A győzelem útja

A Ho Si Minh-ösvény

Az eddigi posztokban már többször szóba került a vietnami háború egyik legjelentősebb „szereplője”, mely döntő szerepet játszott a konfliktus történetében, és lényegében a Dél-Vietnamban harcoló kommunista erők harckészségének záloga volt. Jelen cikk ezt a sokat emlegetett stratégiai útvonalat mutatja be.

1966_quang_binh_province_cliffside_stairs.jpg

Észak-vietnami katonák ereszkednek le
egy sziklafalra épült lépcsősoron

1959-ben, amikor a hanoi vezetés már eltökélte magát a déli országrészben folytatott katonai műveletek, más néven a forradalmi háború megindítására, sőt ehhez már Moszkva és Peking jóváhagyását, illetve támogatását is magáénak mondhatta, megindult az ehhez szükséges utánpótlási vonal kiépítése. A munkálatok ’59 tavaszán kezdődtek meg.

drawing_a_howitzer.jpg

Kézi erővel vontatnak fel egy tarackot a domboldalon

A Ho Si Minh-ösvény, mely kezdetben ősidők óta használt csapásokból és utakból állt, Hanoitól délre indult, és eleinte csak Laoszban húzódott, ahonnan mindössze négy déli tartományt lehetett megközelíteni, később azonban kibővítették. Ekkor már Kambodzsába is átnyúlt, s keleti irányban több helyen is át lehetett kelni Dél-Vietnamba. A legdélibb átkelőhelyek Saigon közelében feküdtek. Nevétől eltérően nemcsak ösvényeket és csapásokat, hanem kiépített utakat is magába foglalt, s ezek az évek során egyre komolyabb hálózatot képeztek, mely a háború végére csaknem 13 ezer kilométert foglalt magába. Közkeletű elnevezését egyébként a nyugati médiából kapta; a vietnamiak általában "Truong Son-ösvénynek" nevezték, mert a nyelvükön "Day Truong Son" volt a neve a határon végighúzódó Annami-hegyvonulatnak. A szintvonalak itt 500 és 2800 méter között húzódnak, a terep viszonylag ritkán lakott és általában nehezen járható, sok helyen sűrű őserdő borítja, az időjárás pedig szeszélyes.

196606_nva_units_at_cambodian_border.jpg

Folyóátkelés a kambodzsai határnál

Az útvonal jelentősége 1964-ben nőtt meg, mikor is a Vietnami Néphadsereg egyre nagyobb létszámban avatkozott be a délen folyó küzdelembe, illetve miután az egyre jelentősebb amerikai katonai jelenlét nyomán a demilitarizált övezet környékén súlyosbodtak a harcok, így a nagyarányú utánpótlás- és csapatszállítás csak Laosz felé volt lehetséges. Don Si Nguyen ezredes vezetésével jelentős bővítésekbe kezdtek: nagyobb hidak és betonozott utak kiépítését kezdték meg, hogy a nehezebb járműveket is használni lehessen; földalatti raktárakat, üzemanyagtárolókat, kórházakat és pihenőhelyeket létesítettek, sőt benzin szállítására alkalmas vezetéket is felhúztak, továbbá légvédelmi ütegeket telepítettek. Míg addig főleg háton, elefánton, esetleg kerékpárokon cipelték az ellátmányt és kézi erővel alakították az újabb ösvényeket, ekkortól már orosz és kínai munkagépek, továbbá teherautók is rendelkezésre álltak, vagyis mind a szállítás, mind az útépítés, -bővítés és -javítás gördülékenyebben ment.

1966_vc_supply.jpg

Biciklin tolják az utánpótlást dél felé... Egy észak-vietnami veterán szavaival: "A málházható kerékpár egyszerű szállítóeszköz volt. Négyszer-ötször annyi felszerelést elbírt, mint egy ember." Philip Jones Griffiths, egykori tudósító ehhez annyit tett hozzá: "Tíz kerékpár akkora súlyú felszerelést tudott szállítani, mint egy helikopter. Egy helikopter 1 millió dollárba került, míg ez a tíz bicikli kevesebb, mint 100 dollárba." Állítólag egy cseh Favorit volt a rekorder, mellyel egy év alatt több mint 100 tonna holmit fuvaroztak el.

A Pentagonban nagyon is tisztában voltak ezen útvonal fontosságával, így az amerikaiak 1965 áprilisától 1972 áprilisáig szisztematikusan bombázták az ösvényt, olyan intenzitással, hogy átlagosan nyolc percenként hullott le rá egy bomba. Csak a laoszi utánpótlási vonalak körzetében 2,2 millió tonna bombát szórtak le, többet, mint amennyit a második világháborúban összesen. A felderítőgépek vagy a terepen működő járőrök, illetve szenzorok által küldött információk alapján vadászbombázók és nehézbombázók zúdították le rakományukat az odalent vonulókra. Mivel azonban ez részben a semleges Laoszban, illetve a demilitarizált övezettől északra történt, korlátozniuk kellett ezeket a bevetéseket, hogy minél kevésbé vonják magukra a nemzetközi sajtó figyelmét – így is napi 300 bevetésre került sor, melyekből a laoszi légierő is kivette a részét. Itt azt is el kell mondani, hogy az észak-vietnamiak ugyanúgy megsértették délnyugati szomszédjuk semlegességét, és részben emiatt még éveken át tagadták, hogy utánpótlással és élőerővel támogatják a Nemzeti Felszabadítási Front tevékenységét. Kambodzsa uralkodója ezzel szemben elnézte az észak-vietnami csapatmozgásokat, mivel kommunista érzelmeket táplált.

usairforce_over_hcm_trail.jpg

Éjszakai vadászat a levegőből

Ezek következtében volt olyan időszak, amikor az észak-vietnami erők a mozgást inkább az éjszakai órákra hagyták. Az amerikai gépek azonban éjszaka is feltűnhettek és ha nem találtak maguknak célpontot, akkor az ismert útvonalakat bombázták; ezzel legalább annyit elértek, hogy feladatot adtak másnap a főleg fiatalokból álló munkabrigádoknak, illetve zavarták az északi katonák pihenését.

1967_napalm_on_hcm_trail_quang_binh_province.jpg

Egy éjszakai napalmtámadás eredménye

A bombázások azonban ugyanúgy nem hoztak tényleges eredményt, mint a VDK elleni légitámadások. Ha kárt is tudtak tenni egy-egy hídban vagy útszakaszban, a kirendelt munkások viszonylag gyorsan helyre tudták állítani, miközben a forgalmat átterelték a szomszédos ösvényekre. Más szóval, lassítani tudták csak az utánpótlást, teljesen megállítani sosem. Ráadásul hatékonyság terén a légierő egészen siralmas eredményt produkált: a becslések szerint egy ellenséges halott nagyjából 100 tonna bombájába (azaz körülbelül 140 ezer dollárjába) került az Egyesült Államoknak, hogy az itt lelőtt több száz repülőről ne is beszéljünk. Az itteni légvédelem ugyanis nemcsak géppuskákat és gépágyúkat vonultatott fel, hanem idővel SA-2 rakétákat is. Ettől függetlenül a vonulók számára a bombázás állandó fenyegetést jelentett.

„A bombázók a felhők felett leselkednek. A bombák fütyülése és robbanása az erdő minden sarkát megrázza. Phantom-kötelékek, hajtóművükből a halál sikolt. A legrosszabb a felderítő repülőgépek folyamatos berregése.
Tövestül kicsavart fák minden lehetséges szögben. Apokaliptikus vidék tárul elénk, mintha egy Fúria tehetetlen dühében bárdjával esett volna neki ezeknek a mozdulatlan, ártalmatlan erdei teremtményeknek... Mit akarnak? Lehetséges, hogy csak azért repültek el idáig Guamról, hogy lebombázzák ezt az áthatolhatatlan rengeteget?”
Trai Mai Nam, észak-vietnami újságíró

Dél-vietnami, laoszi, és amerikai katonákból álló, kis létszámú elit alakulatok persze jártak az ösvény közelében, de ennek elvágásához természetesen elégtelenek lettek volna. Ezek az egységek megfigyelést végeztek, foglyokat ejtettek, aknákat telepítettek, időnként vezetési pontokat és raktárakat robbantottak fel, illetve légi csapásokat vezettek, de eközben ők is súlyos veszteségeket szenvedtek. Az észak-vietnamiak számára létfontosságú volt az ösvény és ennek megfelelő határozottsággal védték.

nva_trucks_in_hanoi.jpg

A Vietnami Néphadsereg teherautói útra készen, még Hanoiban

Szóba került még hagyományos, nagyarányú szárazföldi művelet is: Westmoreland tábornok már 1966-ban amellett kardoskodott, hogy legfeljebb három hadosztály bevetésével blokkolni tudná az útvonalat. A Fehér Ház részben a veszteségektől, részben a háború kiszélesítésével járó diplomáciai bonyodalmaktól tartva nemet mondott a tervre. Az új saigoni nagykövet, Ellsworth Bunker szintén az agresszív megoldást támogatta volna: azzal érvelt, hogy egy laoszi akció, bár megsértené az ország semlegességét, nem lenne nagy dolog, hiszen az észak-vietnamiak már évek óta ezt teszik. A kínai beavatkozás lehetőségét azzal hárította el, hogy „pekingi barátaik”, vagyis brit és francia diplomaták segítségével meg tudnák értetni az ottani vezetéssel, hogy nem Kína és nem Észak-Vietnam területét fenyegetik, hanem Dél-Vietnam szuverenitását védik. Johnson elnök azonban kategorikusan kizárta a fentieket. ’67-ben már amúgy is épült a McNamara-vonal és Washingtonban hitték, hogy ez majd megoldja a problémát. Nem így történt…

Végül, ha nem is az amerikai, de a dél-vietnami haderő mégis tehetett egy próbát... 1971 áprilisában, a Lam Son 719-hadművelet során a Vietnami Köztársasági Hadsereg egységei – amerikai tüzérségi, légi és logisztikai támogatással – benyomultak Laoszba. 25 kilométert nyomultak, eleinte gyorsan és eredményesen, utána viszont az ösvényt védő észak-vietnami erők heves ellentámadásba kezdtek. A dél-vietnami katonák ugyan elszántan harcoltak, de a parancsnoki kompetenciával ismét gondok voltak, így a légi szállításért felelős amerikai helikopterek hamarosan visszatértek, hogy evakuálják őket.

elevated_jungle_pathway.jpg

Magasított ösvény és domboldalba vájt lépcső karbantartása

De hogy milyenek is voltak a mindennapok az ösvény környékén? Az útra kelők eltérő nagyságú csoportokban haladtak. Az egyszerű katonák az út nagy részét gyalog tették meg, hacsak nem tudtak felkapaszkodni valamilyen járműre, mert akkor nyertek néhány kilométert. Az „utaztatás” az 559. csoport felelőssége volt. Ők gondoskodtak az útközben található állomásokról, illetve a légvédelemről, a távközlésről, az orvosi ellátásról, a szállítójárművekről, az őrségről, a kalauzokról, illetve az útépítésről és -javításról. A hatalmas feladathoz tekintélyes létszám párosult: előfordult, hogy 50 ezer fő is szolgált itt.

1970_youth_brigade_volunteer_playing_guitar_at_hcm_trail.jpg

Az úttörőkből álló ifjú munkásbrigád egyik tagja gitáron játszik a pihenő katonáknak. A fényképész, Le Minh Truong szerint a lány másnap vesztette életét egy bombatámadás során.

Mind közül talán a kalauzok szerepe volt a legfontosabb az áthaladók szempontjából: ők vezették tovább az egyes alakulatokat a következő pihenőhely felé. Ezeket egymástól 10-20 kilométeres távolságban, vagyis egynapi járásra állítottak fel. Biztonsági okokból a kalauzok nem az állomásokon váltották egymást, hanem félúton két állomás között. Így csak saját ellenőrzőpontjuk helyét ismerték pontosan. Ezek nevét mellesleg egyszerű kóddal (például T25, azaz 25. sz. állomás) jelölték, hogy az elnevezésben semmi ne utaljon a földrajzi helyzetre. A teherszállító járműveket is ingajáratban alkalmazták a szóba jöhető szakaszokon, s ezek számára álcázott „parkolókat” is kialakítottak, hogy légitámadás vagy pihenő idejére legyen hova behúzódniuk.

1974_truck_in_mud_hcm_trail.jpg

Elakadt teherautót tolnak ki a sárból...

Az ösvényt, ahol csak lehetett, álcázták, s ehhez igyekeztek kihasználni a lombtakarót. Az amerikaiak azonban nemcsak hagyományos bombákat dobtak le, hanem napalmot és lombtalanító vegyszereket is, pont azért, hogy az álcát nyújtó természetes növényzettel elbánjanak. Ha nyílt területen vagy ritkásabb erdőben vezetett az út, akkor faültetéssel vagy álcaháló kihúzásával igyekeztek ezt láthatatlanná tenni az ellenséges pilóták számára, de ahogy a képek is bizonyítják, akadtak nyílt szakaszok is, dél felé közeledve egyre több. A légi veszély miatt a levegőből látható gyaloghidakat általában leszerelhető kivitelben építették, hogy használaton kívül gyorsan el lehessen őket tüntetni.

1966_hcm_trail_bridge_set_up.jpg

Hídépítés

Az éghajlati sajátosságok természetesen befolyásolták az utánpótlás sebességét. Az esős évszakban mindig nehezebben ment a szállítás. Ezért is döntöttek úgy, hogy az érkező ellátmány egy részét az ösvény mentén tárolják, így szükség esetén akkor is volt hova nyúlni, ha egy-egy szakaszon éppen akadozott a haladás. Hasonló megfontolásból az itt állomásozó alakulatok tagjai, ha tehették, táborhelyeiken még növényeket is termesztettek, illetve állatokat is tartottak.

„A Ho Si Minh-ösvény időnként úgy nézett ki, mint a Long Island-i gyorsforgalmi út – csúcsidőben.”
Egy amerikai zöldsapkás

1959-ben még majdnem két hónapot igényelt Hanoiból eljutni Quang Ngai tartományba (Dél-Vietnam északi negyedébe). Tíz évvel később alig 30 nap kellett hozzá, és a délebbi területek eléréséhez is elég volt 6 hét. ’64-ben körülbelül 10 ezer észak-vietnami reguláris használta az ösvényt; egy évre rá durván 35 ezer, ’66-ban 90 ezer, ’67-ben pedig 150 ezer. 1970-re körülbelül 10 ezer tonna ellátmány haladt át az ösvényen hetente. Ezek a számok nemcsak annak köszönhetően növekedtek, hogy az ösvényt folyamatosan és nagy erőkkel bővítették, hanem annak is, hogy az észak-vietnami katonák igénytelenebbek voltak és kevesebb utánpótlással is beérték (erről majd a Vietnami Néphadsereget bemutató sorozatban írok bővebben), noha természetesen nekik is kijutott a nehézségekből bőven. A katonák súlyos felszerelést cipeltek, hiszen egyéni holmijuk mellett sokszor nekik is ki kellett venniük a részüket az utánpótlás szállításából. A nehéz terepviszonyok, a nélkülözés, az időjárás viszontagságai a bombázásoktól függetlenül is állandó veszélyekkel jártak. Tran Thi Truyen ápolónőként vágott neki, ő így emlékezik:

„Épp megkezdődött az esős évszak és az utak sárosak voltak. Időnként váratlan áradások söpörtek végig az erdőn, mi pedig fákra vagy bokrokra kapaszkodtunk fel, hogy a víz el ne sodorjon. A dzsungel tele volt piócával és rovarokkal, amik körülöttünk hemzsegtek. Mély folyókon és patakokon keltük át, és ott voltak még a hegyek, olyan magasak, hogy néha úgy éreztem, a felhők felett járunk. Esetenként létrán tudtuk csak leküzdeni a meredek lejtőket, vagy szandál nélkül, mezítláb másztuk meg a sziklákat.
Az amerikaiak letarolták az őserdőt a bombáikkal. Nem volt hova bújnunk. Először jelzőfáklyákkal bevilágították a körzetet, aztán mindenfelé bombáztak. Valahányszor elrepültek felettünk, a parancsnokunk oszoljt vezényelt és gödröket ásatott, de a bombák a közelben hullottak, én pedig remegtem a félelemtől. A szívem majd kiugrott a helyéről, az egész testem rázkódott, ahogy a bombák robbantak. ”

1969_nva_troops_rest_near_hcm_trail.jpg

Észak-vietnami katonák függőágyukban pihennek,
néhány száz méterre az ösvénytől

A betegségek, elsősorban a malária, kevés embert kíméltek meg. Aki útközben megbetegedett, az valamelyik pihenőhelyen vagy tábori kórházban várta ki a gyógyulást, utána csatlakoznia kellett a soron következő alakulathoz és folytatni az utat. A Ho Si Minh-ösvény tehát egyirányú útvonal volt: észak felé általában csak hazatérő tudósítók és magasabb rangú tisztek, tisztségviselők utaztak.

1972_cam_lo_truck_driver_rest_south_of_dmz.jpg

Idős néni alvó teherautósofőrt legyez egy pihenő alkalmával.
Cam Lo, 1972.

A háború utolsó szakaszában, 1973-tól a Vietnami Néphadsereg újfent jelentősen bővítette az ösvényt. A több ezer munkás révén a konfliktus végére már 1000 kilométernyi betonút és 5000 kilométernyi olajvezeték is rendelkezésre állt. Az 1975 tavaszán végrehajtott, és a háborút lezáró északi invázió sikere pedig nagyrészt megint csak a Ho Si Minh-ösvényen múlott… Ezután az 559-esekből létrehozták az újdonsült 12. hadtestet, mely feladatul kapta, hogy gazdasági és honvédelmi szempontok figyelembe vételével építse újjá modern formában ezt az úthálózatot. Napjainkban pedig, nagyjából párhuzamosan az egykori ösvénnyel modern országút épül.

1966_hcm_trail.jpg

Úton a háború felé

Ahogy a Vietkong alagútrendszerei, úgy a Ho Si Minh-ösvény is az emberi kitartás és türelem diadala volt a modern technológia felett. Az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal hivatalos történeti összefoglalója szerint ez az úthálózat volt "a huszadik század egyik legnagyobb hadmérnöki teljesítménye."

A krónika következő részében:
Bunkerek és hegycsúcsok

Forrásművek:
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• Another Vietnam (írta: Tim Page; National Geographic 2002)
• Inside the VC and the NVA: The Real Story of North Vietnam's Armed Forces (írta: Michael Lee Lanning és Dan Cragg; Williams-Ford Texas A&M University Military History Series 2008)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam: The Ten Thousand Day War (írta: Michael MacLear; Thames/Methuen 1981)