt talán a legnépszerűbb, melyből nadrág, zubbony, ing és fejfedő is készült, sokféle szabásminta szerint, de még ez sem volt hivatalosan rendszeresítve, nem úgy, mint az ERDL (vagy "levélmintás"), mely már nagyban hasonlított a későbbi és ma is népszerű woodland mintára. (Ez utóbbi nevét egyébként a fejlesztő, az Engineer Research & Development Laboratories után kapta.)
Tengerészgyalogos harcfelderítő 1971-ből, illetve a szárazföldiek mélységi felderítője 1968-ból. Mindkettő M1956-os szerelvényt visel, ám a hátizsák viselése terén van némi különbség (lásd a szöveget). A bal oldali alak ERDL, a jobb oldali tigriscsíkos álcaruhát hord.
A könnyített fejfedők terén is nagy volt a kavalkád. A hadsereg a népszerűtlen olívzöld baseball-sapkát erőltette, míg a tengerészgyalogság tagjai a jellegzetes, hatszögletű peremmel ellátott sildes sapkát viselték. Idővel elterjedt a teljes karimás bozótsapka is, mely ezen az éghajlaton remekül bevált. A különleges alakulatoknál terepen gyakran előkerültek izzadságszívó fejkendők is, sőt nem egyszer az ilyen célra nem épp alkalmas barettsapkák is.
Amikor nem sisakot viseltek...
A reguláris alakulatoknál terepen a legjellegzetesebb fejfedő az M-1 rohamsisak volt, melyet általában kifordítható, Mitchell-mintás álcahuzattal viseltek. (Időnként előkerültek második világháborús álcahuzatok és sisakhálók is, de ritkán.) A sisakot körülölelő gumírozott leszorítópánt alatt a katonák apró tárgyakat tartottak (gyufásdobozt, a rovarriasztó vagy a fegyverolaj flakonját, cigarettatartó tokot, stb.), melyek sokszor rikító célpontot szolgáltattak ugyan, de mocsaras területen például így szárazon maradtak. Több képen látható még, hogy egy vagy több gránát-biztosítószeg is ott lapul: ezek elsősorban a kézigránát- vagy Claymore-alapú robbanócsapdák felfedezésénél és hatástalanításánál jöttek jól. Nagy általánosságban azok a katonák is maguknál hordták a sisakot, akiknek amúgy feletteseik megengedték, hogy valamilyen puha fejfedőben őrjáratozzanak; erre részben ellenséges tüzérségi tűz esetén, részben a potenciális parancsnoki szemlék miatt volt szükség.
"Mind utáltuk a nyamvadt rohambilit. Nehéz, meleg és kényelmetlen volt. Amikor csak lehetett, azt vettem le először. De mind elismertük, milyen fontos a repeszek elleni védelemben, így hát ugyanolyan jó barátunk lett, mint a fegyverünk.
A sisakot nem csak ezért hordtuk. Arra ültünk le és a cigarettát a sisakbélés tetejében húzódó pántok alatt hordtuk – csak ott maradt szárazon.
Néhány sisakon békejelvények vigyorogtak. Nem háborúellenes megnyilvánulások voltak ezek, inkább az igazi béke utáni vágyat jelképezték, amelyet csak a katonák ismerhetnek."
– Michael Lee Lanning
Tengerészgyalogosok őrjáraton. A jobb oldali "kacsavadász" mintájú huzatot visel, míg a másik – vietnami viszonyok között szokatlan módon – huzat nélkül hordja sisakját.
A repeszmellényeket viszonylag nagy számban alkalmazták, de inkább a tengerészgyalogságra, illetve a járművek legénységére volt jellemző, míg a szárazföldi haderőnél főleg akkor viselték, ha olyan területen harcoltak, ahol az aknák, a robbanócsapdák és aknavető-támadások ezt elkerülhetetlenné tették. Viselése a trópusi körülmények között embert próbáló feladat volt súlya és műszálas kivitele miatti „izzasztó” jellege folytán, de számos baka életét vagy testi épségét megóvta. Philip Caputo idéz fel egy esetet, mikor egy tengerészgyalogosát akna sebesítette meg a közelében:
“Mivel még enyhén kábult voltam, csak sejtettem, hogy mi történhetett. Akna, igen. Biztosan egy távirányítású akna. Pryor egész raja áthaladt azon a helyen, mielőtt felrobbant volna. Ott álltam magam is azon a helyen, a fa mellett, alig tíz másodperccel korábban. Ha robbanócsapda vagy nyomásra működő típus lett volna, már akkor felrobban. Meg aztán a karabélytűz…
Ahogy letérdeltem Allen mellé, hátranyúltam az elsősegély-készletemhez és megdermedtem, ahogy kitapogattam a nagy, tépett szélű lyukat a repeszmellényem hátán. Kihúztam onnan néhány repeszdarabkát. Hengeres formájúak voltak, méretre kábé, mint egy duplanullás sörétes lőszer. Egy Claymore volt, valószínűleg házi készítésű, a fekete füstből ítélve. Fekete lőport használtak hozzá. Záptojásszag terjengett a levegőben. Ha nincs rajtam a védőmellény, szép munkát végzett volna a gerincemen. A gerincemen. Istenem, ha még tíz másodpercet várok, most belőlem szedegetnének ki ilyeneket. Szerencse. Vakszerencse.”
Az M1955 repeszmellény
A típusok közül említést érdemel az M1952, az M1955 és az M1969, melyek több méretben készültek és középen cipzárral voltak nyithatók. Alapvetően műszálas és szivacsos rétegekből álltak, de némely változat üvegszálas lapokat is tartalmazott. Egy ilyen megvédte viselőjét a repeszektől, de a nagyobb űrméretű kézifegyverek lövedékeitől általában nem. Külső zsebekkel készültek, illetve némelyik már gallérral is rendelkezett. Golyóálló mellényeket is gyártottak, ezek a mellkast és a hátat átfogó kerámialapokat rejtettek és oldalt nyitható kialakításúak voltak. Súlyuk miatt ez utóbbiakat inkább a folyami, a gépesített, illetve statikus védelmet ellátó alakulatok és a helikopterek személyzete hordta.
Fedélzeti géppuskás golyóálló mellényben, mely
a "majréplatni" ("chicken plate") nevet viselte
1966 környékén már mind a sisakhuzatot, mind a védőmellényt divat volt kidekorálni, így megjelentek rajtuk rajzok és feliratok (vércsoport, naptárak, jelszavak, csatakiáltások, női nevek, szülővárosok és -államok, vagy épp obszcén felkiáltások).
Néhány sisakfelirat a sok közül
Természetesen minden katona hordott fém dögcédulát, a szabályzat szerint nyakban, sokan viszont bakancsuk fűzője alá is erősítettek egyet-egyet, hogy súlyosabb feji vagy mellkasi sérülés esetén is tudják azonosítani őket.
Ami a küllemszabályzatot illeti, eleinte mindenütt törekedtek a katonás megjelenésre, ami a frizurára is kiterjedt. A háború előrehaladtával, a harci szellem elapadásával, a hippikultúra beszivárgásával párhuzamosan azonban egyre többen viseltek az előírásosnál hosszabb hajat, bajuszt és az egyenruhák is egyre rendezetlenebb képet mutattak. Nemcsak az ujjatlan, hátukon kidekorált zubbonyok terjedtek, hanem a karkötők, nyakbavalók és egyéb, nem éppen katonás csecsebecsék. Ezek taktikai oldalról sem voltak ajánlottak, de egyre kevesebb tiszt csinált belőlük ügyet. Brian Utermahlen százados 1970 végén így nyilatkozott erről:
“Hogy mit viselnek és hogy néznek ki terepen, számomra sokadrangú kérdés. Ez is csak egy kompromisszum a sok közül. Amíg valaki elvégzi a dolgát, nem érdekel, hogy nyakláncot és békejelvényt hord, vagy hogy borotválkozik-e.”
A 23. gyaloghadosztály katonája 1971-ben. A sapkáját díszítő gyöngysor vagy a békejelvényt és horogkeresztet házasító nyaklánc, az ujjatlan zubbony, illetve az előírásosnál hosszabb haj jól mutatja, milyen állapotban volt az amerikai hadsereg harci szelleme a konfliktus utolsó éveiben.
A reguláris erők ritkán folyamodtak növényi vagy mesterséges álcához: a sisakot viszonylag könnyű volt álcázni, de például álcafestéket szinte kizárólag a kis létszámban operáló különleges alakulatok alkalmaztak.
Tengerészgyalogosok álcázott sisakban
Az egyenruhák hihetetlenül gyorsan koptak és használódtak el a dzsungelben. Egyes visszaemlékezők szerint egy garnitúra gyakorlót három-négy hosszabb őrjárat után ki lehetett dobni, annyira kikezdte a párás levegő, az elefántfű, a szúrós bozót és persze a kúszás-mászás. Emiatt a járőröző gyalogság számára az utánpótlással nem ritkán nadrágokat és zubbonyokat is küldtek. A forró évszakban egyébként sok katona nem viselt alsóneműt, se alsónadrágot, se zoknit, se pólót. Ha pedig repeszmellényt is kellett ilyenkor hordani, akkor ingre vagy zubbonyra se volt szükség.
Válogatás az ellátmánnyal érkezett pótruhadarabok közül
Esővédő öltözékből kétféle állt rendelkezésre. Az egyik a ponchó, mely mérete folytán a hátizsákot és a kézben tartott fegyvert is be tudta borítani, ugyanakkor harchelyzetben vagy sűrű növényzetben mozogva korántsem volt ideális. Ezzel szemben menedékként, derékaljként, takaróként vagy hálózsákként, esetleg rögtönzött hordágyként, legrosszabb esetben pedig hullazsákként is alkalmazható volt. A másik egy komplett esővédő ruha volt, mely nadrágból és kapucnis felsőből állt. Ezt a málha alatt viselték és hideg időben eső híján is hordták.
A bal oldali tengerészgyalogos az esővédő öltözék zubbonyát,
míg a jobb oldali annak nadrágját viseli
Ami a lábbeliket illeti, az amerikaiak eleinte a hagyományos fekete bőrbakancsot viselték, ez azonban trópusi körülmények között messze nem volt ideális: jobban szellőző, könnyebb lábbeli kellett, és a tanácsadóként szolgáló katonák már korábban megismerkedhettek a dél-vietnamiak által használt dzsungelbakancsokkal. Az igények kielégítésére viszonylag hamar elkészült tehát az amerikai mintájú trópusi bakancs, mely eleinte Vibram-, később Panama-talpat kapott. Orra és sarokrésze bőrből készült, a felsőrész nagyobb része viszont vászonból vagy gyöngyvászonból, sőt, a gyorsabb száradás érdekében vízkifolyató nyílásokat is kapott. A teljes bőrbakancsot ezek után inkább csak a helikopterek és páncélozott járművek legénysége viselte, ott ugyanis szempont volt a tűzállóság.
Amerikai dzsungelbakancs. A bokánál futó megerősítés a javított változatra volt jellemző, de a talp még a Vibram-féle, ezt később a Panama-típusú váltotta fel. A Vietkong által használt csapdák miatt fémbetét is került a talpba.
Érdekes darab volt még a bivak-papucs, mely lényegében egy tépőzáras mokaszin. Ezt a Mekong-deltában harcoló amerikai gyalogságnak fejlesztették ki. Összehajtogatva akár egy zsebben is elfért és arra szolgált, hogy táborhelyen a viselője lecserélhesse átázott dzsungelbakancsát, míg az megszárad.
Bivakpapucs
A személyi málha is számos változtatáson átesett a konfliktus során.
A tengerészgyalogság alapvetően második világháborús, illetve koreai háborús szerelvénnyel érkezett meg Délkelet-Ázsiába 1965-ben. Az 1961-es mintájú vászon málhaövet 1941-es mintájú X-hámmal lehetett kiegészíteni. Az övön M-14-es puskához való tártokok, vászon kulacstokok (benne fémkulacs és fémbögre), illetve kötszertok kapott helyet, továbbá a bajonett vagy harci kés, esetleg a pisztoly és a pisztolytár tokja. Az 1944-es mintájú vászon málhazsák mindössze egyetlen belső térrel rendelkezett, bár egy kisebb, az előbbi alatt viselhető kisebb zsákkal is lehetett együtt viselni. Később készült műszálas kenyérzsák is, de kis számban alkalmazták csak. A hátizsákokat vagy a járőrrádiót egyébként egy furnérlemezből készült vázra szíjazva is hordhatták. A második világháborús gyalogsági ásót a zsákon és nem az övön viselték.
Tengerészgyalogos szerelvény a háború korai szakaszából
Ez a málharendszer nem volt éppen korszerű: a hám kényelmetlennek bizonyult, a málhaöv súlyának csak egy kis hányadát vitte át a vállra; a tártok egyenként mindössze egy tárat tudott befogadni, gránátot pedig nem lehetett rá rögzíteni; a hátizsákok legtöbbje kifejezetten kezdetleges volt a később rendszeresítettekhez képest. Nem csoda, hogy a tengerészgyalogosok előszeretettel cserélgették a szárazföldiek szerelvényét, amikor csak tehették. Szerencséjükre az egyenruha mellett nemsokára a fegyveres erők málháját is egységesítették...
Az M1956-ös szerelvény
A szárazföldi haderők eleve az újabb M1956-os szerelvénnyel érkeztek meg Vietnamba, melyet a koreai háború után kezdtek fejleszteni. Az új málha az ILCE (“Individual Load-Carrying Equipment”: személyi málhafelszerelés) nevet viselte. Alapanyaga ennek is vászon volt, ami azt jelentette, hogy ha átázott, a súlya akár 40 százalékkal is megnőhetett, ráadásul nehezen száradt, így hajlamos volt a berohadásra és a gombásodásra. Ezenkívül relatíve nehéz és merev volt, ami könnyű ruházat felett viselve könnyen kidörzsölte a bőrt. A rendszer alapja egy M1956 málhaöv volt, melyhez egy viszonylag kényelmes H-szíj kapcsolódott. A derékszíjra hagyományosan két tártokot rögzítettek (melyek három M-16-os vagy két M-14-es tárat tudtak befogadni, de oldalukra lehetett kézigránátot is erősíteni), továbbá két kulacstokot (benne fém-, később pedig inkább műanyag kulaccsal és egy fémbögrével), egy kötszer-, illetve tájolótokot, ezenkívül ásó-, bajonett-, kés-, pisztoly- vagy pisztolytártokot. Ezek többsége már nem a koreai időszakig elterjedt kampóval rögzült, hanem nyitható klipsszel. A rendszer magába foglalt még egy kis kenyérzsákot (vagy “fenékzsákot”), mely sok kritikát kapott, ugyanis hosszabb műveletekhez elégtelen tárolókapacitással bírt, viszont hátizsákot külön nem is rendszeresítettek ehhez a szerelvényhez! A magyarázat erre az, hogy mivel a tervezés időszakában alapvetően európai háborúra készültek a Pentagonban, úgy vélték, hogy a harcoló alakulatokat ott gond nélkül kísérheti majd a hadtáp. Az 1961-es mintájú kenyérzsák már nagyobb méretben készült és egy kihúzható körgallérral is rendelkezett, ám a Vietnamban szokásos hosszabb őrjáratokhoz így is nagyobb hátizsákra volt szükség, de erről később. Mindenesetre rövidebb bevetéseken a folyami vagy a gépesített alakulatok így is hasznát látták és hasonlót a mai napig használnak a világ számos hadseregében.
Az M-1967-es szerelvény. Ahogy látható, a fenékzsákot ennél már lehetett akár a H-szíj vállára is rögzíteni; a 30 lőszeres M-16-os tár és a hozzá tartozó, nagyobb tártok csak 1972 elején jelent meg; a málhaöv középső részén a tengerészgyalogságra jellemző "őserdei elsősegély-készlet" szögletes tokja látható.
Az újabb szerelvényt már 1965-ben elkezdték fejleszteni. Ez lett végül az 1967-es mintájú MLCE (“Modernized Load-Carrying Equipment”: korszerűsített málhafelszerelés). 1968-tól kezdett elterjedni a Vietnamban harcoló alakulatoknál, de az átállás nagyon lassú volt, és a többség vegyesen alkalmazta a korábbi málhaelemekkel vegyítve. A fő különbség az alapanyagban rejlett: ez már műszálas kivitelben érkezett, ami azt eredményezte, hogy könnyebb volt, kevesebb vizet szívott fel és gyorsabban száradt, ráadásul tartósabbnak is bizonyult, bár a komoly hőhatást érthető módon nehezebben viselte. A kisebb tártok immár négy húsz lőszeres M-16-os tárat is be tudott fogadni, a nagyobb, 1972-ben érkező pedig hármat a harminc lőszeresből, és műanyag csattal volt zárható. A régi gyalásó helyett egy összecsukható típust alkalmaztak, mely egyszerűbben tárolható, ugyanakkor kevésbé masszív volt; ehhez természetesen újfajta ásótok járt. Egyéb, apró különbségek is adódtak még, de nagy vonalakban elég ennyit mondani róla.
A 11. dandár egyik századosa 1970-ben. A hagyományos tártokok helyett a törzsén viselt tártartó pántokban hordozza a lőszert. Kivehető a málhaöv Davis-csatja (mely a gyakorlatban nem vált be, mivel fekvő testhelyzetben könnyen kioldódott).
A háború második felében a hagyományos szerelvényt sok katona “egyszerűsítette le”: több fotón látható olyan málha, mely nélkülözi a klasszikus málhaöv-hám kombinációt, helyette a derékra vagy a törzsre aggatott tártartó pántoké a főszerep. A kulacsok és az ásó ezzel párhuzamosan átkerültek a hátizsákra.
Felszerelésvariációk
A harcfelszerelésben számos kiegészítő darab kapott még helyet. A törzsön átvethető tártartó pántot (“bandoleer”) az imént említettem, ez eredetileg tárazatlan lőszerhez készült (már a második világháborúban is használták), ám inkább töltött tárakat tartottak benne. A gránátvetővel felszerelt katonák hasonló, 40 mm-es gránátok tárolására alkalmas hevedert kaptak, de speciális tártartó mellény is létezett. Elérhető volt még egy háromzsebes kézigránát-tároló tok is, melyet az övre erősítve és a combhoz szíjazva viselhettek, illetve külön tok fegyvertisztító-készletnek, továbbá a puskacsőre illeszthető rugós villaállványnak. Az egyik legnépszerűbb kiegészítő a Claymore-aknához gyártott M-7 oldalzsák volt, melyet általános célú tárolóként is szívesen hordtak. A sörétes puskába való lőszert speciális, tizenkét darabot befogadó zsebben tartották a katonák, míg a géppuskalőszert vagy a vállra vehető M-4 tokban, vagy a hevedereket egyszerűen felsőtestükre aggatva. Tiszti térképtáska létezett ugyan, de szinte senki nem használta: túlságosan is feltűnő lett volna az ellenséges orvlövészek számára. A felcsereknek szánt M-3 oldalzsák és M-5 hátizsák viselése hasonló veszélyekkel járt, ezért volt olyan szanitéc, aki ezek helyett hagyományos gyalogsági felszerelést hordott.
Létezett még durván 2 literes, részlegesen összenyomható kulacs is, melynek tokját lehetett közvetlenül az övön vagy hátizsákon rögzíteni, de hordpánttal is rendelkezett. Két és öt literes, teljesen kilapítható gumi vizestömlő is rendelkezésre állt. Ez utóbbiak érdekessége, hogy üresen, de felfújva patakon való átkelésnél is használták úszási segédletként, illetve pihenőben párnaként. Időnként (például ellenséges alagútrendszerek közelében járva) M-17 gázálarcot is vittek magukkal. További hasznos holminak számított a cserélhető lencsés L-lámpa, illetve a mászókötél és a karabiner, mely utóbbiak patakon való átkelésnél, hegyi terepen vagy alagútba való leereszkedésnél jöttek jól. Rajonként általában egy bozótvágó késre is szükség volt. A szigetelőszalag is kéznél volt, ezzel például a málha fémcsatjait vonták be, hogy ne zörögjenek, de kisebb szakadások javításánál is bevált, ahogy az M-16-os fekete tusának vagy előágyának álcázásánál is.
Ponchókból emelt menedék
A katonák jelentős része olívzöld törölközőjét napközben a nyakában viselte: amellett, hogy letörölhették az izzadságot az arcukról, nehéz málha cipelésekor kipárnázhatták vele valamennyire a vállukat. Fejkendő vagy bozótkalap is lehetett náluk, illetve néhány pár tartalék zokni. Terepen éjszakázáshoz jól jött a ponchóbélés, mely steppelt, műszálas kivitel volt: akár belecsomózták a ponchóba, akár nem, hidegebb éjszakákon meghálálta magát, akárcsak az alváshoz használt vékony pulóver. A felfújható gumimatrac (“gumimaca”) sem volt megvetendő, különösen esős évszakban, amikor a talaj állandóan nedves volt, de átkeléseknél is használták, akár sebesült, akár felszerelés átjuttatására. Vételezhető volt szúnyogháló is, többféle méretben, de a többség inkább a szúnyogriasztóra hagyatkozott. Menedéképítéshez a korai időszakban még használták a hagyományos sátorlapot is, ám idővel ezt felváltotta a ponchó. (Egyes holmikat, például a matracot egyébként meg lehetett osztani két bajtárs között, így nem hordott magánál mindenki ilyet.)
Hát erre is jó volt a gumimatrac...
Ami a hátizsákokat illeti, elsőként az ún. könnyű hátizsákot kell megemlítenünk, mely műszálas anyagból készült és fémvázzal, illetve három külső zsebbel rendelkezett. Csak úgy, mint utódja a trópusi hátizsák, részben a kis méretű, dél-vietnami hátizsákra, részben az észak-vietnami kenyérzsákra hasonlított (a később megjelenő ALICE-zsák se tagadhatja le a rokonságot vele). Mindegyikre jellemző volt, hogy a rávarrt pántok és ringlik révén külső rögzítési pontokkal bírtak, vagyis pótkulacsokat, gyalogsági ásót, összetekert ponchóbélést és egyéb holmikat lehetett még rájuk erősíteni, ahogy azt a gyakorlatban meg is tették a katonák. Ehhez hasonló eljárás volt az is, amikor a hátizsákvázat aggatták tele kisebb málhaelemekkel, anélkül, hogy magát a hátizsákot rögzítették volna rá.
A 23. hadosztály gyalogosa 1970-ben, hátán a (csak nevében) könnyű hátizsákkal, melyen számos kiegészítő látható, többek között bozótvágó kés, gyalogsági ásó, poncho, civil kockás "uzsonnászsák", illetve zoknikba gyömöszölt fejadagkonzervek.
A vázra sokféleképpen lehetett a felszerelést rögzíteni. Viszonylag sokan erősítették a hátizsákot a váz aljára, ami a súlyelosztás szempontjából hátrányosabb, viszont sűrű növényzetben haladva előnyösebb.
Géppuskás menetben; jól kivehető a nyakába akasztott törülköző, a sisak leszorítópántja alatt sorakozó gyufásdobozok, a hátizsákja oldalára rögzített kulacs, illetve a fegyverbe befűzött 7,62 mm-es lőszerheveder.
Hogy mindezekből végül mit pakolt be a katona, és mi tette ki a 20-30 kilogrammnyi felszerelést, már nagyrészt tőle, illetve a bevetés időtartamától függött. Ami viszonylag általánosnak mondható, a lőszer mennyisége volt: az ajánlott 5-7 tár helyett gyakoribb volt a 18-24 darab, plusz 2-6 kézigránát. Emellett azonban mindig kellett helyet szorítaniuk a közös holmiknak is: egy-két Claymore-aknának vagy lőszerhevedernek a rajgéppuskához, C-4 robbanóanyagnak, egy M-72-es rakétavetőnek, füstgránátoknak, tartalék rádió-akkumulátoroknak és így tovább. Kulacsból általában 4-6 darabot pakoltak fel és némelyikbe nem vizet, hanem, ha megoldható volt, üdítőitalt töltöttek. Mikor kiürültek, patakokból töltötték újra, rögtön vízfertőtlenítő tablettát dobva beléjük; ha ez ez nem volt megoldható, maradt az esővíz, a kutak vagy az ellátmány. Mivel terepen átlagosan háromnaponta számíthattak utánpótlásra, a katonák háromnapi fejadagot hurcoltak magukkal, ez elvileg kilenc étkezést jelentett (a gyakorlatban viszont a forróság miatt sokan naponta mindössze egy főételt fogyasztottak és ezen kívül csak nasit és gyümölcskonzervet ettek). A fejadag-csomagot bepakolás előtt felbontották és csak a valóban szükséges dolgokat tették el. A személyes holmik közt általában szerepelt még fogkrém és fogkefe, tisztálkodókészlet, malária elleni tabletták, sótabletták, napvédő krém, hintőpor, cigaretta, öngyújtó, esetleg egy olcsóbb fényképezőgép. Magazinok, képregények vagy ponyvaregények is előfordultak náluk, amiket egymás között cserélgettek. Mindenkinél ott volt még a tárcája is, benne katonaigazolvány, fogságba esés esetén használatos azonosítókártya, katonai fizetési igazolás (pénz helyett), illetve ehhez nagyon hasonló, de a tábori boltokban használható utalványok, továbbá családi fotók.
A helikopter ezúttal olvasnivalót is hozott
És ha már szóba került, mit is ettek a katonák terepen? A fejadagból tizenkétféle összeállítás létezett. Minden fejadag három hengeres konzervdobozt tartalmazott: egy főételt (például sonkás babot vagy spagettit), egy sütemény- vagy befőttadagot, illetve kekszet. A mellékelt csomagban kiegészítők sorakoztak: gyufa, rágógumi, WC-papír, kávé- vagy kakaópor, cukor, só, illetve egy műanyag kanál és egy kis csomag, azaz négy szál cigaretta (Lucky Strike, Pall Mall és több más márka), mely népszerű cserealap lett a nemdohányzók körében. Egy teljes étkezés durván 1200 kalóriát szolgáltatott.
Ebédidő; a katona mellett egy üveg Tabasco szósz
A konzervek mellé elkélt egy P-38-as ("John Wayne") nyitó (melyből négy került a 12 darabos fejadag-dobozba, és a katonák rendszerint dögcédulájuk láncán vagy sisakjuk pántja alatt hordták), illetve egy apró főzőkészülék. Ez azért is volt fontos, mert felmelegítve a konzervek értelemszerűen sokkal finomabbak voltak. Ugyanakkor nem mindig volt idő erre, így hidegen is sokszor fogyasztották, úgy pedig nem voltak különösebben étvágygerjesztők. Ezért is jöttek jól a különböző szószok, például a Tabasco, amivel a főételt feldobhatták.
A fejadag tartalma
A mélységi felderítőknek kifejlesztett, szárított főételeket tartalmazó fejadag finomabb volt, mint a konzerv, vízben főzve vagy hidegen is lehetett fogyasztani, műanyag csomagolása révén könnyebb volt, viszont valamivel kevesebb típus létezett belőle. Időnként az egyszerű gyalogosok is szerét ejtették, hogy ilyesmihez hozzájussanak.
"Isten éltessen!" A fejadagban található muffin
ezúttal születésnapi tortaként szolgál...
Ami a kézifegyvereket illeti, az első amerikai szárazföldi alakulatok egy része még M-14-es puskával érkezett, ám a hadsereg légi szállítású és légimozgékonyságú hadosztályai, továbbá a különleges alakulatok már az új M-16-os gépkarabéllyal, melynek javított változatai 1966 után egyre nagyobb számban álltak szolgálatban. Kis példányszámban még a Stoner 63 került bevetésre (elsősorban a flotta SEAL-alakulatainál).
Tengerészgyalogos pihenőben, M-14-es puskával
Amíg az M-16-os és a rövid CAR-15-ös nem terjedt el, viszonylag nagy számban használták még a második világháborús kézifegyvereket is, elsősorban az M-1/M-2 karabélyt, géppisztolynak pedig az M-1 Thompsont, az M-3-ast, ritkábban a svéd Carl Gustavot vagy annak másolatát az M-76-ot. Ez utóbbiakat elsősorban a tanácsadók, a különleges egységek, illetve a járművek személyzete alkalmazta.
Tengerészgyalogos rádiókezelő Remington 870 sörétes puskával
A sörétes puskát katonai rendészek, illetve a harcoló alakulatok is alkalmazták, de viszonylag kis számban (rajonként vagy szakaszonként egyet). A Winchester és a Remington számos modellje használatra került. Dzsungelharcban, leginkább sűrű növényzetben, illetve utcai harcban vált be igazán.
M-60 géppuska és kezelője akcióban
Könnyűgéppuskaként az M-60 állt rendelkezésre, mely számos mechanikai problémával küzdött, de jobb híján használták mindenütt. Járműveken, illetve kiépített védelemben sokszor a Browning M-2-t, vagyis a jól bevált 50-es kaliberű nehézgéppuskát alkalmazták. A Stoner 63A, a már említett gépkarabély golyószóró-változata korlátozottan került csak bevetésre.
M-16-os gépkarabély a korai XM-148-as gránátvetővel
Az M-14-eshez még rendelkezésre állt puskagránátvető-toldalék, de az M-79 típusjelű 40 mm-es gránátvető is elterjedt volt. Később, az új M-16-ra szerelhető XM-148, illetve M-203 gránátvető is feltűnt; ezek nem voltak annyira pontosak, mint a 79-es, viszont kombinált tűzerőt szolgáltattak, ami kis létszámú gyalogjárőrnél például fontos szempont. Páncéltörő fegyverek terén eleinte a régi M-1/M-9 Bazookát használták, később inkább az eldobható (egylövetű) M-72-es könnyű páncéltörőt (LAW). Ezeket általában bunkerek vagy orvlövészek ellen vetették be. Alagútrendszerek vagy ellenséges táborok megsemmisítésénél előkerülhetett az M-2 lángszóró is. Az éjjellátó-készülék is szót érdemel. A korai típusok nagyok és bumfordiak voltak, ráadásul gyorsan fogyasztották az akkumulátorukat is. Létezett gépkarabélyra rögzíthető, illetve fejen viselhető változat is.
Az M-18 Claymore repeszakna mind védelemben, mind lesállásnál fontos szerephez jutott. Kézigránátból a leggyakoribb az M-26/M-61, az M-67 és a Mk. 2. repeszgránát volt, de azonosításhoz használták az M-18 jelű, színes füstgránátot is. Formára ugyanilyen volt az M-14-es gyújtógránát és az M-34-es foszforgránát. Alagutak vagy épületek megtisztításánál az M-6/M7 könnygázgránát is szerephez juthatott.
A Claymore irányított repeszakna, mely egy adott irányt fedez: 60 fokos sugárban 700 repeszgolyót robbant ki 100 méteres távolságba.
A tisztek, rádiókezelők, géppuskások és gránátvetőt használó katonák általában oldalfegyvert is viseltek. A Colt 45 mellett feltűnt számos Smith&Wesson gyártmányú revolver is (például a Model 12, 15 és 17), de a különleges alakulatoknál a hangtompítós Mark 22 Mod is.
A puskával vagy karabéllyal felszereltek az adott típushoz való bajonettet is vittek magukkal, mások valamilyen harci vagy túlélő késre hagyatkoztak. A tengerészgyalogság harci kése, a Kabar például igen népszerű volt, akárcsak a légierő túlélőkése.
A cikksorozat befejező részében a tábori életről lesz szó.
Forrásművek:
• A Rumour of War (írta: Philip Caputo; Ballantine Books, 1977)
• American Web Equipment 1910-1967 (írta: Martin J. Brayley; Europa Militaria 2006)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• The Only War We Had: A Platoon Leader’s Journal of Vietnam (írta: Michael Lee Lanning; Ivy Books 1987)
• Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
• Vietnam War US & Allied Combat Equipments (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2017)
• Vietnam: US Uniforms in Colour Photographs (írta: Kevin Lyles; Europa Militaria 1992)