Bunkerek és hegycsúcsok

Határ menti csaták

1967 őszén nemcsak a demilitarizált övezetben súlyosbodtak a harcok: a Vietnami Néphadsereg a határ több pontján is támadásba lendült. Ahogy már említettük, ezen hadműveletek célja az amerikai és dél-vietnami erők elcsalogatása volt a nagyvárosok környékéről, előkészítendő a következő év elejére tervezett Tet-offenzívát. A nyugati határvidéken, a Vietnami-középhegységben három nagyobb összecsapás is zajlott ekkoriban.

173_ab_gunner.jpg

Már nem sokáig kellett keresniük az ellenséget...

Október 27-én a Phuoc Long tartományban található Son Be falucska melletti dél-vietnami parancsnokságot érte támadás. Az észak-vietnamiak négyszeres túlerőben voltak és három rohamot is indítottak, de a védők kitartottak. 134 támadó esett el, a Vietnami Köztársasági Hadsereg 13 halottat vesztett.

Október 29-én a Binh Long tartományban fekvő Loc Ninh-ben egy vietkong ezred próbálta lerohanni a dél-vietnami milícia helyi táborát, melyet durván négy századnyi katona védett. A heves aknavetőtűz fedezetében a támadók a külső védvonalig jutottak. A védők segítségére érkező VKH-alakulatok azonban megfordították a csata kimenetelét… Két nappal később a gerillaerők újra próbálkoztak, de hiába. Az erősítésként érkező amerikai 1. gyaloghadosztály egységei csatlakoztak a dél-vietnami csapattesthez és velük fésülték át a környéket. A 11 napig tartó művelet során 852 gerilla esett el, míg a másik oldal 50 halottat számlált.

173_prepare_for_battle.jpg

173-as ejtőernyősök bevetés előtt

A harmadik volt a háború egyik legvéresebb összecsapása a Kontum tartománybéli Dak To közelében. A körzetben már a nyár során súlyos harcok folytak. A beszivárgó észak-vietnami erők egyfelől lesállásokat készítettek elő az őket kereső szövetséges őrjáratok ellen, másrészt a körzetben található támaszpontokat vették tűz alá. A Vietnami Néphadsereg reguláris alakulatai mellett a terep is kíméletlennek bizonyult: meredek hegyoldalak, sűrű dzsungel, ritkásan előforduló (de az amerikaiak helikopteres utánpótlása szempontjából létfontosságú) tisztások és nagy hőingás. Ilyen körülmények között a tüzérségi és légi támogatás biztosítása sem ment könnyedén, vagyis az amerikai alegységek többször is magukra voltak utalva és sok esetben csak gyalogosan tudták leküzdeni a távolságot.

dak_to_area.jpg

Amerikai katona pihenőben Dak To körzetében

Szeptemberben a VNH-alakulatok visszahúzódtak a körzetből, néhány hét elteltével azonban hírek érkeztek arról, hogy újabb csapatösszevonások történnek, melyek következtében hadosztályerejűre nőtt az északi egységek létszáma; a 24., a 32., a 66. és a 174. ezredek összesen 6-7000 főt számláltak. Nemsokára dél-vietnami fogságba esett egy VNH-őrmester, aki elárulta, hogy az északi ezredek célja Dak To és Ben Het elfoglalása, illetve egy dandárerejű amerikai alakulat megsemmisítése, hogy ezzel is további erőket csalogassanak oda. Az amerikai parancsnokság a 4. gyaloghadosztály és a 173. légideszant-dandár összesen három zászlóalját irányította Dak Tóba, illetve Ben Hetbe, ahol a dél-vietnami milícia tábora állt.

us_inf_op_macarthur.jpg

Őrjáratra induló amerikai gyalogság a MacArthur-hadművelet során

November elejére az amerikaiak műveleti bázisokat építettek ki és több (köztük pár dél-vietnami) zászlóaljat is a vidékre vezényeltek. Az észak-vietnamiak is készültek a csatára, de már hónapok óta: kidolgozott lövészárok- és bunkerrendszereket építettek ki a kijelölt helyeken. November 3-án és 4-én a MacArthur-művelet keretében bevetésre induló amerikaiak máris harcérintkezésbe keveredtek… Innentől fogva módszeresen, dombról dombra haladva, tüzérségi és légi támogatásra támaszkodva igyekeztek megtisztítani a környéket a beásott ellenségtől, akik viszont elszántan védekeztek. Az egyes összecsapások vége rendre az lett, hogy az északi erők visszavonultak, és bár veszteségeik mindig felülmúlták ellenfeleikét, a másik oldalon is egyre több ember esett el.

November 12-e éjszakáján Dak To légitámaszpontja heves aknavetőtüzet szenvedett el: a futópályán két Hercules szállítógép is megsemmisült, de a raktárkörletet is súlyos csapás érte, különösen, amikor a lőszer- és üzemanyag-tárolók is találatot kaptak. Amikor két konténernyi C-4 robbanóanyag a levegőbe röpült, még egy kilométerrel arrébb is leverte az embereket a lábukról a légnyomás, a detonáció helyén pedig két 12 méter mély kráter keletkezett: ez volt állítólag a vietnami háború történetének legnagyobb robbanása.

dak_to_base.jpg

A Dak Tó-i támaszpont

A Dak Tónál folyó küzdelem legnevezetesebb csatájára a 875. dombon került sor. Itt, a kambodzsai határtól öt kilométerre, egy amerikai–dél-vietnami járőr észak-vietnamiakba futott bele november 18-án. A felderítők légi csapások fedezete alatt vonultak vissza; jelentésük szerint századerejű VNH-egységre találtak. Ebben azonban tévedtek...

173_patch.jpgNovember 19-én délelőtt a 173. dandárhoz tartozó 503. ejtőernyős gyalogezred 2. zászlóalja földet ért a domb tövében és miután a légierő és a tüzérség megdolgozta a dombtetőt, az északi oldalon felfelé előrenyomultak, hogy elfoglalják a magaslatot. Az amúgy is sűrű őserdőben a lövedék szaggatta növényzet nem könnyítette meg a haladást... A 174. észak-vietnami ezred már lesállásban, jól kiépített bunkerrendszerben várt rájuk és fél tizenegy körül az elöl haladókat iszonyatos géppuska- és rakétatűz fogadta. Ahogy az összecsapás kibontakozott, az amerikaiak ismét tűztámogatást kértek. Ennek ellenére alig 50 métert sikerült előbbre jutniuk. Sebtében elkezdtek kialakítani egy védvonalat, illetve egy leszállóhelyet is úgy 100 méterrel hátrébb, hogy az utánpótlás helyszínét biztosítsák. Közben a domb tövében utó- és oldalvédként hagyott Alfa századot is lerohanták, akik visszavonulás közben felfelé araszoltak, hogy el ne vágják őket a többiektől. Az egyes századok így nem szakadtak el egymástól, de a 2. zászlóaljat hamarosan bekerítették…

hill_875_15.jpg

Ez nem lesz könnyű menet...

Az észak-vietnami századok fegyelmezetten, koordináltan mozogtak és hevesen támadtak minden irányból. Harcukat aknavetők és RPG-k támogatták, a katonák pedig növényi álcát viseltek. Már a csata első órájában nyilvánvaló volt, hogy nem fognak az első tűzváltás után megfutamodni. Ahogy egy amerikai ejtőernyős meg is jegyezte: „Úgy harcolnak, mint John Wayne; három tár fejenként, de mindegyik lövés előtt gondosan céloznak.”

hill_875_19.jpg

 Mozogni csak fedezéktől fedezékig lehetett

A légideszantosok azonban állták a sarat és végül sikeresen visszaverték az őket szorongató észak-vietnami erőket. Mivel számos tiszt elesett vagy harcképtelenné vált, az altisztek vették át több helyen a vezetést. A küzdelemben gyorsan fogyott a lőszer és a víz, de a helikopterek még jó ideig csak nagy nehézségek árán tudtak utánpótlást hozni nekik: hat UH-1 helikopter oda is veszett, illetve megrongálódott az ellenség tüzében, mikor megpróbálkoztak ezzel, de azért akadt olyan is, melynek pilótája le tudta dobni a lőszerellátmányt. A helyzetet csak fokozta a kora este történt tragédia, mikor is a tengerészgyalogság egyik A-4 könnyűbombázója rossz irányból repült be és az amerikai peremsáv közepére dobta le egyik 500 fontos bombáját – a másik ugyan célba talált és 25 ellenséges katonával végzett, ám ez sovány vigasz volt a 42 halott (köztük a helyi rangidős tiszt, illetve több, már sebesült bajtárs) és a 45 sebesült mellett. Ez volt amerikai oldalon a háború legsúlyosabb „baráti tűz”-incidense.

„Abból a 16 tisztből, akik vasárnap felvezették embereiket a hegygerincre, nyolc meghalt, a másik nyolc megsebesült. A zászlóalj 13 felcseréből 11 elesett.”
– Peter Arnett haditudósító

fire_call_dak_to.jpg

Tűztámogatás kérése rádión

Több rádió is megrongálódott, a maradékkal viszont sikerült tartani a kapcsolatot a tüzérségi támaszpontokkal. A lövedékek még éjszakai is hulltak a peremsávon kívül, hogy távol tartsák az észak-vietnamiakat, akik időről időre puhatolózó támadásokat indítottak. A megmaradt vizet és a ponchókat átadták a sebesülteknek, a harcképes katonák pedig jobb híján egymáshoz bújtak a 10 fok körüli hidegben.

hill_875_06.jpg

Sebesült-ellátás a hevenyészett védvonalon

Másnap reggel az 503-asok 4. zászlóalja elindult, hogy felmentsék szorongatott bajtársaikat. Az erős orvlövész- és aknatűz miatt azonban csak sötétedéskor érték el őket, útközben viszont több VNH-táborhelyet is találtak, tele holttestekkel. Közben a körülzárt deszantosok tovább dolgoztak a leszállóhely bővítésén: baltával és bozótvágóval, illetve robbanóanyaggal dolgoztak. Az észak-vietnamiak persze tudták, hogy ez az amerikai utánpótlás kulcsa, és többször igyekeztek lerohanni a szóban forgó tisztást. Egy ízben olyan közel jutottak, hogy nagyjából már a fele az ő kezükön volt, míg a másik oldalról az amerikaiak tüzeltek rájuk. Napközben nem is tudott itt leszállni egyetlen helikopter sem, így a sebesülteknek tovább kellett várniuk. Alkonyatkor egy madár mégis földet ért, és ezen érkezett a zászlóalj parancsnokhelyettese, William Kelly őrnagy, így a legsúlyosabb öt sebesültet elszállíthatták innen.

„November 21-e hajnala olyan látványt nyújtott a 875. dombon, amit a csata egyetlen túlélője sem fog elfelejteni. A két oldal által kilőtt gránátok az egykor buja őserdőt felsebzett, szétszaggatott pusztasággá változtatták. Az elmúlás és a rothadó hús kesernyés bűze, keveredve a hányadék, az ürülék, a vizelet, a vér, a lőpor és a napalm szagával örökre beleégett azoknak az emlékezetébe, akik ott harcoltak a 875. dombon.”
– Edward F. Murphy

hill_875_01_1.jpg

 A bunkerek megtisztítása még lángszóróval
és gránátokkal sem volt könnyű feladat

21-én délelőtt a helikopterek meghozták az utánpótlást, benne 66 mm-es páncéltörő rakétákkal, aknavetőkkel és lángszórókkal. Némi késedelem, illetve ismételt tűztámogatás után a két zászlóalj együttesen rohamozta meg a dombtetőt délután három óra után. Elkeseredett küzdelem következett. A deszantosok csatakiáltásokkal és ejtőernyős dalokkal bátorították egymást, de képtelenek voltak áttörni az északiak vonalán: a fákon rejtőző orvlövészek és a tökéletesen álcázott bunkerekből tüzelő géppuskák megakasztották a rohamokat. A sötétség beköszöntével vissza kellett térniük az amerikai peremsávhoz.

hill_875_18.jpg

Kivonásra váró sebesültek

Közben újabb leszállóhelyet alakítottak ki a közelben és az ellenséges tűz ellenére a sebesültek kivonása végre érdemben is megkezdődött. Úton volt ezenkívül a további erősítés: a 4. gyaloghadosztály 12/1. zászlóalját átirányították a Dak Tóba. Két nappal később már ők is ott harcoltak a dombon.

hill_875_08.jpg

Mentőhelikopter lebeg a leszállóhelyen

November 22-én egész nap zuhogtak az amerikai bombák és (immár 155, illetve 175 mm-es) tüzérségi lövedékek a bombázástól elcsupaszodó dombtetőre. Az észak-vietnami aknavetők hasonló szellemben válaszoltak. A rákövetkező nap pedig mindkét légideszant-zászlóalj, illetve a nemrég érkezett 12/1-esek két oldalról rohamozták meg az észak-vietnami bunkerrendszert. Addigra azonban ellenfeleik nagy része már eltűnt a dzsungelben, visszaindultak laoszi és kambodzsai menedékeik felé, és csak utóvédjeik tartották a vonalat. A letarolt dombtetőn bunkereik többsége szinte sértetlen volt: a nyáron előkészített védműveket nemcsak vastag földréteg borította, de álcázásukat is elősegítette a tény, hogy elkészültük óta a természetes növényzet bőségesen benőhette őket. A bunkerrendszer kialakítása is mestermunka volt, ráadásul a környező dombokon kiépített állásokból aknavetőtűzzel támogathatták őket. Minden arra utalt, hogy a magaslat alaposan előkészített csatatér (vagy inkább csapda) volt, nem is beszélve az észak-vietnami katonákról, akiken egyértelműen látszott, hogy friss, jól felszerelt, jól felkészített harcosok, a tőlük zsákmányolt holmik többsége pedig egyenesen vadonatúj volt.

hill_875_11.jpg

Amerikaiak az elfoglalt észak-vietnami lövészárkokban

Keserédes győzelem volt ez az amerikaiaknak. A helikopterek hamarosan meghozták az ünnepi lakomát, lévén, hogy hálaadás napja volt. Az 1. hadosztály katonái a következő két napban még átfésülték a környéket, majd átirányították őket egy másik körzetbe. A dombtetőt lassan visszahódíthatta a dzsungel...

after_dak_to_by_gilles_caron.jpg

 Arckép csata után

Ami a csata mérlegét illeti, az észak-vietnamiak nem tudtak rajtaütni Dak To és Ben Het bázisain, illetve dandárnagyságú amerikai alakulatot megsemmisíteni, viszont így is jelentős veszteségeket okoztak (ami nemcsak katonai oldalról, hanem az amerikai hátország hangulatának befolyásolása szempontjából is fontos volt), és Hanoi tágabb stratégiájának megfelelően fontos szerep jutott nekik abban, hogy ellenfeleik mobil erőinek tekintélyes részét elvonják a dél-vietnami nagyvárosok környékéről. 

Még néhány fotó az ütközetről

A 173. dandár harcoló erejének durván egyötödét elveszítette a 875. dombon: 115 halott és 253 sebesült szerepelt a veszteséglistán. Az egység az ütközetben tanúsított helytállásáért később megkapta az alakulatnak adható elnöki kitüntetést (Presidential Unit Citation). Ezenfelül három katonájuk érdemelte ki posztumusz a Kongresszusi Becsületrendet. A teljes amerikai veszteség 376 halottra és eltűntre, illetve 1441 sebesültre rúgott Dak To körzetében. A dél-vietnami erők 73 katonájukat veszítették el. Az észak-vietnamiak vesztesége a becslések szerint 1000–1600 fő lehetett.

watters.jpgAz akkor 40 éves Charles J. Watters káplán kapta meg az egyik Becsületrendet. A katolikus tábori lelkésznek nem lett volna kötelessége a harcba is elkísérni a katonákat, ő azonban megtette (többek között velük ugrott a Junction City-művelet során). Bajtársai igyekeztek visszatartani, de ő többször is kimerészkedett az ellenséges tűz verte senki földjére, hogy a súlyos sebesülteket visszatámogassa az amerikai vonal mögé. Eközben érte a halálos lövés... Rajta kívül még nyolc káplán kapta meg a fenti kitüntetést a vietnami háború alatt.

Az amerikai parancsnokok jelentős része egyébként nem volt elégedett a saját és ellenséges veszteségek (nagyjából 1:4-es) arányával. Ráadásul a mindehhez szükséges tűztámogatás is komoly tartalékokat emésztett fel: durván 151 ezer tüzérségi lövedéket lőttek ki, ezenfelül majdnem 2100 taktikai légi csapást és több mint 250 B-52-es bombázást vezettek az itten célpontok ellen. A hadsereg helikopterei 2100 alkalommal szálltak fel és eközben 40 forgószárnyas oda is veszett. Mindent egybevetve, az észak-vietnami oldal valószínűleg többet profitált ebből az ütközetből, mint az amerikaiak.


A krónika következő részében:
Vihar közeleg

Forrásművek:
A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
The Illustrated History of The Vietnam War: Sky Soldiers (írta: F. Clifton Berry Jr.; Bantam 1987)
• www.4thinfantry.org