What It Is Like To Go To War (Karl Marlantes)

Ilyen a háború

Hogy milyen hadba vonulni, katonaként élni és túlélni, embert ölni, aztán jó esetben hazatérni és folytatni tovább, csak azok tudhatják, akik maguk is végigcsinálták mindezt. A modern nyugati társadalmakban szerencsére egyre kevesebben tudják, milyen is lehet, ennek ellenére továbbra is szükség van emberekre, akik adott esetben fegyvert fognak – és legalább ennyien vannak, akik ugyan nem, de kíváncsiak rá. Karl Marlantes pár évvel Matterhorn című regényének elsöprő sikere után újra nekiveselkedett, hogy kiírja magából tapasztalatait, ezúttal azonban egészen másféle megközelítésben…

marlantes_what_it_is.jpg"A háború viszont elválasztja a biztonság illúzióját a haláltól. Egy vaktában kilőtt lövedék is megölhet, nem számít, milyen jó katona vagy. A modern háborúban a halált vagy a sebesülést megúszni sokkal inkább szerencse – vagy épp isteni kegyelem – dolga, és ez jelentős különbség a kezdetleges hadviseléshez képest. Odakinn, a lövészgödrödben hirtelen felébredsz és azonnal tudatában vagy, hogy ez lehet az utolsó alkalom, hogy felébredtél és egyszerre vagy hálás, hogy még élsz és térdig beszarva, mert még mindig ugyanabban a helyzetben vagy. A legtöbb veteránban továbbra is megvan ez a tudatosság – hogy a halál ott figyel a sarkon túl. Tudjuk, hogy mikor az autópályán robogunk munkába, egy óra múlva talán már halottak leszünk. Csak az esélyek változtak meg jelentősen a mi javunkra ahhoz képest, mikor még harcban álltunk. A halállal kapcsolatos esélyekben megmutatkozó különbség az, amitől a küzdelem ráébreszt saját halandóságunkra, és ami az autópályán tudat alatt, de velünk van."

A szerző rendszerezetten, de anekdotázó, mégis komoly, szinte filozófiai hangon elemezi az egyszerű katona élményeit, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy könyvével megágyazhat azoknak a megrázó tapasztalatoknak, amikkel a katonáskodás jár, ezzel mentálisan felkészítve napjaink ifjú harcosait, akik előbb-utóbb jó eséllyel ugyanúgy átesnek majd a tűzkeresztségen, ahogy ötven évvel ezelőtt ő is. A lélekre és a lélek formálódására fókuszál, hogy megvilágítsa, például milyen a társadalmi nyomásra fittyet hányva a csapatszellem hívó szavát választani mindenféle potenciális veszély ellenére, milyen érzés súlyosan sebesült bajtárs mellett kucorogni, gránátpárbajt vívni az ellenséggel néhányméteres közelségből, vagy milyen a feletteseket átverni saját beosztottaink életének megóvása érdekében (egyébként a Matterhorn egyes részleteiről innen tudhatjuk meg, hogy a valóságban hogyan is történtek). Nagyobb témákra bontva tálalja mindezt, úgymint ölés, bűntudat, érzéketlenség és erőszak, a belső ellenség, hazugságok, hűség, hősiesség és otthon. Közben pedig szóba kerülnek olyan tágabb, társadalmi vonatkozású kérdések is, melyek alapvetően meghatározzák a mai ember szocializációját vagy annak hiányát (például a férfivá avatás modern civilizációkból eltűnő, bár nagyon is lényeges szertartását).

"Megvan a módja annak, hogyan kell visszafogadni a harcost az otthoni közösségbe. A hazatérő veteránoknak nem parádé vagy fellobogózott főutca dukál. Az ünneplés alkalmatlan és éretlen megoldás ilyenkor. A frontkatonák mindenki másnál jobban tudják, mennyi fájdalom és gonoszság van a hátuk mögött. Azért ünnepelni őket, amit véghezvittek, olyan lenne, mintha egy orvost azért ajnároznánk, mert amputált egy lábat, hogy megmentsen vele egy embert. Gyerekes és tiszteletlen azokkal szemben, akik mindkét oldalon elestek. Egy csendes, hálás kézfogás, ami kijár az orvosnak, miközben az elveszített lábat gyászoljuk. Lehetnének parádék is, de ezek komoly megemlékezések volnának, ahol a puskákat csőtorkolattal lefelé tartva vonulnának, szimbolizálva az újra hüvelyébe dugott kardot. Egy katonai temetés méltóságával vezetnék le őket, meggyászolva azokat, akik mindkét oldalon elhullottak és hálát adva azokért, akik hazatértek. Utána aztán, otthon vagy kis csoportokban hadd folyjon a pezsgő és ünnepeljék meg az életet, esetleg a győzelmet, ha olyan mázlijuk volt – de csak utána.
A veteránoknak csak annyi kell, hogy fogadják vissza őket a közösségükbe, engedjék vissza őket azok, akiket szeretnek és azok, akik harcba küldték őket, mondjanak nekik köszönetet. Én arra vágytam, hogy minden lányismerősöm megöleljen. Régvolt őseinknél megvolt a sajátos ceremónia, például izzasztókúra, hogy a testet fizikailag is visszaállítsák a civil életmódra. A mongol harcosok ilyenkor bevonultak a felhevített jurtákba és minden elérhető izmukat átnyomkodták, átgyúrták puha nyújtófákkal, kipréselve belőlük a méreganyagokat, ezzel jelezve a léleknek és a testnek, hogy az adrenalin-termeléssel ideje leállni."

A Matterhornhoz hasonlóan ez is jelentős kötet, s komoly szerepet tölthet be, mivel a laikus olvasóközönség – köztük a veteránok családtagjai vagy barátai – számára is közérthető formában taglalja, mivel jár a háborús szolgálat. Igazán hasznos persze a múlt, a jelen és a jövő harcosai számára lehet. Mert ahogy az amazon.com kommentjei között is olvasható, számos vietnami és másféle veteránnak hozott megnyugvást és lehetőséget, hogy saját élményeiket feldolgozzák.

What It Is Like To Go To War
Írta: Karl Marlantes
Atlantic Books 2012
272 oldal