Vietcong 2.
Harcok Huéban
Aki annak idején olvasta a Vietcong című játékkal kapcsolatos összefoglalómat, talán emlékszik arra, hogy a leghitelesebb FPS-ek közé soroltam, és nemcsak vietnami összefüggésben. A készítők pedig 2005-ben visszatértek a témához, és elkészítették a folytatást, ezúttal a Tet-offenzíva apropóján.
A játék ennek megfelelően 1968. január 30-án este veszi kezdetét Huéban. Hősünk, Daniel Boone százados egy helyi bordélyban eresztené le a gőzt, ha nem jelenne meg rádiósa, aki parancsnokuk utasítását hozza. Így kikapcsolódás helyett hősünk elfuvarozhat egy frissen érkezett tudósítót a polgármester holdújévi fogadására. Az épületet azonban a történelmi tényeknek megfelelően, illetve a Tet-offenzíva keretében támadás éri, és nemcsak a riportert kell biztonságba juttatni, hanem a várost lerohanó ellenséges alakulatokkal is fel kell venni a harcot...
Jópofa tisztelgés a nagy előd előtt, hogy mikor Boone-nal épp elhagyjuk a bordélyházat és átvágunk a földszinti részen, az ott ücsörgő katonák között találkozhatunk Hawkins őrmesterrel is. Ő volt ugyebár az első rész főszereplője, melynek sztorija pont a Tet-offenzíva előestéjén ért véget, mikor a Nui Pek-i támaszpontjukat lerohanta az ellenség. Ha nem sajnáljuk az időt egy kis beszélgetésre, akkor az enyhén illuminált Hawkins szomorúan el is meséli röviden a történteket...
A hiperrealisztikus megközelítést a készítők ezúttal hanyagolták és inkább egy hagyományosabb FPS-t akartak létrehozni. Ennek azonban sajnos több hátulütője is van. A jól bevált, részletes parancsadási rendszert például szépen kivágták a játékból, holott a vezetési lehetőség az első rész értékét komolyan felhúzta a konkurenciához képest, hiszen azt a benyomást erősítette, hogy van kihatásunk a történet alakulására. Ezúttal meg kell elégednünk annyival, felcserünket és lőszert hordozó katonánkat magunkhoz hívhatjuk, illetve katonáinkat adott helyre kommandírozhatjuk, az ellenséges állásokra pedig kérhetünk tőlük tüzet. Mindez nagy vonalakban persze lefedi a legfontosabb utasításokat, de a gyakorlatban nem működik olyan jól (értsd: visszavonulást elrendelni egyszerűbb volt egyetlen billentyű lenyomásával, mint ellenséges tűzben hátrafelé nézelődve kijelölni egy gyülekezési pontot nekik). Az sem tetszett, hogy már normál módban is csak pályánként tíz mentési lehetőségünk van az automatikusan mentett állások mellett.
Az irányítás nem győzött meg. Ennek egyik oka, hogy a gyári billentyűzetkiosztást nem lehet átszabni. Mivel ez még a fapados programoknál is alaptétel, enyhén szólva rosszul esett. Ráadásul rém idegesítő, mikor a játék különbséget tesz egy finom lenyomás és egy rácsapás között: így aztán anyázhattam, amikor Boone villámgyorsan lehasalt az ellenséges tűzben, de aztán rögtön fel is pattant... Az viszont pozitívum, hogy immár két nagyobb fegyver is lehet nálunk. A korábbiakhoz képest többféle vassal találkozhatunk (például M-16/XM-148-assal, L-1A1 puskával, Carl Gustav és MaT-49 géppisztollyal, Browning automata puskával vagy épp RPG-vel). A járművezetés csak ritkán kerül elő, mindenesetre egy személyautón, egy Ontos harcjárművön és egy PBR járőrhajón száguldhatunk, ha arra kerül sor.
A grafika 2005-ös színvonalon szerintem amolyan alsó-középkategóriás, mai szemmel nézve pedig kifejezetten rondácska; a környezet meglehetősen egyszerű és jellegtelen, és ha nagyon bele akarnék kötni, akkor hozzátenném, hogy a romba dőlt Huét nem sikerült hitelesen megjeleníteni. (A kivételt talán csak a Citadella és környéke jelenti.) A hangok felemások: némelyik hozza az elvárt színvonalat, de némelyik egyszerűen nem passzol, sőt, olyan is van, ami nincs, más szóval hiányzik. Az ellenfelek intelligenciája széles skálán mozog: néha igen idegesítő módon egy tizedmásodperc alatt leszednek, mikor rajtuk ütök, máskor csak állnak és bambulnak, várva, hogy történjen valami, holott ott álluk előttük pár méterre...
Mivel Hué visszahódítása a feladatunk, szinte végig városi környezetben harcolunk, bár változó taktikával; időnként magunkra maradva lopakodhatunk hátsó kertekben, máskor páncélosok és gyalogság támogatja kis csapatunkat a nyílt utcán, de mentőakciókban is részt kell vennünk. Mindez az első rész változatos terepviszonyai és feladatai után azért egyhangúbb játékélményt jelent, főleg, hogy általában lineáris pályákon harcolunk. Az egyes feladatokat a már említett riporter tudósításai kötik össze, akinek jelentéseiből megtudhatjuk, hogyan alakul eközben a huéi csata.
Körülbelül hat órát vesz igénybe az amerikai hadjárat, utána viszont kipróbálhatjuk magunkat vietkong gerillaként is, Minh bőrében. Ez elsőre hatalmas pozitívumnak tűnt, főleg, hogy az ő története a dzsungelben kezdődik, ám súlyos csalódásomra alig egy-másfél óra küzdelem után vége is lett az egésznek, méghozzá zavaró hirtelenséggel. Az oké, hogy az amerikai hadjárat végén vele is találkozunk, tehát a sztori végét már tudjuk, de olyan hanyagul lett az egész lezárva, hogy az szégyen. Viszont nemcsak itt, hanem nagy általánosságban is azt éreztem, hogy nem kapta meg a játék a kellő figyelmet a készítők részéről.
A hadjárat mellett multis játékrészt is tartalmazott a szoftver, de ezt nem tudtam annak idején kipróbálni, manapság pedig már nem találok hozzá társaságot. Annyi mindenesetre elmondható, hogy nyolcféle karakterosztály és ötféle játékmód (kooperatív, zászlórablós, területfoglalós, stb.) volt választható.
A Vietcong 2. összességében elég gyengécskére sikerült. Az első rész merészen eredeti és sok riválisához képest igen nehéz, de méltó és emlékezetes volt, melyet azóta is emlegetek. A folytatásban már nem merték ugyanezt eljátszani, de emiatt sajnos a színvonal is erősen megzuhant. Nagy kár... A nemzetközi kritikák egyébként átlagosan 60%-ra értékelték, és szerintem ez alapvetően reális volt a megjelenés idején.
Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold a cikket, ha pedig
érdekel a téma, a blogot. Köszönöm.