Taktika

Bár felületes szemmel nézve a vietnami háború szárazföldi harcainak során alkalmazott amerikai taktika igen egysíkúnak tűnhet, jobban megvizsgálva találunk számos különféle harceljárást. Közös jellemzőjük természetesen a technikai és logisztikai háttér, illetve a tűzerő kihasználása volt. Először azonban vizsgáljuk meg haderőik alapvető doktrínáját.

Kezdődik a bevetés

A hidegháború korai tapasztalatai, illetve a keleti blokk hadseregeinek ismeretében az amerikai haderőket a hatvanas évek elején még alapvetően hagyományos és nukleáris hadviselésre készítették fel: a NATO-államokat és szövetségeseiket a Varsói Szerződés tagállamaival vívandó, Közép-Európába vizionált konvencionális háború, illetve a potenciálisan a hátországra is kiterjedő atomháború lehetősége kísértette. Ugyanakkor a különleges alakulatok bevetése és a felkeléselfojtó hadműveletek is napirenden maradtak, hiszen a Latin-Amerikában, illetve Ázsiában tapasztalható események sok esetben szükségessé tették titkos vagy korlátozott műveletek vezetését.

Dél-Vietnamban, 1964-ig az amerikai tanácsadók a helyi haderők kiképzése és támogatása során a gerillaellenes harceljárásokat igyekezték átadni, miközben a modern harcjárművek és helikopterek alkalmazása is napirenden volt. Már ekkor szereztek tehát tapasztalatokat a Vietkong taktikáját és módszereit illetően.

Amerikai helikoptereken szállított, amerikai tanácsadók által kísért
dél-vietnami gyalogság tisztogató akcióra indul

1965-ben, vagyis az első amerikai szárazföldi alakulatok érkezésének esztendejében szerepkörük természetesen más jelleget öltött. A márciusban Da Nangba vezényelt tengerészgyalogosok eleinte a part menti támaszpontok statikus védelmét látták el. Mivel azonban ez nem vezetett eredményre, június elejétől már a környékre kimerészkedve, tisztogató akciók során igyekeztek megütközni a bázist és a vidéket fenyegető gerillákkal. Westmoreland tábornok egyre nagyobb mozgásteret biztosított nekik, miközben a szárazföldi haderő első egységei – az 1. gyaloghadosztáy, az 1. lovassági hadosztály, a 173. légideszant-dandár és a 101. légideszant-hadosztály – is megérkeztek. Ezek az alakulatok hamarosan nemcsak a Vietkong, hanem a Vietnami Néphadsereg erőivel is összecsaptak.

Idegenek egy idegen országban

1965 és 1968 között az amerikai haderők célja az ellenséges alakulatok megtizedelése és a katonai győzelem kivívása volt, hogy ezáltal lehetőséget teremtsenek a dél-vietnami erők számára a vidéki területek pacifikálására, ezáltal áttételesen az ellenség politikai befolyásának megtörésére. Ez többek között nagyarányú műveletek indítását jelentette, melyek volumene rengeteg esetben nem állt arányban a végeredménnyel, ráadásul az ellenséggel való együttműködéssel gyanúsított civilek falvai is áldozatul estek az akcióknak (ezeket le kellett rombolniuk, hogy ezzel is gyengítsék az ellenfél infrastruktúráját, a lakosokat pedig áttelepíteniük biztonságos területre vagy stratégiai falvakba), ami hosszú távon a lakosságot is elidegenítette tőlük.

Amerikai géppuskás egy felégetett falu szélén

Mindenesetre ha sikerült harcra kényszeríteni ellenfeleiket, és azok nem fogták menekülőre, általában jelentős veszteségeket tudtak okozni nekik (sokszor azonban jelentős, ha nem is arányos saját veszteség mellett). A médiában rendszerint negatív felhanggal emlegetett „felmorzsolás” célja éppen ez volt: akkora veszteségeket okozni, hogy Hanoi ne legyen képes pótolni az elveszített emberanyagot. A hangsúly az ellenséges erők elpusztításán, raktáraik és támaszpontjaik felszámolásán, nem pedig a területszerzésen volt; ezt a harceljárást nevezték „kutasd-és-pusztítsd” taktikának, mely jellegétől fogva lehetőséget adott az ellenségnek arra, hogy a bevetés után visszaszivárogjanak a körzetbe, az amerikaiak pedig kénytelenek voltak újra és újra visszatérni. Az egyszerű katonák nem véletlenül érezték tehát úgy, hogy valójában csalinak használják őket, és a kezdeményezés a statisztikák szerint is túlnyomórészt az ellenségé volt.

Egy falu átkutatása (1967)

1968 után, a vietnamizálás jegyében csökkent az amerikai támadó hadműveletek intenzitása és nagyobb hangsúlyt kapott a dél-vietnami erők támogatása és kiképzése, illetve a velük együtt végrehajtott akciók. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a csapatkivonás is, mely 1973 márciusáig tartott, mikor is az Egyesült Államok hivatalosan lezárta a katonai részvételt Dél-Vietnamban.

Mielőtt még elmerülnénk a harceljárások részleteiben, fontos rámutatni egy jellegzetességre, mely meghatározta az amerikai egységek harcba vetését. Frontvonalak ugyanis nem léteztek Vietnamban, s ennek hiányában műveleti területeket jelöltek ki egy-egy hadosztálynak, melyek nagysága 5-10 ezer négyzetkilométer volt. Hacsak nem vonták be őket egy másik térségben indítandó akcióhoz, saját műveleti területükön maradtak és ott tevékenykedtek. Az egyes dandároknak és zászlóaljaknak általában külön támaszpontjuk volt, egymástól 100-150 kilométerre, de természetesen szükség volt tűztámogató és járőrbázisokra is. (Ez utóbbiakra a cikksorozat utolsó részében térünk ki részletesebben.)

Gyalogság, páncélozott járművek és helikopterek együttműködése

A vietnami amerikai taktika nagyban támaszkodott a különböző fegyvernemek együttműködésére, azon belül is a tüzérség és a légierő támogatására, de leginkább a helikopterek által biztosított mozgékonyságra. A forgószárnyasok alkalmazása a csapatok harcba dobását, utánpótlását, kiemelését, áthelyezését, a sebesültek kivonását, az ellenséges csapatmozgásokra való reagálást és a nehéz terep leküzdését olyan mértékben gyorsította fel, hogy nem ritkán percekben lehetett mindezt mérni órák vagy napok helyett. Ez döntő különbség a korábbi konfliktusokhoz – akár csak az indokínai háborúhoz – képest. Mindez azt is jelentette, hogy egy év alatt az átlagos amerikai frontkatona második világháborús elődeinél jóval több időt (körülbelül 240 napot) töltött harctevékenységgel.

Ennek eredményeként a különböző hadosztályok és dandárok többségét, melyek névlegesen több eltérő kategóriát képviseltek, ideértve a gyalogos, a könnyűgyalogos, a légideszant-alakulatokat is, túlnyomórészt légimozgékonyságú taktikával alkalmazták, vagyis legtöbbször helikopterek szállították őket harcba. (A légimozgékonyságúak annyiban különböztek a többiektől, hogy eleve erre készítették fel őket, továbbá szervezetileg kezdettől fogva rendelkeztek az összes szükséges légi járművel, míg másutt az egységhez időlegesen hozzácsatolt vagy különálló csapatrepülő-egységektől kellett ezeket igényelni.) Kivételek persze akadtak. A gépesített lövészek nagyban függtek páncélozott szállító harcjárműveiktől: sokszor ezeken utaztak és ezekből kibontakozva harcoltak, például kisebb rádiuszú tisztogató akciók vagy útbiztosító feladatok alkalmával. A Mekong-deltában pedig a helikopterek mellett a folyami erők is aktív szerepet kaptak és sokszor ők szállították harcba a gyalogságot.

M-113-as PSZH-k törnek utat a bozótban

A nagy létszámú, több zászlóaljat megmozgató és légi, illetve járműtámogatást élvező hadműveletek (például a Cedar Falls vagy a Junction City) általában egy adott terület átfésülését és megtisztítását célozták meg. Egyes esetekben az ellenséget keresték, máskor az ottani települések átvizsgálása és biztosítása volt napirenden. Ezzel összefüggésben kordon felállítására is sor kerülhetett, melyhez további (sokszor dél-vietnami) erőket vettek igénybe, de egy körzetet soha nem lehetett száz százalékosan lezárni. Ráadásul a Vietkong gerillái egyes körzetekben megbújhattak alagútrendszereikben, vagyis a terület teljes átfésülése sem hozhatott biztos eredményt.

Ezen műveleteket komoly felderítési tevékenység előzte meg a földről és a levegőből. Nemcsak felderítő járőröket tehettek le a körzetben, hanem mozgásérzékelő szenzorokat is telepíthettek, illetve repülőgépről fotózhatták az adott területet. Mindez, illetve a majdani akcióban bevetett járművek zaja vagy épp a tüzérségi előkészítés azonban előre figyelmeztette az ellenséget, akik számos esetben inkább kivonultak a körzetből, majd kivárták, míg az amerikaiak elvégzik feladatukat és távoznak. Az is előfordulhatott persze, hogy a dél-vietnami hatóságoknál szolgáló vietkong ügynökök figyelmeztették előre elvtársaikat, ugyanis az amerikaiaknak muszáj volt értesíteniük a helyieket a készülő hadműveletekről.

Az amerikai erők ritkán működtek saját tüzérségük lőtávolán kívül

Az előkészítés rendkívül aprólékos volt, hiszen egyeztetni kellett a gyalogság, a felderítők, a csapatrepülők, a tüzérség, a légierő és adott esetben a járművek bevetéséről, ideértve az indulási és érkezési időpontokat, a légtérben megforduló repülőgépek útvonalát és repülési magasságát (a tüzérségi tűz ugyanis rájuk is veszélyt jelenthetett), az egyes alakulatok hívójeleit, a használni kívánt rádiófrekvenciákat, a kijelölt és potenciális leszállóhelyeket, és így tovább.

A leszállóhelyek kiválasztása döntő jelentőségű volt a légimozgékonyságú taktika szempontjából. Egyes területeken elegendő nyílt terület áll rendelkezésre, de főleg a sűrű növényzettel borított hegyvidéken más volt a helyzet: az amerikaiak ilyenkor gondban voltak, hiszen ez nemcsak a katonák lerakását, hanem a későbbi utánpótlást vagy kiemelést is komolyan akadályozta. Ráadásul ellenfeleik figyelhették a potenciális leszállóhelyeket: őröket állítottak, egyes esetekben pedig aknákat és csapdákat helyeztek oda. Az amerikaiak ezért időnként külön műszaki egységet, illetve őket biztosító gyalogságot küldtek előre, akik fejsze, láncfűrész és robbanóanyag segítségével alakítottak ki leszállóhelyet. Ha nagyobb térre volt szükség, akkor a "római ekének" nevezett bulldózerek is szerephez jutottak, de néha a légierő bombáira vagy a tüzérség lövedékeire kellett hagyatkozni. A hagyományos bombák és gránátok viszont krátereket hagytak maguk után, így kifejlesztették a speciális BLU-82-est, mely a föld felett egy méternyivel robbant és 40-50 méteres körzetben letarolta a környező fákat.

Őrjáraton

A kis létszámú műveletek rendszerint járőrözésből álltak egy előre meghatározott útvonalon, egy kijelölt sávban. Az őrjáratok többféle feladattal indulhattak neki. A harcjárőrök kifejezetten az ellenséget keresték: közülük a biztosító járőrök egy alakulat vagy támaszpont körüli területet járták, míg a lesállást végző járőrök értelemszerűen rajtaütéseket készítettek elő az ellenségnek. A felderítő járőrök adott területeket kutatták át. Hivatalosan nem azért voltak ott, hogy megütközzenek az esetlegesen felbukkanó ellenséggel, sokszor mégis ez történt: a katonák, kellő létszámfölényben nem mindig tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy odavágjanak nehezen megtalálható ellenfeleiknek.

Az amerikaiak ezen belül több sajátos harceljárással is kísérleteztek. Ezek közül négyet emelnék most ki.

A “Cordon-and-Search” (“körülzárni-és-átkutatni”) lényegében a nagyobb tisztogató műveletek kistestvére volt. Egy-egy kisebb település vagy falucsoport átkutatását a körzetet körülzáró, helikopteren érkező gyalogság biztosította, akik a menekülő gerillákat feltartóztathatták.

A “Jitterbug” taktika alkalmazása során egy adott területen több szakaszt is letettek egymástól távolabb, akik előre meghatározott körzetet kutattak át 2-3 napon keresztül, majd továbbindultak egy másikba. Közben számíthattak tűztámogatásra, illetve egy gyorsreagálású, helikopteren érkező századra, ha bajba kerültek volna, vagy ha az ellenség kicsúszott volna a kezük közül.

A “Bushmaster” elnevezésű akciók során alkonyatkor tettek le ritkás növényzetű területen néhány szakaszt, akik egymástól durván 700 méteres távolságban lesállásba mentek és az esetlegesen átvonuló gerillaegységeken ütöttek rajta az éjszaka során. Másnap aztán szakaszonként szisztematikusan átkutatták a környéket. Ez mindig kétnapos művelet volt, így a katonáknak nem volt szüksége nagy mennyiségű felszerelésre, vagyis ők is könnyebben mozoghattak.

Az “Eagle Flight” taktika csapatszállító és harci, illetve felderítő helikopterek együttes alkalmazását vonta magával. Négy-öt UH-1-est egy-két csatahelikopter, továbbá ugyanennyi felderítő kísért. A kis magasságban repülő gépek ellenséges tevékenységet kerestek és ha megtalálták, a gyalogosokat lerakták, hogy ezáltal elvágják a menekülési útvonalakat. A műveletet vezető parancsnok a levegőben maradt, onnan irányította a rajokat, illetve a helikoptereket és szükség esetén tűztámogatást is vezetett. Lelőtt helikopterek vagy repülőgépek személyzetének, esetleg egységüktől elszakadt amerikaiak kimentésére is alkalmazták ezt a módszert, alkalmanként még éjszaka is.

Az őrjáratnak vége...

A háború nemcsak az őserdőben dúlt. Az északi határsáv, vagyis a demilitarizált övezet mentén is, ahol sokszor könnyebbnek bizonyult az ellenség megtalálása, azonban a küzdelem intenzitása is súlyosabb volt, ráadásul az észak-vietnami tüzérség heves csapásai, illetve a senkiföldjén folyó összecsapások nyomán a helyzet időnként jobban emlékeztetett az első világháború lövészárokharcaira. A Tet-offenzíva idején, ezzel szemben a városi harcok kerültek előtérbe (például Saigonban és Huéban), amelyek viszont inkább a második világháborút idézték.

Hogy ne csak a harci műveletekről legyen szó, megemlíthetjük, hogy az amerikai erők is próbálkoztak a pacifikálással. A vidéki lakosság megnyerése érdekében a tengerészgyalogság például ún. vegyes feladatú szakaszokat (Combined Action Platoon: CAP) vetett be, akik együttműködve a helyi milíciákkal együtt éltek és dolgoztak a falusiakkal. A County Fair-program keretében többek között orvosi segítséget nyújtottak a lakosoknak, a Golden Fleece-műveletek során pedig igyekeztek megakadályozni a gerillákat abban, hogy a rizsadót beszedjék a parasztoktól. 1966-ban egyre több embert szántak erre a feladatra, ám a háborús helyzet fokozódása, a dél-vietnami erők működésképtelensége, és a tény, hogy a pacifikált falvakat nem lehetett végérvényesen biztosítani, illetve az eredményességet nem tudták volna számszerűsíteni, arra ösztönözte Westmoreland tábornokot, hogy az amerikai erőket inkább az ellenséges alakulatokkal szemben vesse be. (A széles körű pacifikálás egyébként is a kontingens szétforgácsolását hozta volna magával, de még így sem jutott volna elég katona minden településre.)

Nekik könnyebben ment az ismerkedés a helyiekkel... Egy vegyes feladatú szakasz tengerészgyalogosai és dél-vietnami katonái falusiak körében.

A terepre induló szakaszok hagyományosan könnyű gyalogsági fegyvereket vittek magukkal: gépkarabélyt, géppuskát, gránátvetőt, kézi páncéltörő fegyvert és kézigránátokat. Aknavetőt vagy hátrasiklás nélküli páncéltörőt szinte kizárólag statikus védelemben alkalmaztak. Ha a dzsungelben szükség volt komolyabb tűztámogatásra, úgyis légi vagy tüzérségi csapást kértek, amelyekre általában lehetett számítani. Előbbiekről a csapatrepülő-alakulatok csatahelikopterei, illetve a légierő, a flotta vagy a tengerészgyalogság vadászai és bombázói, utóbbiról pedig az ideiglenes vagy állandó jellegű tűztámogató bázisok tüzérütegei, partközelben pedig esetenként a 7. amerikai flotta hadihajói gondoskodtak. Szükség esetén akár pár órányi időtartamra is kialakíthattak egy-egy tűztámogató bázist: a szállítóhelikopterek villámgyorsan lerakták a lövegeket és a lőszert, illetve a tüzéreket, egy gyalogszázad biztosította a peremsávot, és a feladat elvégzése után az üteget a helikopterek áttelepíthették máshova, esetleg visszaszállították a támaszpontra.

Tűztámogató bázis kiépítése a Pegazus-hadművelet során

Fontos még kitérni arra is, hogy a harcoló alakulatok állandóan létszámhiánnyal küzdöttek. A halálesetek, a komolyabb sebesülések, illetve a betegségek és balesetek következtében egy-egy egység lényegében sosem lehetett száz százalékosan feltöltve, pláne nem egy súlyosabb harcérintkezés után. Mivel pedig a pótlás sokszor nem érkezett időben, a legtöbb század általában kétharmadnyi létszámmal rendelkezett.

Az őrjáratok többféle alakzatban mozogtak terepen, az adott környezeti sajátosságoknak megfelelően. Ritkásabb növényzetnél a kis térközzel mozgó kettős oszlop volt a bevett, sűrű erdőben viszont gyakoribb volt az egyes oszlop; ilyenkor oldalvédeket ritkán állítottak, mivel könnyen elszakadhattak, illetve a többiek tévedésből tüzet nyithattak rájuk. Nyílt területen az egysoros vonalalakzatot és a V-formációt is alkalmazták.

Átkelés egy újabb rizsföldön

Legelöl, úgy 20 méternyire a többiektől az elővédnek kijelölt katona haladt, akinek az optimális útvonal megválasztása mellett az utat is vágnia kellett, ha olyan sűrű volt a növényzet, de figyelnie kellett az aknákra és csapdákra is. Nem volt irigylésre méltó feladat és komoly tapasztalatot igényelt, ezért újoncra nem volt ajánlatos rábízni. Egyes alakulatoknál egy adott ember volt ezzel megbízva, másutt váltogatták. Mögötte jött általában egy géppuskás és egy gránátvetővel felszerelt katona is. Ha rendelkezésre állt kutyás járőr, akkor természetesen ő vezette az oszlopot: kutyából nem szolgált elég Vietnamban ahhoz, hogy minden alakulat minden bevetésén magával vihessen egyet, de ha így esett, általában jó szolgálatot tett az ellenséges rajtaütések és csapdák előrejelzésében. (Róluk később külön cikkben írok majd.)

A C-123-ra felszálló katonák között egy kutya is bevetésre indul

Olyan is előfordult, hogy az elővéd részét képezte egy vietnami felderítő, aki általában a Vietkong vagy a Vietnami Néphadsereg dezertőre volt: ők a “Kit Carson Scouts” nevet viselték (vadnyugati utalás egy híres amerikai trapperre, illetve katonatisztre). Az amerikaiak többsége – érthető okokból – nem nagyon bízott bennük, mivel azonban ismerték az ellenség módszereit, könnyebben ki tudták szúrni a csapdákat vagy a nyomokat, ezenfelül pedig tolmácsként is szolgáltak. Utolsóként az utóvéd ballagott, aki leginkább hátrafelé figyelt. Időnként hátrahagytak lesállásban egy rajt, hogy a potenciálisan a nyomukba szegődött ellenségen rajtaüthessenek.

A 25. gyaloghadosztály járőröző katonái pihenőben

Feladattól és tereptől függően 1-2 óránként tartottak pihenőt. Patakokhoz vagy más használható vízforráshoz érve a kulacsokat újratöltötték. A tengerparti régiókban a természetes vizek általában túl sósak voltak ehhez, ilyenkor az esővízgyűjtésre, az utánpótlásra, esetleg falvakban található kutakra kellett hagyatkozniuk. 

Vízgyűjtési módszerek a terepen

Ha ellenségbe botlottak és nem lehetett elkerülni a harcérintkezést, a lehető leggyorsabban bevetették a rendelkezésre álló teljes tűzerőt, szétbontakoztak, hogy a szárnyakat is védjék, illetve légi vagy tüzérségi támogatást kértek. Ha erre került a sor, a parancsnokoknak nem volt nehéz dolga, hiszen a járőrútvonalat még indulás előtt meghatározták és a térképen előre bejelölték azokat a helyeket, ahol potenciálisan lesállás volt várható: ennek hála viszonylag gyorsan meg lehetett határozni egy adott pont koordinátáit a térképen, utána pedig máris lehetett nyúlni a rádióért. Ha egyértelműen létszámhátrányba kerültek, megpróbáltak gyorsan elszakadni. Ennek fedezésére is jól jött a távolról jövő tűztámogatás.

Képek a harcokról

A masszív tűzerő, amit a tüzérség, a légierő és a katonák által cipelt tetemes lőszermennyiség biztosított, egyszerre volt átok és áldás. Egyfelől biztonságérzetet nyújtott, másfelől viszont hajlamosak lettek rögtön ehhez a megoldáshoz nyúlni, valahányszor szorult helyzetbe kerültek. Ez olyan szempontból érthető, hogy az élőerőt óvja, míg utánpótlásra és logisztikai háttérre biztosan lehet számítani, ám a pusztítás mértékét, illetve a közelben tartózkodó civilekre leselkedő veszélyt nagyban fokozta. Összehasonlításképpen az itt harcoló ausztrál és új-zélandi erők alacsonyabb létszámuk és csekélyebb járműtámogatásuk, illetve korábbi konfliktusok tapasztalatai nyomán mindig jobban erőltették a kisebb járőrök bevetését, ahol nagyobb hangsúlyt kapott a lopakodás, a körültekintés és a ravaszság. Ahol a tűzerő az univerzális megoldás, ott “a korlátlan fegyverzet és lőszer aláássa a harctéri bátorságot”, írja Gerard Degroot.

“Aztán feltűntek a vadászbombázók. My Tho felé ereszkedve felettünk zúgtak el, néha olyan alacsonyan, hogy a hasukon a szegecseket is kivehettük. Annyira amerikai gépmaradarak voltak, annyira felsőbbrendűek, annyira gépiesek, annyira hangosak. Phantomok. Mikor lelasítottak, hogy alakzatba rendeződjenek, a hajtóművek dörgése elnyomott minden párbeszédet. Idelent egy kaotikus és veszélyes országban voltam, de mikor felnéztem ezekre a gépekre, egy kis hazait láttam. Sivítva ereszkedtek a város irányába, aztán felhúztak, tettek egy kört és megint megcsinálták. A bombáik robbanásának erejét a talpunkban éreztük.
[...]
Láttam a térképet, tudtam, hova mennek a lövedékek, de nem úgy gondoltam a célpontjainkra, mint otthonokra, ahol kimerült és rettegő emberek imádkoznak. Mikor félsz, megölsz bármit, ami megölhetne téged. Most, hogy az ellenség bevette a várost, a város volt az ellenség.”
– Tobias Wolff

A századerővel végrehajtott őrjáratok egyik hátránya volt, hogy túlságosan sok embert mozgattak ahhoz, hogy észrevétlenek tudjanak maradni. Ráadásul a zajfegyelem nagy általánosságban csapnivaló volt: a katonák nyugodtan dohányoztak, beszélgettek, a rádiókészülékeket pedig érzékelhető hangerőn hagyták, így az ellenségnek nem volt nehéz kiszúrnia a vonuló hadoszlopot, főleg, ha kiszámítható útvonalat vagy mindenki által használt ösvényeket használtak. Voltak persze parancsnokok, akik erőltették az óvatos és körültekintő járőrözést, de ők voltak a kivételek. Michael Lee Lanning szakaszvezetőként például a fenti probléma kiküszöbölésére érdekes megoldással állt elő: hét emberével együtt jóval az oszlop előtt haladtak, amolyan "előretolt elővédként", méghozzá felderítőkhöz illő csendben. A szakasz maradéka kapcsolatban állt velük és követte a nyomukat. Az előőrsnek jóval több esélye volt megtalálni így az ellenséget, ugyanakkor ha nagy létszámú alakulatban botlottak és tűzharc tört ki, máris szorongatott helyzetbe kerültek, vagyis ennek az eljárásnak is voltak hátrányai.

Tengerészgyalogosok törnek át az elefántfüvön

Nagyobb volumenű műveleteknél a zászlóalj- vagy ezredparancsnokok hajlamosak voltak fentről, helikopteren kísérni a terepen izzadó katonáikat. Ez egyfelől lehetővé tette, hogy jobban átlássák a helyzetet, mintha az őserdő talajszintjén állnának vagy egy távoli harcálláspont térképe felett, ugyanakkor azzal sem lehettek így sokszor tisztában, hogy a gyalogság milyen lassan tud csak haladni. Mindettől függetlenül a levegőben köröző megfigyelők sok esetben nagy segítséget jelentettek a gyalogság, a tüzérség, a helikopterek és a légierő közti kommunikációban és koordinációban.

Érkezik a mentőhelikopter...

A sebesültek kivonása és frontkórházba szállítása a helikoptereknek hála igen gyorsan ment, az egészségügyi ellátás pedig olyan szintű volt, hogy aki eljutott odáig, már jó eséllyel életben maradt. A sebesülési és halálokok aránya viszont más volt, mint a korábbi háborúkban: a második világháborúhoz képest például 300 százalékkal több volt az amputációt igénylő seb, és 32 százalékkal több katona esett áldozatául a kézifegyvertűznek. 

Amerikai teherautósofőr vietnami civilekkel vitatkozik

A polgári lakossággal, illetve a fogságba esett ellenséggel szembeni atrocitásokat számos forrás említi, ám nincs egyetértés abban, hogy mindez mennyire volt általános vagy éppen ritka. Azt fontos tisztázni, hogy eleve nem minden amerikai katona harcolt sűrűbben lakott régióban: egyesek nem is igen találkoztak civilekkel a terepen. Az viszont tény, hogy a visszaemlékezések alapján időről időre történtek kisebb-nagyobb kegyetlenkedések például egy-egy település átkutatásánál vagy lerombolásánál, esetleg a városi kimenők alkalmával. Ezek a pofonoktól a nemi erőszakon és kínzáson át a gyilkosságig terjedhettek és sok minden kiválthatta őket: a bujkáló, de nagyon is aktív ellenséget megtalálni képtelen katonák frusztrációja, rettegése, a vietnami kultúra idegensége, az ebből eredő bizalmatlanság, a bajtársak elvesztése felett érzett gyász és bosszúvágy, és így tovább. Egy adott alakulat harci szelleme, tisztjeinek és altisztjeinek tekintélye és hozzáértése mindig nagyban meghatározta, hogy került-e sor ilyesmire, illetve ha igen, akkor hogyan kezelték. Mindenesetre többen is állítják, hogy a My Lai-i mészárlás csak a jéghegy csúcsa volt és hasonló incidensekre még számos esetben sor került, elsősorban a konfliktus első éveiben. (Ezek okaira egy korábbi cikkben térek ki részletesebben.) Sok veterán egyébként a mai napig neheztel a médiára, amiért az atrocitásokat jobban kihangsúlyozták, mint azokat az eseteket, amikor a katonák igenis segédkeztek, néha életük kockáztatásával, a civilek mentésében, vagy éppen a pacifikálási program keretében életszínvonaluk javításában. 

Ilyenre is volt példa...

A gyalogság időnként jármű-támogatást is kaphatott, de ez mindig a terepviszonyoktól függött. A harckocsik a katonák szállításában is segédkezhettek, illetve elzárhatták az ellenség útját, nem mellékesen pedig tűztámogatást nyújthattak. A tolólappal felszerelt páncélosok könnyebben utat törhettek a sűrű növényzetben, de a kétéltű páncélozott szállító harcjárművek is fontos szerepet kaptak. A hagyományos harcjárművek mellett az amerikaiak egyébként felfegyverzett és páncélozott teherautókat is bevetettek az utakon. (A harckocsik és egyéb járművek vietnami szerepéről is fogok még külön posztot írni.)

M-48-as páncélos nyújt támogatást a Phu Bai környékét
átfésülő tengerészgyalogosoknak (1968. április)

Ha a járőr pihenőt tartott, hagyományosan körkörös peremsávot alakítottak ki és néhány katonát kijjebb állítottak őrségbe. Az éjszakai pihenőhely megválasztását igyekeztek a lehető legkésőbbre hagyni, hogy az ellenség ne sejtse, pontosan hol is táboroznak le. Ekkor is körkörös védelembe húzódtak, a peremsávon kívül pedig Claymore-aknákat, illetve botlódrótos jelzőrakétákat helyeztek el, továbbá egyeztették a pozícíójukat a tüzérséggel és továbbították a környező vidék egyes pontjainak koordinátáit, hogy szükség esetén minél gyorsabban kaphassanak tűztámogatást. A lövészgödröket általában homokzsákokkal is megerősítették, s időnként tetővel is ellátták. Alkalmanként, bár elég ritkán kiküldtek figyelőállásba két katonát, akik 100-200 méterrel arrébb őrködtek alkonyatig, vagy akár egész éjszaka. Az ilyesmit persze senki nem vállalta szívesen, hiszen ilyenkor el kellett szakadniuk a biztonságot jelentő szakasztól.

Tengerészgyalogosok pihennek menedékük mellett

Éjszakánként lesállásba is kirendelhettek egy-egy szakaszt, akik potenciális megközelítési útvonalak (ösvények, gázlók, folyóágak, stb.) mentén készítették elő a rajtaütést. Ilyenkor vonalban, L- vagy V-alakban álltak fel, terepadottságoktól függően. Claymore-aknák és géppuskák fedezték a halálzónát, de oldal- és hátvédeket is állítani kellett. A lesállás egyébként, mely hagyományos gerillataktika, szerves részévé vált az amerikai gyalogsági harceljárásoknak Vietnamban.

101-es deszantosok pihenője Da Nang közelében, 1969 júniusában

Az ideiglenes pihenőhelyek peremsávjait is érték ellenséges támadások. A szakaszerejű járőrök ilyenkor kritikus helyzetbe kerültek viszonylag alacsony létszámuk és tűzerejük miatt; a századerejű vagy annál nagyobb egységek viszont általában ki tudtak tartani.

Ideiglenes peremsáv kialakítása; tűzerőből itt nem lesz hiány

A terepen keletkező szemetet (csomagolóanyagot, kiürült konzervdobozokat, stb.) a katonáknak elvileg magukkal kellett volna vinniük, míg az utánpótlást hozó helikopter el nem szállítja. A gyakorlatban azonban a szemét nagy részét elásták vagy eldobálták. Utóbbi egyrészt taktikai oldalról hátrányos volt, mivel egyértelmű nyomokat hagytak ezzel, másrészt a gerillák mindig átkutatták az elhagyott táborhelyeket és minden használható holmit összegyűjtöttek, majd újrahasznosítottak, ami sokszor halálos volt az amerikaiakra nézve (lásd a vonatkozó cikket).

Bajtársai vigasztalják ezt a katonát a bevetés után:
majdnem teljes szakasza odaveszett

A járőröző egységek rendszerint három naponta kaptak helikopteres utánpótlást, mellyel élelem, posta és szükség esetén lőszer érkezett. Minden hatodik napon egy nagyobb adag küldemény jött és ilyenkor előfordulhatott, hogy majdnem az egész napot pihenőben töltötték. Ha szerencséjük volt, ekkor meleg ételt, hideg üdítőt vagy jégkrémet és pótruhadarabokat is kaptak. A helikopterek ilyenkor felvehették a könnyebb sebesülteket, illetve a szabadságra indulókat és a leszerelőket. Persze a legjobb érzés az volt, amikor végre visszatérhettek a viszonylagos biztonságot jelentő támaszpontokra. Erről lesz szó a sorozat ötödik részében, előtte viszont még áttekintjük az egyenruházatot és a felszerelést. 

Forrásművek:
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• Armies of The Vietnam War 1962-75 I-II (írta: Philip Katcher; Osprey 1980, 1983)
• In Pharaoh’s Army - Memories of a Lost War (írta: Tobias Wolff; Bloomsbury 1994)
• Major Problems in The History of the Vietnam War (szerk: Robert J. McMahon; Houghton Mifflin Company, 2003. 3. kiadás)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• The Only War We Had: A Platoon Leader’s Journal of Vietnam (írta: Michael Lee Lanning; Ivy Books 1987)
• The US Army in the Vietnam War 1965-73 (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2008)
• The US Marine Corps In The Vietnam War – III Marine Amphibious Force (írta: Ed Gilbert; Osprey 2006)
• US Army Infantryman in Vietnam 1965-73 (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2005)
• Vietnam Airmobile Warfare Tactics (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2007)
• Vietnam Firebases 1965-73 American and Australian Forces (írta: Randy M. Foster; Osprey 2007)
• www.americanwarlibrary.com/vietnam/vwc1.htm