A csapatnöveléstől a vietnamizálásig

A Tet-offenzíva politikai következményei

Míg katonai oldalról a Tet-offenzíva egyértelmű kommunista vereséget hozott, politikai és lélektani oldalról megágyazott az amerikai kivonulásnak. Johnson elnöknek és stábjának azokban a hetekben számos nehéz döntést kellett meghozniuk.

Ahogy már említettem, Westmoreland tábornok 206 ezer további katonát kért Washingtontól, ez pedig legalább annyira politikai kérdés volt, mint katonai. Az említett létszám túlságosan magas volt Johnson elnök számára egy olyan helyzetben, melyben a háború támogatottsága rohamosan csökkent – főleg a választások évében. Közben, február harmadik hetében az amerikai haderő elszenvedte addigi legmagasabb heti veszteségét: 543 halottat és 2547 sebesültet. Ugyanebben a hónapban a sorozóbizottság 48 ezer embert hívott be.

clark_clifford.jpg

Az új hadügyminiszter Clark Clifford lett

Az új védelmi miniszter (Robert S. McNamara után, aki nemsokára átvette a Világbank elnöki székét) március 1-jével Clark Clifford lett, aki Dél-Vietnamba utazott, hogy személyesen győződjön meg a helyzetről. A fegyveres erők vezetőinek (Westmoreland tábornok, Sharp tengernagy és Wheeler tábornok) egymásnak ellentmondó véleményei feldühítették, mivel mindegyikük más stratégiát javasolt. Egy megbeszélésen pedig azzal kellett szembesülnie, hogy legtöbb kérdésére saját szakembereik sem tudnak válaszolni:

„200 ezer további katona elegendő lenne-e? A válaszok alapján nem tűnt biztosnak.
Ha nem, még mennyire lenne szükség és mikor? Nem lehetett tudni.
Mivel járna további 200 ezer fő Vietnamba küldése? Durván 280 ezer főt kellene behívni, ki kellene terjeszteni a sorozást és növelni kellene a haderők jelenlegi tagjainak szolgálati idejét.
Az ellenség meg tudná erre növelni saját csapatlétszámát? Igen, és valószínűleg meg is teszik.
Mi a becsült költsége a fentieknek? Az előzetes számítások alapján 2 milliárd dollár a költségvetési év fennmaradó négy hónapjában és 10-12 milliárd az 1968. július 1-től kezdődő új évben.
Milyen hatása lenne ennek a gazdaságra? Olyan jelentős, hogy hitelkorlátozásokra, adóemelésre, sőt bér- és árkontrollra van kilátás. A fizetési mérleg évente legalább félmilliárd dollárral romlana.
A bombázás véget vethetne-e a háborúnak? Önmagában nem. Súlyos ember- és anyagveszteségeket okoz, de a bombázó hadjárat önmagában nem működik.
A bombázások fokozása csökkentheti az amerikai emberveszteséget? Ha igen, akkor is csak csekély mértékben. Emberveszteségünket a délen folyó szárazföldi háború okozza. Máris több bombát dobtunk le, mint a második világháború csataterein összesen. A becslések szerint 1967-ben 90 ezer észak-vietnami szivárgott be Dél-Vietnamba. 1968 első heteiben, háromszor vagy négyszer annyian érkeztek, mint egy évvel korábban, annak ellenére, hogy súlyos bombatámadásokkal igyekeztünk ezt akadályozni.
Mikor megkértem, mutassák meg, milyen katonai tervük van a vietnami győzelemre, azt válaszolták, nincs ilyen terv."

Nemcsak Clifford kérdőjelezte meg a Pentagon kijelentéseinek hihetőségét. Arthur Goldberg, akkori ENSZ-nagykövet, egy megbeszélésen rámutatott, hogy a katonai számítások enyhén szólva sem mindig pontosak.

"A katonatiszt az értekezlet elején bejelentette, hogy az ellenség 45 ezer halottat vesztett a Tet-offenzíva során.
Mekkora volt az ellenség létszáma az offenzíva kezdetén? – kérdezte Goldberg.
160 és 175 ezer fő között, jött a válasz.
Mekkora a halottak és a sebesültek aránya? – kérdezte Goldberg.
Számításunk szerint három és fél az egyhez, válaszolta a tiszt.
Nos, ha ez igaz, akkor mostanra nem maradt harcképes emberük a csatatéren, mondta Goldberg.
Hosszú és súlyos csönd telepedett a teremre."

A katonai helyzet mellett Cliffordot a közvélemény nyugtalansága is aggasztotta. Március 4-én ezért beterjesztette javaslatait az elnöknek. A körútján tapasztaltakra hivatkozva kijelentette, hogy további erők Vietnamba küldése nem garantálja a katonai győzelmet, éppen ezért nem javasolja bevetésüket. Ezenkívül bizalmas jelentéseket idézett, melyek szerint a Vietkong erőinek létszáma kétszerese az előzőleg becsült adatnak, továbbá a pacifikálási program a legtöbb déli tartományban kudarccal végződött. Javasolta, hogy az amerikai alakulatokat vonják vissza a tengerparti támaszpontokra és figyelmeztessék a dél-vietnami kormányt, hogy az amerikai segítségnyújtás a jövőben az ő katonai és politikai teljesítményük függvénye lesz, így rákényszerítve a Vietnami Köztársaságot a háború terhének átvételére és Thieu elnököt kabinetjének kibővítésére.

lbj_w_clifford.jpg

Clifford Johnsonnal tárgyal

Az amerikai szenátus több tagja is – köztük Robert Kennedy és Mike Mansfield – hangot adott azon véleményének, hogy nem szabad újabb csapatokat Vietnamba küldeni. Addigra ők is belefáradtak a háborúba és tudták, hogy egy ilyen intézkedés mind az anyaországban, mind az egész földön gyengítené az amerikai haderőt. 1968 elején az Egyesült Államok területén az egyetlen harckész alakulat a 82. légideszant-hadosztály volt, egyharmadnyi létszámmal, továbbá három másik, NATO-megbízatásokra kijelölt hadosztály. A tartalékosok és a Nemzeti Gárda bevetése túl sok katonát vont volna el az Államokból, a sorozás kiterjesztése pedig politikai bonyodalmakhoz vezetett volna. Végül arra a döntésre jutottak a Fehér Házban, hogy 98 ezer (később ezt 62 ezerre módosították) embert hívnak be. A sajtó ezt úgy verte nagydobra, hogy „újabb 98 ezer katonát küldenek Vietnamba”, holott ezen létszám nagyobb részét az otthoni stratégiai tartalékba szánták, amelyet a délkelet-ázsiai igények addigra igencsak kiapasztottak.

Robert Kennedy is a békéért kampányolt

Ez utóbbira azért is szükség volt, mert mindeközben más külpolitikai nehézségekkel is foglalkozni kellett. A USS Pueblo felderítőhajót január 23-án észak-koreai vizeken elfogták, 80 főnyi legénységgel a fedélzeten (akik aztán 11 hónapot töltöttek fogságban), de a dél-koreai elnök elleni merényletkísérlet is súlyosbította a helyzetet, így számolni kellett egy esetleges háború kirobbanásával, illetve a Vietnamban állomásozó dél-koreai erők hazarendelésével. A feszültség egyre nőtt Nyugat-Berlinben és a Közel-Keleten is, így tehát bármikor szükségessé válhatott amerikai erők bevetése az említett térségekben. A Fehér Ház még 1967 augusztusában az ausztrálokat, a thaiföldieket és a dél-koreaiakat kérte további alakulatok bevetésére, de a fenti országok egyike sem volt hajlandó vietnami csapataik létszámnövelésére.

A háború nem kímélte az amerikai gazdaságot sem. Az egyre növekvő hadikiadások fedezésére megjósolt összeget (a már említett 98 ezer fő behívása például másfél év alatt 7 milliárd dollárt igényelt volna) és az utolsó negyedév 7 milliárd dolláros deficitjét látva, Johnson elnök még januárban felvetette az adóemelés lehetőségét a kongresszusnak. Az infláció tépte dollár gyengülő értéke folytán az európai bankok visszavonták aranykészleteiket az Egyesült Államokból. Mindez nemcsak az amerikai gazdaságot, hanem az ország világgazdaságban betöltött helyét is veszélyeztette.

A hírek végül kiszivárogtak a sajtó felé, s a Times márciusi 10-i számának első oldalán tett említést Westmoreland 206 ezer fővel kapcsolatos tervéről. Az amerikai közvélemény feldühödött, mivel nem értették, miért kér a tábornok újabb csapatokat, ha a Tet-offenzíva súlyos kommunista vereség volt? Most azt gondolták, Westmoreland vagy tudatosan vezette őket félre, vagy rosszul ítélte meg a harctéri helyzetet, és a francia Henri Navarre tábornokhoz kezdték hasonlítani, akinek hibás helyzetfelismerése vezetetett országának indokínai vereségéhez 14 évvel korábban.

robert_kennedy_on_campaing.jpg

Robert Kennedyt kampánykörútján tömegek üdvözölték

A kongresszus reakciója a közvéleményéhez volt hasonlatos. Március 19-én 139 képviselő kiadott egy határozatot, melyben a Fehér Ház Vietnam-politikájának felülbírálását kérte. Johnson elnök nyilvánvaló okokból vonakodott a saját maga és elődei által követett politikát feladni, és elismételte korábbi kijelentését: „Eleget kell tennünk kötelezettségeinknek Vietnamban és szerte a világon. Győzni fogunk!” Egyik tanácsadója, James L. Rowe aztán elmagyarázta az elnöknek, hogy a fő kérdés immár nem az, hogyan lehet megnyerni a háborút, hanem, hogy lehet kijutni belőle. Közben Eugene McCarthy és Robert Kennedy szenátorok – az 1968-as év új elnökjelöltjei – népszerűsége nőtt, míg Johnsoné 26%-ra csökkent. (1968. március 12-én, a New Hampshire-i elnökjelölő-gyűlésen McCarthy alig 300 szavazattal kapott kevesebbet, mint Johnson.) A vietnami kérdés temrészetesen döntő fontosságú volt a kampányban.

eugene_mccarthy_campaign.jpg

Eugene McCarthy szenátor szólal fel egy nagygyűlésen

Clifford, hogy meggyőzze az elnököt a háború fokozatos leállításának és az észak-vietnami bombázás részleges megállításának szükségességéről, március 25-én megbeszélésre hívta Johnson magántanácsadóit, a tizennégy „bölcset” (Dean Acheson, George Ball, McGeorge Bundy, Douglas Dillon, Arthur Dean, John McCloy, Omar Bradley, Robert Murphy, Abe Fortas, Arthur Goldberg, Maxwell Taylor, Matthew Ridgeway, Cyrus Vance and Henry Cabot Lodge). Az elnöknek szembesülnie kellett azzal, hogy négyüket leszámítva, már egyikük sem támogatja a háború folytatását. Johnson hite alapjaiban rendült meg, s úgy találta, „leginkább saját magunk tehettünk morálunk hanyatlásáról és nem az ellenséges haderők. Önmagunkra mértünk vereséget.”

lbjs_grandson_patrick.jpg

Napsugár a viharfelhők közül: Johnson és Westmoreland beszélgetését az elnök unokája, Patrick szakította meg. Valószínűleg senki nem bánta...

Az Egyesült Államok elnöke végre rádöbbent, hogy felül kell bírálnia háborús politikáját, béketárgyalásokat kell kezdeményeznie és meg kell tagadnia Westmoreland kérését. Ezért 1968. március 31-én Johnson elnök televíziós felszólalásában bejelentette, hogy a 17. és a 20. szélességi kör között beszünteti Észak-Vietnam bombázását, és béketárgyalások megkezdését indítványozza. Hozzátette, hogy mindössze 13500 további katonát küld Vietnamba. Ezenkívül azt is bejelentette, hogy nem fogja elnöknek jelöltetni magát 1968-ban, hogy minden energiáját a béke megteremtésének szentelhesse. Az Egyesült Államok vietnami politikájában ez egyértelmű fordulópontot jelentett.

"Készek vagyunk a béketárgyalások azonnali megkezdésére. Ma este, abban a reményben, hogy ennek nyomán hamarosan tárgyalások kezdődnek, megteszem az első lépést a konfliktus lezárása felé. […] Ma este utasítottam légi és tengeri erőinket, hogy szüntessék be az Észak-Vietnam elleni támadásokat, kivéve a demilitarizált övezettől északra eső területet, ahol az ellenséges csapatösszevonások közvetlen fenyegetést jelentenek a szövetséges erőkre nézve…"

Az elnök azon kijelentése, hogy nem fogadja el az újabb jelölést, hatalmas meglepetést okozott. Kissinger szerint a második világháború óta ez volt a legvégzetesebb döntés, amit amerikai elnök hozott: ha Johnson nem adja fel, visszanyerhette volna a közvélemény támogatását azzal, hogy jövőbeli programjának központi kérdéséve teszi Vietnamot. Így, hogy kilépett, legalább annyit meg kellett volna tennie, hogy nagyobb nyomást gyakorol Hanoira, hogy legalább kedvezőbb politikai helyzetet hagyjon utódjára – ez pedig igen lényeges volt, mivel még mindig nem adta fel az önálló Dél-Vietnam gondolatát.

lbj_wont_run.jpg

"Johnson nem indul"

Johnson kiugrásának fő oka az lehetett, hogy fokozatosan elvesztette hitelét és a közvélemény támogatását, mivel az egész amerikai nemzet elégedetlensége rázúdult. Minthogy a háború lefoglalta, nem maradt ereje társadalmi programjának (az úgynevezett „The Great Society”) megvalósítására, melynek eredeti célja a belföldi szegénység felszámolása lett volna. Emellett az amerikai nemzet megosztottsága is aggasztotta, csakúgy, mint gyengülő egészségi állapota. Lemondását a kudarc bevallásaként is lehetne értelmezni, sokan mégis úgy vélték, csak azért tett ilyet, hogy némi támogatáshoz jusson. Johnson azonban visszautasította az ilyen célzásokat és kijelentette, egyszerűen azt teszi, amit helyesnek tart. Lehetséges persze, hogy elsődleges célja nem az volt, hogy tárgyalásokba kezdjen Hanoijal, hanem, hogy csökkentse a belföldi feszültséget. Ellenfelei most ünnepeltek: a bostoni egyetem diákjai például örömükben menetet szerveztek. Közben a demokraták és a republikánusok között fokozódott a verseny az elnöki székért: most, hogy Johnson távozni készült, a jelöltek esélyei megnőttek.

Bár az észak-vietnami és szovjet megfontolásokról és reakciókról elenyésző mennyiségű forrás szól, érdemes Joseph Pozsgai egyik következtetését megemlíteni, aki rámutat, hogy: 

„Az a politikai válság, amelyet a Tet-offenzíva indított el Washingtonban, sokkal fontosabbnak bizonyult Hanoi és Moszkva számára, mint a dél-vietnami katonai helyzet.”

A történész szerint a szovjet vezetés előzőleg áldását adta az offenzívára, ezt támasztja alá többek között a hagyományosabb taktika alkalmazása, mely teljes mértékben szembement a korábbi gerilla-harcászattal, illetve a hagyományos, de óvatosabb katonai megoldásokkal, és ezáltal komoly veszteségeket okozott a kommunista oldalon. Pozsgai úgy véli, a Kreml tisztában volt azzal, hogy ilyen jellegű összecsapásokban a másik oldal fog felülkerekedni, ez pedig hosszú távon a tárgyalásos rendezés felé kényszeríti Hanoit, ugyanakkor viszont az amerikai közvéleményt is komolyan befolyásolhatja majd. Ha valóban ez volt a helyzet, akkor elégedetten dörzsölhették a tenyerüket… Ezidőtájt ugyanis Moszkva már határozottan támogatta a vietnami háború lezárását (ne feledjük, milyen komoly pénzösszegeket emésztett fel az Észak-Vietnamnak nyújtott katonai és gazdasági segítségnyújtás), ugyanakkor biztosítani akarta pozícióját Hanoiban és nem akarta, hogy Peking befolyása növekedjen. 

Az Egyesült Államok és Észak-Vietnam képviselői, a veterán diplomata Averell Harriman, illetve Xuan Thuy vezetésével végül Párizsban találkoztak, és a megbeszélések május 13-án indultak. Az amerikaiak a bombázások beszüntetéséért cserébe az észak-vietnami csapatok délről való kivonását követelték. A hanoi megbízottak viszont kijelentették, hogy soha sem adják fel a két ország egyesítését célzó törekvéseiket, Dél-Vietnam felszabadítását, így hát csapataikat sem fogják visszavonni onnan. Ahhoz is ragaszkodtak, hogy a dél-vietnami kormányzatban kapjanak helyet a Nemzeti Felszabadítási Front képviselői.

 Híradás a béketárgyalások megkezdéséről

Nem kevésbé fontos kérdés volt a Nemzeti Felszabadítási Front és a Vietnami Köztársaság részvétele a békekonferencián, mivel Thieu elnök sokáig hangoztatta, hogy soha nem ülne le a Vietkonggal egy asztalhoz; a négyoldalú tárgyalások végül csak 1968. november 26-án kezdődtek meg.

„Még soha nem hallottam két nemzetet ilyen illemtudóan átkozni egymást.”
– Amerikai diplomata a párizsi béketárgyalásról

George Herring azt állítja, hogy a tárgyalás Észak-Vietnam stratégiájának része volt, célja pedig a bombázások beszüntetésének elérése, az amerikaiak háborúellenes érzelmeinek felgerjesztése és az amerikai–dél-vietnami kapcsolatok meggyengítése volt. Ugyanakkor Walter Isaacson és más történészek úgy tartják, hogy több mint negyvenévi harc után a kommunisták nem is szándékozták a háborút tárgyalásos úton lezárni. Ezt támasztja alá az a tény, hogy május 5-én Dél-Vietnamban megindult a „mini-Tet” vagy „második Tet” néven ismert kommunista offenzíva, amely a hónap végéig tartott, de többnyire csak katonai támaszpontok és városok elleni rakéta- és aknavető-támadásokból állt. Valószínűleg egyfajta erődemonstráció volt ez, mely harckészségüket volt hivatott hangsúlyozni a konferencia résztvevői előtt, de katonai vagy politikai eredményt nem hozott.

196805_tet_ii_saigon.jpg

Amerikai erők harcolnak Saigonban a "mini-Tet" során,
1968 májusának elején

A „mini-Tet” befejezése után nagyszámú észak-vietnami egységet vontak ki Dél-Vietnamból. Averell Harriman, aki mindezt az északiak a háború lezárására irányuló cselekvéseként értelmezte, arra kérte az elnököt, hogy mindenfajta bombázást szüntessen be, ám a Pentagon ezt visszautasította, mondván, az ellenséges csapatkivonás valójában egy közelgő offenzívát jelez, és a bombázások beszüntetése veszélyeztetné az amerikai erők biztonságát. Így hát Johnson nem fogadta el a javaslatot. Ahogy teltek-múltak a hetek, az elnököt egyre jobban felmérgesítette a tárgyalások eredménytelensége, s július 31-én újabb katonai lépésekkel fenyegette meg Észak-Vietnamot.

Közben közös amerikai és dél-vietnami csapatokat felvonultató műveletek kezdődtek, például Saigonnál, ahol 100 ezer szövetséges katonát vetettek be. Ezenfelül felgyorsították a pacifikálási program ütemét a legfontosabb területeken, és nagyszámú amerikai, valamint dél-vietnami egységeket kötöttek le ilyen célú műveletekre. A Chieu Hoi-programot is fokozták, s végül a Vietkong infrastruktúrájának meggyengítését célzó Phoenix-program is útjára indult.

time_cover_abrams.jpg

A Vietnamban állomásozó amerikai erők
új főparancsnoka a Time címoldalán

46 hónapos dél-vietnami szolgálat után, Westmoreland tábornokot áthelyezték és 1968. július 3-án előléptették a szárazföldi haderő vezérkari főnökévé. Az ezirányú döntést már két héttel az offenzíva előtt meghozták, de a háború ellenzői és a tábornok bírálói most úgy állították be, mintha ez lett volna Westmoreland büntetése. A Vietnamban állomásozó csapatok vezetését Creighton W. Abrams tábornok vette át, aki 1967 áprilisa óta Westmoreland helyettese volt és aki a vietnamizálás feladatával repült vissza Saigonba. A tervet Clifford jelentette be 1968 áprilisában: célja az volt, hogy képessé tegye Dél-Vietnam haderejét arra, hogy a háború terhét viselje, hogy a fokozatos amerikai csapatkivonás végre megkezdődhessen. Lényegében tehát visszatérés volt a vietnami amerikai jelenlét első éveinek koncepciójához.

A vietnamizálás elméletét általában Nixon elnökhöz kötik, de a program valójában már a Tet-offenzíva után megkezdődött. A tény, hogy a dél-vietnami katonák a Tet során olyan hatékonyan harcoltak, meggyőzte a „bölcseket” arról, hogy az elképzelés életképes. Ugyanakkor azt is tudták, hogy újabb amerikai csapatok küldése aláásná a tervet, mivel a dél-vietnamiak egyszerűen nem éreznék fegyveres erejük fejlesztésének szükségét mindaddig, amíg jelentős amerikai erők állomásoznak az országban.

abrams_lbj_helms_clifford.jpg

Újabb megbeszélés a Fehér Házban. A résztvevők (balról jobbra): Creighton Abrams tábornok, Johnson elnök, Richard Helms (a CIA akkori főnöke) és Clark Clifford.

A dél-vietnami csapatok ekkortájt 850 ezer főt számláltak. Az offenzíva alatt és után több tízezer emberrel nőtt a létszámuk: egyfelől leszállították a sorozási korhatárt, másrészt visszahívták azokat a leszerelteket, akik még nem töltötték le az ötéves szolgálatot. Az sem lebecsülendő, hogy 22 ezer önkéntes jelentkezett a haderőkhöz. A milicisták számát is növelték legalább 7000 fővel. A reguláris erőket új, korszerűbb fegyverekkel látták el, valamint az amerikaiakkal közös hadműveletekben vetették be őket. A két fő problémát – nevezetesen a dezertálást és a korrupciót – viszont nem sikerült megoldani, ráadásul ehhez most még társult egyes saigoni vezetők ellenállása, akik ferde szemmel néztek a vietnamizálási programra. A dél-vietnami kormány továbbra is instabil volt, s Johnson elnök március 31-i bejelentése után komolyan aggódni kezdtek a jövő miatt. Thieu miniszterelnök tudta, hogy egyelőre képtelenek volnának megvédeni az országot amerikai segítségnyújtás nélkül, de 1969 közepére szerinte meg lehetett volna indítani a csapatkivonást. Nyíltan kijelentette, hogy ha erre sor kerül, akkor Dél-Koreától, Thaiföldtől, a Fülöp-szigetektől, Ausztráliától és Új-Zélandtól kér majd katonai támogatást. Ígéretet tett egy új gazdasági és egy korrupcióellenes program megindítására, továbbá a menekültek problémájának megoldására. Ez utóbbi igen fontos kérdés volt, tekintve, hogy rengeteg civil vált hajléktalanná az offenzíva során.

A háborúban szintén részt vevő Thaiföld reakciója a fokozatos amerikai kivonásra nem sokban különbözött Dél-Vietnamétól. Attól féltek, ha a Vietnami Köztársaság elesik, hazájuk lesz a kommunizmus következő áldozata. Más szóval nemcsak Washingtonban és Saigonban volt ok az aggodalomra...

Ha tetszett a cikk, kérlek, lájkold a posztot,
illetve ha érdekel a téma, a blogot. Köszönöm.

Forrásjegyzék:
America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950-1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
A vietnami háborútól az iraki katasztrófáig – Az amerikai külpolitika tévedései (írta: Joseph Pozsgai; Kairosz Könyvkiadó 2009)
Az Egyesült Államok külpolitikájának története (írta: Magyarics Tamás; Antall József Tudásközpont 2014)
Diplomácia (írta: Henry Kissinger; Panem Kft. 2008)
Kissinger életrajz (írta: Walter Issacson; Panemex Kiadó 2001)
Major Problems in The History of the Vietnam War (szerk: Robert J. McMahon; Houghton Mifflin Company, 2003. 3. kiadás)
The Vantage Point – Perspectives of the Presidency 1963-1969 (írta: L.B. Johnson; Holt, Rhineheart and Winston 1971)
The Vietnam War – The illustrated history of the conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
Victory in Vietnam (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
• http://www.vwam.com/vets/tet2.html