Háború és béke megörökítője
Don McCullin élete
Ha a huéi csatáról készült fotókat nézegetjük, elkerülhetetlenül kezünkbe akadnak Don McCullin, a neves angol fényképész munkái. Nem akkor járt először Vietnamban, ahogy nem akkor járt először háborúban sem. De nem is utoljára…
Don McCullin amerikai tengerészgyalogosok között a huéi csata idején
McCullin 1935. október 9-én született Észak-Londonban. Szegény családban nőtt fel és gyerekkorát alapjaiban határozta meg a második világháborús hátország élete, a bombázások, és a származása miatti hátrányos megkülönböztetés. Mindettől azonban meg is keményedett: mindig kiállt magáért, még akkor is, ha ezért csúnyán elverték. Enyhén diszlexiás volt, ugyanakkor kiváló rajzoló lett belőle. Az iskola helyett persze szívesebben játszott a többi gyerekkel a kibombázott épületek mélyén.
Első motorjával
Don tizennégy éves volt, mikor rokkant apja súlyosan megbetegedett és nemsokára meghalt. Ehhez a naphoz azonban egy másik fontos élménye is kötődik: míg egy ismerős család előkelő otthonában vigyázott öccsére, kezébe akadt a National Geographic magazin egyik száma. Bár képes újságokat azelőtt is látott, egészen lenyűgözték ennek a kiadványnak a fényképei, olyannyira, hogy rá is feledkezett arra, hogy épp apja elkerülhetetlen halálhírét várja. Ezután viszont a legidősebb fiúként kénytelen volt munkába állni. Egy animációs stúdiónál is dolgozott az előkelő Mayfair negyedben, azonban egyre jobban bántotta, hogy alacsony származása mindig is korlátozni fogja előmenetelét. Aztán be kellett vonulnia... A Királyi Légierőhöz jelentkezett; itt még nem dolgozhatott fényképészként, de laborosként igen. A Szuezi-csatornánál, aztán Kenyában szolgált, ahol fotófelderítő gépeken néha őt is felengedték a levegőbe. Később Ciprusra került, s itt vette meg élete első fényképezőgépét, egy Rolleicordot, melyet azonban hazatérése után kénytelen volt öt fontért zaciba csapni. Mikor anyja ezt megtudta, saját pénzén váltotta ki és fia fényképész karrierje így kezdődhetett meg igazán.
A Királyi Légierő egyenruhájában;
a képet első fényképezőgépével készítette
A mayfairi stúdió visszavette és új tudásának hála vonalrajzokat másolhatott. Közben a Guvnors (“Nagyfőnökök”) nevű ismerős bandáról is készített jó pár felvételt. Amikor aztán egy utcai összecsapás során egy rendőrt megkéseltek a környéken, a sajtó is komolyabb figyelmet szentelt a fiatalok között terjedő erőszaknak. Donnak egy munkatársa ekkor azt tanácsolta, hogy a helyi vagányokról készített fotóit vigye el az Observer folyóiratnak. Az ottani képszerkesztőt érdekelte a dolog és megbízást adott neki további képekre. McCullin tehát visszatért a bandához és beleegyezésükkel csinált még pár felvételt. 1959. február 13-én jelentek meg ezek a fotók, köztük egy szétbombázott ház romjai között öltönyben pózoló “Nagyfőnökök” csoportképével.
A "Nagyfőnökök"
Ekkor figyeltek fel rá. Felkérések özönlöttek többek között a BBC-től és a Life magazintól. Az Observer kerek 50 fontot fizetett neki a képeiért, ami igen szép summa volt akkoriban, ráadásul munkája során egész Angliát bejárhatta. Szerelmét, Christine-t is feleségül vehette végre, sőt saját lakásra is telt már.
Angliai felvételek az 1960-as évek elejéről
Első külföldi útját saját zsebből finanszírozta, mivel az Observer szerkesztőjét nem izgatta, hogy épp akkor mélyül el a berlini válság. Az épülő berlini falnál készült fotói azonban komoly elismeréseket szereztek neki, sőt, állandó szerződést ajánlottak neki.
Válogatás berlini fotóiból
Következő három útja Ciprusra vezetett: a sziget már elnyerte addigra függetlenségét, de a török-görög ellentétek csak tovább mélyültek. McCullin itt dolgozott először fütyülő lövedékek és gyanakvó harcosok között. Egyszer még a tűzvonalba is kirohant, hogy egy kisgyereket megmentsen.
“Olyan kockázatot vállaltam, amit később sosem. De elszántam szembementem a rettegéssel. Ahogy az összecsapás áttolódott, a nyomában voltam és én is ide-oda szaladgáltam. Teljesen fel voltam húzva, éreztem, hogy körülvesz a csata, éreztem a vállamon a felelősséget, hogy én vagyok ott az egyetlen tudósító, aki megörökíti és átadja a történteket. Egyik utcából a másikba rohangáltam, semmi fontosat nem akartam elszalasztani, próbáltam minél közelebb kerülni, olyan helyzetekbe kerülni, ahol riporter, vagy akár fényképész sosem fordulna elő. Pár fotómat konkrétan orvlövészek tűzvonalában készítettem.”
Ciprusi felvételek
Az utcai harcok mellett sokkal bensőségesebb képeket is készített a falvakban. Például egy tizennyolc éves török lányról, aki vadászpuskával a kezében indul útnak, hogy vérbosszút álljon bátyja haláláért. Rögtön ezután olyan házba lépett be, ahol három ember feküdt holtan: egy apa és két huszonéves fia. Nemsokára megérkezett az egyik fiú felesége és más rokonok. McCullin zavartan magyarázta, hogy tudósító... Egyikük ekkor kifejezetten kérte, hogy fotózzon tovább. Akkor döbbent rá, hogy a mediterrán emberek nem kendőzik el, hanem ki akarják fejezni és meg akarják örökíteni gyászukat. Lelkileg ő is összetört, míg ott fényképezett. Ahogy önéletrajzában írja, valójában aznap nőtt fel. Akkor érezte át, hogy saját, apja felett érzett gyásza nem egyéni, hanem univerzális élmény. Ciprusi tudósítása nyomán később elnyerte a ‘64-es World Press Photo-díjat. Közben viszont egyre jobban nyugtalanította a gondolat, hogy tulajdonképpen más emberek szenvedésének megörökítőjeként szerzi ezeket az elismeréseket… Ugyanakkor ez nyitott neki utat további megbízatásokhoz.
Bátyjáért bosszút állni induló török lány és halott török civilek
“Azt mondják, túl sötétre húzom a képeimet. Ilyen élményeket ugyan hogyan is lehetne átadni világosabb hangulatú fotókon?”
‘64 novemberében utazott először Kongóba, ahol a helyi felkelők ellen belga ejtőernyősöket és nemzetközi zsoldoshaderőt vetettek be. Civilként esélye sem volt eljutni Stanleyville-be, ahol súlyos harcok folytak, így zsoldosnak öltözve utazott. Miután megérkeztek, el is kezdett fotózni az utcákon: többek között megörökítette a kivégzésre váró fogoly felkelőket. Nem sokáig titkolhatta, hogy fényképész, az ottani zsoldos alakulat ír parancsnoka, Mike Hoare tábornok pedig nem volt ettől elragadtatva. Azzal fenyegetőzött, hogy átadja őt a kongói hatóságoknak. Másnapra azonban megenyhült – valószínűleg imponált neki a merészsége – ezért megengedte, hogy velük tartson.
Kongói katonák foglyokat bántalmaznak Stanleyville utcáin
“Lehetsz akármilyen óvatos, viselheted a rohambilidet, a nyakadig összecipzározhatod a repeszmellényedet, töltheted a gépedet fekve, de a legrosszabbra nem készülhetsz fel. Ha aknára lépsz vagy rossz helikopterre szállsz, neked annyi. Mégis Vietnam vonzotta akkoriban legjobban a tudósítókat. Ez részben a híréhség eredménye volt, de ennél többről van szó. A háborúnak is megvan a maga addiktív jelleme azok számára, akik tudósítanak róla.”
Dél-vietnami katonák tisztogató akciója
1965 elején kapta első vietnami megbízatását. Egy amerikai tanácsadók által vezetett dél-vietnami ranger-alakulat erőszakos tisztogató akciója során aztán megállapíthatta, hogy a “szív és lélek”-hadjáratról ezek a katonák még nemigen hallhattak. Márciusban ott volt az amerikai tengerészgyalogosok Da Nang-i partraszállásánál. Ezután Észak-India következett, ahol 50 millió ember éhezett, mivel az aszály miatt odalett a termés.
“Nem művelhetsz csodákat, mikor éhező embereket fotózol. Annyit tehettem, hogy próbáltam a tragédia túlélőinek a lehető legtöbb méltóságot megadni. De a lelkedben közben viszály dúl, érzed saját tehetetlenségedet, mégsem kerít a hatalmába, mert a dolgod éppen az, hogy felkavard azok lelkiismeretét, akik segíteni tudnának.”
Vietnamban használt sajtóigazolványa
Az Observer ezután belföldi munkákat adott neki. Egyebek között a dartmoori fegyházban készített képriportot, ahol hatalmas elképedésére az egyik elítéltben ifjúkori barátját ismerte fel. A sunningdale-i nudista strand már egészen másféle megközelítést igényelt... Ekkoriban újabb váltás előtt állt a brit sajtó, ugyanis kezdtek elterjedni a színesben nyomott képes újságok. McCullin a fekete-fehér fotókat preferálta, bár a későbbiekben bebizonyította, hogy a színes alapanyaggal is mesterien bánik.
Felesége, Christine és két gyermekük, Paul és Jessica
Észak-Amerikába a legújabb megbízó, a Sunday Times jóvoltából jutott el: kubai emigránsokról éppúgy készített fotókat, mint a New Orleans mellett élő Ku Klux Klán-tagokról. Kubában is járt, illetve kétszer is fotózhatta a Beatles együttest. Paul McCartneyval nagyon jól kijött, ugyanakkor nem állhatta John Lennont, akinek “amellett, hogy rendkívül tehetséges, egyben modortalan, agresszív jelleme volt, ami igencsak ironikus ahhoz képest, hogy a Béke és a Szeretet apostola”. Yoko Onóval sem tudott közös nevezőre jutni, a nő állandóan zavarta őt a munkájában.
Képek a Beatles együttes tagjairól
1967 nyarán, a hatnapos háború idején a Közel-Keleten dolgozott; a jeruzsálemi összecsapások során egy izraeli zászlóaljat kísért. Egyiptomban is megfordult, ahol Montgomery tábornagy csoportjával tartott, akik az 1942-es észak-afrikai harcok 25. évfordulója kapcsán látogattak oda. Az egykori tábornok sajátos humorérzéke, illetve a sajtóval szembeni ellenszenve nem mindig volt Don ínyére. Idővel viszont elkezdték tisztelni egymást és a későbbiekben még többször találkoztak Monty otthonában, ahol aztán megvitatták azokat a háborúkat, ahonnan a fotós éppen hazaért...
Montgomery tábornagy az egykori csatatéren
1968 januárjában tért volna vissza Vietnamba. Az időzítés túl jól sikerült: épp megindult a Tet-offenzíva és a repülőgépe először nem is szállhatott le Saigon ostromlott repülőterein, hanem csak Hongkongban. Khe Sanh-ba akart eleinte eljutni, de a tudósítók nagy része ezt a témát már kimerítette, így inkább a huéi csatát választotta. Jeruzsálem után újra egy ősi városban kötött ki, melyet a háború nem kímélt meg.
Válogatás a huéi képsorozatból
“Életemben először gigászi ütközetben volt részem. A korábbi vietnami összecsapásaim és a jeruzsálemi csata ehhez képest csak egy kis lövöldözés volt. Pár hónappal azelőtt, a hatnapos háború eufóriájában azt mondtam, hogy szeretnék hadifotós lenni a hét minden napján. Hué szörnyű leckének bizonyult.”
Amerikai egyenruhát, sisakot és védőmellényt viselt. Fejadagot evett. Ott aludt, ahol éppen tudott. Egyik este pedig egy kézigránát kis híján őt is megölte, de szerencséje volt: csak a légnyomás és a vele érkező törmelék érte. Az utcai harcok kíméletlen képei még őt is megrázták. Ezenfelül elhűlve látta, hogy egyes amerikai tengerészgyalogosok milyen érzéketlenséggel végzik harcfeladataikat, tekintet nélkül az ott maradt civil lakosokra, míg mások gyengéd gondoskodással helyeztek biztonságba egy eltévedt kisgyermeket. Azt is érzékelte, hogy a harci szellemükkel komoly gondok vannak: egyre többen emlegették neki, hogy ennek a háborúnak így semmi értelme...
Biafrai képek
Legmegrázóbb élményeit Biafrában szerezte: a Nigériától elszakadt állam 1967-ban függetlenséget hirdetett, de ásványkincsei miatt az anyaország ezt nem hagyhatta annyiban. A nigériai hadsereg tehát megkísérelte visszafoglalni a szóban forgó területeket. Bár technikai előnyük vitathatatlan volt, három éven át tartott a háború. McCullin háromszor is járt itt, és amellett, hogy katonákat kísért bevetésre, a menekülttáborokba is ellátogatott.
“A missziónál találkoztam Kennedy atyával, aki elkísért egy általános iskolába, ami éppen a háborúban elárvult gyerekek kórházaként működött. Nyolcszázan laktak ott. Ahogy beléptem, megláttam egy albínó fiúcskát. Éhező biafrai árvának lenni már önmagában az egyik legnyomorúságosabb dolog a világon, de éhező albínó biafraiként leírhatatlan volt a helyzete. Haldoklott, de még saját kortársai is kiközösítették, gúnyolták és bántották. Láttam, hogy ez a fiúcska engem néz. Mintha élő csontvázat láttam volna. Csontvásszerű volt az a fehérség. Egyre közelebb és közelebb jött hozzám. Elrongyolódott, bő pulóver lógott rajta és egy marhakonzerv üres dobozát hurcolta magával. [...]
Közelebb jött. Próbáltam nem észrevenni. Másfelé néztem. [...]
A szemem sarkából azonban továbbra is láttam őt. A fehér folt nem tágított. A nyomomban volt, egyre közelebb ért. Valaki épp a statisztikákat sorolta, a tragédia szörnyű számait. Ahogy bámultam a nélkülözés és az éhezés áldozatait, eszembe jutott angliai otthonom, ahol a hasonló korú gyerekeim gondtalanul és nagyvonalúan bánnak az étellel, ahogy általában a nyugati gyerekek. A két képet próbáltam egyensúlyba hozni és ez lelki szenvedést okozott.
Éreztem, hogy valaki hozzám ér. Az albínó fiúcska odasomfordált és megfogta a kezem. Könnybe lábadt a szemem, ahogy ott álltam, kezemben a kezével. Arra gondoltam, ne nézz oda, gondolj másra, gondolj valami másra. Ne sírj előttük. Benyúltam a zsebembe és előhúztam egy csokoládé szeletet. Lopva odaadtam neki, ő pedig elsétált. Valamivel arrébb megállt és lassan, esetlen mozdulatokkal felbontotta a csomagolást. Nyalogatta a csokoládét és tágra nyílt szemmel nézett rám. Észrevettem, hogy még mindig ott van a másik kezében a marhakonzerv doboza, miközben finoman nyalogatta az édességet, mintha attól félne, hogy az túl gyorsan eltűnik.
Agyamat elöntötték az éhező gyerekek szenvedésének képei. Egy angol orvos haldokló csöppséget tartott a karjában, aki megpróbált erőtlensége ellenére is lábra állni. Másik karjában egy olyan gyereket fogott, akinek orrába nasogastricus szondát nyomtak. Félig megvakult gyerkőcök hatalmas pocakkal (az alultápláltság és a fehérjehiány eredménye), vékonyka lábaikon álldogáltak. Az egyik kissrác karját már csak a bőr tartotta a helyén, mivel izmai elsorvadtak. Mások saját székletükben hevertek, sebeiket legyek rajzották körbe.
Ez már nem a háborúról, nem az újságírásról, nem a fényképészetről szólt, hanem a politikáról. Ez a leírhatatlan szenvedés nem Afrika természeti csapásainak műve volt. Itt nem a természet söpört végig, hanem az ember gonosz vágyai arattak. Ha tehetném, életemnek ezt a napját kitörölném az emlékezetemből. De ahogy a náci haláltáborok máig kísértő képeit, nem feledhetjük azokat a szörnyűségeket sem, amiket mi magunk vagyunk képesek megtenni embertársainkkal szemben. A fénykép, melyet az albínó kisfiúról készítettem, bele kell, hogy égjen mindenki agyába, aki látta ezt a fotót. [...]
Mindannyian attól a naiv szemlélettől szenvedünk, hogy tisztességünk már önmagában elegendő, hogy bármilyen helyzetben ott lehessünk, de ha haldoklók előtt állsz, másra is szükség van. Ha nem segíthetsz, ne legyél ott. Vajon hasznára voltam-e valamilyen értelemben a biafrai népnek? Vagy csak támogattam azt a háborút, ami nem az ő érdeküket szolgálta, az elszakadást, melyet hataloméhes fanatikusok okoztak, akik nem gondoltak mindarra a gyötrelemre és nélkülözésre, amit kiváltanak?
Ez a háború úgy megrázott és összezavart, mint egyetlen másik sem azelőtt. A legcsekélyebb okát sem láttam, amivel igazolni tudtam volna. Sem annak, hogy ott legyek – hacsak nem sikerül a képeim által az embereket emlékeztetnem a háborúk értelmetlenségére.”
Ezt a kambodzsai felvételt azon a platós kisteherautón készítette,
amelyikkel elszállították a sebesülteket – így őt is – a tűzvonalból
1970-ben járt először Kambodzsában. A helyi erők a dél-vietnami alakulatok támogatásával szálltak szembe a Vörös Khmernek nevezett kommunista gerillákkal, illetve a Vietkong és a Vietnami Néphadsereg egységeivel. A súlyos harcok során McCullin is megsebesült egy rajtaütés során: egy robbanás nyomán lábán és ágyékán sebesült meg. Szerencséjére hamar ellátták és biztonságba helyezték. Jordániában, Brazíliában, Guatemalában és Pakisztánban, majd Észak-Írországban is dolgozott, ahol a barikád mindkét oldaláról fotózott. Ugandában sok más kollégájával együtt letartóztatták és egy rövid ideig börtönben ült. Felesége már halottnak hitte… Ahogy később fogalmazott, valóban olyan volt, mintha munka közben állandóan orosz rulettet játszana. Családi élete lassan tönkrement...
Néhány kép az észak-írországi utcai harcokban készült felvételeiből
“A világ katasztrófáit keresni, várni, figyelni és ezekre reagálni, mindez súlyos terhet rótt rám. Az éhezés, a nyomor és a halál vizén nem lehet járni – hogy meg tudd örökíteni, bele kell gázolnod. Rideg, érzéketlen és magányos lettem. Fájt a fejem az élményeim és a gondolataim súlyától. Az összes energiámra, az összes önfegyelmemre szükség volt, hogy túléljem, hogy ne menjek rögtön haza a forró fürdőhöz, a meleg kandallóhoz és a tiszta ruhákhoz. Úgy éreztem, annyi szörnyűséget láttam már, hogy valószínűleg belepusztulok.
Nem vagyok otthonülő típus. Nehéz körülmények között nőttem fel. Néha napokon át asztalok alatt aludtam egy-egy csata során. És ezután valahogy nem könnyű életed hátra levő részében rendes ágyban pihenned. A háborúim, az életmódom, mint valami gyógyíthatatlan betegség. A legfelfokozottabb lélekállapot ígérete és a rémálmok melegágya. Egyszerre félem és imádom, de nem tudok meglenni nélküle.”
Bejrúti fotóiból
Eljutott Kínába, Salvadorba, Afganisztánba, de megfordult újra Vietnamban és Kambodzsában, ahogy Bejrútban is, ahol megrázó élmények érték az egymással csatázó falangista és palesztin harcosok körében. Különösen megviselte, amikor egy felrobbantott épület fotózása közben egy hisztérikusan üvöltöző asszony nekitámadt. Mint utóbb megtudta, a nő teljes családja odaveszett az összedőlt épületben, de az incidens után a családanya sem élt már sokáig: éppen interjút adott néhány tudósítónak, mikor felrobbant mellette egy autóba rejtett pokolgép.
Egy felrobbantott bejrúti épület közelében támadt neki McCullinnak ez az asszony, akinek, mint utóbb kiderült, teljes családját maga alá temette a ház
Csaknem két évig Anglián belül utazgatott: izgatni kezdte saját és nemzetének identitása. Amit látott és fotózott, megriasztotta, mert részben saját gyerekkora és más kontinensek háborús viszonyai köszöntek vissza. Elképesztette, hogy még mindig élnek a hazájában emberek, akik ugyanolyan nélkülözések közepette élnek, mint ő és családja a negyvenes években... Fotóiból Homecoming címmel könyvet is szerkesztett, melyről többen megjegyezték, hogy mintha békeidőben készített háborús fotókat tartalmazna.
Angliai képek az 1970-es évekből
Az 1982-es Falkland-háború volt szinte az egyetlen jelentős konfliktus karrierje során, melyet ki kellett hagynia, bár komoly erőfeszítéseket tett, hogy ott lehessen. Érzése szerint a brit hadügy azért nem engedélyezte a részvételét, mert tartottak attól, hogy fényképei túlságosan felkavarók lennének az otthoni közönség szemében. Az egész brit sajtóban is új irányt vettek a dolgok: többé nem volt igény a világ válságövezeteit bemutató realista képekre. Az új főszerkesztő végül lapátra tette…
“Ez volt a fotozsurnalizmus nem hivatalos nekrológja. Már a nyolcvanas években jártunk és nem volt igény megrázó fényképekre háborúról, rettegésről és éhezésről. Stílusra vágytak. Fogyasztható képeket akartak. És egyetlen reklámkampányba se akartak haldokló etióp vagy bejrúti kisgyereket beletenni.”
Első családját addigra elhagyta és összeköltözött új szerelmével, később fiuk is született. Őt azonban egyre jobban nyomasztotta az új kihívások hiánya. Ugyanakkor békére lelt a tájfotózásban és újra utazni kezdett, később pedig reklámfotózással is foglalkozott.
Angliai táj
Első felesége, Christine közben agydaganatot kapott, s bár ezt sikerült műtétileg eltávolítani, a gyógyulás során újabb rosszindulatú tumort fedeztek fel benne. Fiuk, Alex ezért úgy döntött ausztrál kedvesével Angliában kelnek egybe. Mire megszervezték az esküvőt, az édesanyát már nem lehetett kimozdítani otthonából, ezért úgy tervezték, hogy ott helyben kerül sor a szertartásra. A sors azonban másképp akarta: az anya az esküvő napjának reggelén halt meg. A ceremóniát így is megtartották.
Hatvanon túl sem adta fel szakmáját
1993-ban az első fotográfusként ő kapta meg a Brit Birodalom Rendjét. S bár egy ideig nem akart újra dolgozni, végül mégis eltöltött pár napot Irakban. A digitális technikát nem állja, sokkal jobban szeret sötétkamrájában szöszmötölni a negatívval. Ennek ellenére használ digitális fényképezőgépet is, ha sürgős megbízatásról van szó.
Összesen négyszer házasodott, öt gyereke közül a legifjabb idén 15 éves. Emlékképei, különösen az éhező biafrai kisfiúról gyakran kísértik. Önéletrajzát is azért írta meg, hogy kiírja magából ezeket az élményeket: az Unreasonable Behaviour egyszerre lenyűgöző és megrázó olvasmány, melyben mellbevágó őszinteséggel mesél nemcsak a látott szörnyűségek hatásairól, hanem saját gyermekkoráról és családi életéről. 2012-ben dokumentumfilmet is forgattak róla. Mostanság pedig már szinte biztos, hogy játékfilm is készül az életéről, a főszerepben Tom Hardyval, valószínűleg önéletrajzának címe alatt.