Jelentések (Michael Herr)

A hotelszobától a lövészárokig

Ha a vietnami háborús visszaemlékezések legismertebb darabjaiból válogatunk, akkor Michael Herr Jelentések című kötetét nem hagyhatjuk ki a sorból, főleg, mert a múlt hét óta már magyarul is kapható a GABO Kiadó jóvoltából. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy nagyrészt az ötven évvel ezelőtti Tet-offenzíva eseményeit eleveníti fel, még egy okunk van rá, hogy kézbe vegyük.

jelentesek.jpgAz 1940-es születésű Michael Herr az Esquire magazin megbízásából dolgozott Vietnamban '67-től '69-ig. 1977-ben jelentette meg aztán ottani élményein alapuló kötetét (eredeti címén: Dispatches), mely a legelső vietnami memoárok közé tartozott és az évek során igazi klasszikussá érett. Mind az Apokalipszis most, mind az Acéllövedék című filmek forgatókönyvének megírásába besegített. 2016-ban hunyt el.

"Amikor már elég idő eltelt, és lecsillapult medrében az emlékezés, maga a név is imává változott, amelynek egyetlen szavába végtelen könyörgést és hálát kódoltak, akár az összes mantrába: Vietnám, Vietnám, Vietnám, mondogassuk, amíg a szó elveszti minden terhét a kínnak és gyönyörnek, az iszonyatnak és bűntudatnak, a nosztalgiának. Akkor és ott mindenki csak túl akart esni rajta, a létezés forgott kockán: a lövészárkokban, szentigaz, nincsenek ateisták. Még a keserű, kificamodott hit is jobb a semmilyennél; ott volt az a fekete bőrnyakú, aki Con Thien pusztító aknatüzében állítólag azt mondta: „Ne majrézz, öreg, Isten majd csak kitalál valamit.”
Válts hitet, hiszen kinn a világ végén tényleg csak a te dolgod, miben hiszel. Akadtak, akik Batman-cuccokat hordtak, egyszer egy egész osztagnyi fétisimádóval futottam össze, áradt belőlük a sötétség szelleme. Akadtak, akik pikk ászt tűztek a sisakjukra, relikviákat gyűjtöttek a megölt ellenségtől, egyfajta hatalomszerző rítusként; hurcolták
Elvégezhettük az összes rituális mozdulatot, zsebre vághattuk a talizmánunkat, felvehettük a varázssapkát, csókolgathattuk a hüvelykujjunkat, amíg simább nem lett a patakmedrek kavicsánál, a Kifürkészhetetlen Kíméletlen örökké lesett ránk odakint: vagy megúsztuk, vagy nem, könyörtelen belátása szerint. Mindössze egyvalamit mondhattunk, ami nem hangzott reménytelenül bénán: – Aki ma bekapja, holnap már nem fogja – márpedig pont ez volt az, amit senki sem akart hallani."

dispatches.jpgA méltán híres John le Carré írta, hogy a Jelentések "a legjobb könyv, amit valaha olvastam a modern háborúk világáról és katonáiról". Nem túlzott, noha hozzá kell tennünk, ahogy azt maga Herr is bevallotta, hogy a könyv egyes részei valós alapúak ugyan, de kitaláltak. Épp ezért nem száz százalékos visszaemlékezés, inkább regényes memoár. Ez azonban véleményem szerint cseppet sem von le az értékéből. A szerző tudósítóként járta a csatateret és a dél-vietnami hátországot, beszélgetett közkatonával és tábornokkal, aludt tiszti szálláson vagy épp lövészgödörben, szenvedett a hőségtől, a hidegtől, az ehetetlen fejadagtól és közben figyelt, hogy később szavakba önthesse benyomásait. Kissé csapongó, de az olvasó érzékeire erőteljesen ható leírásai, elmélkedései, felidézett beszélgetései közel hozzák az akkori Vietnam mindennapjait, ugyanakkor az is szerencsés, hogy többször is igyekszik kontextusba helyezni az elhangzottakat, hiszen több hónap vagy év távlatából ezt is megteheti már, bár erőteljesen szubjektív hangnemét természetesen ekkor sem teszi félre. Ilyen módon nem névtelen csatákról olvasunk, hanem többször is pontosan megjelölt ütközetekről, melyek nevei máshonnan már ismerősek lehetnek: Dak To, Saigon, Hué vagy Khe Sanh, ahol nem egyszer kollégái, a brit Tim Page vagy a fényképész Sean Flynn (a színész Errol Flynn fiáról van szó) oldalán dolgozott együtt, de a később híressé vált Dale Dye-jal is találkozott. Narratívájában valóban jól megragadja nemcsak a vietnami háború, hanem úgy általában a háború emberre gyakorolt hatását, hangulatait, veszélyeit, apró örömeit, hogy ebből a mozaikból olvasmányos és maradandó emlékművet emeljen elesettnek és túlélőnek. Nem csoda, hogy Stanley Kubrick ebből a műből is merített, amikor az Acéllövedék forgatókönyvét hitelesebbé akarta tenni, és a film rajongói nem egy mondatot fel fognak belőle ismerni.

herr_flynn.jpg

"Gyakran láttam a bevetéseken egész rajokat a bűvös bakájuk köré húzódni, aki hitük szerint biztonságban átjut és átjuttat bárkit a közelében bármilyen harcmezőn – már amíg nem szerelt le vagy szakadt cafatokra, akkor a csapat átruházta valaki másra a bűbájt. Ha egy golyó a sisakodat súrolta, besült aknára léptél vagy egy gránát átgurult a lábad között, és a fűbe gunnyadt, máris mágikus lettél. Ha volt bármilyen természetfeletti képességed, mondjuk megérezted a vietkong vagy a veszély szagát, ahogy a nyomkeresők a közelgő vihart; ha sötétben is láttál, mint a macskák, vagy élesebb füled volt a hiúzénál, varázserővel bírtál; bármi rossz történt veled, az egész egység nekikeseredett. Találkoztam egyszer egy légi deszantossal, aki egyik délután épp „baszta a rezet” a sátrában, békésen szunyókált az egyik priccsen a harminc közül, amikor egy aknagránát csapódott mellé, széthasította a sátrat és szilánkokra törte az összes ágyat, kivéve az övét; a fickó még mindig be volt pörögve tőle, villámgyorsnak, magabiztosnak és mázlistának érezte magát. A Katona Imájának két verziója létezett: a Hivatalos változat, a Hadügy laminált kártyáin, és az Átdolgozott Hiteles változat, amely leírhatatlan volt, mivel káosza áthágta a nyelv határait: sikolyok, sirámok, fogadalmak, fenyegetések, zokogás, szent szavak kántálása, amíg a torok kitikkad és felreped, amíg az ember át nem harapja a gallérját, fegyverszíját vagy akár a dögcédulája láncát.
Akadtak vallásos élmények minden fajtából, jófélék és rosszfélék egyaránt: sok ember talált emberségre a háborúban, sok rátalált, de nem bírt egy testben élni vele – az érzelmeket keményre edzették a harcok, a „ki nem szarja le” hozzáállás. Sokan inkább visszavonultak a karcos irónia, cinizmus és közöny fedezékébe, sokan a temérdek erőszak láttán felesküdtek rá, mert csak az öléstől érezték, hogy élnek. És sok ember egyszerűen meghibbant, követték a fekete fényű nyilat a kanyaron túlra, és birtokba vették a rájuk váró tébolyt, gondját viselve tizennyolc, huszonöt vagy akár ötven évig. Minden ütközetben szabad kezet kaptak az esztelenségre: olyankor mindenki átbillent a határon legalább egyszer, és a kutya se vette észre – néha még az se lógott ki a sorból, aki a csata után úgy maradt."

A kötet elején olvasható áttekintő rész a szerző életrajzát, a korszak irodalmi kontextusát és történelmi eseményeit foglalja össze, ami komoly segítség a témát kevésbé ismerő olvasók részére. A szakmai szempontból kifogásolható fordítási hibák a mű jellege folytán nem vonnak le sokat az olvasásélményből, viszont stilisztikai szempontból egyes szlengszavak és kacifántos bakabenyögések bizony ódivatúnak vagy művinek érződnek, másutt pedig csak szimplán magyartalannak. Ettől függetlenül minden érdeklődőnek ajánlom a könyvet, sőt, kötelező olvasmánnyá tenném…

michael_herr.jpg

"Visszatértem a Világba, de sokaknak sehogy sem sikerül. Vagy a történet felett, vagy felettünk járt el az idő, talán sokkal öregebbek lettünk, mint amennyi idő eltelt azóta, és közben sok minden megoldódott. Vagy legalábbis úgy tűnt, amikor egy-két-öt év múlva rájöttünk, hogy egyszerűen kifulladtunk. Oda jutottunk, hogy olyasvalamitől félünk, ami a halálnál jóval bonyolultabb, egy kevésbé végleges, de sokkal teljesebb megsemmisüléstől, azután kiszálltunk. Mert (újabb bölcsesség) mindnyájan tudtuk, hogy aki túl sokáig marad, az olyan lesz, mint azok a szánalmas nyomorultak, akiknek napi huszonnégy órában háború kell, és hol van az már? Inkább kiszálltunk, olyanok lettünk, mint mindenki más, aki megjárt egy háborút: átformált, felnagyított minket, és (bármilyen sokba is kerül kimondani) elvett belőlünk valamit. Hazatértünk és továbbléptünk, tartottuk egymással a kapcsolatot New Yorkból vagy San Franciscóból, Párizsból vagy Londonból, Afrikából vagy a Közel-Keletről; egyesek beszorultak egy irodába Chicagóban, Hong Kongban vagy Bangkokban, ahol olyan elevenen fájt az élet hiánya (például nekem is), hogy megértették, min mennek át az amputáltak, amikor érzik mozogni a hónapokkal korábban elvesztett kéz- vagy lábujjaikat. Akadtak szélsőséges esetek, akik szerint dicsőséges életünk volt odaát, míg a legtöbben úgy éreztük, hogy szimplán csodálatos. Azt hiszem, nekünk Vietnám volt az, ami másnak a boldog gyerekkor."

Köszönetet mondok a GABO Kiadónak,
amiért rendelkezésemre bocsátott egy példányt a kötetből.

Jelentések
(Dispatches)
Írta: Michael Herr
Fordította: Varró Attila
GABO 2018