A szakasz

Háború talajszinten

Ha a vietnami témájú játékfilmek toplistáját állítanám össze, az élbolyban ott csücsülne három olyan film, melyet ugyanaz a direktor, a Vietnamot is megjárt Oliver Stone jegyez. Most rendezői munkásságának első ismert alkotását, a saját élményeit feldolgozó háborús drámát, A szakaszt mutatom be.

platoon_trio.jpg

Az 1946-os születésű Stone jómódú, konzervatív család, illetve a második világháború utáni bébidömping gyermeke volt. Hitt országának hidegháborús politikájában és a vörösök visszaszorításának fontosságában. Fiatalemberként azonban nem találta a helyét, kibukott az egyetemről, s megpróbálkozott az írással is, de hiába. Angoltanárként viszont eltöltött egy kis időt Vietnamban, pont akkor, amikor az amerikai szárazföldi háború megkezdődött. Nagy hatással volt rá Délkelet-Ázsia, ahova 1967-ben immár egyszerű gyalogosként tért vissza.

„Itt lettem fiatalember. Itt tanítottam, itt harcoltam a hadseregben. A Kelet olyan volt számomra, mint egy árvaház. Az élet itt felgyorsul. Az emlékek élesebbek. A nyugati ember idegessége, ernyedtsége eltűnik a vérvörös alkonyatban, elnyelik a zöld tengerek és a szívós spekulánsok. Negyvenéves vagyok, tökéletesen elégedett azzal, ami lettem. De legbelül még ott van az a tágra nyílt szemű fiatal, aki a cakkos szélű ázsiai felhők alatt a tengert nézi. Egy névtelen katona, aki hitt az ifjúkori álmokban, s abban, hogy az álom később, az élet folyamán megvalósul. És tudtam, hogy egy nap, valamikor megírom a történetemet.”

stone_in_vietnam_3.jpg

A halál torkába vágyott, nem akart kitérni a nehézségek elől, visszautasította a tisztképző iskolát is: harcolni akart és látni az amerikai társadalom igazi arcát. Több alakulatot is megjárt, szolgált gyalogosként és felderítőként. A fegyelmezést azonban egyre nehezebben tűrte, főleg, ahogy lassan felnyílt a szeme és maga mögött hagyta idealizmusát. Az eszmék odalettek, a túlélési ösztön megmaradt…

„Mind a három egység, ahol szolgáltam, különböző csoportokra oszlott. Az egyikbe tartoztak az életfogytosok, vagyis a hivatásosok, a dzsuszosok, vagyis nagy piások, az idióta fehérek. Az olyan alakok, mint Barnes őrmester. Valóban ismertem egy ilyen sebhelyes megszállottat, mint Barnes. A másik oldalon voltak a haladók, a hippik, a marihuánát szívók, a városi fehérek, néhány fekete, indián, fura helyek fura alakjai. Mint Elias. Igen jóképű volt. A lövészárok Cary Grantje. Ez a csoport bizonyos önállósággal és humorérzékkel túl akarta élni az egész mocskot. Velük éreztem. […]
Egyszerre csak egy csónakba kerültem szegény fehér és fekete fickókkal. Akik átláttak ezen az egész felső osztálybeli baromságon. Nem hitték el azt, amit hallottak. Nem hitték el a szöveget, a politikusok, a Pentagon szövegét. Öcsi, egyszerűen csak kibasztak velünk, és itt vagyunk Vietnamban. […] Ki nem álltam a háború ellen mozgolódókat. Ezeket a békefigurákat. Gyere csak ide, baszd meg, és harcolj! Itt nézd meg, miről szónokolsz!”

stone_in_vietnam_1.jpg

1968-ban tért haza és megint csak nem találta a helyét, apjától elidegenedett és a rendőrséggel is meggyűlt a baja. De aztán beiratkozott a New York-i Egyetem filmiskolájára és saját élményeinek feldolgozásaképp elkészített egy kisfilmet Last Year in Vietnam (Az utolsó év Vietnamban) címmel. Harmincadik születésnapja előtt nem sokkal, 1976 júliusában aztán elhatározta, hogy megírja A szakasz forgatókönyvét: úgy gondolta, az eltelt nyolc év megadta neki a szükséges távolságot, de ha tovább vár, egyre többet felejt majd háborús tapasztalataiból. Ráadásul az emlékezés mellett emlékeztetni akart, mert úgy érezte, Vietnam kimaradt a történelemkönyvekből. Néhány hét alatt el is készült a szkripttel, s ezen a változaton később se sokat változtatott már.

oliver_stone_director_2.jpg

Filmes pályája eközben lassan beindult: dolgozott producerként és íróként (többek között az Éjféli expressz és A sebhelyes arcú esetében), de ifjú rendezőként az áttörés még váratott magára. Pedig egyre jobban szeretett volna filmet csinálni a vietnami háborúról. Nemcsak saját élményei motiválták, hiszen ekkor már szóba került a Született július negyedikén megfilmesítése is… A stúdiók azonban ódzkodtak a témától, hiába került ekkor a mozikba több, klasszikussá érő alkotás, például az Apokalipszis most vagy a Hazatérés – a döntéshozók jobb szerették a könnyed, mindenki által befogadható forgatókönyveket és nem akartak kockáztatni. A nyolcvanas években aztán előtérbe került az amerikai öntudat újbóli megerősödése is, ami olyan filmeket is eredményezett, mint a Top Gun vagy a Rambo – Stone-t ez dühítette és még inkább meg akarta mutatni, miről is szól valójában a háború.

oliver_stone_director.jpg

Lassan tető alá hozta projektjét és 1986 februárjában megkezdődhettek a forgatási előkészületek a Fülöp-szigeteken. A színészeknek végig kellett csinálniuk egy kéthetes dzsungel-harcászati kurzust Dale A. Dye tengerészgyalogos százados (szintén vietnami veterán) vezetésével, aki itt először (de nem utoljára) dolgozott katonai tanácsadóként. Filmbeli nevüket és rendfokozatukat kellett használniuk, kiképzőjük pedig a lehető leghitelesebben akarta láttatni velük a gyalogosok mindennapjait. A színészek némelyike morgolódott eleget, de közölték velük, hogy ha ellenszegülnek, kivágják őket és más kapja a szerepet. A nehézségek folytán előtörtek a személyes ellentétek is, de mindeközben a csapatszellem is kialakult, pont, ahogy a valóságban. Oliver Stone így foglalta össze:

"A lényeg az volt, hogy döglesszük ki őket annyira, hogy kijöjjön rajtuk ez a hullafáradtság, a düh, az idegesség, a nemtörődöm kegyetlenség, a halállal szembeni közönyös hozzáállás. Mindezek jellemzik a gyalogoskatonát. Amire leginkább emlékszem Vietnamból és mások is, az a fáradtság. Az a súlyos fáradtság, hogy már azt kívánod, bárcsak végezne veled az ellenség, mert akkor vége lenne az egésznek. A Vietnamban szolgáló gyalogos életét, gondolkodásmódját, beszédstílusát és mozgását akartuk ezzel visszaadni. És mikor a kamerák életre kelnek, előjön majd ez a fáradt, "le-se-szarom"-hozzáállás. Az egyetlen dolog, amit nem tudunk megtanítani a színészeknek, a hirtelen, erőszakos halál valósága. Ezt nem lehet senkinek sem elmagyarázni, csak a fantáziájukra lehet bízni."

platoon_leaving_village.jpg

14 napig tartott a kiképzés – utána egyetlen pihenőnapot sem kapott a színészgárda: hajnalban ugyanúgy felkeltették őket és indult az 54 napos forgatás, a film elején látható őserdei őrjárat felvételével. A megpróbáltatások azonban nemcsak technikai jellegűek voltak: Stone és Dye számára egyes jelenetek régi, megrázó emlékeket idéztek fel. Tom Berenger a falu átkutatását mutató snittek kapcsán jegyzi meg:

"Beérünk a faluba és ellenőrizni kell, rejtőzik-e valaki abban a gödörben. Elveszek egy foszforgránátot Forest Whitakertől és lekiáltok, hogy "Ki a lyukból, büdös sárgák!" Vietnamiul ordítok és néhány nő meg gyerek elő is jön, de a többi lent marad, mire bedobom a gránátot. És Oliver meg Dale olyan furcsán reagál. Oliver csak annyit mond: "Ennyi. Jó lesz." Aztán Dale-lel együtt sarkon fordul és távozik. Azt hiszem, a vietnami sipítozás tette, az a jellegzetes magas hangú jajgatás, meg hogy annyira hiteles volt az egész. Úgy voltak vele, hogy jó lesz így, csak csináljuk már a következő jelenetet. Érthető módon nem akartak beszélni róla."

platoon_interrogation.jpg

A színészek mellett persze a stábnak is meg kellett küzdenie az őserdő minden kényelmetlenségével és veszélyével, a Fülöp-szigeteken épp lezajlott puccs jelentette nyomással, no meg a szűkre szabott ütemtervvel is, melyet nemcsak a pénzhiány, hanem a közelgő esős évszak miatt is tartani kellett... Az utolsó napon hajnali ötkor végeztek. Egy óra múlva már zuhogott az eső, de a film alapanyaga megvolt.

platoon_group_photo.jpg

A hat és fél millió dolláros forgatást az utómunkálatok követték: a Stone által jóváhagyott vágás a stúdiónak is tetszett, szinte változtatás nélkül került át a filmszínházakba. Az amerikai bemutató 1986. december 19-ére esett, vagyis közvetlenül karácsony előtt mutatták be és már a nyitóhétvége után egyértelmű volt a siker. Pénzügyi oldalról több mint 138 milliót hozott vissza csak az Egyesült Államokban, ezzel az év harmadik legsikeresebb filmje lett. A díjakon – köztük négy Oscar-, három Golden Globe- és két BAFTA-díjon – túl sokkal fontosabb, hogy maradandó alkotásnak bizonyult, mely azóta is viszonyítási pontként szolgál a nézők többsége számára Vietnam témájában. Az sem mellékes, hogy szerencsés időpontban érkezett: a vietnami trauma feldolgozására ekkor már valós igény volt, s ezen a téren az olyan filmek, mint a Különleges küldetés vagy a Rambo kudarcot vallottak. Ráadásul betöltötte azt az űrt, amivel a korábbi években készített klasszikusok (az Apokalipszis most, a Hazatérés és A szarvasvadász) nem tudtak mit kezdeni: A szakasz Vietnam élményének velejét nyújtotta. Ha csak kicsit is, de választ adott arra, hogy milyen körülmények között voltak kénytelenek ezek a katonák harcolni és hogyan válhatott idealista fiatalemberekből akár közönyös, gyáva, kegyetlen gyilkos.

"A premier napján láttam A szakaszt. Hosszú sorok kígyóztak a mozi előtt... Mikor véget ért, egyetlen hang sem hallatszott a nézőtérről. Mindenki szó nélkül sétált ki a teremből, a film brutalitásától, hitelességétől és intenzitásától döbbenten. Ha jól emlékszem, egészen addig nem láttunk hasonlót a vásznon."

platoon_in_the_village_2.jpg

A veteránokat ezzel szemben valamelyest megosztotta. Akadtak, akiknek nem tetszett, hogy olyan atrocitásokat láttak benne, amilyeneket ők személy szerint nem követtek el… Ezeket az embereket kifejezetten dühítette, hogy háborús bűnösként ábrázolták az amerikai hadsereg tagjait, ezzel talán újra felélesztve az egykori katonákkal szembeni ellenszenvet. Azonban figyelmen kívül hagyták azt, hogy a vietnami háború területtől és évtől függően eltérő élményt jelentett a harcolók számára. Például 1965-ben az amerikai haderők harci szelleme, összetétele, harci tapasztalatai és módszerei mások voltak, mint mondjuk 1972-ben. Akadtak, akik olyan ritkán lakott körzetben szolgáltak, ahol terepen alig láttak civileket – számukra a kegyetlenkedés éppen olyan idegen lehetett, mint a hátországi beosztásúaknak. A kábítószer-fogyasztás pedig szintén alakulattól és időszaktól függött. Stone semmi egyebet nem tett, mint saját emlékeiből építkezett, melyek nyilvánvalóan nem egyeztek mindenki máséval. Ugyanakkor belehelyezett minden fontosat, amit a katona átél, a beavatástól a lelki formálódáson át a rettegésig, a kétkedésig, a bajtársiasságig… És ez A szakasz igazi pozitívuma: a drámai erő és az őszinteség. A karakterek pedig hús-vér emberekből táplálkoztak, akiket Stone valaha ismert:

"Ezek a srácok mind léteztek valamelyik szakaszomban. Összekevertem őket, összekevertem az archetípusokat. Barnes és Elias sosem szolgáltak ugyanabban az alakulatban, de úgy éreztem, ott feszül közöttük az elkerülhetetlen összecsapás, mely Vietnamban napi szinten előfordulhatott. A sólymok és a galambok [a háború- és a békepártiak], akik megosztották az országot. A füvesek és a betokosodott katonák. Amerika polgárháborúba süllyedt. [...] Két eltérő nézet. A dühös Akhilleusz kontra Hektor, aki vesztes ügy mellett áll ki Trója homokos síkján. Ez jól tükrözi azt a polgárháborút, amit az egységeimben láttam. Én pedig Ishmaelként, a megfigyelőként voltam jelen. Eleinte csak megfigyelőként. Aztán kénytelen voltam cselekedni, felelősséget vállalni és odaállni az egyik oldalra. És közben férfivá váltam. Hogy életben maradhassak, le kellett szaggatnom magamról az ártatlanság köpönyegét és elfogadni a homéroszi istenek gonoszságát. Hogy egyszerre lehessek jó és gonosz."

Elsősorban Robert Richardson operatőri munkájának köszönhető, hogy a látványvilág is megragadta a nézőket: a klausztrofóbikus dzsungel napszaktól függetlenül fenyegető hátteret biztosít és a kamera elég közel van a témához ahhoz, hogy szinte a szagokat is érezzük. Ugyanakkor a csatajelenetek ma már kevésbé tűnnek dinamikusnak (ami nem csoda, hiszen ez volt az az időszak, amikor a kameramozgást már próbálták jobban összhangba hozni a résztvevők nézőpontjával, de még pár esztendő kellett ehhez: aki nem érti, mire gondolok, tekintse meg a Született július negyedikén két csataképét, melyet ugyancsak Richardson rögzített három évvel később – a különbség lehengerlő).

platoon_barnes.jpg

A színészeknek is kijár a dicséret. Elsősorban Tom Berengert emelném ki, aki az érzéketlenné koptatott veterán őrmesterként remekel, ellenpontjaként az érzékenyebb karaktert játszó Willem Dafoe-nak. Érdekesség, hogy addig teljesen ellentétes szerepeket játszottak és a rendezői döntés, hogy ezt fordítsák most a visszájára, sokakat meglepett; Stone azonban megérezte Berengerben a durva, sötét fickót, míg Dafoe-ban a spirituális magasabbrendűséget. Hozzátenném még, hogy utóbb mindketten számos katonaszerepet eljátszottak, nem egyszer vietnami vonatkozású filmekben. Charlie Sheen már az előkészítés korai szakaszában szóba került a főszerepre, de még túl fiatal lett volna hozzá, ezért egy ideig úgy volt, testvére, Emilio Estevez kapja meg (bár Keanu Reeves és John Cusack neve is felvetődött). Aztán eltelt pár év, a produkció csúszott és Stone meglátta benne, akit keresett... A kisebb szerepekben pedig rácsodálkozhatunk azokra, akik a rákövetkező években lettek igazán ismertek: itt van Johnny Depp, John C. McGinley vagy Forest Whitaker, esetleg Keith David. De megemlíthetjük, hogy Stone is eljátszott egy kis szerepet, Dale Dye pedig többet is (Harris századost, egy fedélzeti géppuskást, sőt a nyitójelenetben ő fekszik abban a hullazsákban, amit két katona letesz a betonra).

platoon_chris.jpg

A magyarul is megjelent regényváltozatot, melyet Dye százados írt, azért ajánlom, mert mindegyik lényeges karakterről elárul olyasmit, amit a filmből nem tudhatunk meg. Ez elsősorban Barnes őrmester kapcsán fontos, aki a vásznon sokak számára csak egy bekattant gyilkológépnek tűnt, itt viszont többször is szóba kerül az ő háttere és előélete.

a_szakasz_dye.jpg„Több mint három éve, emlékezett Barnes, hogy vége lett annak a portyának, amelynek során a sebet kapta. De az igazi sebek belül vannak, ahol senki sem láthatja. Már négy éve faragják a sárgák a húst rólam, ami összetart. Azok a rohadtak azóta gyilkolják a katonáimat, amióta az első csíkot a zubbonyomra varrtam. Én meg hagyom. Hagyom, mert ez a rohadt hadsereg azt tanítja, hogy a szabályokat be kell tartani. Azt hiszem, most elérkezett az ideje, hogy változtassunk a szabályokon.
Barnes érezte, hogy arcán enged a görcs. Csaknem elmúlt a fájdalom. Mindig így volt, ha Nobukóra, a japán nőre gondolt, akit akkor vett el, amikor a Camp Zama-i kórházban felépülőben volt a fejsebéből. Amilyen ronda és sebhelyes volt, félt a lány szüleivel való találkozástól. Furcsállotta, hogy sem a lány, sem a szülei nem undorodnak az arcától. Akkor aztán megismerte a velük lakó házaspárt, a felesége nagybátyját és nagynénjét, akik Hirosimában voltak 1945 augusztusában. Ha valaki nap mint nap egy fedél alatt él két ilyen ronccsal, annak egy olyan fickó, mint én, egész normálisnak tűnhet.
De ő nem volt normális. Barnes tudta ezt, és tudta Nobukó is. Nem sírt, amikor Barnes otthagyta egyhavi zsoldjával és azzal az ígérettel, hogy visszatér majd, ha leharcolt az idejét.
Az még eltart egy darabig, mondta magának Barnes. Valójában azt lehet mondani, hogy még csak most kezdem. Ez a szakasz mostantól kezdve úgy harcol, mint egy gép, és én vagyok a főműszerész. Baszogattátok a gépemet, rohadt sárgák, és most üzemanyagot csinálok belőletek.”

barnes.jpg

A könyvváltozat természetesen számos olyan jelenetet is tartalmaz, melyet a filmből végül kihagytak. Aki jól ismeri a regényt, annak az alábbi videó megtekintése közben valószínűleg beugrik majd néhány emlék…

1988-ban egyébként egy másféle kötet is megjelent nálunk a filmről, Kereszty András tollából, A szakasz (Egy filmről, egy háborúról és egy generációról) címmel. Tartalmaz az amerikai sajtóból fordított filmkritikákat, egy összeollózott Stone-interjút, egy kissé erőltetett összeállítást egy fiktív, 1968-as amerikai híradóról, no meg egy beszámolót a washingtoni emlékműnél tett látogatásról.

elias.jpgA kötet interjújában Stone elárulja, hogy Elias őrmestert a valóságban is így hívták. Kereszty ennek hatására a Vietnamban elesettek falán megpróbálta megtalálni. Figyelembe véve, hogy Stone mikor szolgált ott, egyetlen név jöhetett szóba: Juan Angel Elias őrmester. Adatlapja szerint 1945. okt. 12-én született. Szolgált az 1. lovassági hadosztálynál, majd az 52. ezred mélységi felderítőinél. Robbanócsapda sebesítette meg Quang Tri tartományban, 1968 májusában, a Jeb Stuart III-művelet során. Egy kórházhajóra szállították, aholgy máj. 29-én belehalt sebeibe. Feleséget és egy leánygyermeket hagyott maga után.

Ezen az oldalon egy megjegyzés is olvasható a lánytól: "Való igaz, hogy apám barátkozott Oliver Stone-nal. Willem Dafoe teljes mellbedobással vállalta a szerepet és büszkén mondhatom, hogy az övé az apámtól maradt két dögcédula egyike. Öröm volt számomra, hogy láttam őt viselni. Biztosra veszem, apám is így akarta volna..."

(Az amerikai elesettek adatait megtaláljuk a vvmf.org honlapon. Köszönet Jurenkó Ferencnek, amiért erre az oldalra irányított.)

 

A filmet egyébként szűk két évvel az amerikai premier után, 1988 szeptemberében mutatták be nálunk a mozikban, feliratos változatban. Később VHS-en, majd DVD-n is elérhetővé vált és persze a tévécsatornák is sugározták. Magyar DVD-verzióból kettő is létezik, sajnos az extrákkal felvértezett fordul elő ritkábban: ezen megtekinthető a Tour of The Inferno című kiváló werkfilm, melyben nemcsak soha nem látott forgatási felvételek, hanem az évtizedekkel később felkeresett szereplők is nyilatkoznak, de kétféle audiókommentár is került. A másik változaton extrák nem szerepelnek, cserébe a magyar szinkront sikerült rátenni a lemezre…

A szakasz (Platoon)
Orion 1986 (115 perc)
Rendező: Oliver Stone
Főszereplők: Charlie Sheen, Tom Berenger, Willem Dafoe
Zene: Georges Delerue

A szakasz (Platoon)
Írta: Dale A. Dye
Fordította: Vitéz Ágnes
Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat 1986
200 oldal

A szakasz – Egy filmről, egy háborúról és egy generációról
Írta: Kereszty Andrdás
Zrínyi Kiadó, 1988
120 oldal