„Azt hittem, nyerésre állunk!”

A Tet-offenzíva hatása az amerikai médiában és hátországban

A Tet-offenzíva eseményeivel már megismerkedhettünk. Most tekintsük át, milyen hatása volt mindennek a közvéleményre, a katonai és politikai vezetésre. Kezdjük először az amerikai sajtó és a hátország reakciójával.

reporters_at_work.jpg

Tudósítók munka közben

A vietnami háború az egyik első olyan konfliktus volt, melyet a számos amerikai, illetve külföldi tudósító és fotóriporter jóvoltából kimerítő alapossággal mutatott be a média. Rengeteg újságíró merészkedett ki a csatatérre, híradásaikat pedig gyakran a harcok során rögzítették. Ezen tudósítások komoly hatást gyakoroltak az amerikai és a nyugati közvéleményre és fontos megjegyezni, hogy mivel amerikai oldalról a háborút hivatalosan nem deklarálták, így cenzúra sem volt érvényben, vagyis a tudósítók lényegében arról és úgy készíthettek híradást, amiről és ahogyan csak akartak. Ennek köszönhetően a hangvétel nem mindig volt kormányzati szempontból kedvező, bár több történész, így George Herring szerint a Tet-offenzíva idejéig a legtöbb híradás leginkább „semleges vagy a kormány számára előnyös” képet festett a háborúról. A Tet-offenzívát követően viszont ez is megváltozott… 

war_on_tv.jpg

A televízió elhozta az amerikai otthonokba a háború könyörtelen képeit

Johnson elnök 1968. február 2-án, a Fehér Házban mondott beszédében kijelentette, hogy a kommunista offenzíva teljes kudarccal járt. Amit viszont a nézők a televízió képernyőjén láthattak, látszólag egészen más volt. A saigoni amerikai követség ellen indított vietkong támadás híre elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy megkérdőjelezzék Westmoreland néhány hónappal korábbi kijelentését, miszerint közel a győzelem. Ezt követték a Tet-offenzíva megrázó képsorai, például a fiatal vietkong tiszt kivégzését bemutató fotó és filmfelvétel. 

„Mi a fene folyik itt? Azt hittem, nyerésre állunk!”
– Walter Cronkite, a CBS tudósítója 1968. január 31-én 

saigon_embassy_wall.jpg

A vietkong rohamcsapat által robbantott lyuk
a saigoni amerikai követség falán

A média szenzációhajhász viselkedése csak súlyosbította a helyzetet. A legtöbb újságíró egyszerűen figyelmen kívül hagyta az offenzíva előtt Washingtonnak küldött jelentéseket, melyek egy közelgő ellenséges akcióról szóltak, és most a támadások meglepetésének erejét, valamint az ellenség bátorságát hangsúlyozták. Miután Westmoreland tábornok hivatalosan is kijelentette, hogy a támadás a szövetségesek győzelmét hozza, nevetség tárgyává lett. Például Art Buchwald február 6-i írásában Westmorelandet az amerikai őslakosok elleni hadjárat során elesett Custer tábornokhoz hasonlította:

"George Armstrong Custer tábornok ma exkluzív interjút adott, mely során kijelentette, hogy a Little Big Horn-i csata megkezdődött, s hogy már látja a fényt az alagút végén. »A sziúknak befellegzett« – mondta Custer tábornok. »Persze, van még némi tennivalónk, de a rézbőrűek súlyos vereséget szenvedtek és csak idő kérdése, mikor adják meg magukat«."

A média sok más amerikai és dél-vietnami hivatalos jelentést is cinikusan fogadott. Charles B. McDonald történész véleménye szerint:

"Régóta tartó szkeptikus hozzáállásuknak megfelelően az újságírók készek voltak ország-világnak megmutatni a Johnson-adminisztráció optimista kijelentései mögött húzódó minden vélt ügyeskedést és csalást. Nem összeesküvésről volt szó, hanem inkább csoportos reakcióról, mely közös előítéleteken nyugodott – hatása azonban ugyanaz volt."

 

Saigon ostrom alatt

Meg kell jegyeznünk, hogy a Délkelet-Ázsiában dolgozó újságírók legtöbbje soha nem volt katona és így többségük nem is érthette meg a történteket. Ennek is volt köszönhető, hogy sok riporter katonai szempontból amerikai vereségként értékelte az offenzívát. Dick Burnham, amerikai tanácsadó egy ilyen tudósítóról számol be:

"Miután véget ért a küzdelem, egy riporter hívott fel Saigonból. Azt mondta, szeretne idejönni és interjút készíteni. […] A forgatócsoportjával együtt érkezett. […] Beszélgetni kezdtünk, miközben az operatőr készülődött. Azt mondta: – Hát, Burnham, ez igazi katasztrófa volt, nem igaz? Ez a sok pusztítás. Szörnyű következményekkel jár az Egyesült Államok és Dél-Vietnam számára, nemde? – Azt válaszoltam: – Nos, nem ilyen egyszerű a dolog. Hatalmas a pusztítás mértéke és rengeteg ember halt meg. Ugyanakkor viszont a Vietkong ügynökei felfedték magukat, végigvonultak az utcákon, mondván, átvették a hatalmat, és mindent bevetettek, amijük csak volt. De végül kivertük őket a városból, rengeteget megöltünk és azonosítani tudtuk az ügynökeiket. Véleményem szerint fordulóponthoz érkeztünk. – Ekkor félbeszakított: - Mintha csak Bunker nagykövetet hallanám! Nem vagyok kíváncsi a többire, hazudik! – azzal távozott. Bárkit megkérdezhetett, cenzúra úgysem volt. Úgyhogy körbejárt, mindenkit megkérdezett, amíg nem talált olyasvalakit, aki pontosan azt mondta neki, amit hallani akart. És pár nappal később le is ment a tudósítása a tévében."

Azon riporterek számára, akik a háborút már régen helytelenítették, a Tet természetesen a konfliktus értelmetlenségét támasztotta alá – és ennek megfelelően ki is használták. Peter Breastrup, a Washington Post munkatársa kilenc évvel később azt nyilatkozta, hogy „Így visszatekintve, a kortárs újságírás ritkán távolodott el ennyire a valóságtól.” Earle Wheeler tábornok szerint pedig a média az offenzívát úgy mutatta be, mint „a legsúlyosabb csapást Bull Run óta.” A háború után Westmoreland az amerikai nép moráljának aláásásával vádolta a sajtót, azt állítva, hogy a túlzó híradások lélektani vereséggé változtattak egy döntő katonai győzelmet.

19680201tet-herblock.jpg

Herblock karikatúrája a Tet-offenzíva alatti kincstári optimizmust gúnyolta ki. A felirat: "Minden rendben. A nyomdagépet nem tudták megkaparintani." Az íveken: "Nálunk a kezdeményezés... Az ellenséges offenzíva meghiúsult... Amúgy is előre tudtunk róla."

Az offenzíva során bevetett amerikai tűzerő és annak hatása sok nézőben természetesen fokozta a céltalan pusztítás érzetét, melyet egy hírhedt interjú is erősített, melyben egy amerikai tiszt Ben Tre  visszafoglalásánál azt nyilatkozta: „Le kellett rombolnunk a várost, hogy megmenthessük.” Ez a mondat rengeteg ember számára az amerikai katonai beavatkozás summázata lett. Frank McGee, a CBS riportere erre reagálva mondta később: „El kell döntenünk, érdemes-e a földig rombolnunk Vietnamot, csak azért, hogy megmenthessük.” Komoly belföldi és nemzetközi ellenszenv kísérte azt a kiszivárogtatott hírt is, mely szerint Khe Sanh körzetében atomfegyver bevetését készíti elő Westmoreland tábornok. Johnson elnök a nyilvánosság előtt ezt letagadta, de előkészületek valóban történtek.

Végül pedig a civil áldozatok és a menekültek áradata nagyobb publicitást kapott, mint a huéi kommunista vérfürdő áldozatai. Még az objektivitásáról ismert Stanley Karnow is megjegyzi, hogy Huét az amerikai média sosem emlegette fel úgy, ahogy később a My Laiban történt vérengzést. Henry Kissinger szerint pedig:

"A híradóknak drámára és látványra volt szükségük, amelyek sokszor a legnagyobb jóakarat mellett sem tudtak mindig kiegyensúlyozottan közvetíteni, többek között azért sem, mert technikailag lehetetlen volt beszámolni azokról az atrocitásokról, melyeket a Vietkong követett el az általa ellenőrzött területeken."

walter-cronkite-vietnam-720.jpg

Walter Cronkite tudósít Vietnamból

A médiaháború egyik legfontosabb dátuma 1968. február 27-e volt. Aznap Walter Cronkite, a sokat tapasztalt CBS-riporter, az egyik legnépszerűbb és legmegbízhatóbb tudósító, aki már a második világháború idején is újságíróként dolgozott, és nemrég tért haza Vietnamból, kifejtette személyes véleményét az esti műsorban:

"Ki győzött és ki vesztett a nagy Tet-offenzíva során? Nem tudom biztosan.
A Vietkong nem aratott egyértelmű győzelmet, de mi sem. A történelem bírái talán kiegyeznek egy döntetlenben. Újabb patthelyzet következhet a demilitarizált övezettől délre folyó súlyos harcokban. Khe Sanh el is eshet, ami komoly veszteséget okozna amerikai életek, presztízs és harci szellem tekintetében, ez pedig a mi makacsságunk tragédiája. […]
A politikai fronton az elmúlt időszak eredményei nem adnak okot bizakodásra azzal kapcsolatban, hogy a vietnami kormányzat képes lesz-e kezelni a problémákat, melyeket most a városok elleni támadások csak súlyosbítanak. Talán kitartanak, talán nem, de valószínűleg nem tudják majd felmutatni azokat a képességeket, melyeket ez a fiatal nemzet megkívánna. Újabb patthelyzet.
Túlságosan sokszor csalódtunk már az amerikai vezetés optimizmusában, mind Vietnamban, mind Washingtonban ahhoz, hogy továbbra is higgyünk a legsötétebb helyzetekben is kész pozitív kijelentéseikben. Abban talán igazuk van, hogy Hanoi téli-tavaszi offenzíváját az a felfogás kényszerítette ki, hogy hosszú távon nem nyerhetik meg az anyagháborút, és hogy a kommunisták abban reménykedtek, hogy az offenzíva során aratott sikereik mindenképp javítják majd saját pozíciójukat a majdani tárgyalásokon. Javítják is, és nekünk is fel kellene fogunk, hogy a tárgyalás legyen tárgyalás, nem pedig békediktátum.
Ma biztosabbnak tűnik, mint bármikor annakelőtte, hogy a véres vietnami háború patthelyzettel végződik. A nyáron szinte bizonyosan bekövetkező patthelyzet vagy igazi adok-kapok tárgyaláshoz fog vezetni vagy a háború szörnyű kiterjesztéséhez; és akármilyen módon is terjesztjük mi ki a háborút, az ellenség képes lesz lépést tartani, akár Észak-Vietnam inváziójáról, akár atomfegyverek bevetéséről, akár száz-, kétszáz- vagy háromszázezer amerikai katonai harcba küldéséről is legyen szó. Akármelyiket is választjuk, a világ egyre közelebb kerül a kozmikus katasztrófához.
Ha azt mondanánk, hogy ma közelebb állunk a győzelemhez, akkor minden bizonyítékkal ellenszegülve azoknak az optimistáknak hinnénk, akik a múltban mindig tévedtek. Ha azt mondanánk, hogy a vereség küszöbén állunk, akkor az oktalan pesszimizmusnak adnánk teret. Az mondani, hogy patthelyzetben vagyunk, ez tűnik az egyetlen realista, még ha nem is kielégítő következtetésnek. Abban a valószínűtlen esetben, ha a katonai és politikai elemzőknek mégis igaza lenne, a következő pár hónapban az ellenség szándékait kell próbára tennünk, hátha valóban ez volt az utolsó nagy lökése a tárgyalások megkezdése előtt.
De egyre egyértelműbb számomra, hogy az egyetlen értelmes megoldás, hogy a tárgyalóasztalhoz ülünk, nem mint győztesek, hanem mint becsületes nemzet, mely ígéretéhez híven mindent elkövetett, hogy megvédelmezze a demokráciát.”

Az elnök ezt hallva annyit mondott csak sajtótitkárának: „Ha elveszítettem Waltert, elveszítem az átlagpolgárt is.” Ekkor már úgy tűnt, igaza van.

Részlet Walter Cronkite összegzéséből

Bár a fentiekből kiolvasható, hogy a média jelentős mértékben hatott az amerikai nemzetre, összességében nem a Tet-offenzíváról szóló tudósítások változtatták meg a közvéleményt, az már a Tet előtt, 1967 őszére érezhetően megváltozott. Ez volt az az időszak, amikor több amerikai (46%), ellenezte a konfliktust, mint ahányan támogatták (44%). A változás csak részben volt a háborúellenes mozgalom tevékenységének köszönhető, fontos szerep jutott ebben az amerikai pragmatizmusnak is, mely azt diktálta, hogy „vagy nyerjük meg a háborút, vagy vonuljunk ki onnan.” A felmérések is erre mutatnak, melyek szerint 1968 elején a megkérdezettek 53%-a helyeselt erősebb katonai válaszlépéseket a szerintük nem elég harcias Johnsontól, míg mindössze 24%-uk ellenezte ezeket.

caricature-lbj02-time.jpg

"Talán, ha eleget gyalázták, majd megint népszerű lesz."
Karikatúra Johnson elnök helyzetéről.

Természetesen találunk más véleményeket is. Don Oberdorfer újságíró például fenntartja, hogy a Tet volt az egyértelmű fordulópont és a médiára hárítja a felelősséget: „Két hónap alatt az amerikai közvélemény a háború ellen fordult. A televízióban látott tudósítások pedig komolyan befolyásolták őket.” Robert Elegant, a Los Angeles Times munkatársa ugyanezen a véleményen van: „A modern történelemben először, egy háború nem a csatatéren dőlt el, hanem az írott sajtóban és leginkább a tévé képernyőjén.”

abc_cameraman_jim_dysilva_citadel_hue_tet_1968.jpg

Jim Dysilva, az ABC operatőre a huéi csata során forgat

Tény, hogy a háború támogatottsága már legalább két éve gyengült a növekvő veszteségek és adók következtében, továbbá azon nézet miatt, hogy a konfliktus túlságosan elhúzódik és semmiféle valós célja nincsen. Ezenkívül az az érzés is erősödött az emberekben – a napalmtámadásokat és egyéb atrocitásokat bemutató tudósítások jóvoltából –, hogy az Egyesült Államok nem megfelelő, sőt erkölcstelen eszközökkel vívja a háborút.

„Ezt a háborút New York utcáin fogjuk megnyerni.”
– Dr. Nguyen Vien, Észak-Vietnam propagandaminisztere

David Halberstam egy másik tényezőt is aláhúz: az amerikai nézők nem is láthatták az ellenséget, amíg a háború a dzsungelekben és a rizsföldeken folyt, s mivel „az ellenség, továbbá annak győzelmei láthatatlanok voltak, nehéz volt otthonról kritikát alkotni.” Most, hogy az ellenség – melyről nemrég jelentették ki, hogy kis híján már vereséget szenvedett – ilyen nagy erővel támadott és behatolt a városokba, előtérbe kerültek képességeik – a kitartás, az alkalmazkodóképesség és az elszántság. A felismerés, hogy több mint félmillió amerikai katona sem elég ahhoz, hogy mindössze a városok biztonságát garantálja, megdöbbentő volt, főleg, hogy a vidéki területeket amúgy is a Vietkong uralta. A háborúellenes vélemények úgy tartották, hogy ha Dél-Vietnam háromévi amerikai katonai támogatás után is ilyen instabil, az ellenség pedig ilyen erős, egyszerűen nincs értelme folytatni a háborút. John Colvin ezért állítja, hogy „ha a Tet nem is volt teljes megrázkódtatás a közvélemény számára, legalábbis ébredés volt.”

max_hastings_in_vietnam.jpg

Még egy forgatócsoport Vietnamban: a jobb oldalon látható fiatalembert Max Hastingsnek hívják és évekkel később hadtörténészként ismeri meg nevét a világ.

George Herring rámutat, hogy a csalódást elsősorban a kormányzat 1967 végén tett túlzottan optimista kijelentései okozták, melyek csak csökkentették az elnök hitelét. Bár Westmoreland tábornok maga is bevallja, hogy „nem éreztem szükségét, hogy a közvélemény előtt hangsúlyozzam egy amerikai kudarc lehetőségét, mivel nem láttam ilyesmire esélyt” 1967 őszén, de a tábornok igenis figyelmeztette a közvéleményt egy lehetséges ellenséges támadásra, méghozzá 1968. január 22-én, az NBC csatorna adásában. Westmoreland szerint ilyen értelemben önmagát és a kormányzatot terheli a felelősség, mondván, nekik kellett volna a közvéleményt figyelmeztetni.

"Utólag visszagondolva úgy hiszem, hogy nekem és a kormánynak többet kellett volna tennünk, hogy ébren tartsuk a nemzetet a közelgő támadással kapcsolatban. A vezérkarnak küldött jelentéseim alapján a kormányzat is tudott mindent, amit én tudtam, mégsem látták szükségét, hogy felkészítsék a közvéleményt a következményekre. […] Így hát sokak számára az offenzíva láthatóan teljesen ellentmondott Johnson elnök optimista háborús kijelentéseinek. […] Howard Tuckernek küldött levelem, melyben arról írtam, hogy az ellenség látványos harctéri sikert akar elérni, nem kapott akkora figyelmet, mint az észak-vietnami bombázások beszüntetésének hatását tárgyaló spekulációk."

Az egyes amerikai emberek véleménye is igencsak különbözött. Lássunk pár példát, a Time 1968. februári számainak olvasói leveleiből. Néhány olvasó biztos volt a háborús vereségben, míg mások nem tudták mire vélni a média pesszimista hangvételű híradásait.

"Ugyan mi ütött magukba? Azok után, ami mostanában Vietnamban történt, örömtáncot kéne lejteniük. Katonai szempontból ez volt a lehető legrosszabb döntés, amit a komcsik csak hozhattak. A fiaink már két éve keresik az ellenséget a bozótban meg a föld alatt, és eddig csak akkor tűnt fel, amikor fel akart tűnni, vagyis egyértelműen nyerésre állt. Most a városokban tűnt fel, és ott vár, hogy kipucolják. A dzsungelekben minden előny az övé volt. Most, ostoba módon eldobta mindezt magától."
– R.F. Irish

"Igen, a kommunisták egyfajta győzelmet arattak, ez kétségtelen. Ismét fájdalmasan egyértelművé vált, hogy olyan háborút vívunk, melyet nem nyerhetünk meg – egy háborút, melyben semmit sem nyerhetünk, de rengeteget veszthetünk."
– Robert Gastman

"A Majom éve belőlünk, amerikaiakból is majmot csinált. Remélem, a következő év nem a Szamár éve lesz."
– E.C. Creager

"Nézem ezeket a fotókat, rajtuk a fiaink teherautóra pakolt holttesteivel és sírok. Belefáradtam ebbe a háborúba. Miért nem győzünk már, vagy miért nem vonulunk ki onnan?"
– Mrs. Jane Battey

Az Egyesült Államokban más megrázó események is történtek: április 4-én Memphisben egy magányos merénylő agyonlőtte Martin Luther King baptista lelkipásztort, a polgári jogi mozgalom oszlopos alakját. King élete utolsó évében kritikus hangot ütött meg Johnson elnök vietnami politikája kapcsán és kiállt a háború lezárása mellett. Halálát faji zavargások követték több nagyvárosban, így Washingtonban, Chicagóban, Kansas Cityben vagy Baltimore-ban. Közben háborúellenes tüntetésekre került sor külföldön is, többek között Svédországban, Franciaországban, Portugáliában és Németországban. Ám Nyugat-Berlinben, válaszképpen a baloldali diákok márciusi felvonulására, 100 ezer ember jött össze egy Amerika-párti gyűlésen, a John F. Kennedy Platzon. Vagyis a nyugati országok közvéleménye ugyanúgy megosztott volt a vietnami kérdésben...

A krónika következő részében:
A Tet-offenzíva katonai következményei

 

Forrásjegyzék:
America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950-1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
Diplomácia (írta: Henry Kissinger; Panem Kft. 2008)
Strange Ground (szerk: Harry Maurer; Ingram 1998)
The Best and The Brightest (írta: David Halberstam; Random House 1993)
The Vietnam War – The illustrated history of the conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)