Személyi állomány és kiképzés

Térjünk most rá az amerikai haderők emberállományának és felkészítésének részleteire, már csak azért is, mert e téren is létezik egy pár tévhit, melyet el kell oszlatnunk.

A tengerészgyalogság egy korabeli toborzóplakátja

A Vietnamba küldött amerikai fiatalemberek döntő többsége a második világháborút követő csecsemődömping gyermeke volt, akik a negyvenes évek második felében, illetve az ötvenes évek első felében születtek. Ez, illetve a korszellem nagyban befolyásolta ifjúkorukat és neveltetésüket, hiszen sokuk apja (vagy más rokona) harcolt a második világháborúban, nem is beszélve a korai hidegháborús időszak állandó jelleggel sulykolt „vörös veszélyéről”, mely megkerülhetetlenül kondicionálta nagy részüket a hazafiasnak tartott katonai szolgálatra. A keleti blokkból emigrált (lengyel, magyar, orosz, kubai, stb.) családok gyermekeinek pedig nem kellett elmagyarázni, mit is jelent a kommunizmus a gyakorlatban.

"A tanév utolsó hónapjában a tengerészgyalogság toborzótisztjei tettek látogatást nálunk és beszédet tartottak a végzős évfolyamnak. Tökéletes összhangban masíroztak be a terembe, kék díszegyenruhájukban és hihetetlenül fényesre suvikszolt cipőjükben. Mintha minden, amit a filmekben láttunk, a könyvekben olvastunk, amiről eddig álmodtunk, valóra vált volna. Csak bámultam őket, ahogy kiálltak a fiatal srácok elé. Nem is hús-vér férfiaknak, hanem szobroknak tűntek. Hangosan beszéltek. Egyikük magas, a másik alacsony volt, de mindkettő igen erős testalkatú.
– Jó napot! – mennydörögte a magasabbik. – Azért vagyunk ma itt, mert azt hallottuk, néhányuk tengerészgyalogos akar lenni. – Elmondták, hogy a tengerészgyalogság csakis a legjobbakat fogadja be, és ha úgy érezzük, nem lennénk elég jók, akár el is felejthetjük, hogy valaha is közéjük tartozzunk. A magasabbik ékes előadást tartott a fegyvernem lenyűgöző történetéről, arról, hogy soha nem szenvedtek vereséget, ahogyan Amerika sem.
– A tengerészgyalogság mindig is az első volt. Első a harcban, első hazánk becsületének védelmében. Szolgáltunk távoli partokon és itthon, és mindig ott voltunk, ha a haza szólított minket. Nincs is annál szebb, felemelőbb dolog, mint az Egyesült Államok tengerészgyalogságának kötelékébe tartozni.
Mikor befejezték, katonás mozdulattal felkapták papírkötegeiket és lesétáltak a színpadról, a fiúk pedig köréjük gyűltek. Alig bírtam magammal, miközben odasiettem, hogy eléjük állhassak és kezet rázhassak velük. És ahogy kezet fogtam velük és a szemükbe néztem, önkéntelenül is úgy éreztem, hogy magával John Wayne-nel és Audie Murphyvel rázok kezet. Aznap azt mondták nekünk, a tengerészgyalogság férfiakat nevel – testileg, lelkileg, szellemileg. És hogy szolgálhatjuk a hazánkat, ahogy azt fiatal elnökünk kérte tőlünk annak idején.”
– Ron Kovic: Született július negyedikén

Ez a nemzedék magasabb életszínvonalat élvezhetett, mint elődeik, illetve nagyobb eséllyel tanulhatott tovább. Ugyanakkor eltért annyiban a korábbiaktól, hogy a Rock ’n’ Roll-őrület vagy a fiatalok lázadását hangsúlyozó játékfilmek hatására jóval zabolázatlanabb szellemben nőtt fel. Ez a társadalmi folyamat a hatvanas-hetvenes években terebélyesedett ki, mikor a droghasználat, a szabad szerelem, illetve a lépten-nyomon megnyilvánuló diák-, polgárjogi és női mozgalmak amúgy is azt az érzést erősítették, hogy a konvenciók ellen nem csak fel lehet, hanem fel is kell lépni. Mindez és a háborúellenes mozgalom potenciálisan kihatott természetesen a hadba induló fiatalemberekre, mindegyikre attól függően, hogy mely évben született és mit hozott magával otthonról. Ennek megfelelően 1964-től 1968-ig érezhetően más motivációkkal, elvárásokkal és kötelességtudattal érkeztek Vietnamba, mint ‘68 után.

“Azoknak az amerikaiaknak, akik nem a hatvanas évek elején nőttek fel, nehéz felfogni, milyen is volt akkoriban; a büszkeség, a mindent átható magabiztosság. Dandárunk 3500 emberének legtöbbje közvetlenül a második világháború után született és nagy hatással volt rájuk ez az időszak, Kennedy elnöksége. Illúziókkal eltelve keltünk át az óceánon, és ezért a korszak kábító légköre legalább annyira felelős volt, mint saját ifjúságunk.
A háború mindig is vonzó a fiatalemberek számára, akik semmit nem tudnak róla, de minket még egy dolog csábított a katonaságba: Kennedy hívó szava, a »ne azt kérdezd, hogy mit tehet érted a hazád, hanem, hogy te mit tehetsz a hazádért« és az idealista küldetéstudat, amit bennünk ezzel felébresztett. Amerika mindenhatónak tűnt: akkor még elmondhatta magáról a nemzet, hogy egyetlen háborút sem veszített el, ezenkívül hittük, hogy pandúrt kell játszanunk a kommunista rablóval szemben és saját politikai meggyőződésünket terjeszteni a világban. Ahogy a tizennyolcadik század végén a francia katonák, mi is »egy diadalra ítélt ügy« bajnokainak láttuk önmagunkat. Így, mikor kigyalogoltunk a rizsföldekre azon a márciusi napon, hátizsákunkon és puskánkon kívül velünk volt a meggyőződés, hogy hamarosan legyőzzük a Vietkongot és hogy összességében nemes és helyes dolgot cselekszünk. A zsákunkat és a puskánkat megtartottuk, a meggyőződésünk viszont odalett.”
– Philip Caputo: A Rumour of War

Az 1. lovassági hadosztály újoncai

A hidegháború korai időszakában az Egyesült Államokban még működött a sorozás intézménye. A katonakorú (18-27 éves) fiatalembereket regisztrálták és szükség esetén behívták. Az emberanyag-igények a politikai helyzettől függően változtak: a koreai háború idején például érthető módon több emberre volt szükség, majd a vietnami konfliktus kiszélesedésével megint nőtt a behívottak száma. A sorozás rendszere az önkéntes jelentkezést is elősegítette, ugyanis a felsőoktatásból kimaradó fiatalok egy része tudatosan túl akart esni a szolgálaton, és önként jelentkezett, nem egyszer olyan fegyvernemhez vagy olyan beosztásba, mely kevesebb veszélyt ígért (például a flottához vagy a légierőhöz). A bevonulás akkoriban egyébként nem feltétlenül volt elrettentő a legtöbb fiú számára: nemcsak a családi, illetve nemzeti katonai hagyományok, hanem a leszerelés után járó felsőoktatási támogatás, esetleg a külföldi tartózkodás lehetősége is komoly húzóerőt jelentett számukra. Mások egyszerűen nem gondolkodtak annyira előre, vagy nézeteik ellenére sem mertek a konvenciók ellen fellázadni. Ilyen volt például a később íróként híressé váló Tim O’Brien:

"Mégsem kértem felmentést. Felülhelyeztem magam a többieken. És amellett, hogy volt bennem lelkiismeret és meggyőződés, még ha bizonytalan és sekélyes, de akkor is tiszta, meggyőződéses liberális voltam, de nem pacifista. Ha szavazhattam volna a háború ellenében, odaszavaztam volna Eugene McCarthyra, remélve, hogy majd ő békét köt. Annyi biztos, hogy nem voltam katonának való.
De alávetettem magam a rendszernek. Nem egy döntés, nem egy gondolatsor vagy valami kifejezett ok vezetett el engem a háborúig. Intellektuális és fizikai patthelyzet volt ez számomra, én pedig nem láttam előre, mi lehet a vége. De nem is akartam felborítani az egyensúlyt az általam ismert rend, az általam ismert emberek és saját kis világom között. Nem mintha sokra becsültem volna ezt a rendet. De féltem az ellenkezőjétől, az elkerülhetetlen káosztól, a cenzúrától, a kínos helyzetektől, attól, hogy addigi életem hirtelen odalesz."

Fontos részlet még a bevonulók átlagéletkora. A második világháború idején az amerikai katonák esetében ez 26 év volt, a koreai háború során pedig 23 év. A vietnami konfliktus kapcsán gyakran emlegetik a 19 éves átlagéletkort, de ezt többen is megkérdőjelezik és inkább a 21-22 évet említik, amely azonban így is alacsonyabb a korábbiaknál. (Azt még el kell mondanunk, hogy amikor 1942 novemberében a kongresszus leszállította a sorozási életkort 18 évre, akkor a felső határ még 37 év volt, míg Vietnam idején 27. Ez részben megmagyarázza, hogy a hatvanas években miért volt a személyi állomány ennyivel fiatalabb, de az sem mellékes, hogy a kamaszkorúak fix munkahely, család vagy a továbbtanulás hiányában, ugyanakkor kalandvágyó lelkiállapotuknak, esetleg tudatlanságuknak hála is nagyobb eséllyel jelentkeztek a fegyveres erőkhöz.) A Vietnamban meghalt amerikaiak átlagéletkora egyébként 23 év volt.

 Paul Hardcastle híres dala, a Nineteen

Fontos megjegyezni, hogy a sorozás, illetve a vietnami behajózás arányaiban nem érintett annyi amerikait, mint amennyire elsőre gondolnánk. A háború idején (1964-től 1973-ig) durván 27 millió sorozottból 1.766.000 főt (alig több, mint 6,5%-ukat) hívtak be katonai szolgálatra (közülük természetesen nem mindenki szolgált Délkelet-Ázsiában, hiszen Nyugat-Európában vagy a csendes-óceáni térségben, sőt odahaza is állandóan szükség volt katonára). A haderők teljes létszáma ebben az időszakban körülbelül 8,7 millió főre rúgott, vagyis kiszámítható, hogy közülük nagyjából 6,5 millió fő önkéntes vagy továbbszolgáló volt (ebbe természetesen az imént említett “kényszerű önkéntesek” is beleértendők). Kifejezetten Vietnamban 2,5 millió amerikai fordult meg, akik közül durván 58 ezren estek el vagy tűntek el és 300 ezren sebesültek meg. Még ha hozzá is adjuk ehhez a háború utóhatásai miatt elhunyt veteránokat (a kilencvenes évek végéig bő 58 ezer ember), látható, hogy az Egyesült Államok teljes népességét (a hatvanas évek végén durván 200 millió lakos), illetve a vietnami nép emberveszteségét (1-2,5 millió halott a 42-44 millióból) tekintve korántsem szenvedett el olyan arányú vérveszteséget, mint a két vietnami országrész. A háború szomorú hagyatéka nem egy generáció elvesztése volt, hanem inkább az amerikai ideálok halála, melyhez persze sok más társadalmi és politikai esemény is hozzájárult Kennedy elnök halálától a Watergate-botrányig.

Tengerészgyalogos újonc lőkiképzésen

Ahogy már említettem, és ahogy a fenti számokból is látható, a sorozás közvetlenül egyáltalán nem érintette a társadalom egészét, noha kétségkívül nagyszámú embert mozgatott meg, nagyrészt az alacsonyabb és a középrétegek tagjai közül. Azok, akik megúszták a katonai szolgálatot, elsősorban speciális munkakörüknek, fizikai vagy mentális állapotuknak, esetleg bűnözői múltjuknak köszönhették ezt. A felsőoktatásban való részvétel, illetve a család megléte nem mindig jelentett felmentést: 1967-től az ezen kategóriákba sorolható férfiak sem voltak mindig biztonságban a behívás elől. Emiatt nagyjából 5,7 millió fiatalember kerülte meg a sorozást (valós vagy valótlan okokra hivatkozva), közülük pedig durván 100 ezer hagyta el az országot, hogy Kanadában vagy Nyugat- és Észak-Európában találjon menedéket. Ők később, Ford, illetve Carter elnöksége alatt kaptak feltételes, majd teljes amnesztiát, a sorozást pedig 1973-ban törölték el. Azóta az amerikai haderők szigorúan önkéntes alapon fogadnak jelentkezőket.

Egyesek bevonulnak, mások tiltakoznak...

Azoknak, akik mindenáron el akarták kerülni a vietnami szolgálatot, de amúgy nem ellenezték a katonáskodást, több választási lehetőségük is volt. Például jelentkezhettek a Nemzeti Gárdához vagy a tartalékos haderőhöz. A féléves kiképzést hat éves tartalékos szolgálat követte, melyet azonban a munka és a család mellett is meg lehetett oldani: havi egy képzési hétvége, illetve nyaranta egy kéthetes tábor volt az elvárás. Közülük viszonylag kevés embert hívtak be frontszolgálatra, bár erre is volt példa. Akik számára ez nem felelt meg, azok hároméves, garantáltan nem harci szolgálatra jelentkezhettek a hadsereghez, a légierőhöz vagy a flottához. (Szintén Tim O’Brien említi meg, hogy Vietnamba érkezésekor neki és újonc bajtársainak még egyszer felajánlották a fenti lehetőséget, vagyis azt, hogy egyéves frontszolgálat helyett három évre második lépcsős beosztást kérhetnek; bármennyire is rettegtek a dzsungelháborútól, egyikük sem gondolta meg magát.)

Tengerészgyalogos kiképző reggeli köszöntője

A katonai szolgálatra jelentkezők sok esetben megválaszthatták (bizonyos korlátok között) bevonulásuk időpontját, sőt, arra is volt lehetőség, hogy testvérek vagy jó barátok együtt jelentkezzenek és az alapkiképzést együtt csinálják végig. A kötelező fizikai felmérőket és orvosi vizsgálatokat, majd a katonai esküt követően került megállapításra a behívás pontos időpontja.

Újoncok a frissen átvett felszereléssel

Az alapkiképzés (BT: Basic Training) hossza és helyszíne az adott fegyvernemtől függött. A szárazföldi haderőnél 8-9, a tengerészgyalogságnál 12+4 hét volt, ezt követte az egyéni továbbképzés (AIT: Advanced Individual Training), mely általában további 8 hetet ölelt fel, illetve egyéb, speciális képzések, például a dzsungel-hadviselési iskola. Az alapkiképzés megrázóan brutális volt a civil élethez szokott ifjaknak, viszont amint hozzászoktak a fizikai kihívásokhoz és beleszoktak a katonéletbe, máris jóval könnyebben ment minden. Kondor László interjújában így emlékezett:

“A kéthónapos alapkiképzés valószínűleg az élet legmegrázóbb élménye. Később az ember továbbképzésre ment, ami nehezebb ugyan, de könnyebben elviselhető, mert ami igazán bonyolult, az az átállás a civil életről a katonai életmódra. Lenyírják a hajadat, mindent a többiekkel együtt kell csinálnod – hihetetlenül traumatikus élmény.
Vannak filmek arról, hogy a kiképzők milyen gyalázatosak, milyen őrültek voltak… Mikor én voltam ott, ilyen nem történt. Korábban lehetett ilyen, például a koreai háború idején. De akkor még beszélgettünk is ezekkel a kiképzőkkel. Nekik külön iskolába kellett járniuk, hogy ezt a beosztást megkapják. És az amerikai hadsereg kiképzése nagyon rafináltan van felépítve. Ők pontosan tudták, hogy azokból a behívottak 3%-a fizikailag képtelen lesz teljesíteni a kiképzést, és ezeket olyan gyorsan kell elbocsátani, amilyen gyorsan lehetséges; lesz 1–2%, akik mentálisan képtelenek, és azoktól is meg kell szabadulni, mert csak felgyújtják a barakkot vagy megölnek valakit… Állati profin csinálták, tudták, hogy az átlag amerikai mennyit bír ki.”

Terepgyakorlat Okinaván

Azoknak, akik már ekkor kiemelkedően teljesítettek, sokszor megnyílt a lehetőség a tiszti iskolára, de ezzel nem mindenki élt. A kiképzők mindenesetre számításba vették az egyéni jellemzőket a továbbképzés tekintetében, így nem csoda, hogy a diplomás vagy magasabb intelligenciájú újoncok nagyobb eséllyel kerültek írnoki, logisztikai vagy egyéb, kevésbé veszélyes beosztásokba, míg a képzetlen, tanulatlan fiatalemberek nagyobb valószínűséggel kötöttek ki a gyalogságnál. Ez a megkülönböztetés ellenszenvet keltett a frontkatonák körében, de szervezeti oldalról így volt logikus.

Korabeli rövidfilm a tisztképző iskoláról

Olyanok is akadtak, akik főiskolai vagy egyetemi tanulmányaikkal párhuzamosan végezték el a tartalékos tisztképző iskolát. Ők a tanév során jártak el képzési alkalmakra, illetve egy nyári szünetük ráment az alapkiképzés elvégzésére. 

Egyes források említik, hogy az afroamerikai katonák aránytalanul nagy számban szolgáltak frontharcos alakulatokban és emberveszteségük ennek megfelelően aránytalanul nagy volt. Bár a háború első éveire valóban ez volt jellemző, a konfliktus végeztével összesített adatok már nem ezt mutatják, és ebben komoly szerepe volt Martin Luther Kingnek és a polgárjogi mozgalmaknak. Akkoriban a társadalom 11 százalékát adták feketebőrű amerikaiak, a Vietnamban szolgáló kontingensnek pedig 10 százalékát. A végső veszteséglistának 12,5 százalékát tették ki az ő soraikból elesettek.

Mogie Crocker közlegény testvéreivel, Candyvel és Randyvel saratogai otthonuk verandáján, közvetlenül a vietnami behajózás előtt. Crocker 1966. június 4-én esett el. 

A bevonulók társadalmi osztály szerinti megosztottsága mindenesetre jól megvilágítja, hogy mely rétegek viselték a háború igazi terhét: C.G. Appy szerint 80 százalékuk szegény vagy a munkásosztályból származó volt. Ezért is nevezi egyik könyve címében ezt a konfliktust amerikai oldalról "a munkásosztály háborújának":

"Vietnam, sokkal inkább, mint a többi, huszadik századi vagy bármely más amerikai konfliktus, a munkásosztály háborúja volt. Az embereket a haderők felé terelő intézmények – a sorozás, az iskola és a munkaerőpiac – a munkásosztály gyermekeit a hadseregbe, míg tehetősebb kortársaikat a felsőoktatás felé vezették. A jómódú családokból származó fiatalemberek többsége el tudta lógni a sorozást és nagyon kevesen jelentkeztek önként. Így hát Amerika legnépszerűtlenebb háborúját elsősorban pincérnők, gyári munkások, kaminosofőrök, titkárnők, tűzoltók, ácsok, gondnokok, rendőrtisztek, írnokok, gépészek, bányászok és gazdák gyermekei vívták: olyan emberek, akiknek munkája nemcsak fizikailag megerőltető, de sok esetben fizikailag veszélyes is volt. 1961 és 1972 között évente átlagosan 14 ezer amerikai halt meg ipari balesetek következtében; ugyanennyi katona halt meg Vietnamban 1968 során, mely a legvéresebb esztendő volt. Emellett, a háború idején legalább 100 ezer ember halt meg munkával összefüggő betegségek miatt. A harc valószínűleg rettenetesebb és veszélyesebb, mint a legkeményebb polgári munka, de a társadalmi osztályok felől megközelítve, jelentős hasonlóságokat találunk itt. Mindkét esetben a katonák és munkások végezték el a nemzet »piszkos munkáját« – az egyik csoport külföldön, a másik odahaza –, méghozzá szigorú utasításra, csekély ellenszolgáltatás fejében. Míg a munkásosztálybéli veteránok azelőtt általában büszkék voltak katonai részvételükre az amerikai győzelmi hagyományok szellemében, a vietnami veteránok még ezt sem mondhatták el magukról, és máshol kellett meglelniük büszkeségük forrását. A Vietnamban szolgáló katonák, csakúgy, mint az otthoni melósok, úgy hitték, a nemzet egésze nem vagy alig becsüli meg az ő áldozathozatalukat. Még ha ez nem is minden esetben volt igaz, aligha lehet kételkedni abban, hogy sok tehetős amerikai jobban izgatta volna magát a veszteséglisták miatt, ha az ő fiacskájuk is ott szolgált volna a fronton."

Hát ilyen volt az alapkiképzés...

Összességében és általában a katonák durván fél évet töltöttek el a haderő kötelékében, mielőtt éles bevetésre kerültek volna. A vietnami behajózást az aktuális emberanyag-igényektől függően egy- vagy többhetes eltávozás előzte meg. Az utaztatás többféleképpen történt: egyesekre hosszú hajóút várt, de a többség repülőgépen, civil légitársaságok gépein érkezett. Az első hét adminisztratív és orientációs alkalmakkal telt, illetve mindenki megkapta beosztását, felszerelését, továbbá védőoltásait. Utána elröpítették új alakulatához, ahol megkezdte szolgálatát.

Az 1. gyaloghadosztály Vietnamba érkezése

A fix, 12 vagy 13 hónapos frontszolgálat (előbbi a szárazföldi haderőre, utóbbi a tengerészgyalogságra volt jellemző) kétélű fegyvernek bizonyult. Egyrészt egyéni szemszögből biztató volt, hogy mindenki pontosan tudta, mikor térhet haza. Másrészt viszont az egységek kohézióját kikezdte, hiszen – leszámítva azokat az eseteket, mikor egy teljes dandár vagy hadosztály érkezett az Államokból – egy adott időpontban biztos, hogy tartalmaztak újonc, tapasztaltabb és veterán katonákat is, vagyis az összetétel mindig nagyon vegyes volt. Ez utóbbi a tapasztalatok átadását elvileg elősegíthette volna, de a gyakorlat sok esetben mást mutatott.

Az sem volt szerencsés, hogy a Vietnamban szolgáló csapattisztek csak hat hónapnyi frontszolgálatot kellett, hogy letudjanak, utána jelentkezhettek második lépcsős megbízatásokra. Ez utóbbi elgondolás nyilván azt a célt szolgálta, hogy rövid időn belül minél több tiszt szerezhessen harci tapasztalatokat, ugyanakkor a harcoló alakulatok velük szembeni bizalmát nagyban gyengítette.

Újonnan érkezett tisztek

Az újoncokat általában nem szívlelték a tapasztaltabbak, mivel egyelőre megbízhatatlannak és veszélyesnek tartották őket. A statisztika és a józan ész is azt mutatta, hogy a katona az első hetekben eshet el a legnagyobb valószínűséggel, mivel még nem tanulta meg a gyakorlatban is alkalmazni a legalapvetőbb tudnivalókat, az óvatos és csendes mozgást, a villámgyors fedezékbe vetődést és a többit. A frissen érkezetteket a nem túl előkelő FNG (F*cking New Guy: k*rva kopasz) néven emlegették. Oliver Stone, aki A szakasz című filmjében kiválóan megmutatta ezt az élethelyzetet, egy interjúban is kiemelte, milyen nehéz volt így boldogulni.

“Körülöttem csupa bepöccent figura, én meg próbáltam kimaradni a zűrből, mert újonc voltam, pótlás egy demoralizálódott alakulatban, ahol mindenki csak a hátralevő napjait számlálta. Próbáltam nem feltűnősködni. Tettem a dolgom és befogtam a szám, nehogy kiszúrjon valaki. Ezt jól is tettem, mert pár másik új gyerek nagyon felhúzta őket, és higgyék el nekem, ha még új vagy, a többiek simán kinyírnak. Nem érdekled őket, mert még csak mazsola vagy. Állandóan elővédnek állítanak, és ha nem tudod, mi a pálya, véged van. És ha tényleg ki akarnak tolni veled, kiraknak figyelőszolgálatra, ami iszonyú kísérteties, mert ketten vagytok odakinn, a peremsávon kívül. Az öregkatonák úgy bántak az újakkal, mint a friss hússal: feláldozhatók voltak. Úgy érezted, annak, aki három hónappal régebben van ott, több joga van az élethez, mint neked. Menet közben kellett tanulni: »Itt a bozótvágó, fiacskám, vágd az ösvényt!« Tanulsz, ha tudsz, ha nem, halott vagy. Márpedig az újak sokszor nem húzták sokáig. A többiek nem akartak a közelükben lenni, mert nagyon könnyen aknára léphettek vagy olyan hibát véthettek, amibe ők is belehaltak. Úgy gondoltuk, ha valaki az első pár hetet végigcsinálja, akkor már oké. A túlélésen kívül senkit sem motivált semmi.”

Egy-két hónap után a katona már eleget látott, elég tapasztalatot gyűjtött, hogy nagyobb eséllyel ússza meg épségben: a szakasza ekkorra fogadta be igazán. Ez az állapot nagyjából az utolsó szolgálati hónapja elejéig tartott, ekkor kapta meg a “Short” vagy “Short-timer” titulust. Ebben az időszakban a legtöbb katona teljesítménye már közel sem volt száz százalékos, mivel még óvatosabb lett, még jobban ódzkodott a kockázattól - érthető módon nem akart pont a legvégén fűbe harapni. Az embereikkel törődő parancsnokok általában megoldották, hogy a hamarosan leszerelők erre a pár hétre kevésbé veszélyes beosztást kapjanak valamelyik támaszponton, de olyan bakák is akadtak, akik az utolsó napig a dzsungelt nyűtték és járőrözés közben az ellátmányt hozó helikopter emelte ki őket. A hazatérést jelző napot (DEROS: Date Eligible to Return Overseas) mindenki áhítattal emlegette, és sokan a sisakhuzatukra vagy repeszmellényükre firkált naptár segítségével, esetleg egy faragott boton tartották számon, hogy hány napjuk van hátra addig.

A feliratról és a naptárról látszik, öregkatonáról van szó

A modern hadseregekre jellemző módon egyébként az állomány viszonylag kis része vett részt harccselekményekben, hiszen 70-80 százalékuk támogató szerepkörben szolgált (például tüzérként, sofőrként, szakácsként, stb.). Még így is 76 százalékuk volt kitéve ellenséges tűznek, lévén hogy Vietnamban nemigen voltak frontvonalak, így a gerillaakciók (például aknavetőtűz, orvlövésztűz vagy pokolgépek) bárhol követelhettek áldozatot.

Ők már hazafelé tartanak...

A katonák és tengerészgyalogosok harci szelleme nagy általánosságban az adott időszaktól függött. 1964-től 1968-ig a győzelem tudatában és a világ egyik legjelentősebb hatalmának haderejétől elvárható morállal indultak harcba. A hadműveletek változó eredményessége (vagy eredménytelensége), a Tet-offenzíva lélektani hatása, az elhúzódó konfliktus kilátástalansága és az otthoni háborúellenes hangulat erősödése folytán, továbbá a washingtoni vezetésbe vetett bizalom gyengülése miatt aztán egyre kevesebben hitték, hogy végül célt érnek. A vietnami lakosság velük szemben tapasztalható bizalmatlansága (ahogy sokan megélték: hálátlansága), a helyi kultúra idegensége, illetve a szövetséges dél-vietnami erők hullámzó harci teljesítménye sem hatott rájuk pozitívan. Ahogy múlt az idő, egyre többen kérdőjelezték meg az egész amerikai szerepvállalás értelmét...

“Pár hónap múltán, bár őrültségnek tűnt, de nem mertél következtetéseket levonni, ha azok rettenetes válaszokhoz vezettek. Hogy talán mi, amerikaiak mégsem fehér kalapos, fehér paripás hősök vagyunk. Talán nem is kéne itt lennünk Vietnamban. Talán a nagy semmiért hurcoltam át a seggemet a dzsungelbe. De így sem jutott soha eszembe, hogy letegyem a puskám és abbahagyjam. Ehelyett az ember kifejleszt valamilyen túlélő hozzáállást. Már nem gondolkodsz azon, mit is csinálsz, csak számolod a hátralevő napokat. Tudtam, hogy 395 napig leszek Vietnamban, és ha az utolsó napon is életben leszek még, hazamegyek és elfelejtem az egészet. Így működtem.”
– William Ehrhart

A folytatásban az amerikai harceljárásokról lesz szó.

Forrásjegyzék:
• A Rumour of War (írta: Philip Caputo; Ballantine Books, 1977)
• Armies of The Vietnam War 1962-75 I-II (írta: Philip Katcher; Osprey 1980, 1983)
• Born on the Fourth of July (írta: Ron Kovic; Corgi 1976)
• If I Die In A Combat Zone (írta: Tim O’Brien; Harper Perennial 2006)
• Major Problems in The History of the Vietnam War (szerk: Robert J. McMahon; Houghton Mifflin Company, 2003. 3. kiadás)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerkesztette: Christian G. Appy; Ebury 2008)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• militaryfactory.com