„Mi, fiatalok csak azt szeretnénk, hogy a különbségek megszűnjenek...”

Interjú három vietnami fiatallal

Miután belevágtam az interjúzásba, szerettem volna megszólaltatni mindkét oldal képviselőt. Jó barátom révén kapcsolatba kerültem egy hazánkban élő vietnami orvostanhallgatóval, s végül megadatott a lehetőség, hogy vele és két barátjával elbeszélgessek. Arra voltam kíváncsi, milyennek látják ők, a fiatalabb nemzedék elődeik háborúját, de más témák is előkerültek. Interjúalanyaim, két ifjú hölgy, Nha és Thu, illetve egy energikus fiatalember, Nhat az 1980-as és 1990-es években születtek (Nha és Nhat délen, Thu északon), jó pár évvel a két országrész egyesítése után.

04.jpg

Hogyan befolyásolta családotok sorsát a háború? És mennyire ismeritek a történetét?

Nha: Mivel jóval később születtünk, nem nagyon érintett minket a háború, de például édesapám a hatvanas években született, ő átélte, bár harcban nem vett részt.

Nhat: Közkeletű tévedés, hogy az emberek azt gondolják, a déli és északi lakosok között még mindig nagy a gyűlölködés. De ez nem igaz. Ugyanakkor sokan elítélik a kommunista rendszert, mert amikor 1975-ben egyesítették az országot és átvették a hatalmat, mindent elvettek a déliektől, javakat, pénzt, mindent. És tudod, miért? A háború végén a pénz legnagyobb része délen volt. A kisebbségek, például a kínaiak, hatalmas tőkével rendelkeztek. A kommunisták azért akarták mindezt megszerezni, mert mindazok, akik szembeszálltak volna a rezsimmel, ezen a pénzen szervezhették volna meg a felkelést. Így a kommunisták legfontosabb teendőja az volt, miután ejöttek, hogy elkobozzák az emberek vagyonát. Így a nép nem indíthatott felkelést és elkerülhető volt egy újabb polgárháború. Ez volt a lényeg. És ez komoly elégedetlenséget eredményezett. Igazságtalan húzás volt és a kommunisták tudták, hogy nő velük szemben az ellenszenv. De csak így lehetett kormányozni. Pénz beszél. Különösen a nehéz időkben. Ezért sok déli egyszerűen elmenekült az országból.

Nha: Az én történetem édesanyám családjáról szól. Nagyszüleimnek hét gyermeke volt. Az egyik korán meghalt, de a harmadik nagynéném a dél-vietnami hadsereg hadnagyához ment hozzá. A háború után a férfit koncentrációs táborba zárták. Átnevelő tábornak hívták, de lényegében fogoly volt. Mikor hazatért, nagyon beteg volt, munkaképtelen és távollétében nagynénémet, aki a déli kormányzat alatt ügyvédként dolgozott, eltiltották a szakmájától. Egy másik nénémet, aki jogi egyetemre járt, eltiltották az iskolától, egy harmadikat, aki pedig angol szakon végzett és az egyetemen tanított, az oktatástól, így óvónő lett. De aztán ott is megtudták, milyen családból származik és feketelistára került, mivel nagyszüleim földbirtokosok voltak. Burzsoának titulálták őket és elkobozták a vagyonukat. Néném ezért nagyon dühös volt, mert az amerikai háború előtt nagyapám teherautó-sofőr volt és a Viet Minh-t támogatta [a Vietnami Függetlenségi Ligát, mely a franciák ellen harcolt], nagyon hazafias volt… És a háború után mindenüket elvették és senkit nem érdekelt, hogy azelőtt mit tettek. Nagynéném óvónősködött és belépett a KISZ-be is, mivel azonban feketelistára került, eredeti munkáját továbbra sem végezhette. Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban… Elhatározta, hogy megszökik. Mikor férje hazatért, lányukkal – aki az unokatestvérem – együtt elküldte, így mindketten hajóra szálltak, hogy elhagyják az országot. Azon a halászhajón úgy 150 ember utazott és kétharmaduk odaveszett az út során. Néném kénytelen volt a saját vizeletét inni, hogy túlélje... Kalózok támadták meg őket… Eltöltöttek egy kis időt egy malajziai menekülttáborban, borzasztó volt. Nem kaptak rendes ivóvizet… Egész életére benne maradt ez a seb. Végül Kanadába ment. A háború sok családon rajta hagyta a nyomát. Az én családomon belül is megosztottság van, mert a szüleim kiállnak a kommunizmus mellett, míg néném ellene van. Én pedig ott vagyok középen és nem szeretem ezt a helyzetet. De mindkét oldalt megértem.

08.jpg

Thu: Én északról származom, így a történetem kicsit más. Fiatalabb koromban sok történetet hallottam a háborúról, mivel nagyapám tábornok. 1942-ben született és mindig a háborúról mesélt. Hogy hány ember halt meg, milyen áldozatokat hoztak, mennyi vért ontottak és hogyan harcoltak, és hogy ezért hálásnak kell lennünk. És nem említette, hogy a déli emberek ellenségei voltak az északiaknak. Most itt vagyok délről származó barátaimmal, és ők olyan dolgokat meséltek, amiket azelőtt nem hallottam… Ott bizony sokan szenvedtek és meghaltak. A középiskolában a kommunizmust éltették és azt magyarázták, hogy a vagyonelkobzások csak azért történtek, hogy mindenki részesüljön a javakból.

Nhat: A kommunista rendszerben igazából nem történelmet tanítottak, hanem propagandát. Márpedig van némi különbség, igaz? Az északiak egyszerűen más változatát tanították a történteknek, ami eltért a valóságtól. Például az iskolában azt mondogatták, hogy megverték, aztán kiverték az amerikai haderőt, hogy az északi és déli frontot egyesíthessék. De ez nem igaz. Az amerikaiak maguktól távoztak. Ez tény. A kommunista rezsim azonban nem ezt tanította. Így sokan úgy tudták, hogy igen, mi győztünk. Nem, nem győztünk. Az amerikaiak kivonultak. Olyan értelemben győztünk, hogy elértük célunkat és egyesült a két országrész. De az amerikai haderőt nem vertük meg! Tehát a háború lezajlása kapcsán vannak még téveszmék.

Nha: Az amerikaiak valójában a céltudatukat veszítették el, nem a háborút. Mindkét oldalról azt hallom, hogy a vietnami nép belecsöppent a hidegháború közepébe. A sakktáblán nem lehettünk király vagy királynő, csak gyalogok voltunk az első sorban.
Ho Si Minh nevét ismered? Sok déli gyűlöli őt, de őszintén szólva nagyszerű ember volt. Egyesíteni akarta az országot, nem akart több háborút. De olyan gyengék voltunk, nem voltak szövetségeseink, kivéve Kínát és a Szovjetuniót. És ezzel ment az egész félre, mert nem nyerhetsz háborút, ha nincsenek szövetségeseid. De ha szövetségest választasz magadnak, az ő ellenfelei téged is ellenségnek látnak majd.

Nhat: Az amerikaiak azért kapcsolódtak be, hogy megállítsák a kommunizmus terjeszkedését. Ez a hidegháborús politikájuk része volt. A konfliktus vége felé viszont az amerikai nép belefáradt az egészbe, mert rengeteg pénzt felemésztett, hogy a dél-vietnami kormányt életben tartsák. Ennek pedig semmi értelme nem volt, mert a déli országrész amúgy is elesett.

01.jpg

És milyen különbségeket láttok a vietnami nép mentalitásában, ha az északi, a déli vagy a középső területek lakosait vesszük?

Nhat: Mikor az országot 1954-ben kettéosztották, az amerikai befolyás alatt álló déliek korszerűsítésekbe fogtak. Saigont akkoriban a Távol-Kelet gyöngyszemének nevezték. Építészet terén modernebbnek számított, mint Bangkok vagy Szingapúr. Ennek folytán a pazarló életmód volt jellemző, estélyek, drága kocsik, mindez abból a pénzből, amit az Egyesült Államoktól kaptak. A középső területeken az embereknek jóval nyomorúságosabb a sorsuk, mégpedig a földrajzi viszonyok miatt. Sok ott a heves esőzés, gyakoriak az áradások, szóval nehéz az élet arrafelé. Északon, a kommunista vezetés alatt az élet a munkáról szólt. Ez egészen más hozzáállás volt és a mai napig érezteti a hatását. Most is megvan ez a vélekedés, hogy Saigonban, vagy úgy általában délen az emberek könnyen szerzik a pénzt, de könnyen el is verik. Északon jobban vigyáznak a jövedelmükre, a középső területeken pedig nagy a szegénység.

És milyen kép él az emberekben a háborúról? A fiatalabbak mennyit tudnak róla? És az idősebbek hogyan kezelik?

Nhat: Most már viszonylag szabadon lehet tájékozódni a háborúról. A fiatalokat nagy általánosságban nem nagyon érdekli. Nekünk ez történelem. És az idősebb vietnamiakat se nagyon foglalkoztatja. „Megtörtént, vége.” De akik elhagyták az országot, hát ők másképp gondolkodnak. Hét évig éltem az Egyesült Államokban, és ismerem pár honfitársamat, akik Kailforniában telepedtek le. Ott jelentős vietnami kisebbség él és legtöbbjük a háború után hajókon, lélekvesztőkön menekült el az országból. Ha eltöltesz egy kis időt közöttük, láthatod, hogy még mindig elítélik a kommunista rezsimet. Az Európában élő vietnamiak többsége északról származik. De azok, akik délről menekültek, főleg Kaliforniában élnek, páran Kanadában, néhányan meg Texasban. És ők nap mint nap olvassák a híreket, hogy végre láthassák a kommunista rendszer összeomlását. De a többséget, ahogy minket is, ez nem érdekli.

06.jpg

Nha: Igen és mi, fiatalabbak elutazhattunk külföldre, tudjuk, mi az igazság és mi nem az, de ez már tényleg történelem. Ami elmúlt, elmúlt. Megértem az érzéseiket, de tovább kell lépni. És mindazok után, ami az észak-amerikai vietnami közösségben láttam, sajnálom őket. Mert a múltban ragadtak. Többségük művelt, de miután letelepedtek Észak-Amerikában, egyszerű munkás lett belőlük. Így nem folytathatták ugyanazt a jómódú életet.

Nhat: Például van, aki orvos vagy ügyvéd volt, aztán Amerikában gyári munkás lett belőle, ami nagy különbség, még ha alapjában véve jól is élnek. A történteket okolják mindezért.

Nha: Véleményem szerint ha letelepedsz külföldön, valahogy újra kell kezdened. De az észak-amerikai vietnami kisebbség tagjai még most is őrizgetik a Vietnami Köztársaság sárga-vörös zászlaját. Ez persze már nincs hivatalos használatban. Nemrég ott jártam és saját folyóirataik még mindig erősen kommunistaellenes érzületűek. Megragadtak a múltban, saját korlátozott tudásuk börtönében. És ennek semmi értelme. Mi, a fiatalabbak, így látjuk.

02.jpg

Nhat: Ugyanakkor életük egy jelentős részét elveszítették. Az amerikai kormányzattól kapott segélyből köpködik a kommunistákat. Hadd mondjak el egy érdekes történetet. Az akcentusunk eltér. A déliek kicsit máshogy beszélnek, mint az északiak. Kaliforniában van egy északi származású barátom. És vietnami közösségben fél hangosan megszólalni. Mert ha északi akcentussal beszél, az emberek rögtön kiszúrják és lekomcsizzák. Az oda menekült déliek pedig félnek hazamenni, mert attól tartanak, hogy letartóztatnák őket. De ilyesmi már nem történhet meg! A rendszer nagyon is nyitott azok számára, akik visszatérnek az országba.

Nha: Néhányan visszatértek Vietnamba és új életet kezdtek. Az ország pedig annyira más most. Nem olyan, mint Észak-Korea! Mi, fiatalok csak azt szeretnénk, hogy a különbségek végre megszűnjenek. De nem értjük, a kormányzat miért nem kér bocsánatot. Mert tévedés volt, ahogy ezekkel az emberekkel bántak, mikor elvették a vagyonukat. Ezt másképp is lehetett volna csinálni…

Nhat: Ahogy említettem, nem tévedés volt, hanem így lehetett csak irányítani. Egyszerűen féltek a felkeléstől. Nem sóvárságból csinálták. A mindenkori kormányzat stabilitást akar. És ez kemény dió, főleg ha kevés az idő rá.

Nha: Nem lett volna szabad letagadniuk Vietnam történelmének sötét időszakát. Mert akkoriban igenis emberek menekültek el onnan. Legalább szóvá tehették volna, milyen küzdelmen mentek át ők, milyen megosztottság uralkodott el rajtuk, milyen következményekkel járt a döntésük. A hatalom birtokosaként időnként fel kell áldozni a kisembert egy nemes cél, az egész ország érdekében, de akkor maradjunk is ehhez hűek. És írjuk le mindezt a történelemkönyvekbe. A menekültek nagy része elítéli a rendszert, mert úgy érzik, a fiatalabbak nem is tudnak arról, nekik min kellett keresztülmenniük. Őszintén szólva én sem tudtam erről, míg nem találkoztam Kanadába emigrált nagynénémmel. Mikor először találkoztunk, láttam rajta. Mikor Ho Si Minh nevét említettem, dühbe gurult. Szidta, mint a bokrot, de nekem ő a példaképem. És aztán elmesélte az élettörténetét, illetve találkoztam más honfitársakkal ott és ők is meséltek, én meg azelőtt nem is hallottam erről. Senki nem beszélt nekünk erről!

03.jpg

Nhat: Vietnamban nincs egyetértés abban a tekintetben, hogy maradjon-e az egypártrendszer, vagy legyenek különböző pártok. A kormány viszont meg akarja tartani a hatalmát. Nem vallhatják be, hogy valójában rosszul csinálták… Nincs szólásszabadság, nem mondhatsz ki akármit. A nyomtatásban megjelenő anyagokat a rendszer cenzúrázza. És ha ezt megkerülöd, bajba kerülsz.
Szerencsés vagyok, Vietnamban nőttem fel, de egy amerikai középiskolába jártam. Így mindkét történelemkönyvet ismerem. Az amerikaiak sosem vallották be, hogy valamit rosszul csináltak. Akkoriban érdekük volt bekapcsolódni a háborúba. És sosem kértek bocsánatot. Pedig mondhatnák, hogy „Így cselekedtünk, akkor ez állt érdekünkben.”

Azt hiszem, az ő esetükben nem a szándékkal volt a gond, hanem a módszerekkel. A történelemben mindig is voltak szövetségesek, akik, ha képesek rá, támogatják egymást. De fontos kérdés, hogy mindezt hogyan teszik. Az amerikaiak nem a megfelelő módon csinálták.

Nha: Apám kommunista, párttag. Én pedig a helyi KISZ titkára vagyok. Alapvetően tehát kommunista vagyok én is. Miután találkoztam a nagynénémmel és több sorstársával Kanadában, az kísértett, amit könnyek között mondogattak, hogy félnek, minden szenvedésük, küzdelmük és áldozatuk velük megy majd a sírba. KISZ-tagként támogatom a pártot, mert a demokrácia Vietnamban nem működne. Megértem, miért tették, amit tettek és támogatom őket. De mikor a néném erről mesél, rosszul érzem magam. A kommunisták legalább megemlíthették volna ezeket az incidenseket. Az ifjú nemzedék akkor tudná az igazságot.

Nhat: Tudtuk az igazságot! Mindenki tudta. De a valóság az, hogy mindenki más mennyiségű információval bír és hozzá más nézőponttal. És nem tudsz olyan megoldást egy problémára, ami mindenkinek megfelelne. Én nem vagyok kommunista, csak a történelem elfogulatlan kritikusa. Ami a jelent illeti, az egész ország küzd azzal, hogy a kommunista pártnak túl nagy a hatalma. Az elmúlt években ezért komoly külsős tevékenység folyik az Egyesült Államokban, az emigránsok oldaláról. Propagandát folytatnak, tiltakozásokat szerveznek, ez pedig társadalmi viszályokhoz vezet Vietnamban. Röplapokat osztogatnak, titkos anyagokat terjesztenek, meg ilyesmi. Sok hamis információ is közszájon forog. És nem mindenki ismeri ugyanolyan jól a történelmet.

Nha: És kihasználják a fiatalokat, akik nyitottabbak vagy iskolázatlanok.

09.jpg

Valódi ellenzékről beszélünk? Véghez tudnak vinni valamit is?

Nhat: Ez inkább csak zavarkeltés. Értelme nincs, de felzaklatja az embereket. Ezzel viszont nem segítenek. Ha az ország fejlesztésébe szállnának be, azt mondanám, rendben, gyertek és segítsetek. De ez lényegében csak propaganda. Ugyanaz, amit a kommunisták műveltek régebben.

Nha: Nagynénémet már nem érdekli az egész. Neki ez egy soha be nem gyógyuló seb. Nem akarja zargatni, de vele lesz élete végéig. Ha előkerül a téma, Ho Si Minh vagy a háború, a seb is felszakad. Azt hiszem, így fog már meghalni. Ezért van, hogy néném és apám sosem ültek le azóta együtt. Nem bírják egymás mellett.

Mi a benyomásotok Magyarországról? Már itt éltek egy ideje…

Thu: Négy éve, hogy itt vagyok, de még minden olyan új nekem. Most kezdtem dolgozni, még szokom a rendszert. Nagy általánosságban minden szép és jó itt, de minél többet dolgozom, annál többet kell foglalkoznom adókkal meg miegymással, és ez… nehéz dolog.

Nhat: Úgy érzem, belül mélyen a kommunizmus szelleme még mindig áthatja az itteni rendszert. Ahogy a papírmunkát intézik, meg hasonlók. De a város gyönyörű, nagyon szeretjük.

Nha: Már tizenegy éve lakom itt. Mikor Vietnamból Kanadába mentem, nem éltem át semmiféle kulturális sokkot. De mikor Magyarországra jöttem, akkor aztán volt! Az emberek gondolkodásmódja és munkastílusa, az itteni munkaetika és az általános hozzáállás váltotta ezt ki. Minden olyan lassan megy. Eltart egy darabig, míg valamit elintézek. De itt tanultam, itt szereztem az orvosi diplomám. Most a Ph.D-t csinálom, már majdnem kész van és hamarosan elkezdem a rezidens képzést. És egyre inkább látom, hogy a magyarok nagyon is éles eszűek, okosak, de pesszimisták. Mindegyik kollégám csak panaszkodik, de valójában ilyen könnyen meg tudják oldani a problémákat (csettint). Ritkán látok optimista magyart. És fogalmuk sincs arról, milyen okosak. A probléma kapcsán panaszkodnak, ahelyett, hogy energiájukat a megoldásra összpontosítanák. Ujjal mutogatás és kifogások problémamegoldás helyett.
Sok nehézségen mentem keresztül, hogy itt maradhassak. Kiváló eredménnyel diplomáztam. És mikor el kellett mennem a bevándorlási hivatalba, úgy bántak velem, mintha menekült lennék, bár tizenegy éve itt lakom, beszélem a nyelvet is… Jó lenne, ha a rendszer másképp működne, de ha kifejezetten a népről kellene nyilatkoznom, azt mondanám, az összes európai nemzet közül a magyarok a legnyitottabbak.

Köszönöm az interjút.

A mellékelt képek illusztrációk és nem interjúnk alanyait
vagy azok családtagjait ábrázolják.

 

Ha tetszett a cikk, kérlek, lájkold a posztot, illetve
ha akarsz még a témáról olvasni, a blogot. Köszönöm.