Vigyázz, hova lépsz…

Csapdák és aknák

A vietnami háború harcászati megoldásai között mindenképp be kell mutatnunk a Vietkong által használt csapdákat is, melyek alkalmazása szerves részét képezte a helyi gerilla-hadviselésnek. A partizánok komoly tapasztalatokkal bírtak ezek felállításában (őseik a korábbi konfliktusok során már sikerrel bevetették némelyiket) és ahogy látni fogjuk, számos különböző típust használtak.

making_traps.jpg

Készülnek a nyárscsapdák...

A csapdák egy része a rejtett dzsungeltáborokban készült, más részét viszont a Vietkong ellenőrzése alatt álló lakosság tagjai készítették, általában adó fejében. Az eszközök többsége egyáltalán nem volt bonyolult vagy drága, viszont telepítésük és álcázásuk nem kevés tapasztalatot igényelt. A csapdaállítók kihasználták azt a tényt, hogy a reguláris dél-vietnami és amerikai erők többsége hanyag módon az ismert útvonalakra hagyatkozott, vagyis jó eséllyel eltalálták, hova érdemes ezeket elhelyezni. Az ösvények és utak, illetve a gázlók és hidak ilyen helyek voltak. A Vietkong alagútrendszereinek és dzsungeltáborainak környékére pedig védelmi célból kerültek csapdák.

trap_11.jpg

Gödörbe telepített nyárscsapda

A legtöbb csapda nem feltétlenül ölte meg áldozatát, aminek többszörös gyakorlati haszna is volt. Egyrészt a sebesült kimentése és ellátása mindenképp lassította az alakulat mozgását, illetve további erőforrásokat kötött le, ha például a kiemelés külön helikopteres beavatkozást igényelt, de egyben jó alapot szolgáltathatott egy lesállás megindításához is. Másrészt komoly lélektani hatása volt, még akkor is, ha idejében felfedezték és semlegesítették, hiszen enyhén szóval baljós előjelnek számított, de visszavágni érte nem lehetett. Ha pedig elérte célját, akkor a sebesült bajtárs szenvedésének látványa is megtette a magáét, arról nem is beszélve, hogy a rokkanttá vált katonák odahaza hozzájárulhattak a háborúellenes hangulat fokozásához. A lényeg, hogy a csapdákra rettegve gondoltak a vietnami hadszíntéren bevetett szövetséges katonák, még azok is, akik soha nem találkoztak eggyel sem. Emellett pedig nagyban növelte a vietnami civilekkel szembeni gyanakvásukat olyankor, ha lakott területek közelében találtak ilyeneket, további atrocitásokhoz vezetve, melyek aztán megint csak a Vietkong malmára hajtották a vizet.

„Mi voltunk az első amerikaiak, akik olyan ellenséggel küzdöttek, akiknek a fő fegyverei aknák és csapdák voltak. Az ilyen hadviselésnek is megvannak a sajátos borzalmai. Az egyszerű gyalogos világát fenekestül felforgatja. A gyalogos ugyanis különleges érzéseket táplál a talajjal szemben. Azon lépked, azon harcol, azon alszik és azon eszik; ellenséges tűz alatt ott talál menedéket; az otthonát abba ássa. De az aknák és csapdák az ismerős talajt is olyan félelmetessé teszik, mint a géppuska vagy az aknavető. A gyalogos tudja, hogy a talaj, amelyen jár, hirtelen szétrobbanhat és megölheti; ha szerencséje van, csak megöli. Ha nincs mázlija, akkor megvakult, megsiketült, kasztrált, lábatlan porhüvelyt csinál belőle. Ez nem háború; ez puszta gyilkosság. Nem küzdhettünk a Vietkong aknáival szemben, nem húzódhattunk fedezékbe és nem tudhattuk előre, mikor detonálnak. Az ösvényeken sétálva, várva, hogy robbanjanak, egyre inkább úgy éreztük magunkat, mint áldozatok és nem mint katonák.” 
– Philip Caputo tengerészgyalogos tiszt

Nagy általánosságban két csoportra oszthatjuk ezeket az eszközöket, nem robbanó és robbanó típusokra (mely utóbbiakhoz hozzávesszük az aknákat is). A nem robbanó csapdák közül a következőket emelném ki:

Nyárscsapda
Talán a legszélesebb körben használt csapdatípus volt. Általában kiásott és álcázott gödörbe vagy meglévő vizesárokba, esetleg potenciális fedezékként szolgáló bozótosba telepítették őket. Nagyobb szögeket, fémnyársakat, időnként viszont kihegyezett és tűzben edzett bambuszkarókat alkalmaztak. Az egyszerűbb ásott kivitelnél a gödör aljába állították őket, a bonyolultabbnál a gödör falába is (ez utóbbiak enyhén lefelé álltak), hogy belelépés után annyival nehezebb legyen kihúzni a sérült lábat. A gödör mélysége éppen akkora volt, hogy kellő lendületet kapjon a lábfej, mielőtt átdöfnék a nyársak, melyeket lehetőség szerint fekáliával kentek be, hogy vérmérgezést okozzanak és a végtagot amputálni kelljen.

punji_trap.jpg

Csapódó vagy billenő nyárscsapda
A nyársakkal vagy szögekkel kivert rugalmas faágat visszahúzták a bozótba és lefeszítették. Ha a botlódrótot működésbe hozták, az ág fejmagasságban kivágódott az ösvény fölé. Hasonló elven egy felfelé vagy lefelé csapódó (billenő) változat is létezett, melyet általában nagyobb felületű, szintén szögekkel kivert falappal használtak.

trap_07.jpg

Medvecsapda
Mélyebb gödör, melynek két függőleges oldalán nyársakkal kivert deszkák vagy fémlapok várakoztak. Ezeket pántok kötötték össze, így aki belelépett, súlyával egymás felé rántotta őket és zuhanás közben ezek nyársalták fel.

trap_09.jpg

Tüskés kötél
Folyóátkelőknél vagy patakokban használt eszköz. Kúszónövények indáiból készült kötelet kis kihagyásokkal durván 20 centi hosszú, kihegyezett bambusztüskékkel tűzdeltek meg. A kötél egyik végét a meder fenekére rögzítették, és amikor valaki a közelébe ért, a vízáram a lábára csavarta az indát, a tüskék pedig átszúrták azt.

trap_05.jpg

Szeges sárgolyó
Egy hatalmas sár- vagy agyaggolyót kell elképzelnünk (de sokszor a földet egyszerűen kosárba gyömöszölték), melyet nyársakkal és szögekkel lyuggattak át. Ezt aztán természetes liánnal felkötötték egy fára, úgy, hogy a lián, esetleg egy botlódrót keresztülhúzódjon egy ösvényen. Ha működésbe hozták, akkor a sárgolyó átlendült az ösvényen és lábtól fejmagasságig bárhol súlyos sérülést okozhatott. Ráadásul sokszor nem egyet kötöttek fel, hanem többet is, és az ösvény mellett még nyárscsapdák is lapulhattak…

mace_trap.jpg

 

A robbanócsapdák sokszor egyszerű gránátokból készültek, de olyanok is előfordultak, amelyekhez besült, fel nem robbant amerikai bombákat használtak, esetleg zsákmányolt Claymore-aknákat, illetve ezek kínai megfelelőit. Működésbe léphettek botlódrót, ránehezedő nyomás, időzítő vagy távirányítás révén. A leggyakoribb robbanócsapdák közé a következők tartoztak:

Botlódrótos gránát
A viszonylag egyszerű elvet a Vietkong továbbfejlesztette: a kifeszített kötélhez erősített gránátot időnként becsúsztatták egy konzervdobozba, kihúzták a biztosítószegét, így a robbanóeszköz kanálját a doboz fala tartotta: ha valaki belegyalogolt a kötélbe, azzal ki is rántotta a gránátot a dobozból, ezzel pedig működésbe hozta. Ezt a csapdát sokszor duplán alkalmazták, vagyis a kötél mindkét végén elhelyeztek egy-egy gránátot. Egyébként nemcsak szárazföldön állítottak fel ilyet, hanem patakok gázlóinál, a vízszint alatt, ahol a robbanásból adódó nyomáshullám súlyos belső sérüléseket okozhatott.

trap_02.jpg

Tölténycsapda
Bár technikai értelemben nem robbanó típus, mégis ide sorolnám a vietnamiak által "szúnyogaknának" nevezett csapdát. Bambuszhüvelybe csúsztatott, függőlegesen felfelé néző lőszerről van szó, mely utóbbi alatt egy ütőszeggel ellátott falap feküdt. A lőszer csúcsa éppen csak kiemelkedett a talajból és ha valaki rálépett, elsült és minimum a lábfejen átfúródott. Ha nem állt rendelkezésre elegendő lőszer, akkor egy üres töltényhüvelyt lőporral és apró szemű fémhulladékkal töltöttek meg: ez a töltet nyilván súlyosabban roncsolta az emberi szövetet.

bullet_trap.jpg

Aknák
A gerillák természetesen hagyományos módon telepített aknákat is használtak. Ezek közül valószínűleg az amerikaiak által „Bouncing Betty” néven emlegetett ugróakna volt az egyik legrettegettebb élőerő elleni típus. Nyomásra a töltet durván derékmagasságba pattant fel és ott robbant, súlyos sérüléseket okozva elsősorban az alhasi területen, illetve az alsó végtagokon. A harckocsiaknáknak is jutott feladat, hiszen a szövetséges erők a tereptől függően járműtámogatást is élveztek. Ha a partizánoknak sikerült például egy páncélozott járművet ilyen módon mozgásképtelenné tenni, akkor általában máris képesek voltak még több katonát odacsalni és orvlövészeiknek nem volt nehéz dolga...

checking-mines.jpg

Amerikai műszakiak amerikai gyártmányú
M-16-os ugróaknákat hatástalanítanak

Pokolgépek és egyszerűbb robbanócsapdák
A városi gerilla-hadviselés keretében a sűrűn látogatott szórakozóhelyeken, de akár az egyszerűbb boltokban is történtek robbantások. A közterületen áthaladó vagy ott parkoló amerikai járművek benzintankjába a gerillák időnként apró gránátot dobtak: ennek testét gumiszalaggal kötötték át, melyet a benzin egy-két nap alatt szétmart, s a gránát ezután robbant. Hasonlóan ravasz eljárás volt, mikor egy falusi kapu zárt ajtajának vonalában elástak egy gránátot: ha valaki kinyitotta, a gránát kiélesedett és a belépő ember alatt robbant. És persze a terepen látszólag eldobott vagy táborban hagyott, szuvenírnek ígérkező tárgyból – például egy zászlóból – is válhatott egyszerű robbanócsapda.

Leszállóhelyeken elhelyezett robbanócsapdák
A kommunista erők jó érzékkel szúrták ki a helikopterek potenciális leszállóhelyeit és ide többször is csapdákat helyeztek ki, ha támadást szimatoltak: ilyen volt a tisztást keresztül-kasul átszelő botlódrótokkal működtetett gránátfűzér. Valamivel kifinomultabb eszköz volt a fák lombjai közé telepített DH-10 akna: a ráerősített zsinórokat a legfelsőbb ágakhoz kötözték, melyek az alacsonyan repülő helikopterek rotorszele nyomán meghajlottak és ezáltal hozták működésbe a szerkezetet, mely felfelé robbant, és komoly kárt tehetett a forgószárnyasban.

chinese_claymore.jpg

Az amerikai Claymore kínai megfelelője, a DH-10

Akadtak még más, sokkal bizarrabb csapdák is, ahol a partizánok az állatvilágot hívták segítségül. Olyan területen, ahol méhek is éltek, a gerillák esetenként őket is felhasználták. Egy gerillanő, Chi Nguyet így emlékezik:

„A mi vidékünkön is élt egy különösen vad méhfaj. A hagyományos méhhez képest kétszer akkorra. Mézet nem gyűjtenek, de a csípésük iszony fájdalmas. Gondosan tanulmányoztuk a szokásaikat és betanítottuk őket. Mindig négy őrszemet küldenek ki és ha ezeket megzavarják vagy megtámadják, az egész kaptárat kihívják. Ki is raktunk pár kaptárat a VKH őrposztja felé vezető út mentén. A bejáratukat leragasztottuk papírlappal, amit az útra kitett ághoz erősítettünk. Mikor legközelebb ellenséges őrjárat tűnt fel, bele is botlottak és a papírt ezzel letépték a nyílásról. A méhek azonnal támadtak; a katonák megkergült bölényként menekültek és belezuhantak a közeli nyárscsapdákba.
Az őrposztról biztosan segítséget kértek, mert a VKH körzeti parancsnoka újabb századot küldött az úton és még több katonát helikopteren. Addigra további kaptárakat raktunk ki. Mikor megérkeztek, friss ásónyomokat láttak az úton, amire azt hitték, újonnan telepített csapdák, ezért a tiszt utasította a katonákat, hogy semlegesítsék ezeket. De ott valójában kaptárak voltak elásva és csúnya ribillió lett, mikor a méheket felzavarták…”

Közszájon forgott még egy bizarr pletyka is azokról a bubópestissel fertőzött patkányokról, melyeket a gerillák saját alagútjaik védelmére szántak. 1967 márciusában a 25. hadosztály egyik járőre Cu Chi mellett az egyik járatban három döglött patkányt és kísérleti alapanyagokat talált, melyeket aztán egészségügyiseik is megvizsgáltak. Az egyik állat valóban fertőzött volt… Valószínűbb azonban az, hogy a gerillák éppen azért ellenőrizték ezeket a példányokat, mert gyakran kényszerültek patkányhús fogyasztására. Márpedig a nevezett kór akkoriban igen elterjedt volt Vietnamban. Az amerikai bakák legalább kaptak védőoltást ellene, mikor megérkeztek. (A Vietkong földalatti járataiban más jellemző csapdák is várták a behatolókat, ezekre az alagútrendszereket részletesen bemutató cikkemben térek ki.)

A szövetséges erők számára a legalapvetőbb megoldás az óvatos mozgás erőltetése, illetve a minél alaposabb oktatás volt. A 25. hadosztály például a probléma kezelésére létrehozta különleges iskoláját (hivatalos nevén: Tunnels, Mines and Booby-Traps School), ahol többek között általuk talált, igazi gerillajáratokat használtak a demonstrációk során.

traps_school.jpg

Amerikai katonák oktatása: a gyaloghíd klasszikus csapdalehetőség volt. Középen átfűrészelték, és nagyjából ott, ahova az óvatlan átkelő eshetett, nyársakat vertek le a patakmederbe.

Az akkori amerikai dzsungelbakancsok talpába acélbetétek kerültek, hogy csökkentsék a nyárscsapdák hatékonyságát. Azonban az összetettebb nyárscsapdák oldalról is átszúrták a lábfejet és a bokát, vagyis ez csak félmegoldás volt, arról nem is szólva, hogy a fenti típusok jelentős része elsősorban nem is a talpat veszélyeztette. A robbanócsapdák ráadásul jellegükből adódóan viselője ellen fordíthatták az amúgy hasznosnak tűnő acélbetétet… A repeszmellény ehhez képest nagyon hasznosnak bizonyult, nem egy katona életét és testi épségét megóvta, állandó viselése viszont a trópusi éghajlaton ugyancsak embert próbáló feladat volt. Érdekes még a Michael Lee Lanning által említett csapdaelhárító eszköz, egy kötél végére erősített kampó, melyet a veszélyesnek tűnő útszakaszon vagy tisztáson fedezékből előre lehetett dobni, majd visszahúzva működésbe hozni vele az esetleges botlódrótokat.

A kutyás járőrök bevetése sok esetben jelentős segítséget nyújtott a gyalogos szakaszoknak, mivel azonban kevesebb, mint 5000 ebet vetettek be Vietnamban, nyilvánvalóan nem jutott mindenhova. Ezek az állatok számos alkalommal voltak képesek jelezni a csapdákat, illetve a közelben várakozó gerillákat, így bizton állíthatjuk, hogy jó néhány életet  mentettek meg. (A Vietnamban bevetett kutyáknak később még külön cikket szentelek.)

tracker_dog.jpg

Képtelenség felmérni, hogy hány életet
mentettek meg ezek a négylábú bajtársak...

Ha egy csapdát sikerült detektálni, manuálisan vagy távolabbról egy kézigránáttal próbálták hatástalanítani. Olyan is előfordult viszont, hogy a gerillák kettős csapdát helyeztek ki, vagyis egy szándékosan hanyagul álcázott csapda mellé egy másikat is felállítottak, így mikor egy katona megpróbálta semlegesíteni az előbbit, működésbe hozta az utóbbit. Nem ritkán egy megbúvó vietkong orvlövész is figyelte a manővert és szükség esetén ő nyitott tüzet a csapda semlegesítésén munkálkodókra.

Az amerikai különleges alakulatoknál persze akadtak olyanok, akik nem hagyták annyiban és hasonló stílusban reagáltak a csapdákra. Mivel a gerillák híresek voltak arról, hogy átfésülik a csatateret és összeszedik a használható holmikat, ezt ellenük fordították oly módon, hogy a terepről való távozás előtt hátrahagytak mondjuk néhány preparált fejadagot... Vagy ha például rátaláltak egy-egy rejtett raktárukra, előfordult, hogy nem röpítették rögtön a levegőbe, hanem becsapdázták, esetleg néhány aknagránátot vagy puskalőszert babrálták meg úgy, hogy a fegyverben robbanjon. Az is megesett, hogy foglyokat vagy vietkong-szimpatizánsokat küldtek végig egy-egy gyanús útszakaszon a menetoszlop előtt:

„Beismerem, magam is használtam falusiakat, akiket vietkong-szimpatizánsnak hittem, arra, hogy magunk előtt vezessem, afféle csapda-előrejelzőként. Nem éreztem lelkiismeret-furdalást és ma sem érzek. Számomra az embereim értékesebbek voltak, mint a falusiak, akik akár a Vietkonghoz húztak, akár nem, tudták, hogy hol vannak azok a csapdák.”
– Leroy Thompson

A témakör kapcsán pár tévhitet is el kell oszlatnunk. Először is korántsem volt annyi csapda és akna odakint, amennyire az elbeszélések alapján gondolnánk. Ahogy már említettem, a Vietkong alapvetően támaszpontjai és a „felszabadított” falvak védelmében alkalmazta őket, illetve zavaró jelleggel az ellenség ismert járőrözési útvonalain. Azok a reguláris alakulatok, melyek parancsnokai használták a fejüket és távol maradtak az ösvényektől és utaktól, máris nagyobb túlélési esélyekkel indultak harcba.

Másodszor, a csapdák hatékonysága hullámzó volt, egy részük egyszerűen bemondta az unalmast: ennek egyik oka, hogy a helyi készítésű robbanóeszközök jelentős százalékban nem működtek megfelelően. Arról nem is beszélve, hogy a természetes anyagokból készültek igen érzékenyek voltak az éghajlati változókra. A már említett Philip Caputo egyszer egy falu mellett belelépett egy nyárscsapdába:

„Lebotladoztam az ösvényről és hirtelen megnyílt alattam a föld, én meg fél méterrel lejjebb találtam magam. Beleestem egy nyárscsapdába. Szerencsére öreg darab volt. A nyársak már meglazultak és elrothadtak, így csak az engem kihúzó tengerészgyalogos vigyorát kellett elszenvednem.”

Ettől függetlenül a csapdák és aknák okozták a teljes amerikai emberveszteségen belül a halálesetek 11, illetve a sebesülések 17 százalékát, ami egyáltalán nem lebecsülendő arány.



Források:
A Rumour of War (írta: Philip Caputo; Ballantine Books, 1977)
A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
Dzsungelháború Dél-Vietnamban (írta: Wilfred Burchett; Kossuth 1965)
Inside the VC and the NVA: The Real Story of North Vietnam's Armed Forces (írta: Michael Lee Lanning és Dan Cragg; Williams-Ford Texas A&M University Military History Series 2008)
Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
Viet Cong Fighter (írta: Gordon L. Rottman; Osprey Publishing 2007)
Viet Cong and NVA Tunnels and Fortifications (írta: Gordon L. Rottman; Osprey Publishing 2006)
The Only War We Had: A Platoon Leader’s Journal of Vietnam (írta: Michael Lee Lanning; Ivy Books 1987)
The Tunnels of Cu Chi (írta: T. Mangold és J. Penycate; Pan Books 1985)
The Vietnam War – The illustrated history of the conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)