"Akkor láttuk először az ellenséget..."
Egy dél-vietnami civil visszaemlékezése
A huéi kommunista atrocitásokat megszenvedő civilek közül szeretnék megszólaltatni most egyet. Nguyen Qui Duc a Tet-offenzíva idején tízéves volt. Apja magas beosztásban, kormányzóhelyettesként dolgozott. Mikor a császárvárost 1968. január 31-én lerohanták, sok más tisztségviselő mellett őt is letartóztatták. Nem végezték ugyan ki, de Észak-Vietnamba vitték, s végül tizenkét évig raboskodott. Duc mit sem tudott apja sorsáról; nagybátyjával együtt hagyta el az országot 1975-ben és az Egyesült Államokba emigrált. Szülei 1984-ben kaptak engedélyt, hogy utánamehessenek... Újságíróként, íróként és rádióbemondóként dolgozik.
Egész éjjel hallottuk a robbanásokat és azt gondoltuk, az ünnepi tűzijáték hangjait halljuk. Nem hittük volna, hogy a kommunista erők már Huéban harcolnak. Eszünkbe se jutott. Azelőtt a háború odakint, a dzsungelben és a rizsföldeken zajlott. Egészen addig biztonságban voltunk. Aztán apám kinézett az ablakon és egyenruhás embereket látott. Azt hitte, az őreink azok. Nem tudta még, hogy az őrök leléceltek és az északi katonák már körbe is vették az épületet.
Mikor a katonák beléptek az ajtón, anyám felsikoltott. Teljesen megrémültünk. Akkor láttuk először az ellenséget. A legijesztőbb, legmegrázóbb az volt, mikor felfogtuk, hogy reguláris észak-vietnami katonákat látunk, akik a Ho Si Minh-ösvényen keresztül jutottak idáig és erős északi akcentussal beszéltek. Azelőtt azt mondták róluk, hogy kegyetlen, borzasztó népség. A ház mögötti kis templomba tereltek minket úgy száz másik emberrel együtt. Apám kivette a tárcájából a névjegyeit meg a hivatalos iratait és elrejtette. Emlékszem, anyám a lelkére kötötte: "Csak mondd, hogy tanár vagy."
Aztán az egyik katona beszédet tartott nekünk. Akármennyire is féltem, az volt a benyomásom róla, hogy ékesszóló és meggyőző. Pontosan nem emlékszem, mit mondott, de szenvedéllyel beszélt és nagyon meghatott, ahogy a nemzetről szónokolt. Tudtam, hogy nem szabadna csodálatot éreznem, félnem kellene tőlük és gyűlölnöm őket. Féltem is – a gyomrom összehúzódott –, de ott volt mellette ez az elképesztő csodálat.
A férfiakat ezután átvezették a főépületbe, a nőket és gyerekeket pedig levezették a pincébe. Kora hajnalban, kettő óra körül, mikor mindenki más aludt, megláttam anyámat, ahogy egy pici ablakon bámul kifelé. Megengedte, hogy felálljak egy székre mellette. A rácson túl megláttam apámat. A karja hátra volt kötve, mellette pedig ott álltak sorban az egymáshoz kötözött emberek. Tízéves vagy csak, hát mit csinálsz? Sikoltasz vagy sírsz? Kirohansz, hogy megmentsd? Féltem, de ledermedtem, így csak némán figyeltem. Mintha sötét sziluettekkel teli némafilmet láttam volna. Aztán a sor megindult. Anyámmal osztoztunk ezen a pillanaton az apró ablak előtt és senkinek nem tudtunk róla beszélni. Ez volt a mi saját gyászunk. A félelem és a véglegesség ránk nehezedett.
Körülbelül tíz nap múlva amerikai katonák vezettek ki minket a komplexumból és átvittek az egyetemre, amit menekültszállássá alakítottak át. Útközben láttuk, hogy a Parfüm folyó hídját a kommunisták felrobbantották. Ott hevert a vízben. Megrendültem ettől: a híd Hué, sőt az egész nemzet jelképe volt. Számos vers és dal szólt róla. Háborúban nyilván vannak áldozatok és emberek halnak meg, de még akkor is úgy gondoltam, hogy ha azt a hidat, ami ilyen jelentőséget hordoz, valaki a levegőbe röpíti, akkor az nem tiszteli a történelmet és a kultúrát. És nem tiszteli a nemzetet sem.
Miután apámat elhurcolták, nem akartuk elhinni, hogy meg is ölhetik, még azután sem, hogy felfedezték a tömegsírokat Hué mellett. Anyám kiment és megnézte az egyik sírt, hátha megtalálja, de olyan rengeteg holttest volt ott és olyan elviselhetetlen a bűz, hogy nem bírta. Annyira megrendült, hogy nem is ment vissza még egyszer. Vakon hitt abban, hogy apám még él, de ez borzasztó volt. Néha a szomszéd házban találtam rá, ahogy zokog, mert odahaza nem sírhatott. Még saját szülei előtt is titkolta, hogy apámat elvitték.
Gyerekkoromban kettős életet éltem. Annyi egymásnak ellentmondó hatás ért. Kívülről úgy tűnt, a felső tízezerhez tartozom, akik hisznek Dél-Vietnam jövőjében. Szimpatikus volt a nyugati kultúra, francia iskolába jártam és több amerikait ismertem. De magamban küszködtem, meg akartam érteni, miért harcol az ellenség. Tényleg valós okuk van rá? Még a nyugati eszmék is csupa kérdőjellel voltak tele. Az amerikai popkultúra nagyon vonzott minket. Békejelvényt viseltünk és a bolhapiacon amerikai egyetemi pólókat vettünk magunknak. Megnövesztettük a hajunkat, Jimi Hendrix, Neil Young és a Who dalait hallgattuk. Játszottuk a vagány kölyköket. És eljött az idő, mikor egymás közt elkezdtünk tanakodni, hogy az az ország, ahol hippik és ilyen vagesz énekesek születnek, hogyan vívhat háborút, gyilkolhat és lehet ilyen kegyetlen? Néha láttam, ahogy amerikai teherautók suhannak el, és a platóról a katonák lenyúlnak, hogy a kerékpáros kislányokat lecsapják. Vagy megragadták hátulról a kalapjukat, a zsinórral lerántották őket a nyeregből, ők meg belehaltak az esésbe. Ha ilyeneket láttam, úgy éreztem, az amerikaiak bármit megtehetnek ebben az országban. Ugyanakkor meg angolórára jártam, amit egy ohiói katona tartott, aki nagyon kedves volt velünk, bár ő is katona volt. A Vietkong meg rakétákkal lőtte a várost és hallottam, miféle szörnyű dolgokat művelnek a kommunisták. Ebben a sok borzalomban és rettegésben mi dalokat hallgattunk. Játszottuk is Santana vagy a Creedence Clearwater Revival zenéjét és késő éjszaka még háborúellenes vietnami számokat is hallgattunk, például Trinh Cong Son dalait. Akkor nőttünk fel.
Tizenhat éven át szenvedtem apám elvesztése miatt és ha valaki az életemről kérdez, haragra és gyűlöletre számít tőlem. De valahogy nem gyűlölök senkit. Szerintem ami a családommal, a barátaimmal és a nemzettel történt, hozzátartoztak a születéshez és a háborúhoz, történelmi és ideológiai értelemben.
Apám tavaly hunyt el. Mi éveken át emberfelettinek láttuk azt, amit véghezvitt. Annyi mindent túlélt és közben megmaradt az ép esze, a méltósága és az országba vetett rendíthetetlen hite. A legvégén újra egész ember lett belőle.
Az én életemre rányomta a bélyegét, hogy el kellett hagynom a szülőföldemet. Mikor Vietnamba megyek, nem úgy kezelnek, mint vietnamit és ez fáj. És teljes jogú amerikai sem lehetek. Minél idősebb leszek, annál inkább úgy érzem, sehova nem tartozom. A régi idők nomádjai azért vándoroltak, hogy élelmet, szállást, vizet találjanak; mi, mai nomádok azért vándorlunk, hogy rátaláljunk önmagunkra."
A visszaemlékezés Christian G. Appy Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (Ebury 2008) című kötetéből való.