Mészárlás a címoldalon
Egy tragédia utójátéka
Hogy mi történt My Laiban 1968. március 16-án, már tudjuk. A történtek krónikája azonban úgy teljes, ha az incidens következményeit is megvizsgáljuk.
Folytatódott a háború...
Az akció végeztével a lapok a hivatalos jelentés alapján számoltak be a Barker-harccsoport tevékenységéről és a 128 ellenséges halottról. Westmoreland tábornok még gratuláló levelet is írt a dandárnak. A mészárlás híre azonban terjedt: egyfelől a túlélők részéről, akik közül többen is bejelentést tettek a dél-vietnami hatóságoknál, másfelől a Vietkong propagandájának köszönhetően, harmadrészt a 11. dandár körében, méghozzá minden szinten. A helyi hivatalnokok öt jelentést is összeállítottak, melyek az amerikai parancsnokságra is eljutottak. Míg utóbbiak nem siettek vizsgálatot indítani, előbbiek pár hét alatt megerősítették a mészárlás tényét.
Két fiú, My Lai két túlélője
Barker alezredes (aki '68 júniusában egy lezuhanó helikopterben leli majd halálát) és Henderson ezredes saját jelentésükben mindenesetre nem tértek ki tömeges civil áldozatokra, vagyis fontos szerepük volt az ügy eltussolásában; a 20 halott parasztot a tüzérség és a csatahelikopterek tüzének számlájára írták; a 450-500 kivégzett civilről azt állították, hogy az egészet a Vietkong progagandagépezete találta ki. A jelentés viszont, noha néhányan olvasták, hivatalosan sosem került iktatásra se a dandárnál, se a hadosztálynál...
A C század már nem volt a régi. A harci szellem elpárolgott; az alkoholizálás (akár odakinn a terepen) egyre gyakoribb lett; a küllemszabályzatra és a fegyelemre alig-alig adtak, többször is szembefordultak feletteseikkel; ráadásul egyre több ember került kórházba fizikai kimerültség vagy betegség következtében. Calley hadnagy népszerűtlenebb volt, mint valaha, mivel előmeneteli célzattal rendre önként jelentkezett szakaszával a veszélyesebb megbízatásokra, ami odáig vezetett, hogy emberei vérdíjat tűztek ki a fejére, így áthelyezték őt. Az újonnan a századhoz került katonák megdöbbenve tapasztalták mindezt: a tisztek és altisztek jobban féltek saját katonáiktól, mint az ellenségtől. A Vietkong pedig a Tet-offenzíva során elszenvedett veszteségek ellenére is folytatta a rajtaütéseket és a zavaró tevékenységet a környéken. A C század szokatlanul hosszú őrjáratokon vett részt – a leghosszabb 72 napos volt. A katonák úgy érezték, a parancsnokság el akarja őket szigetelni, hogy ne beszéljenek a mészárlásról, sőt, lehetőleg essenek el.
“Megpróbáltak eltemetni minket odakint. My Lai után három hónapig terepen voltunk. Nem mentünk be a falvakba. Ritkán jártunk a támaszpontokon. Gondot okoztunk és így megpróbáltak minket elrejteni az őserdőben, remélve, hogy kinyiffanunk. Hát nem így történt.”
– Fred Widmer
A C század tagjainak többsége 1968 decemberében tért haza, de akadtak, akik már korábban átkérték magukat más alakulathoz, esetleg meghosszabbították a turnusukat. Az, hogy a My Laiban történtek végül kiszivárogtak, nem nekik volt köszönhető, hanem a 11. dandár egy másik tagjának, Ron Ridenhournak, aki utóbb értesült a történtekről, részben az akcióban részt vett katonáktól, és a hallottak nem hagyták nyugodni. Ő ‘69 tavaszán tért haza és április 4-én harminc levelet küldött ki, többek között Nixon elnöknek, a Pentagonnak, a külügynek és számos képviselőnek, melyben összefoglalta a hallottakat.
Ronald Ridenhour Saigonban
A levél nyomán több képviselő is vizsgálatot sürgetett az ügyben, ahogy maga Westmoreland tábornok is (aki akkor már vezérkari főnökként dolgozott). Átnézték a 11. dandár vonatkozó dokumentumait, illetve több szemtanút felkerestek és kikérdeztek. A már említett helikopterpilóta, Thompson zászlós, illetve két embere, továbbá Meadlo közlegény is fontos részleteket tettek hozzá az események leírásához. A vizsgálatot felügyelő William Wilson ezredes az interjúk során döbbent rá, hogy milyen szörnyű titokkal áll szemben. A Medina századossal folytatott beszélgetés közben derült ki, hogy még a hadosztály parancsnokának, Koster vezérőrnagynak is tudnia kellett az állítólagos atrocitásról, mégsem volt írásos nyoma semmiféle vizsgálatnak. Az összegyűjtött bizonyítékok nyomán mindenképp meg kellett indítani a nyomozást. Calley hadnagyot hazarendelték és június elején közölték vele, hogy gyilkossággal és háborús bűnök elkövetésével gyanúsítják.
My Lai környéke
Az ügyet átvette a hadsereg Bűnügyi Nyomozati Osztálya, egész pontosan a magyar szülőktől származó André Feher törzszászlós, aki beutazta az Államokat, sőt, Vietnamba is elrepült, hogy minél több tanút elérjen – közülük persze nem mindenki volt hajlandó vallomást tenni, míg mások örültek, hogy végre valaki nyilvánosságra hozza az ügyet. A megkérdezettek között volt Ron Haeberle, az akcióban részt vevő fényképész is, aki Feher rendelkezésére bocsátotta saját színes fotóit. Ha már szóba került, térjünk vissza most őrá.
Haeberle egyik színes felvétele
Haeberle és a mellé beosztott tudósító, Jay Roberts a mészárlás napján dél körül ért vissza a támaszpontra. A fotós saját bevallása szerint meg volt zavarodva a látottaktól, mivel azonban még sosem vett részt éles bevetésen, nem volt viszonyítási alapja: nem tudta, hogy ez normális eljárás-e vagy háborús bűn, de ő is hallott már gránátokat rejtegető gyerekről és partizánlányokról, ezért ott helyben nem hozta fel kételyeit Medina százados előtt. A támaszponton aztán megvitatták a történteket és abban maradtak, hogy nem szólnak senkinek. A tudósító írt egy cikket az akcióról, melyben nem tért ki a civil áldozatokra; Haeberle a szolgálati gépével készített fekete-fehér tekercset leadta, a Nikonjával készült színes felvételeket viszont eltette és pár hét múlva hazavitte magával. Hazatérése után előhívta a színes fotóit és mivel meghívásokat kapott különböző csoportoktól és kluboktól, hogy beszéljen vietnami tapasztalatairól, többek között a My Laiban készült fotókat is megmutatta. A képek megdöbbenést és hitetlenkedést váltottak ki a nézőkből; akadt, aki megkérdezte, hogy ezeket filmforgatáson készítette-e. S bár viszonylag széles közönség látta a képsort, a sajtó nem kapta fel a témát. Feher tudta, hogy valójában ez a pár fénykép az első megkérdőjelezhetetlen bizonyíték az ügyben. Vietnami tartózkodása során többek között a mészárlás túlélőivel is találkozott, akik először őszintén elmondták, mit láttak, később viszont – a dél-vietnami hatóságok nyomására – már visszafogottabban nyilatkoztak. A saigoni rezsim egyelőre kitartott amellett, hogy nem került sor öldöklésre… Csak decemberben változott meg a hozzáállásuk, mikor összekötőt neveztek ki a vizsgálatot végző amerikai csoporthoz.
A falusiak megmutatják Fehernek azt a vizesárkot,
ahol a tömeges kivégzés történt
Feherék ellátogattak a földig rombolt My Laiba is. A vietnami szemtanúk megmutatták a tömegsírok felett emelkedő halmokat, de a vallomások felvétele technikai szempontból igen nehézkes volt, méghozzá amiatt, hogy az elszigetelten élő falusiak nyelvjárását még a tolmácsok sem mindig értették, vagy épp mert egy-egy térképvázlat avagy az egyszerű hosszmértékegységek értelmezése a legtöbb iskolázatlan ember számára lehetetlen feladat, illetve, hogy a hatóságokkal szemben zsigerből engedelmesen viselkedő emberek sokszor azt mondták, amit a kérdezők szerintük hallani akartak. Az olyan kulturális jellegzetességek sem segítették a nyomozást, hogy sok férfi élt itt, akinek két felesége volt, illetve olyan nő, akinek két férje (s ilyenkor a második házasságból született gyerekeket unokának nevezték), esetleg az, hogy egyeseket csak becenevükön ismertek a községből. Haeberle fotói azonban sokat segítettek: a túlélők ezek alapján megmutatták a pontos helyszíneket, illetve nem egy áldozatot azonosítottak. Mindezek alapján részletes térkép készült az egykori faluról, illetve a mészárlás menetéről. Ebből az is kiderült, hogy Medina századosnak látnia kellett a halomban heverő holttesteket, amit addig letagadott. A My Laiban megölt civilek száma a bizonyítékok alapján ekkor 343-ra volt tehető. Közben egyre több információ került napvilágra a szomszédos My Khében történt öldöklésről is, melyet a B század néhány embere követett el.
A Plain Dealer 1969. nov. 20-i számának
címoldalán Ron Haeberle felvétele
Calley hadnagyot 1969. szeptember 7-én helyezték vád alá. A sajtó egyelőre nemigen reagált. Csak november 13-án hozta le a mészárlásról szóló cikket a legtöbb lap, akkor viszont a nemzetközi média is felkapta a témát. A hadsereg által szervezett sajtótájékoztatón az újságírók jogi okokból még nem kaphattak minden kérdésükre választ, ez viszont erősítette azt az érzést, hogy a katonai ügyészség inkább az eset eltussolásában érdekelt… Valójában a hadsereg rajta volt az ügyön, míg Nixon elnök igencsak aggódott a következmények miatt. November 20-án Haeberle egy régi barátja, bizonyos Joe Eszterhas (igen, ez az a Joe Eszterhas) nyomására a Cleveland Plain Dealer című lapban megjelentette a mészárlás közben készített fotóit. A hatás elsöprő volt… Nemsokára a C század több egykori tagja is a kamerák elé állt, például Varnado Simpson vagy Paul Meadlo a CBS műsorában.
Meadlo: Miért csináltam? Mert úgy éreztem, erre kaptam parancsot, és akkor úgy tűnt, helyes dolgot teszek, mert elvesztettem több bajtársamat is, egy jó barátomat, Bobby Wilsont és ez bennem maradt Miután megtettem, jó érzés volt, de később rám szállt a súlya.
Wallace: Maga szerint hány embert öltek meg aznap?
Meadlo: Úgy 370-et.
Wallace: Mit csináltak ezek a civilek… főleg a nők, a gyerekek és az öregek, mit csináltak? Mit mondtak? Könyörögtek vagy tiltakoztak?
Meadlo: Igen… Könyörögtek, ismételgették, hogy “Ne! Ne!” Az anyák a gyerekeiket magukhoz ölelték, de nem hagyták abba a tüzelést. Mármint nem hagytuk abba a tüzelést. Ők meg nyújtogatták a karjukat és könyörögtek…
Wallace: Álmodott arról, ami aznap Pinkville-ben történt?
Meadlo: Igen…. És még mindig álmodom róla.
Wallace: Miféle álmok ezek?
Meadlo: Álmomban látom a nőket és a gyerekeket. Vannak napok… vannak éjszakák, mikor nem tudok aludni. Csak fekszem és ez jár a fejemben.
Az egykori katonák megszólaltak...
Az amerikai politikusok, még a vietnami beavatkozást amúgy támogatók is egyre nagyobb nyomás alá helyezték a Pentagont és a Fehér Házat. A nemzetközi sajtó is mélyen elítélte a történteket. Ronald Butt, az angol Sunday Times-ban Guernicához, Hirosimához és a transvaali Sharpville-ben történt 1960-as mészárláshoz hasonította az esetet, de Lidice és Oradour neve is gyakran említésre került. Közben William Peers altábornagy – a második világháború, Korea és Vietnam veteránja – és stábja is munkához látott: az ő feladatuk az incidenst követő eltussolási kísérlet és az ezzel kapcsolatos kötelességmulasztások kivizsgálása volt.
Peers altábornagy és a vizsgálatot vezető csoport
Peers 1970 januárjában Thompson zászlóssal együtt maga is bejárta My Lai környékét, melyet amerikai és dél-vietnami erők biztosítottak a nyomozás idejére. Nem ismert megalkuvást, bár tudta, hogy valószínűleg pár közeli barátját is érinti majd vizsgálat. Megdöbbent azon, hogy az ügy eltussolását magasabb szinten is támogatták. Ez derült ki abból, hogy a 23. hadosztály parancsnoka, Koster vezérőrnagy, illetve Henderson ezredes azt állították, hogy írásos nyilatkozatokat kaptak a My Lai-i akcióban részt vett tisztektől, de ennek sehol nem volt nyoma és senki más nem emlékezett rá. Egyetlen példány maradt fenn az állítólagos jelentésből, melyet egy széfben tárolták, nem a dandár irattárában, ráadásul ez sem tett említést a civil áldozatokkal kapcsolatos bejelentésekről. Ez pedig azt jelentette, hogy súlyos kötelességmulasztás esete forgott fenn, mivel az ilyen ügyeket jelenteniük és kivizsgáltatniuk kellett volna.
Színes képriport a Life magazinban
1970 márciusában sajtótájékoztatón összegezte a Pentagon az addigi vizsgálati eredményeket. Arra, hogy hogyan próbálták a sokkhatást csökkenteni, két példa: a “mészárlás” szót a hadsereg kommunikációs tisztje ki akarta töröltetni belőle; Peers nem hagyta magát, de végül beleegyezett a “jelentős volumenű tragédia” használatába. Az ügy “eltussolása” se került bele szó szerint, csak annyi, hogy egyes tisztek az információt nem továbbították feletteseiknek. Ennél fontosabb volt, hogy a My Lai-i vérfürdővel egy időben a szomszédos My Khében az ugyanazon műveletben részt vevő B század tagjai is megöltek 90 civilt, és a hadsereg ezt el akarta titkolni, mivel csak erősítette volna azokat a véleményeket, melyek szerint a fenti incidens nem egyedi eset volt. A témát firtató újságíróknak ezért ekkor még azt válaszolták, hogy My Khében aznap dél-vietnami alakulatok tevékenykedtek.
André Fehér törzszászlós (jobbról a második) 1969 novemberében My Lai maradványai között. Tőle jobbra Denis Conti közlegény, a C század egykori tagja.
Feher vizsgálata nyomán 47, Peersék esetében pedig 30 embert gyanúsítottak meg. Előbbiek közül 30-at, utóbbiak közül 14-et helyeztek ténylegesen vád alá a hadsereg jogászai. A többiről úgy vélték, alaptalan vagy nem bizonyítható vádakkal illették őket. Még egy fontos részlet, hogy csak azokkal foglalkoztak, akik még a fegyveres erőknél szolgáltak, noha a leszereltek közül több ellen is megalapozott bizonyíték szólt. Nixon és a Fehér Ház képviselői nem voltak hajlandók tettlegesen is részt venni az ügy feltárásában, kiállítani egy elnöki bizottságot a vizsgálat idejére, ehelyett mindent a katonai jogászokra hagytak, ami eleve megkérdőjelezte az eljárás elfogulatlanságát.
Thompson zászlós, a mészárlást a levegőből követő
helikopterpilóta is vallomást tett
A kihallgatásokat különböző támaszpontokon tartották, zárt ajtók mögött; mindenáron el akarták kerülni a nagy felhajtással járó, nürnbergi stílusú tárgyalásokat. A vád alá helyezett tiszteket felmentették, főleg bizonyítékok hiányában, így az ügyben fontos szerepet játszó Medinát, Kotoucot és Hendersont is. Medinát minősíti, hogy saját tárgyalásán még kitartott amellett, hogy nem tudott arról, hogy emberei civileket mészárolnak a faluban; pár hónap múlva viszont, Henderson tárgyalásán is megjelent, s mivel akkorra már leszerelt, nem kellett tartania a hamis eskü vádjától, bevallotta, hogy ebben a kérdésben hazudott, mert nem akart szégyent hozni a seregre, családjára és önmagára. Henderson viselkedése is távol állt a példástól, de ő egy újságíróknak adott interjúban még azt is elejtette, hogy más alakulatok is követtek el a My Lai-ihoz hasonló atrocitásokat, csak ott nem volt egy Ronald Ridenhour, aki mindezt kiszivárogtatta volna.
Ernest Medina százados a tárgyalás idején
A C század egykori tagjai közül többen is a vádlottak padjára álltak, de hihetetlen módon még azokat is felmentették, akik ellen szilárd bizonyíték áll rendelkezésre. David Mitchell őrmester például ott volt a vizesároknál elkövetett tömeges kivégzésnél, a bíró azonban nem volt hajlandó Thompson zászlós és embereinek erre vonatkozó vallomását fogadni, a már korábban rögzített vallomásokat pedig egy albizottsági elnök bizalmasnak minősítette. Vagy ott volt Charles Hutto géppuskás, akit a pszichológusok olyan emberként jellemezték, akiből hiányzik a józan ítélőképesség, ergo képtelen volt a kiadott parancsot helyesen értelmezni... A sor még folytatható. Tehát mindazokat a katonákat, akiket gyilkosságért, nemi erőszakért, vagy más brutális cselekedetek elkövetéséért elítélhettek volna, végül felmentettek. Az elhúzódó jogi procedúra következtében az amerikai közvélemény lassan meg is feledkezett az ügyről. Ráadásul a Washington Post kivételével a lapok nem közvetítették a tárgyalásokon elhangzott gyomorforgató részleteket, melyek hiányában az olvasók nagy része nem lehetett tisztában az eset valódi súlyával. Michael Biltonék könyvükben Georges Clemenceau egyik híres idézetével összegzik a dolgot: “A katonai igazságszolgáltatás olyan az igazságszolgáltatáshoz képest, mint a katonazene a zenéhez képest.”
Calley és jogi tanácsadója, Kenneth Raby őrnagy a sajtó kereszttűzében.
Fort Benning 1969 novembere.
Akkor végül is kit ítéltek el? Egyetlen embert. William Calley hadnagyot, a C század 1. szakaszának egykori parancsnokát. A vád 109 vietnami (ahogy a szövegben állt: “távol-keleti emberi lény”) előre megfontolt meggyilkolása volt. Calley is azzal védekezett, hogy parancsot teljesített. Egyébként ezekben a hetekben is a laktanya nőtlenszállásán lakott, vendégeket is fogadhatott: barátnőjén kívül számos jóakarója (köztük pár nagyon csinos hölgy is) felkereste, egyesek pénzadományokat is hoztak neki.
Calley elhagyja a tárgyalótermet
Március 29-én végül megszületett az ítélet: a hadnagyot bűnösnek találták 22 falusi meggyilkolásáért. A büntetés: életfogytiglani kényszermunka. Három nappal később Nixon utasítására Calley házi őrizetbe került Fort Benningben, az elnök pedig a fegyveres erők főparancsnokaként fenntartotta a jogot egy végső felülvizsgálatra. Ennek eredményeként büntetését 20 év kényszermunkára enyhítették. Calley a házi őrizetben repülőgépmodelleket épített, levelező tanfolyamokat végzett, illetve háziállatokat vásárolt és tartott. Az elzártság, továbbá apja betegsége, majd halála hatására depressziós lett. 1974 februárjában ezerdolláros óvadék ellenében kiengedték a házi őrizetből és onnantól fogva szabadon járt-kelt Fort Benningben, később pedig Columbusba költözött. Nemsokára 10 év kényszermunkára változtatták az ítéletet. Júniusban bevonult a Fort Leavenworth-i katonai börtönbe, hogy letöltse büntetését. November 9-én azonban feltételesen szabadlábra helyezték.
William Calley immár civilben
A közvélemény és a hadsereg reakciójáról mindenképpen érdemes szólni. A haderők kiképzési rendszerében innentől fogva még nagyobb hangsúlyt fektettek a foglyokkal és a civilekkel szembeni korrekt bánásmódra. A Vietnamban szolgáló vagy oda készülő katonák szemében azonban Calley nem feltétlenül volt elrettentő példa: akadtak, akik pozitív mintaként emlegették, például az újsütetű menetdalokban is felbukkant a neve. Ennél megdöbbentőbb, hogy a társadalom nagy része is rokonszenvvel tekintett rá és igazságtalannak találta az elítélését. A baloldal a katonaság kegyetlen rendszerének áldozatát látta benne, egy bűnbakot, aki helyett a tábornokokat kellene megbüntetni, a jobboldal pedig a haderő presztízsét féltette, de mindkét oldal elítélte a politikusokat, akik belevitték az országot ebbe a háborúba. A Fehér Házba legalább 5000 távirat érkezett és majdnem mindegyik írója Calley mellett állt ki. A Time magazin 1970 januárjában közzétette egy közvéleménykutatás adatait mely alapján a hozzászólók 65%-át nem zavarta, hogy kiderült, az amerikai katonák több száz dél-vietnami civilt mészároltak le, és úgy vélték, hogy ilyen incidensek “előfordulnak háború idején”. Akadt olyan második világháborús veterán, aki egy toborzóirodán jelentkezett, mondván tartóztassák le, mivel bombázópilótaként ő is számos ártatlan embert megölt, vagyis bűnös. Hasonlóképp Ernest Hollings szenátor megkérdezte, hogy "Minden helikopterpilótát és B-52-es pilótát, akik rossz célpontot találnak el, gyilkosnak fogunk nevezni?" Egy másik veterán borítékba tette összes kitüntetését és tiltakozásul elküldte a Fehér Házba. Robert Elliott bíró azzal mentegette Calleyt, hogy ilyen kegyetlenségekre korábban is volt példa a történelemben: felhozta, hogy Józsue Jerikó ostrománál kardélre hányatta a lakosokat, vagy hogy Sherman tábornok is kíméletlenül földig romboltatta Atlantát a polgárháború idején. Egyes rádióadók még egy számot is játszottak akkoriban, mely a Calley hadnagy harci dala címet viselte (és a Battle Hymn of The Republic dallamára íródott). Pár nap alatt 200 ezer példányt adtak el ebből a kislemezből, és rövid ideig a saigoni katonai rádió is sugározta.
Az a bizonyos dal...
A My Lai-i mészárlás sokkja a per hosszú hónapjai alatt lassan kimosódott az amerikai köztudatból. Az újabb választások, a vietnami csapatkivonások és a hadifogolycsere jobban lekötötte a figyelmet. Bár időnként megjelent egy-egy újsághír a témában, a nemzet már nem erre figyelt… Jonathan Schell újságíró 1969. december 20-i cikke azonban könyörtelenül rámutatott arra, miért nem szabad elfelejteni ezt az esetet:
“Ha úgy értelmezzük a mészárlást, ami valójában, szinte elviselhetetlen gyász szakad ránk, de ha elfordulunk, magunkat alacsonyítjuk le. [...] A mészárlás önvizsgálat és válaszlépés után kiált, de ha ezt figyelmen kívül hagyjuk és úgy folytatjuk, mintha mi se történt volna, a tudat, melyet nem dobhatunk félre, ha már részünkké vált, észrevétlen, de jelentős változást visz bennünk végbe, érzéketlenné téve legdrágább adottságunkat és elfonnyasztva lelkünket. Mert ha megtanuljuk ezt elfogadni, akkor onnantól mindent el fogunk fogadni.”
A My Lai-i vizesárok újabb áldozata – az amerikai lelkiismeret.
Arra a kérdésre még mindig nem válaszoltunk, hogy mi vezetett el a My Lai-i mészárláshoz. Mik voltak a valódi okok?
Jonathan Schell vagy Michael Bernhardt (a vérengzés egyik szemtanúja) szerint az okokat kifejezetten az amerikai harceljárásokban kell keresni. Ron Ridenhour vagy Richard Falk, princetoni jogászprofesszor emellett az Egyesült Államok egész vietnami politikáját is felelőssé tette. Mire is gondoltak?
Az amerikai katonák feladata ebben a háborúban nem a területszerzés és -megtartás volt: azért voltak ott, hogy felmorzsolják a kommunista erőket és azok infrastruktúráját. Más szóval: ölniük kellett. Korlátozott mértékben bevetettek ugyan amerikai egységeket is pacifikálási feladattal (ilyen esetekben nem egyszer együtt éltek a helyi lakossággal), de ezt inkább a szövetséges (és katonai szempontból kevésbé eredményes) dél-vietnamiakra bízták. Westmoreland tábornok nem volt hajlandó szétforgácsolni haderejét a szétszórt kis falvak védelmében, mikor reguláris alakulatokkal kellett felvennie a harcot a határ mentén és egyre komolyabb fegyverzetű gerillaerőkkel a vidéki területeken. Tudta, hogy a felmorzsolás nem a védelemről szól, hanem a támadásról.
Ki itt az ellenség?
Ölni. Ez azonban több szempontból sem ment könnyen. A gerillák nagy része civil ruhát viselt és könnyedén megbújhatott a lakosság tagjai között. Első pillantásra lehetetlen volt megkülönböztetni az egyszerű parasztot az álruhás orvlövésztől - még a dél-vietnamiaknak is, nemhogy az amerikaiaknak. Ez pedig fokozta a bizalmatlanságot és a gyanakvást a civilekkel szemben, ami a partizánok általános módszereiből (csapdák, aknák, orvlövészek) adódó bizonytalansággal és rettegéssel keveredve elidegenítette őket az egyszerű parasztoktól. Sokakat olyan mértékig, hogy már nem tettek különbséget gerilla és civil között, mert nem lehettek biztosak benne, melyik melyik. Így az sem meglepő, hogy ha egy tűzharc után civil ruhás halottakat találtak, akkor mindegyiket vietkongként számolták el, mondván “ha halott és sárga, akkor gerilla”. Erre rásegített az a tény, hogy a Vietkong soraiban valóban harcoltak női és gyerekharcosok, akik ruhájuk alatt gránátot rejtegettek vagy aknát telepítettek. Számos amerikai így jutott el odáig, hogy minden vietnami ellenség. A civilek sorsával szemben közöny részben ebben gyökerezett, részben a kulturális, idegenek számára nehezen értelmezhető különbségekben, részben abban a hivatalos oldalról is ismételgetett véleményben, hogy a légi, tüzérségi csapások vagy egyszerűen a gyalogosok tüzében elpusztuló parasztok halála “sajnálatos véletlen, de elkerülhetetlen”, pláne, ha a gerillák lakott területeken tevékenykednek, ahogy az sokszor meg is történt. George McGovern dél-dakotai szenátor, a háború ellenzője kijelentette:
“Olyan körülmények közé helyeztük ezeket az emberek, ahol előbb-utóbb elkerülhetetlenül be kellett következnie egy ilyen esetnek.”
Hiába hangsúlyozták magasabb szinten (többek között Westmoreland tábornok), hogy a civilek biztonsága elsődleges, hiszen végső soron őket kell megvédeni és meggyőzni a kormány igazáról, az egyszerű gyalogbaka saját bőrét jobban féltette annál, hogy ezzel törődjön. Számára minden egyes nap a túlélésről szólt, míg feletteseik egyre csak a hullaszámlálási adatokra voltak kíváncsiak. Elviekben ezek a számok igazolták a hadműveletek sikerességét vagy sikertelenségét, továbbá ezek alapján remélhették a tisztek az újabb előléptetést. Veszélyes gyakorlattá vált ez, mely a hazai sajtóban is visszaütött.
Philip Jones Griffiths híres felvétele is Quang Ngai tartományban készült: az asszony rejtőző férjét percekkel korábban lőtték agyon egy óvóhelyen több másik falusi férfival együtt. A gyermek vagy alszik vagy nincs magánál.
Az amerikai tűzerő intenzív kihasználása sem segített a helyzeten. A légi és tüzérségi csapások túl sokszor tettek kárt a falvakban és az ott lakó civilekben. A Vietkong infrastruktúrájának felszámolását célzó törekvések ráadásul a gerillákkal szimpatizáló (vagy arra rákényszerített) falvak lerombolásával jártak; így próbálták a partizánok számára menedéket és élőerő-utánpótlást jelentő településeket kivonni a háborús egyenletből. Ám az onnan kitelepített lakosság ellátása további gondokat okozott a menekülttáborokban és a nagyvárosokban: ezen emberek többsége a Vietkongot talán már nem erősítette, de az is bizonyos, hogy szembefordította a saigoni kormányzattal, emellett társadalmi válságba torkollott.
Az amerikai harci szellem fokozatosan apadt el
A harcoló alakulatokat közelebbről megvizsgálva még két fontos tényezőt meg kell említeni: az egyik a legénységi, a másik a vezetői állomány minősége. 1968 elejére mindkét vonatkozásban rosszul álltak a Vietnamban állomásozó amerikai erők. Az otthoni sorozási rendszer értelemszerűen a felsőoktatásban nem továbbtanuló, kevésbé intelligens fiatalembereket hívta be elsősorban (ilyen volt Calley hadnagy is), s mind az legénység, mind a tisztek és altisztek kiképzése felgyorsult a háborús emberanyag-szükségletek miatt: a C század is gyorsított kiképzést kapott, részben, mert Westmoreland tábornok siettette a ‘68 elejére beígért utánpótlást, részben, mert Johnson elnök még a béketárgyalások előtt szeretett volna néhány további alakulatot behajózni. Azok a katonák, akik még 1965-66-ban érkeztek, részben hivatásosok voltak, részben hosszabb és alaposabb kiképzést kaptak. ‘68-ra azonban egyre kevesebb volt belőlük, ráadásul az otthoni háborúellenes hangulat erősödése is hatott rájuk. A My Lai-i vizsgálatot vezető Peers tábornok még egy összefoglalót is küldött Westmorelandnek 1970 márciusában Vezetői elvárások gerillaellenes viszonyok között címmel, melyben listába szedte a legfontosabb teendőket a tisztképzés kapcsán.
A legfontosabb tényező, mely szinte minden incidensben szerepet játszott, a gyenge vezetés volt. Az erős és hatékony vezetők még nagy nyomás alatt is képesek alárendeltjeiket irányítani; de ilyen vezetőkből gyakran nem akadt elég, pláne szakasz- és századszinten.
– Guenter Lewy
Az sem mellékes, hogy az amerikai frontharcosok elszigetelve érezték magukat az őserdőben, a távoli támaszpontokon egy számukra zavaróan idegen országban: minden, ami Vietnamon kívül volt “A világhoz” tartozott, a földgolyó ezen kis szeglete azonban mintha egy másik bolygón lett volna. Ez az érzés is elősegítette, hogy egyes katonák olyan dolgokat tettek, amiket másutt talán nem mertek volna.
Amerikai katonák foglyukat vallatják
dél-vietnami tolmácsuk segítségével
Ugyanakkor tévedés lenne azt hinni, hogy az amerikai háborúk történetében mindez egyedülálló lett volna. Az 1900-as évek elején a Fülöp-szigeteken lényegében ugyanaz történt, mint hatvan évvel később Vietnam dzsungeleiben: az amerikai katonák gerillákra vadásztak az őserdőben és mivel képtelenek voltak leválasztani őket az ártatlan lakosságtól, itt is került sor kegyetlenségekre. De az amerikai őslakosok elleni irtóhadjáratok is nagyon hasonlók voltak, sőt a második világháborús csendes-óceáni műveletek során, az ádázul küzdő japánok ellen bevetett tengerészgyalogosok is követtek el atrocitásokat: hadifoglyok vagy épp japán civilek legyilkolására, holttestek megcsonkítására akkor is volt példa bőven. Akkoriban persze még a média sem úgy működött, mint két-három évtizeddel később: a második világháborúról kialakult idealizált (cenzúrázott) képben a fentieknek nem volt helye. Michael Bilton és Kevin Sim könyvükben így írnak erről:
“A történelmi feledékenység érthető és fontos szerepet játszik a nemzetépítésben. Természetes, hogy a háborús trauma után az emberek előre akarnak tekinteni és a háborús megosztottságot, illetve szörnyűségeket elfeledni. De ára van annak, ha a gyógyulás nem más, mint visszatérés az ártatlansághoz és a naivitáshoz. Ha szemet hunyunk ama bőséges bizonyíték felett, mely arról szól, hogyan viselkedik az ember a küzdelem szélsőséges viszonyai között, akkor minden új nemzedék katonáinak saját bőrükön kell ezeket a dolgokat megtapasztalniuk. Mielőtt a civilizált viselkedés esélyeit javíthatnánk, előbb a kegyetlenségre való hajlamot kell megértenünk. És emlékeznünk rá.”
A korszak egyik legismertebb háborúellenes plakátja a My Laiban lemészárolt lakosokat ábrázolja. A felirat a Meadlo-interjúból származik: „Kérdés: A csecsemőket is? Válasz: A csecsemőket is.”
A My Lai-i mészárlás lett a vietnami háború legtöbbet emlegetett atrocitása, noha az áldozatok száma terén (amerikai részről 347, vietnami oldalról a My Khe-i áldozatokkal együtt 504 főre teszik) korántsem ez volt a legjelentősebb. Mindkét oldalon számos ilyen eset előfordult. Említhetnénk az 1968. februári huéi kommunista tömeges kivégzéseket, ahol csaknem 3000 embert öltek meg, vagy az 1967. decemberi Dak Son-i vietkong támadást, mikor is 252 embert gyilkoltak le a gerillák, egy részüket lángszórókkal saját házaikban. A dél-vietnami és a szövetséges dél-koreai erők nevéhez is jó néhány kegyetlenkedés kötődik. Ahogy Philip Caputo, egykori tengerészgyalogos tiszt is rámutat, az egész háború természete magában hordozta ennek magvait, noha a rettegésnek és a túlélési ösztönnek is volt hozzá köze:
“A két legnépszerűbb magyarázat az olyan kegyetlenkedésekre, mint a My Lai-i, egyrészt a rasszista elmélet, mely szerint az amerikai katona könnyedén lemészárolta az ázsiait, mert nem tekintette embernek, másrészt a vadnyugati hagyományok elmélete, mely szerint a katona vérében volt az erőszak és csak a háború kifogása kellett, hogy a gyilkos ösztönök zöld utat kapjanak.
Mint minden általánosítás, ezekben is van egy cseppnyi igazság; mégis mindkettő figyelmen kívül hagyja azt, milyen barbár módon bánt a Vietkong vagy a dél-vietnami hadsereg saját embereivel, nem is beszélve a dél-koreai erők által elkövetett bűnökről – valószínűleg ők voltak a legvérszomjasabb népség Vietnamban –, vagy épp a franciákéról, még az indokínai háború idején.
A gonoszság nem az emberekben rejtőzött – persze azon túl, hogy az ördög bennünk lakozik –, hanem a körülményekben, melyek között élniük és harcolniuk kellett. A vietnami konfliktus vegyítette a hadviselés két legdurvább formáját: a polgárháborút és a forradalmat, amihez még hozzáadódott a dzsungelháború kegyetlensége. Húsz évnyi terrorizmus és testvérháború az ország erkölcsi térképének legtöbb viszonyítási pontját elmosta jóval azelőtt, hogy mi odaérkeztünk volna. A kommunisták, csakúgy, mint a kormányerők a kegyetlenséget szükségszerűségnek, vagy épp erénynek tartották. Akár az elvek mentén, akár bosszúból követték el, az atrocitások legalább annyira hozzátartoztak a vietnami csataterekhez, mint a bombatölcsérek és a szögesdrót. A mi dandárunk tengerészgyalogosai eredetileg nem voltak kegyetlen emberek, de a Da Nang-i partraszállás után gyorsan megtanulták, hogy Vietnam nem az a hely, ahol az ember kegyelemre számíthat, ha mondjuk fogságba esik. És azok, akik nem számíthatnak kegyelemre, végül másnak sem fognak kegyelmezni.
Néha a bajtársiasság, mely a háború egyetlen pozitívuma volt, váltotta ki a legszörnyűbb bűnöket – bosszúállást az elesett barátokért. Néhányan pedig nem bírták a gerillaháborúval járó stresszt: az állandó »ujjam-a-ravaszon« éberség, az érzés, hogy az ellenség mindenütt jelen van, a civilek és a gerillák megkülönböztethetetlensége olyan érzelmi nyomást produkált, hogy egy egyszerű kis inger nyomán is kitört belőlük az elvakult pusztítási vágy.
Másokat a mindent legyűrő túlélési ösztön tett kegyetlenné. A létfenntartás, a legalapvetőbb és legerőteljesebb ösztön mind közül, gyávát csinálhat bárkiből, vagy, ahogy Vietnamban inkább előfordult, olyasvalakit, aki habozás és lelkiismeret-furdalás nélküli elpusztít bármit, ami veszélyt jelent az életére. A szakaszom egyik őrmestere, aki amúgy rendes srác volt, egyszer azt mondta nekem: »Hadnagy, otthon feleség és két gyerek vár rám, én pedig viszontlátom őket, és nem érdekel, mennyi és miféle embert kell ehhez megölnöm.«”
Ahogy a franciák nevezték: "la sale guerre", azaz piszkos háború.
Dél-vietnami katonák foglyukkal.
Röviden tekintsük át a tragédia fontosabb szereplőinek utóéletét is.
Ronald Ridenhour, az esetet közzétevő veterán rosszul érezte magát, amiért a mészárlás felelősségét ilyen mértékben az egyszerű katonákra és az alacsonyabb rangú tisztekre próbálták áttolni, bűnbakot csinálva belőlük. Személyes tapasztalata az volt, hogy a My Laira emlékező amerikaiakban csak annyi maradt meg, hogy egy hadnagy bekattant és gyilkolni kezdett… Ennél azért többről szólt az incidens és a felelősség nem egyedül a közvetlen résztvevőket terheli. Ridenhour 1988-ban halt meg, 52 éves korában.
Ron Haeberle őrmestert, a My Laiban megfordult fényképészt érték vádak az ügy eltussolásával, illetve saját felvételeinek magáncélú felhasználásával és eladásával kapcsolatban (melyből a mai napig kapja a borsos jogdíjakat). Később szigorítottak is a fegyveres erőknél a vonatkozó szabályokon, hogy egyértelmű legyen, bevetésen készült fotók nem képezhetik az adott fényképész tulajdonát. 2012-ben egyébként visszatért My Laiba és találkozott a mészárlás egyik túlélőjével is.
Hugh Thompson zászlós, a mészárlást a levegőből követő helikopterpilóta természetesen tanúskodott a vizsgálat során. A zászlóst még sokáig üldözték a háborús rémálmok és a közvélemény egy része ellene fordult, mert Calley ellen vallott: fenyegető leveleket kapott, árulónak nevezték, ajtaja elé többször is állati tetemeket dobtak. Mégsem bánta meg, hogy kiállt az igazság mellett. 1998-ban, utólagos elismerésként két egykori beosztottjával együtt megkapta a vitézségi érdemérmet. 2006-ban hunyt el.
Lawrence Colburn közlegény, Thompson helikopterének géppuskása elégedetlen volt a per végkimenetelével. 2001-ben visszatért My Laiba, hogy részt vegyen az ottani park és általános iskola felavatásán, melyeket elsősorban amerikai veteránok pénzadományaiból építettek. Találkozott többek között azzal a kisfiúval, akit aznap kimentettek a halottak közül: Do Ba akkor már 41 éves volt. Colburn 2016-ban halt meg. (A helikopter személyzetének harmadik tagja, Glenn Andreotta pár héttel My Lai után egy bevetésen veszítette életét.)
Varnado Simpson közlegény, az 1. szakasz egykori tagja, a mészárlás résztvevője a vizsgálat idején több interjút is adott és nem tagadta bűnrészességét. Gyógyszereket kellett szednie, hogy elviselje az emlékek súlyát. 1977-ben a kertben játszadozó kisfiát az utcán összeszólalkozó fiatalok egyike által vaktában leadott lövés ölte meg; Simpson biztos volt benne, hogy ez a büntetése. Több öngyilkossági kísérlet után 1997-ben végzett magával.
Michael Bernhardt közlegény nem volt hajlandó részt venni a mészárlásban. Utóbb Medina százados közölte vele, hogy nem szeretné, ha a történtekről bárkinek beszélne. Bernhardt ezután rendre veszélyes megbízatásokat kapott; felettesei láthatóan nem akarták, hogy élve hagyja el a dzsungelt. Segített Ridenhournak, később pedig a perben is tanúskodott Medina ellen.
Samuel Koster vezérőrnagy, a 23. hadosztály parancsnoka ellen felhozott vádakat ejtették és kisebb büntetéssel megúszta: lemaradt a harmadik tábornok csillagjáról, lefokozták dandártábornokká és a Kiváló Szolgálatért érdemérmét is vissza kellett szolgáltatnia. 1973-ban szerelt le és egy energiaipari cég igazgatóhelyettese lett. 2006-ban halt meg.
A vizsgálatot felügyelő William Peers altábornyagy negyedik csillagját nem kapta meg soha. Egyesek szerint ez volt a tábornoki kar bosszúja, amiért hajlíthatatlanul lerántotta a leplet az esetről. Saját elhatározásból nyugalomba vonult és Kaliforniába költözött. 1984-ben szívroham vitte el. (Ha Oliver Stone megrendezte volna az incidenst feldolgozó Pinkville című filmjét, akkor a tábornokot állítólag Bruce Willis játszotta volna.)
Thomas Whillingam hadnagy volt az egyetlen, akit a 90 civil halálával kapcsolatos My Khe-i vizsgálatban vád alá helyeztek, de ezt méltányosságból később elejtették.
Ernest Medina százados felmentése után nem sokkal leszerelt és egy helikoptergyárban vállalt munkát. Wisconsinban él családjával.
William Calley egy építővállalatnál talált munkát szabadlábra helyezése után. Akkor már udvarolt leendő feleségének, akit 1976 májusában vett el. Apósa columbusi ékszerboltjában dolgozott még hosszú évekig. 2009-ig nem volt hajlandó interjút adni a My Laiban történtekről, akkor viszont egy klubban tartott beszédében nyilvánosan megbánta tetteit.
Az emlékmű
Aki manapság ellátogat a helyszínre, múzeumot és egy 1978-ban emelt emlékművet, afféle szovjet stílusú hősi szoborcsoportot találhat. (A vietnamiak egyébként nem My Lai-i, hanem Son My-i mészárlásnak nevezik a történteket, utalva így a teljes falukomplexumra.) Az utolsó szó legyen egy túlélőé, Truong Thi Leé, aki több családtagját is elveszítette:
“Állandóan erre gondolok, ezért öregedtem meg idő előtt. Csak ez jár a fejemben. Erre gondolok és még aludni sem tudok tőle. Teljesen egyedül maradtam és nincs kihez fordulnom.
Nem fogok megbocsátani. Gyűlölöm őket. Nem bocsátok meg, amíg élek. Azok a gyerekek, a kis gyerekek… A szoptatós csecsemőket is legyilkolták… Gyűlölöm őket.”
Az esetről, illetve a perről több dokumentumfilm is készült, ezek közül a könyv alakban is kiadott Four Hours in My Lai-t ajánlanám, mely megtekinthető a fenti linken. Ami a játékfilmeket illeti, 1975-ben Stanley Kramer rendezésében készült el a Judgment: The Court Martial of Lieutenant William Calley (Ítélet: William Calley hadnagy hadbírósági pere) című dráma; a főszereplők között ott volt Harrison Ford is. Magáról a mészárlásról egy olasz rendező, Gianni Paolucci 2010-ben forgatott filmet, My Lai 4 címmel (és a kritikák szerint felemás sikerrel). Oliver Stone jó pár éve foglalkozik egy releváns játékfilm gondolatával (a főbb szerepekben Woody Harrelsonnal, Bruce Willissel és Shia LaBoeuffel), de mindezidáig nem tudott nekikezdeni. Érdekes módon még egy rockopera is íródott a témában: az 1975-ös The Lieutenant (A hadnagy) a Broadway-n debütált és több díjat is begyűjtött.
Forrásjegyzék:
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• A Rumour of War (írta: Philip Caputo; Ballantine Books, 1977)
• Four Hours in My Lai (írta: Michael Bilton és Kevin Sim; Viking 1992)
• Medina (írta: Mary McCarthy; Európa 1972)
• My Lai: Le massacre qui a tout changé (újságcikk; GeoHistoire folyóirat, francia kiadás; 2016. dec. - 2017. jan. szám)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Self-Destruction (írta: Cincinnatus; W.W. Norton & Company 1981)
• The Vietnam Experience: Combat Photographer (írta: Nick Mills; Boston Publishing Company 1983)
• The Vietnam Story (írta: Will Fowler; Winchmore 1983)
• The Vietnam War – The illustrated history of the conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
• Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerk: C.G. Appy; Ebury 2008)