"Lépésről-lépésre tanultad meg, hogyan kell megvívni a háborút..."

Egy századparancsnok visszaemlékezése

Ezúttal egy olyan amerikai veterán visszaemlékezése következik, aki a háborút nem káoszként látta, hanem kihívásként és megoldandó problémaként, melyet felelős parancsnokként igyekezett értelmezni és irányítani.

walter_mack.jpgWalter Mack egy tehetős és kiváló üzletember fiaként magániskolákba és a Harvardra járt. 1965-ben, a tartalékos tisztképző tanfolyam elvégzése után hadnagy lett a tengerészgyalogságnál. 1967 májusában egy katonai rendész zászlóaljjal Da Nangba küldték, ahol a reptér őrzésében vett részt. Aztán áthelyezését kérte frontszolgálatra, és '67 végén kinevezték egy lövészszázad parancsnokának a demilitarizált övezet közelében. Vietnami szolgálata után jogászként dolgozott; az interjú idején New York déli kerületének Ügyészi Hivatalában volt osztályvezető. Jelenleg a Doar Rieck Kaley & Mack ügyvédi iroda társtulajdonosa.

"Amikor elkezdtem a főiskolát, úgy döntöttem, jó lenne eltölteni egy kis időt a katonaságnál. Addig meddő életet éltem, és azt gondoltam, egy kis fegyelem jót tenne nekem. Ezenkívül a tengerészgyalogságnak megvan a maga férfias vonzereje. Gondoltam, keményebb lennék tőle. És a családomban megvan a hajlam a szolgálatra, az elv, hogy a közösség szolgálata az életed része kell, hogy legyen.

Aztán ott van az a tény, hogy a harc kihívás. Nagyon izgalmas tevékenység és még magadat is becsaphatod azzal, hogy valami hasznosat teszel. Ez kell. A barátaim azt mondogatták, hogy az adrenalin őrültje vagyok, és bizonyos mértékig az is voltam. Nem lehettem volna a seregben ellátó vagy raktáros tiszt. Vagy éppenséggel vállalati jogász. Halálra untam volna magam. Néha kifejezetten a halál torkába vágyom. Motorozni szoktam. Szeretek repülni, van pilótajogosítványom. Kockázatos döntéseket hozok itt. És a harc felvillanyoz, ha jól csinálod.

Halálra voltam rémülve, amikor átvettem a századot. Az egyik felem azt mondta: »Végig kell csinálnod ezt. Nem mehetsz haza Vietnamból úgy, hogy Da Nangban éltél egy bungalóban, a szennyesedet mindig kimosattad és soha nem lőttek rád.« A másik felem azt mondta: »Megvesztél, úgysem lesz belőled háborús hős, nem kellene ezt elvállalnod.« Emlékszem, milyen volt Cam Lóba repülni egy rakás harcedzett tengerészgyalogossal meg a nagyon is köztiszteletnek örvendő századparancsnokukkal. Őt áthelyezték máshová, és most itt van ez a kis pancser, egyenesen Da Nangból, minden harci tapasztalat nélkül. 

Átvettem a századot és elkezdtem úgy megszervezni, ahogy én akartam. Előtte egy csomó kézikönyvet elolvastam és volt egy-két ötletem. De én nem olyan vagyok, aki jön és azonnal felforgat mindent. Lassú folyamat volt. Kis, jelentéktelen dolgok. Mint a 60 milliméteres aknavető, ami olyan fegyver volt, amit kevés ember értékelt a tengerészgyalogságnál. Nem tudom, miért. Harcban gyakran közvetlen irányzású fegyverként használták, pedig nem erre készült. Nem tartom kiugróan jó harceszköznek, de ha kéznél volt, használtam. Na, amikor megérkeztem Cam Lóba, ez a három 60 millis ott csücsült a sáros lőtéren. Még a peremsáv védelmére sem használták őket. Második nap kirendeltem az aknavetősöket és elkezdtünk lődözni mindenféle gyakorlólövedékkel. Megmondtam nekik, hogy nem akarok a 81 milliméteres aknavetőktől függni, amiket máshol helyeztek el. Azt akartam, hogy éjszaka legyenek riadókészültségben. Bejelöltem nekik a tűzkörletüket. Egy idő múlva nagyon pontosan tudtak bánni az aknavetővel és némi csapatszellem is kialakult. Szóval megérte. Gyorsan lehetett velük tüzelni, és hatásos volt az orvlövészek ellen. És mindent te ellenőrizhettél. Nem kellett rádiózni és pontosítani a tüzet, aztán megint azt hallani, hogy: »Milyen koordináta is volt? Ismétlést kérek!«

m48_in_position.jpg

Alapelvem az volt, hogy inkább tűzerőt, mint élőerőt használjunk az eredmények kivívására, úgyhogy megpróbáltam minden elérhető fegyvert megszerezni. Páncélosokat akartam a védelmi vonalba, szóval ordítoztam, toporzékoltam és lehozattam oda a tankokat. Három okból tettem. Először is, mert jó pozíció volt nekik. Másodszor, mert tudtam, hogy ott, ahol vannak, az égvilágon semmi se csinálnak, csak ülnek a seggükön. És harmadszor, ha támadás ér, nincs jobb dolog néhány harckocsinál. Megbízható rádióik voltak, úgyhogy tarthattad velük a kapcsolatot. Több fajta lövedékük volt, ami hatásos lehetett, ha lerohantak. És ők szolgáltak a többi egység biztonsági fedezeteként. M-60-as géppuskákat is lopattam ahonnan csak lehetett. Azt hiszem, több M-60-asunk volt, mint bármelyik másik századnak a zászlóaljban, mert tudtam, hogy a sorozattűz milyen fontos a harcban. Rögtön annyi ólmot kell a levegőbe eresztened, amennyit csak bírsz. Mindig elküldtem az ellátmányos srácaimat, hogy kerítsenek géppuskákat. Elhúztak Dong Hába és M-60-as alkatrészekkel tértek vissza. Úgy tizenöt géppuskánk volt, amikor egy lövészszázadnak csak hatot engedélyeztek.

Egyike voltam azoknak, akik hittek az agresszív járőrözésben. Szerintem túlságosan statikusak voltunk a védőállásainkban. Márpedig nem volt miért átengedni a kezdeményezést az észak-vietnamiaknak éjszaka, a bázisainkon kívül. Ez szabadabb mozgást és nagyobb erőt biztosított nekik, és több veszteséget jelentett nekünk, mert felvették a kesztyűt és kihasználták a lehetőséget, hogy megtámadjanak. Az volt viszont az érzésem, hogy nem tekintik a kinti területet teljesen a magukénak. Ahogy múlt az idő, elkezdtem önkéntes őrjáratokat kiküldeni a terepre. Kimentek négy vagy öt napra, mint az igazi felderítők. Ezért is kaptunk olyan ritkán támadást. Elég jól informáltak voltunk arról, hogy mi folyik körülöttünk.

Mindez a Tet-offenzíva során fizetődött ki. Az egyik szakaszvezetőm hosszú őrjáratról tért vissza és azt mondta, túlságosan csöndes odakint. Az volt az érzése, hogy egy csomó ellenséges alakulat van a körzetben. Ebben az időben a mi dolgunk volt, hogy biztosítsuk a peremsávot és őrizzük az út mentén található körzeti parancsnokságot meg egy hidat. Kitaláltunk egy módszert: kisebb robbanótölteteket dobtunk bizonyos időközönként a vízbe, hogy távol tartsuk a búvárokat. Olyan mókás volt ledobni ezeket a robbanószereket, látni a kicsapódó vízsugarat, ez tartotta izgalomban a fiúkat. És aznap éjszaka a járőr riasztott minket. Szóval hajnali kettő körül, valaki kiszúrt három vagy négy búvárt, akik a folyón csordogáltak lefelé, hogy felrobbantsák a hidat. Egy töltettel megölte őket, aztán tüzet nyitott. Ez felriasztotta a többieket, azok észrevették a robbantókat biztosító egységet a folyóparton, és mindegyiküket elintézték. Végeredményben nem volt veszteségünk a Tet-offenzíva során. Ha az ellenség felrobbantja a hidat, az megakadályozhatta volna, hogy a gyorsreagálású egység a körzeti parancsnoksághoz siessen, amikor azt lerohanták, és a csapatom ketté lett volna vágva a folyó két oldalán. Gondolom, minket is megtámadtak volna. De mivel mi végeztünk a robbantókkal, azt hiszem a támadók ejtettek minket és csatlakoztak a parancsnokságot lerohanó egységhez. Erősen megszórták és kis híján sikerült elfoglalniuk.

Persze először volt néhány ember, akinek ki kellett volna mennie őrjáratra, és nem mentek, és amikor ez kiderült, nagyon bepöccentem. Kedvenc taktikájuk az volt, hogy azt mondták: »Rendben, parancsnok, kimegyünk a megadott körzetbe ésatöbbi, ésatöbbi.« Úgy három méterre távolodtak a peremsávtól, aztán átaludták az éjszaka többi részét. Egy éjszaka végigmentem a védvonalon és két vagy három cigaretta parazsát vettem észre húsz vagy harminc méterre. Megkérdeztem valakit: »Mi a fene folyik, ki cigizik ott kint?”« Ő meg falazott nekik. Ez még az elején történt és biztos vagyok, azt gondolták, »Ennek a zöldfülű parancsnoknak dunsztja sincs arról, hogy megy ez«. Azt mondta: »Hát, biztosan egy paraszt, vagy valami.« Azt feleltem: »Uramatyám, nem szabadna parasztoknak lennie ebben a körzetben, éjszakának idején! Talán aknavetőtüzet kellene kérnünk.« »Hát, azt talán ne, jobb lenne előbb ellenőriztetnie az őrmesterrel ésatöbbi, ésatöbbi« – mármint azzal az őrmesterrel, aki éppen az éjszakai őrjáratot vezette. Ekkor kezdtem el gyanakodni. Egy másik alkalommal úgy jöttem rá, hogy a járőr egy tagja amolyan harcos fajta volt és fel volt háborodva. Miután visszajött, beszélni akart velem: »Azt akarom, hogy tudja, soha nem mentünk ki terepre. Csak gondoltam, jó, ha tudja.« Először csak beszéltem a fiúkkal és megmondtam, hogy ha még egyszer ilyesmi történik a században, lefokozom az illetőt. Másodszorra megtettem.

across_the_creek.jpg

Lépésről-lépésre tanultad meg, hogyan kell megvívni a háborút. A kérdés az osztagparancsnok – az őrmesterek, tizedesek, hadnagyok, századosok. Megtanulják-e a leckét és kiképzik-e az egységüket, hogy életben maradhassanak? Mert ez nem népszerű dolog. Az amerikai laza egy fajta, hacsak nem rugdossa valaki seggbe, így vagy úgy. Nem szeretnek álcafestéket viselni a tűző napon. Nem szeretnek repeszmellényt hordani. Nem szeretnek sisakot viselni. Nem ügyelnek eléggé a fegyverük tisztaságára. Nem szeretik a tűzfegyelmet, ami alapvető. Nem ügyelnek eléggé a lábukra.

Egy csomó apróság. Ami a leginkább idegesített, az az volt, hogy a Vietnamban megsebesült vagy elesett emberek legnagyobb hányada az osztagparancsnokok tévedései folytán veszett oda – húzódoztak attól, hogy az eszüket használják, vagy a vezetői képességek, esetleg a profizmus hiányáról volt szó. És pontosan ez az, amire az észak-vietnamiak mindig számítanak az amerikaiak részéről: az, hogy kapkodnak, hogy nem gondolkodnak, hogy lazák. A hanyagság minden egységnél más mértékű volt. De az alapján, amit láttam, a kelleténél sokkal hanyagabbak voltunk. És igenis volt összefüggés az áldozatok száma és a fegyelem hiánya között. Nem arról beszélek, hogy mindenki borotválkozzon meg minden reggel. Arról beszélek, hogyan kell megtanulni megvívni a háborút, hogyan kell kiaknázni az amerikaiak előnyeit – mert rengeteg előnyünk volt ám, a tűzerő és az orvosi ellátás terén – és minimalizálni a hátrányokat, amit a környezet és a másik nép ismeretének hiánya jelent, az hogy könnyedén észrevesznek, és hogy állandó harcállásaink vannak, hogy nem vagyunk képesek elvegyülni és kihasználni a terepet.

Talán nagyon is lineáris beállítottságú személy vagyok, de ha egy feladatot kijelöl az ember, érzésem szerint meg lehet tanulni a módját és minimalizálni a kockázatot. A profizmusról beszélek, a törekvésről, hogy maradj fenn még egy órát a járőrözés előtti éjszakán, hogy elvégezd a házi feladatodat. Mint amikor hullafáradt vagy, de időt szakítasz rá, hogy tanulmányozd a térképet, és kijelöld azokat a helyeket, ahol rajtaütés valószínű. Mint amikor megvan benned a fegyelem, hogy ne menj végig egy fasor mentén, vagy egy ösvényen, vagy egy úton, ahol lesállás várható. Hogy ellenőriztesd a hírszerző tiszteddel a legfrissebb jelentéseket. Hogy ellenőriztesd a másnapi légi műveletekért felelős személlyel, hogy mi és mikor elérhető, hogy kicsit gyorsabban kaphass légi támogatást. Hogy tudd, milyen időjárás várható. Nincs ebben semmi eget rengető. Nem akarom azt a hamis képet festeni magamról, hogy minden éjszaka ülök a bunkeremben a gyertya fényénél. De a harc egy elemzésre érzékeny dolog. Ugyanúgy ésszerűsíthető, mint bármi más. Nem azt mondom, hogy én voltam az egyetlen, aki ezt csinálta. Ismertem néhány tengerészgyalogos tisztet, akik sokkal keményebbek voltak nálam. Remek századokat vezettek. Nem voltak emberevők, de nagyon is ragaszkodtak a fegyelemhez, és tettek róla, hogy alapszabályaikat ne nyűje el a harc, a hőség, a hideg és az eső.

Elvártam az embereimtől, hogy álcát viseljenek őrjáraton, és sisakot, és közöltem velük, hogy nem akarom, hogy dohányozzanak. Tudom, hogy dohányoztak, de keményen ragaszkodtam ehhez, mert hittem, hogy biztonságosabb lesz, mikor majd kimegyünk a sűrűbe, ha nem úgy viselkedünk, mint a tipikus amerikaiak, pöfékelve és rádiót hallgatva. Emlékszem egy bemutatóra, amikor kitettem egy sisakot a nyílt terepre, aztán egy másikat, ágakkal és mindenféle gazzal rajta. Könnyű volt észrevenni azt, amelyiken semmi nem volt. Megkérdeztem: »Melyikre lőnétek?« Ugyanezt emberekkel is eljátszottam. Az egyik srácot kikentem álcafestékkel, és mindenféle ágakat tűztem a sisakjára. Egy másik fiút is kiállítottam, akinek az arca nem volt kifestve és sisakján nem volt álca. Úgy 150 méterről nem is láttad a leálcázott gyereket. A másik szinte rikított. Azt mondtam: »Hova céloznátok?« Egyenesen abba a fehér arcba. Sokan kapták a lövést a fejükbe. Kiváló bemutató volt arra, hogy ráébredjenek, sokkal több esélyük van arra, hogy egy darabban maradjanak, ha nem azt teszik, amire az ellenség számít.

A legnagyobb ellenség a szokás volt. Mindig ugyanabban az időben enni. Mindig ugyanabban az időpontban kiküldeni az őrjáratot. Mindig ugyanazon az úton visszajönni. Amint bejönnek, kiürítetni az M-16-osukat. A védelmi vonal mindig ugyanazon pontján beengedni a visszatérő járőrt. Mindig ugyanabban az időben mozgatni a századot, vagy ugyanabban az alakzatban. Minden, ami kiszámítható volt, rossz volt, mert állandóan megfigyelés alatt álltál. Mindig az ellenfelet kellett védekezésre kényszeríteni, hogy azon gondolkozzanak, mit is fogsz csinálni.

A másik gond a tűzfegyelem volt. A tűzfegyelem megtanításának egyik fele a logika, a másik fele a tapasztalt katona, aki már vett részt tűzharcban. Felismerik, hogy a pontosan célzott tűz sokkal fontosabb, mint mindenfelé belepuffogtatni a levegőbe, mert az alapelv az volt, hogy az ellenség ne dugja ki a fejét, tehát ne célozhasson pontosan rád. És ezt meg kellett tanulnod. Elmondhatod nekik újra és újra, de amíg nem lőnek rájuk és lövedékek nem vijjognak el a fejük felett, nem fogják megérteni, hogy ez fontos. Bíznod kell a tapasztalt tiszthelyettesekben, hogy ők majd elintézik a dolgot. Azt mondod nekik: »700 darab lőszer van nálatok. Talán nem kaptok többet. Odakint ültök, tíz vagy tizenöt észak-vietnamival körülvéve, és ha eldurrogtatjátok az összes lövedéket és mi nem tudunk vinni nektek többet, ti fogjátok megszenvedni. Minden töltény számít.« Eladási készségről szól a dolog, és mint minden másnál, a titok nyitja itt is a vezetői képesség. Meg kell értetned ezekkel a tizennyolc-tizenkilenc éves tengerészgyalogos lövészekkel, hogy nem az a lényeg, hogy milyen gyorsan lövik el a lőszerkészletüket, hanem az, hogy hová. Ha megfelelően tüzelsz, a bajtársad túlélési esélyein is javítasz. De ha mindenfelé lövöldözöl, éppen az teszed, amire az észak-vietnamiak számítanak. Tudni akarják, hol vagy, és amikor rengeteg sorozatot hallanak, gyorsan bemérhetik az állásodat. Pontosan tudják, honnan jön, és pontosan célzott tűzzel viszonozhatják. És ők valószínűleg álcázott állásban vannak, míg te valahol odakint, őrjáraton. Úgyhogy sokkal nagyobbak az esélyeid a fűbe harapásra.

Ha olyasmit kellene mondanom, amire igazán büszke voltam ott, akkor az az lenne, hogy az egységem csekély veszteségeket szenvedett. De legtöbbjüknél ez is elkerülhető lett volna. Az egyik srácnál volt egy új M-33-as gránát, kihúzta a biztosítószöget, túl hosszú ideig tartotta a kezében, az felrobbant és megölte. A fiú, aki vele volt, azt mondta, valahogy téves információt kapott, és azt hitte, a gránát ütődésre robbanó típus. Akkor próbálták volna ki. Közben be volt tépve, de ez szóbeszéd volt, és akkor is tesztelhette volna, ha nem szívott volna előtte marihuánát. És csak az jár a fejedben, hogy jobban ki kellett volna őket oktatni a gránátot illetően.

A másik hülyeség az volt, amikor nagy lövészgödröket ástál olyan helyen, ahol aknavető-támadás volt várható. Ha valahol egy hétnél hosszabb ideig időztél, valószínűleg ez történt. De a tengerészgyalogosokból hiányzott az a szokás, hogy lefedjék a lövészgödrüket, mert az sok munkával járt. Homokzsákokat kellett megtöltened és gerendákat vagy hasonlót szerezni, és jó vastagon befedni homokzsákkal. Hát, az első néhány napban egy dombon voltunk, és két vagy három embert elvesztettünk, mert túlságosan későn mondtam azt, hogy barkácsoljunk már tetőt rá. Néhány ember meghalt, mire mindenki tetőt eszkábált és onnantól fogva mindig így csinálták. Ezután elkezdtünk homokzsákokat magunkkal cipelni, ha olyan helyen voltunk, ahol tüzérségi vagy aknatüzet kaphattunk, és mindig lefedtük, ha három napot töltöttünk ott. Tévedések. Tanultál belőlük, de emberek szenvedték meg őket.

Egy idő után a század komoly hírnevet szerzett és nem is kaptunk támadást. A többi század igen, de ellenünk nagyon ritkán próbálkozott egy-egy észak-vietnami egység. Nem tudtak olyan helyzetben ránk találni, ahol ők lettek volna előnyben, úgyhogy távol maradtak. Az ellenséges rádióforgalmazást figyelő hírszerzők szerint mi voltunk azok, akiket úgy emlegettek, mint azokat a nehézfiúkat, akikkel nem érdemes ujjat húzni. Akkora tűzerőnk volt és olyan gyorsan bevetettük, akár a légi vagy a tüzérségi támogatásról, esetleg a magunkkal cipelt automata fegyverekről legyen is szó, hogy még eredményesebbeknek látszottunk. Szerintem az a sikerünk legmegbízhatóbb jelzője, hogy velünk szemben nem mertek kezdeményezni. A zászlóaljparancsnoknak az volt a véleménye, hogy mi vagyunk az egység legjobb százada. Mi voltunk a gyorsreagálású század. Minket vetett be veszélyes feladatokra és jó munkát végeztünk. A harci kedv kiváló volt, és alacsony a veszteség.

Aztán eltávozásra mentem. És míg távol voltam, a helyettesem belevezette a századot egy lesállásba. 50 vagy 60 százalékos veszteséget szenvedtek. Harminc vagy negyven halott és ötven vagy hatvan sebesült egy 180 fős században. Ez az egész vietnami időszakom legszomorúbb emléke.

A következőképpen történt: a tizenegyedik hónapban voltam, és egész idő alatt nem mentem eltávozásra. Egyike voltam azon kevés tisztnek, akik ilyen hosszú ideig nem mentek. Da Nangban már jártam, szóval nem voltam kiéhezve erre, de volt valami szabály, hogy el kell menni legalább egy eltávra. Az ezredes azt mondta: »El kell mennie, ez szabály, egyszer el kell menni.« Azt válaszoltam: »Nem megyek, amíg a századom kint van terepen. Szarok rá.« Végül behozták a századot Camp Carollba, egy hétre a peremvonalon belülre. Előtte kemény őrjáratokban volt részünk. Olyan volt, mintha az egész század eltávozást kapott volna. Szóval néhány szakaszparancsnokom egybegyűlt és ragaszkodtak ahhoz, hogy elmenjek eltávra, mert ez volt az utolsó lehetőségem. Azt mondták: »Csak menj nyugodtan, parancsnok. Úgyse fogunk csinálni semmit. Carollban fogunk üldögélni és csak öt napig leszel távol. Jó idő van egy kis szabadsághoz.« Úgyhogy elutaztam Hongkongba.

Közben egy menetoszlopon rajtaütöttek északnyugatra, a Stud-leszállóhelyen. Kellett egy lövészszázad, hogy felvegyék a helikopterek, odasiessenek a helyszínre és kimentsék őket. A hírnévnek köszönhetően az én századomat vitték el Carollból. És a helyettesem néhányszor hibázott. Végigküldött egy szakaszt az úton, hogy kiderítsék, mi folyik és próbáljanak eljutni a menetoszlophoz. A szakaszt odaszögezték és a század maradéka utánuk ment és keményen rajtuk ütöttek. Pontosan úgy, ahogy az észak-vietnamiak tervezték. Az egész környék egyetlen halálzóna volt. A VNH-sok beásták magukat egy meredek dombon egy csomó támogató fegyverrel. Az első pár embert akkor érte találat, amikor megpróbáltak feljutni a dombra. Oda voltak szögezve a halálzónába. Nem tudtak feljutni a dombra, mert tele volt ellenséges állásokkal. Aztán az észak-vietnamiak csak várták a következő egységet, amit darabokra lehet vágni, és amikor azok megérkeztek, őket is leragasztották a zónában. Őszintén szólva, egy csomó emberrel ez történt Vietnamban. Rengegeg egységen rajtaütöttek. De sohasem hagyhattad ezt. Aki profi, annak egyértelmű, hogy ha rajtad ütnek, azt jelenti, hogy nem használtad a fejed, vagy pedig sietned kellett. És akinek van tapasztalata, az felismeri, hogy az észak-vietnamiak mindenkin így ütnek rajta. Leszögeznek egy alakulatok, aztán feldarabolnak mindenkit, aki a segítségükre érkezik. Szóval nem volt tanácsos végigmenni az úton, mert ott számítottak rád. Másképp kellett csinálnod és így egy vagy két órával több időt vett igénybe, hogy bejuss a körzetbe. Körbemenni, más irányból érkezni, valami olyasmit tenni, amire nem számítanak.

wounded_out.jpg

Akkor hallottam, mi történt, amikor megérkeztem Dong Hába. Mindenhonnan csepegtek az infók és nem tudtam elhinni. Aztán megtaláltam az ezredest és ő elmondta. Össze voltam törve. Egyedül akkor sírtam Vietnamban. Az elesettek közül sokan a jó barátaim voltak. Négy hónapja éltünk együtt, ugyanabban a sátorban. És őrjöngtem. Találkozni akartam azzal, aki belevezette őket a rajtaütésbe. Nem akartam kiverni belőle a szart, ez nem az én stílusom. Csak biztos akartam lenni abban, hogy soha többé nem kerül a századom közelébe, és le akartam hordani, úgy istenigazából. Az ezredes egy órán keresztül nyugtatgatott, hogy hagyjam békén és ne menjek a közelébe. Tudta, hogy az illető tudatában volt annak, mit tett. Nem lehetett visszahozni a halottakat és a sebesülteket, és lelkileg nem tett volna neki jót. És addigra már távozott, felmentették a megbízatása alól. Soha többé nem láttam. De ezt soha nem fogom neki megbocsátani. És bűntudatom volt. Ez volt a legkomolyabb bevetés, amivel a század szembekerült, és én nem voltam ott.

Akkor féltem leginkább a haláltól, amikor visszajöttem az eltávról. Ott voltak ezek a súlyos áldozatok, úgyhogy nyilvánvaló volt, hogy bárkivel megeshet ugyanaz. És így lehullott az a védőfal, amit a hónapok során felépítettem. Mikor odakint vagy a terepen, nem gondolhatsz haza, nem gondolhatsz a pihenésre. Kiszorítottam az agyamból az otthon emlékét, mert csak felzaklatott volna. Ha elkezdesz magad miatt aggódni, elveszted az agresszivitásodat és az állatokra jellemző gyors reagálás képességét. Egy-egy művelet során soha nem olvastam el a postámat. Még csak nem is akartam levelet kapni. Ez volt a legrosszabb, mert ha elolvastál egy levelet, amit az anyádtól, vagy a barátnődtől, vagy a húgodtól kaptál, és ők leírják, hogy mi folyik odahaza, és hogy alig várják már, hogy hazaérj, az nagyon is aláássa a képességeidet.

Mikor eltávra mentem, minden keménységem eloszlott öt nap alatt. Nagyokat ettem és nagyokat aludtam. Felhívtam az otthoniakat és beszéltem a közeli rokonokkal. Arról beszélgettünk, hogy mikor megyek haza, mit fogunk együtt csinálni, hol fogunk lakni. Vettem néhány új ruhát, elvertem némi pénzt ajándékokra. Mindennek tetejébe, nem volt hátra sok időm, mindössze harminc napom. Arra gondoltam, hogy életben maradok. De visszafelé a bázisra, hirtelen felfogtam, hogy talán sohasem jutok haza. Talán sohasem látom többé azokat az embereket. Talán sohasem lesz lehetőségem, hogy felvegyem azokat a ruhákat. Azt mondogattam: »Be vagyok ijedve. Végigcsináltam ezeket a dolgokat és haza akarok jutni. Még egy csomó más dolgot akarok csinálni. Talán megölnek, és nem akarok meghalni. Megéri ez nekem?« Mert én nem amolyan mentsük-meg-a-világot-a-kommunizmustól típus vagyok. Főleg a tapasztalatszerzés miatt voltam ott, hogy tanuljak. És elvesztettem azt a keménységet, ami addig azt mondatta velem: »Talán nem élem túl, és akkor mi van? Ha elvesztem a lábamat, akkor is tovább élek. Ha meghalok, kit érdekel?« Azzal áltatod magad, hogy nem kell annyit foglalkozni ezzel. Két hétbe került, mire visszarázódtam.

De bizonyos értelemben, az, hogy visszajöttem és találkoztam a megtizedelt századommal, segített. Annyira dühös voltam, annyira fel voltam húzva azon, ami történt, hogy felfogtam, hogy vissza kell térnem és átvenni őket és begyógyítani azokat a sebeket, amiket még lehetett. Ebben a helyzetben nincs részed abban a luxusban, hogy csak üldögélj és siránkozz. Gyakorlati feladat volt, megpróbálni összerakni a századot. Megírni a leveleket az elesettek családjainak. Megpróbálni megtudni, mi történt a sebesültekkel, hogy vannak, vajon meggyógyulnak-e, vajon visszajönnek-e. Körbejártam és mindenkivel elbeszélgettem, kisebb csoportokban. Bocsánatot kértem tőlük, amiért nem voltam velük. És megpróbáltam tanulni a leckéből.

Szóval nem tartozom azok közé, akik szerint Vietnam abszolút káosz volt, és senki nem tudta, mi történik, és semmit sem tehettél, hogy elkerüld a katasztrófát, és szerencsés voltál, ha élve úsztad meg. Ez tűnik a jelenleg legdivatosabb nézetnek Vietnam elemzésénél – hogy olyan dolog, amit senki nem tudna megérteni vagy a mélyére hatolni. Amerikaiak rohangáltak körbe-körbe és nem kerülhették el a rájuk váró veszélyeket. Ezt a beállítottságot valószínűleg inkább a frontkatonák között, mintsem a tisztek, pláne tengerészgyalogos tisztek körében láthatjuk. Sokan tették fel a kérdést, hogy volt-e értelme annak, amit tettek, de én a háború egyik napról a másikra való vezetéséről beszélek. Meg lehetett ezt oldani, és ha fegyelemmel, ítélőképességgel és profizmussal megoldottuk, a siker lehetősége is megnőtt. Ezért volt a My Lai-i eset olyan gyalázatos. A legtöbb profi katona sokkal kritikusabb Calley-vel szemben, mint bármelyik civil, mert ez komoly inzultus volt minden profi számára. Az igazság megcsúfolása. Megfelelő vezetéssel ezek a dolgok nem történnek meg. Nem részei a háborúnak és nem is kell, hogy azok legyenek.

Egyike vagyok azoknak a mazochistáknak, akik szerint Vietnam jót tett nekik. Gyakorlóterep volt. Nem hiszem, hogy ma itt lennék nélküle. Azt hiszem egy Wall Street-i cégnél dolgoznék, talán még ügyvéd se lehetnék. A parancsnoklás többet igényel egy embertől, mint bármi más – ugyanannyi gondolkodást, intelligenciát és képességet, mint bármilyen más elképzelhető munka. Ha megint lenne az Egyesült Államokat érintő jelentős háború, valószínűleg újra bevonulnék."

HA TETSZETT A CIKK, KÉRLEK, LÁJKOLD A POSZTOT,
ILLETVE, HA ÉRDEKEL A TÉMA, A BLOGOT. KÖSZÖNÖM.

 

strange_ground.jpgA visszaemlékezés Harry Maurer Strange Ground című kötetéből (Da Capo Press, 1998) való.