Amerikai haderők Vietnamban 1.
Stratégia és hadrend
A vietnami hadszíntér katonáit bemutató sorozatunkban most az amerikai haderők (azon belül is elsősorban a szárazföldi harcokban bevetett alakulatok) következnek. A szokásos módon öt részen keresztül járjuk körül a hadrendet, a felszerelést, a taktikát és sok más témát.
Az amerikai OSS tisztjei a Viet Minh képviselőivel egy 1945-ös felvételen. A balról a második álló alak nem más, mint Ho Si Minh, az öltönyt és kalapot viselő úr pedig Giap tábornok. Akkor még egészen másképp képzelték az Egyesült Államok szerepét Vietnam függetlenségének kivívásában.
Az amerikai haderők képviselői először 1945-ben jelentek meg Indokínában, mikor is kis létszámban a japánok ellen küzdő Ho Si Minh csapatainak oldalán működtek közre. Ahogy a Kínai Népköztársaság létrejöttével, illetve a koreai háború kitörésével megváltozott a geopolitikai helyzet és Ázsiában is kirajzolódtak a hidegháború frontvonalai, az amerikai tanácsadók és diplomaták már a Vietnam függetlenségéért küzdő Viet Minh ellen fellépő franciák mellett tűntek fel. Már ekkor szóba került, hogy az Egyesült Államok tevőlegesen, katonai erővel is szerepet vállaljon a küzdelemben, végül azonban csak pénzügyi és eszköztámogatással álltak ki a franciák mellett. (Például Dien Bien Phu ostrománál amerikai pilóták is részt vettek az utánpótlás ledobásában; ketten oda is vesztek a művelet során.) A gyarmati uralom megszűnésével a Vietnami Köztársaságban, vagyis Dél-Vietnamban is képviselték magukat. Így tehát a második világháború végétől az újabb vietnami konfliktus elejéig tartó két évtizedben is jelen voltak, bár kis létszámban és – hivatalosan – háttérszerepben (kiképzőként, tanácsadóként, logisztikai szakértőként vagy pilótaként).
Amerikai tanácsadó dél-vietnami katonákkal
Eisenhower elnök fontosnak tartotta, hogy Ázsiában is útját állják a kommunizmus terjeszkedésének, és hangsúlyozta az Egyesült Államok által nyújtott támogatás jelentőségét. Utódja, John F. Kennedy ennek megfelelően kitartott dél-vietnami szövetségeseik mellett, bár az ottani politikai és katonai helyzet egyre aggasztóbbra fordult. Ennek megfelelően folyamatosan nőtt az amerikai katonai tanácsadók száma (míg 1960-ban csak 900 fő szolgált ott, 1963-ban már több, mint 16 ezer). Lyndon Johnsonnak ilyen előzmények után választása sem lehetett volna... Az ő elnöksége alatt szélesedett ki a háború 1964-65-ben, mikor is a Vietkong fokozódó tevékenységétől és az egyre nagyobb számban beszivárgó reguláris észak-vietnami erőktől szorongatott saigoni rezsim megsegítésére harcoló alakulatokat küldött, illetve (részben a Tonkin-öbölbeli incidens hatására) megkezdte Észak-Vietnam bombázását.
Kennedy elnök egy sajtókonferencián
Az amerikai stratégia az évtizedek folytán folyamatosan változott, míg a tanácsadástól eljutottak a vietnamizálás megkezdéséig. Westmoreland tábornok szerint:
"Alapvetően hat különböző stratégiát alkalmaztunk 1954 és 1969 között. Az első a dél-vietnamiak megerősítéséről szólt, mely tanácsadók küldésével, illetve logisztikai, továbbá gazdasági támogatás keretében valósult volna meg, abban a reményben, hogy ez akadályozza és visszafordítja az országban tapasztalható kommunista felforgató erőfeszítéseket. A második egy átfogó stratégia volt Észak-Vietnam fokozatos nyomás alá helyezésére, abban a reményben, hogy rá tudjuk venni a VDK-t a déli felkelés támogatásának beszüntetésére. Ez alapvetően a bombázó hadjáraton alapult. A harmadik amolyan támaszpont-biztosító stratégia volt, mely az északi bombázás kiegészítője is lehetne, ám olyan értelemben újabb fázist jelentett, hogy ez hozta magával az első szárazföldi harcoló alakulataink bevetését, noha csak védekező szerepben. A negyedik afféle enklávé-stratégia volt, mely Dél-Vietnam öt jelentős területének amerikai csapatokkal biztosított védelmét garantálta volna, de a küzdelem nagyját így is a dél-vietnami erőkre hagyta. Az ötödik fokozatos csapatlétszámnövelést vont maga után, hogy maximális nyomást gyakorolhassunk a déli kommunista infrastruktúrára és erőkre, külön hangsúllyal a pacifikálásra és a nemzetépítésre, kiterjesztve a saigoni kormányzat befolyását a déli lakosságra, közben pedig légi és tengeri erőinkkel még nagyobb nyomást helyezve Észak-Vietnamra. A politikai cél az ellenfél tárgyalóasztalhoz kényszerítése volt. Az utolsó stratégia a dél-vietnami erők maximális létszámnövelését, a teljes Dél-Vietnamra kiterjedő pacifikálás fokozását és egy életképes nemzet megalapozását célozta meg, kiegészülve a fokozatos csapatkivonással, tárgyalások folytatásával vagy anélkül."
Westmoreland tábornok két amerikai tanácsadó tiszttel. A középen álló, medvetermetű őrnagyből később szintén négycsillagos tábornok lesz: Norman Schwarzkopfnak hívják.
Összegezve a fentieket, az amerikai beavatkozás átfogó célja a Vietnami Köztársaság belső biztonságának kivívása volt, hogy létrejöhessen egy stabil és önálló déli kormányzat, melynek nem kell tartania a Nemzeti Felszabadítási Front (vagyis a Vietkong) gerilláinak fegyveres, propaganda- és terrortevékenységétől, illetve az észak-vietnami reguláris erők beszivárgásától, továbbá Hanoi egyesítési törekvéseitől. Mindezt nagy vonalakban háromféle módon próbálták elérni 1964 és 1973 között, tehát az "amerikai háború" éveiben:
- szárazföldi, vízi és légi hadműveletek vezetése Dél-Vietnam területén az oda beszivárgó vagy ott működő kommunista erők felmorzsolására, illetve a dél-vietnami erők katonai támogatása
- „nemzetépítő” törekvések támogatása, ideértve a lakosság biztosítását és életszínvonalának növelését (egészségügyi ellátással, építkezésekkel, közműfejlesztéssel)
- légi és tengerészeti hadműveletek Észak-Vietnam ellen, hogy a hanoi vezetés ezáltal beszüntesse a déli kommunista tevékenység támogatását
Annak, hogy a fent említett célok elérése miért nem volt számukra könnyű vagy lehetséges, több oka volt.
- A Fehér Ház nem rendelkezett megbízható délkelet-ázsiai szakértőkkel, így sokkal inkább a kommunizmus terjedését látták megvalósulni, mintsem egy nacionalista törekvés kiteljesedését. Washington ezenfelül jó ideig lebecsülte Észak-Vietnam elszántságát, és túlbecsülte Dél-Vietnam képességeit.
- Túlnyomórészt hagyományos taktikával küzdő erőket vetettek felkeléselfojtó akciókban, katonáik pedig gyökeresen eltérő kultúrájú emberek ellen és érdekében voltak kénytelenek harcolni.
- A helyi lakosság nagy része bizalmatlanul állt hozzájuk (részben mert a francia gyarmatosítók utódait látták bennük, részben mert nehezményezték a civilekkel szembeni bánásmódjukat), vagy éppenséggel egyenesen húzott a másik oldal felé, ami többek között a dél-vietnami kormányzat népszerűtlenségének volt köszönhető.
- Az amerikai stratégia eredményességét frontvonalak vagy elfoglalandó területek híján leginkább az ellenséges halottak száma révén mérték a Pentagon elemzői. A hullaszámlálás azonban több szempontból sem bizonyult megbízhatónak, ráadásul hozzájárult a háborúellenes hangulat erősödéséhez. Az észak-vietnami vezetés egyébként is ügyelt arra, hogy veszteségeiket mindig az elfogadható szint alatt tartsák, mivel ők is tisztában voltak vele, hogy hosszú éveken át fog majd tartani a háború.
- A mérhető eredmények híján egy idő után mind az otthoni lakosság, mind a katonák kilátástalannak látták a háborút. Az amerikai hátország így fokozatosan szembekerült a háborús politikával: erkölcstelennek tartották a saigoni rezsim támogatását és az alkalmazott módszerek egy részét, megkérdőjelezték a konfliktus célját, egyre érzékenyebben reagáltak az amerikai veszteségekre, illetve hatott rájuk a médiában szintén fokozódó háborúellenes hangvétel.
- A hagyományos katonai műveleteket korlátozta a tény, hogy az észak-vietnami erők nagyban támaszkodtak laoszi és kambodzsai támaszpontjaikra, ahova az amerikaiak (egyetlen esetet leszámítva) hivatalosan nem merészkedhettek át.
Szervezeti oldalról is érdemes megvizsgálni a Dél-Vietnamban állomásozó amerikai kontingenst, melynek parancsnoksága az évek során több nevet is viselt.
A MAAG (Military Assistance Advisory Group: Katonai Segítségnyújtási Tanácsadó Csoport) 1950 végén érkezett Indokínába, akkor még a francia erők támogatására. A formáció a francia vereség után is a régióban maradt és MAAG Vietnam néven 1955-től Dél-Vietnamban állomásozott. A helyi elnök, Diem egyfelől támaszkodott rájuk, másfelől viszont el akarta kerülni, hogy a számára oly fontos hadsereg felett túlságosan nagy befolyásra tegyenek szert. Közben az Egyesült Államok persze komoly gazdasági és katonai támogatást nyújtott rezsimjének.
1962 elején hozták létre a MACV-t (Military Assistance Command Vietnam: Vietnami Katonai Segítségnyújtási Parancsnokság; kiejtésben egyszerűen “mekví”), mely eleinte a MAAG alárendeltségében működött és a kontingens, illetve a dél-vietnami kormány közötti kapcsolattartásért volt felelős. 1964 tavaszán azonban átszervezték és onnantól fogva a Vietnamban szolgáló valamennyi szárazföldi amerikai alakulat ez alá tartozott. Eredendő gyengesége volt, hogy nem önálló parancsnokságként működött közvetlenül a hadügy, illetve az elnök keze alatt, hanem végig a csendes-óceáni főparancsnok alárendeltségében maradt. Hatásköre kiterjedt a dél-vietnami és laoszi légi tevékenységre is, de a dél-vietnami és a legtöbb szövetséges alakulat vezetésére, a CIA-akciókra és az Észak-Vietnam elleni bombázó hadjáratra már nem. (A MACV a Dél-Kínai-tengeren hajózó repülőgép-hordozókról is kérhetett légi támogatást, de az már a 7. flottához tartozott, a Thaiföldről átrepülő B-52-es bombázók pedig a Washingtonban székelő Hadászati Légi Parancsnoksághoz.) 1973 márciusáig, vagyis az amerikai háború hivatalos végéig létezett.
Gyalogság és helikopterek bevetés előtt
Az 1965-től bevetett amerikai alakulatok nagy általánosságban zászlóalj-, ezred-, hadosztály- vagy dandárszintű egységeket foglaltak magukba, elsősorban a szárazföldi haderő és a tengerészgyalogság részéről, de a többi amerikai fegyvernem is képviseltette magát ebben a konfliktusban, így a légierő, a haditengerészet, sőt a parti őrség is. A kontingens szervezeti felépítése meglehetősen bonyolultnak tűnhet elsőre, részben, mert strukturálisan az egyes fegyvernemek is eltértek. Most csak röviden és áttekintő jelleggel írok erről.
A szárazföldi haderő esetében egyrészt létezett egy helyi főparancsnokság, mely a USARV (United States Army Republic of Vietnam, vagyis az amerikai hadsereg vietnami alakulatai) nevet kapta. Ezen belül egy hadtest (XXIV. hadtest) és két hadtesterejű formáció működött (utóbbiak "1-2 Field Force" – talán a tábori hadtest megjelölést használhatnánk rájuk – néven találhatók meg a hadrendben; ezt az elnevezést azért kapták, hogy ne lehessen őket összekeverni a dél-vietnami katonai régiókat jelző I-IV. hadtestekkel). Ezeken belül hadosztályok, önálló dandárok és zászlóaljak, ritkábban ezredek vagy ezeknek megfelelő erejű, de más alakulati besorolással rendelkező egységek szolgáltak. A könnyűpáncélos és a légimozgékonyságú századok ("squadron") például zászlóaljerejűek voltak, míg a tüzérség századerejű egységei ütegnek ("battery") minősültek, de ott volt még az ezredszintű csoport ("group"), mely általában támogató szerepet töltött be és az adott feladatnak megfelelő alegységekből állt össze. A hadosztályok többnyire dandárokból, azok pedig ezredekből és zászlóaljakból, illetve támogató alakulatokból (szállítók, híradók, műszakiak, katonai rendészek, stb.) álltak. Dél-Vietnam egész területén bevetették őket.
A tengerészgyalogság vietnami kontingense eleinte a 9. expedíciós (később partraszálló) dandár, majd a III. tengerészgyalogos kétéltű alakulat ("III Marine Amphibious Force") nevet viselte. Összetétele változott az évek során és 1969-ben volt a legnagyobb: két hadosztály, egy repülőwing és egyéb alegységek alkották. A hadosztályok gyalogos és tüzérségi ezredekből álltak, de páncélos zászlóaljakat, felderítőket, kétéltű szállókat, műszakiakat és más egységeket is hozzájuk kapcsoltak. Elsősorban Dél-Vietnam északi régiójában (az I. hadtest műveleti területén) szolgáltak.
A légierő Vietnamban szolgáló alakulatai nagyobbrészt a 7. légi hadsereghez tartoztak, a Thaiföldről átrepülő egységek pedig a 13. légi hadsereghez. Repülőgépeik nemcsak a Vietnami Köztársaság, hanem Laosz és Észak-Vietnam felett is bevetésre kerültek.
A haditengerészet ezen térségben működő alakulatai egyrész a Dél-kínai-tengeren hajózó flottegységekből álltak, melyekről az Észak-Vietnam elleni légi csapásokban részt vevő repülőgépek operáltak, másrészt a Dél-Vietnamban működő folyami és partközeli vízeken bevetett alakulatokból (köztük az amerikai parti őrség egyik századából), melyek nem egyszer szorosan együttműködtek a szárazföldi haderővel, illetve a tengerészgyalogsággal. Ez utóbbi műveletek célja az volt, hogy ellenőrizzék a civil és akadályozzák az ellenséges vízi forgalmat, illetve, hogy a folyóágak mentén és mocsarakban indítandó harctevékenység során szállító és támogató funkcióban közreműködjenek, továbbá, hogy az Észak-Vietnamból tengeri úton érkező utánpótlást elfogják.
Az amerikai egységek a dél-vietnami katonai körzetek szerint kaptak külön parancsnokságot: az északi régióban, vagyis az I. hadtest területén a III. tengerészgyalogos kétéltű alakulat, a II. hadtestnél az 1. tábori hadtest, a III. hadtestnél a 2. tábori hadtest állomásozott. A legdélebbi részeken, a Mekong-deltában a kis létszámú amerikai erők a IV. hadtest dél-vietnami parancsnoka mellé beosztott rangidős tanácsadó alá tartoztak.
Az 1968-ig folyamatosan növekvő létszámú kontingens egyre komolyabb hadműveleteket hajtott végre Dél-Vietnamban, de változó eredményességgel. A ’68-as Tet-offenzíva hatására, illetve a vietnamizálás megkezdése után lassan megindult a csapatkivonás. 1972 elejére a legtöbb harcoló szárazföldi alakulat elhagyta Vietnam földjét, 1973 tavaszán pedig hivatalosan is véget ért a katonai részvétel. Az utolsó amerikaiak azonban csak 1975 áprilisában, Saigon elestével távoztak az országból.
A 9. gyaloghadosztály hazainduló katonái
Fennállásuk alatt a vietnami konfliktus tette leginkább próbára az amerikai haderőket. A nagy létszámú, komoly logisztikai háttérrel és elsöprő tűzerővel rendelkező kontingens végső soron végig védelembe kényszerülve harcolt, mivel a Fehér Ház politikai okokból (elsősorban Kína és a Szovjetunió beavatkozásától tartva) soha nem engedélyezte a szárazföldi háború kiterjesztését a határon túli területekre. A "korlátozott háború" elméletéhez ragaszkodtak azok a politikusok, akik a kubai rakétaválság idején egyszer már nagyon közel kerültek a globális atomháborúhoz. Emiatt viszont csak kis lépésekben merték a katonai szerepvállalást kiterjeszteni, végig szigorú politikai kontroll alatt tartva, de sokszor határozott utasítások nélkül hagyva a hadvezetést. George C. Herring szerint ez "stratégiai vákumot okozott, illetve zavart a taktikai szinten és mikromenedzsmentet valódi irányítás helyett".
"A vietnami konfliktus hadüzenet nélküli és korlátozott háború volt; korlátozott célokkal, korlátozott eszközökkel vívtuk egy nem hagyományos ellenséggel szemben, a nyilvánosság korlátozott támogatása mellett. Történelmünk leghosszabb háborújaként ez volt a legszélesebb körben tudósított és a közönség számára a leginkább szem előtt levő – ugyanakkor a legkevésbé érthető. Nem egyszerűen katonai összecsapás volt; ideológiai, gazdasági, lélektani, politikai és nemzetépítő problémákkal is szembesültünk. Országunk délkelet-ázsiai részvétele érzékeny ellentmondásokhoz vezetett a közvéleményben, így pedig politikai kérdéssé vált. Ez az új és fájdalmas tapasztalat tanulságokkal szolgálhat nemzetünknek, kormányzatunknak, a sajtónak és katonáinknak."
– William Westmoreland tábornok
Nem épp történészhez méltó, de a háború története iránt érdeklődők számára igen fontos kérdés: vajon milyen más stratégiához nyúlhatott volna az amerikai hadvezetés?
Bruce Palmer tábornok, aki Vietnamban hadtest-parancsnok, majd a USARV parancsnoka, később pedig vezérkari főnök volt, utólag azt állítja, hogy a megoldást egyrészt kiterjesztett tengeri blokád, másrészt a demilitarizált övezet mentén (Laoszon át a thai határig) indított átfogó támadássorozat jelentette volna, és csak ezután lett volna szabad stratégiai és taktikai szinten védelembe menni. Szerinte ez megvalósítható lett volna az észak-vietnami területekre való betörés és a kínai vezetés felmérgesítése nélkül, méghozzá kevesebb élőerővel, mint amennyit végső soron bevetettek Vietnamban. Számításai alapján nyolc hadosztály (ebből kettő dél-vietnami, kettő dél-koreai és négy amerikai) elegendő lett volna a már említett védvonal tartására, további egyet-egyet pedig Saigon körzetében, illetve a Vietnami-középhegységben állomásoztatott volna; a kétéltű hadviselésre képes tengerészgyalogos alakulatokat a demilitarizált övezet közelében tartotta volna ugrásra készen, hogy ezzel fenyegesse és kényszerítse defenzívába a demilitarizált övezetben felvonuló észak-vietnami erőket. Mindez elvágta volna a Vietkong számára küldött utánpótlás útját, így a gerillák máris jóval nehezebb helyzetbe kerültek volna, továbbá az északi reguláris erők nyomasztó katonai jelenlétével sem kellett volna számolnia a dél-vietnami kormányzatnak... llyesféle elméletekből persze több is akad és utóbb lehetetlen ezek működőképességét bizonyítani.
A washingtoni emlékművön a Vietnamban elesett
és eltűnt amerikaiak neve olvasható
A vietnami beavatkozás során 58.220 amerikai vesztette életét vagy tűnt el (ebből durván 47 ezer fő halt meg ellenséges tevékenységből kifolyólag), illetve körülbelül 303.300 fő sebesült meg (nagyjából a fele, vagyis 153 ezer volt ebből a súlyos sebesült). Egyébként 1968-ban szenvedték el a legkomolyabb egy évre eső veszteséget, amikor csaknem 17 ezer halottat számoltak el (ez az összes amerikai halott 29 százaléka). A hadügyminisztérium jelentése szerint az Egyesült Államoknak egyébként 168 milliárd dollárjába került a vietnami részvétel (ebből 111 milliárd a katonai kiadásokra, 28,5 milliárd pedig a saigoni kormányzat gazdasági és katonai támogatására ment) – ez mai árfolyamon körülbelül 1,2 billió dollárt jelent.
Év | Amerikai csapatlétszám | Amerikai halottak száma |
1959 | 760 fő | 4 fő |
1960 | 900 fő | 5 fő |
1961 | 3205 fő | 16 fő |
1962 | 11.300 fő | 53 fő |
1963 | 16.300 fő | 122 fő |
1964 | 23.300 fő | 216 fő |
1965 | 184.300 fő | 1.928 fő |
1966 | 385.300 fő | 6.350 fő |
1967 | 485.600 fő | 11.363 fő |
1968 | 536.100 fő | 16.899 fő |
1969 | 475.200 fő | 11.780 fő |
1970 | 334.600 fő | 6.173 fő |
1971 | 156.800 fő | 2.414 fő |
1972 | 24.200 fő | 759 fő |
1973 | 50 fő | 68 fő |
A cikksorozat következő részének témája a személyi állomány és a kiképzés lesz.
Ha tetszett a poszt, kérlek, lájkold a cikket, illetve
ha szeretnél még a témáról olvasni, a blogot. Köszönöm.
Forrásjegyzék:
• Armies of The Vietnam War 1962-75 I-II (írta: Philip Katcher; Osprey 1980, 1983)
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• Az Egyesült Államok külpolitikájának története (írta: Magyarics Tamás; Antall József Tudásközpont 2014)
• Major Problems in The History of the Vietnam War (szerk: Robert J. McMahon; Houghton Mifflin Company, 2003. 3. kiadás)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
• www.americanwarlibrary.com/vietnam/vwatl.htm
• www.archives.gov/research/military/vietnam-war/casualty-statistics