A Vietkong 3.

Taktika

Ezúttal is egy sokrétű téma következik, melyet szinte lehetetlen részletesen bemutatni egyetlen poszt keretei között. Ennek folytán inkább átfogóan igyekszem jellemezni, miféle politikai és harcászati módszerekkel élt a Nemzeti Felszabadítási Front.

vc_laying_low.jpg

Figyelni, készülni, kivárni majd a megfelelő pillanatban lecsapni

1960-as megalakulásától az amerikai háború hivatalos kezdetéig, vagyis 1964-65-ig az NFF egyre jelentősebb befolyásra tett szert a lakosság körében, illetve a dél-vietnami hadsereg elleni akcióik is egyre eredményesebbek voltak. A saigoni rezsim ekkor igazán gyenge lábakon állt, ám az Egyesült Államok is egyre nagyobb mértékben vállalt részt a konfliktusból, így egyértelművé vált, hogy nem lehet gyors győzelmet aratni délen. A vietnamiak azonban saját történelmükből tudták, hogy az idő nekik és nem a hódítóknak dolgozik, és ezt ki is használták. Egyszerre folytattak katonai és politikai küzdelmet. 

Ahogy Henry Kissinger is rámutat, a gerillaháború legfőbb szabálya, hogy a gerillahadsereg mindaddig győzelemre áll, míg képes elkerülni a vereséget, ezzel szemben a hagyományos haderő mindaddig vesztésre áll, míg győzelmet nem arat.

A változatos célok számos különböző jellegű harceljárást, illetve egyéb, politikai jellegű módszereket igényeltek. Egyfelől a gerilla-harcmodor jellegzetes formáit – a rajtaütéseket, a csapdaállítást, a szabotázst, a politikai agitációt, és így tovább – követték, másfelől, kiváltképp a Vietnami Néphadsereg bekapcsolódásával, az utánpótlás megszervezésével, illetve a dél-vietnami rendszer fokozatos összeomlásával és az amerikai haderők megjelenésével a hagyományos hadviselés is egyre inkább előtérbe került. Lássuk most közelebbről, mit is jelentett a politikai és a katonai küzdelem a gyakorlatban.

vc_triumph.jpg

Gerillák egy szétlőtt M-113-ason

A politikai küzdelem céljai között a lakosság megnyerése és a déli kormány megdöntése szerepelt. A Vietkong számára mindig is alapvető fontosságú volt a civilek rokonszenvének megnyerése és megtartása, hiszen potenciális szövetségesek és élőerő-tartalékok voltak, s ezzel a Front politikai bázisát is biztosították, miközben a fennálló kormányzat erejét ezzel is gyöngítették.

A békésebb módszereket a hatvanas évek elején a városokban és vidéken is megszervezett tüntetések jelentették. Időnként több ezres vagy több tízezres tömeg hömpölygött egy-egy tartományi központ, vagy akár Saigon utcáin is. Bár elsőre ezek nem tűnnek igazán jelentős akcióknak, jól aláhúzzák az NFF-be tömörülő civil szervezetek mozgósító erejét.

Voltak olyan tüntetések Saigonban és más városi gócpontokban, ahol a résztvevők az első napon semmire sem mentek: a rendőrség szétoszlatta őket. Nem tűnhettek el nyomtalanul az őserdőben, mint a partizánok, de akadtak piacok és mellékutcák, ahol eltölthették az éjszakát, s másnap hajnalban összesereglettek ugyanazon a téren.
A rendőrség és a helyi hatóságok nem bánhattak el túlontúl brutálisan a tüntetőkkel, hiszen mind azt állították, hogy lojális hívei a rendszernek, s mindössze tájékoztatni akarják a kormányt afelől, mit követnek el a nevében vidéken. És mivel a vezető kormánykörök nem ismerhették be, hogy ők adtak felhatalmazást az atrocitásokra, a tüntetők hasznos fegyverhez jutottak, amelyet eredményesen forgathattak a helyi hatóságokkal folytatott vitájukban.

– Wilfred Burchett

A dél-vietnami hadsereg műveleteit is lehetett fegyvertelenül akadályozni, sokszor olyan egyszerű módszerekkel, mint például jószágaik kiterelésével az utakra, mellyel egy-egy manővert késleltethettek, de nem volt ritka az sem, hogy a falvak közelében bevetett alakulatok tagjait egyszerű rábeszéléssel próbálták meggyőzni arról, hogy ne ágyúzzák a településeket, csak mert ott korábban gerillák tartózkodtak. A Vietnami Köztársasági Hadsereg katonái – akik szintén az egyszerű nép tagjai voltak – több esetben is engedtek az unszolásnak, vagy épp megtagadták a tűzparancsot egy-egy tömegdemonstrációnál.

vc_dong_thap_muoi_stealth.jpg

Utánpótlás szállítása csónakokon a Nádas-síkságon

A lakosság közvetlen befolyásolása, illetve megfigyelése a falvakban élő helyi partizánerők feladata volt. Ők tagjai voltak a faluközösségeknek, így szemmel tudták tartani szomszédjaikat, figyelték a parasztok hangulatát és a körzetben tevékenykedő ellenséges erőket, ezáltal a körzeti parancsnokságokon minden fontosat tudhattak egy-egy település viszonyairól.

Emellett persze az időnként áthaladó gerilla- és főerők megjelenése is hatással volt a civilekre. Talán csak azért jöttek, hogy propagálják befolyásukat, esetleg besegítettek a mezőgazdasági munkába, vagy egyszerűen előkészítették jelenlétükkel a toborzási folyamatot. Sokszor azonban azért érkeztek, hogy beszedjék az adót: ez a legritkább esetben történt pénz útján, mivel a parasztok többsége igen szegény volt. Inkább élelemmel, ruházattal vagy épp kényszermunkával fizettek (utóbbit a gerillák támaszpontjainak és alagútjainak építési munkálatainál hajtották be, esetleg ellátmányuk célba juttatására fogták be őket).

peoples_court_1968.jpg

A húszéves Pham Van That a népbírósági tárgyaláson. A vád szerint az ellenséggel kollaborált. Két év börtönre ítélték, míg társát kivégezték. (Long An tartomány, 1968)

Előfordult még, hogy egy-egy ellenséges érzelmű faluvezető, kormányhivatalnok vagy tanár (esetenként ezek családjának is) nyilvános, időnként elrettentő módszerekkel kivitelezett kivégzésével igyekezték erejüket megmutatni az embereknek, de sokszor már az is elegendő indokot szolgáltatott, ha valaki gyanússá vált előttük. Ilyenkor vagy rövid úton végeztek vele, vagy összeült a rögtönítélő bíróság. Phung Thi Le Ly (aki egy ideig maga is a Vietkong tagja volt) így emlékszik vissza:

A vietkong káderek egyre durvább módszerekkel próbáltak minket ellenőrzésük alá vonni. Akikről gyanították, hogy az ellenségnek kémkednek, megölték: általában az éjszaka közepén ragadták el őket a házukból és az utcán lőtték őket agyon. Később, mikor a kormányerők nem voltak a közelben, a Vietkong egyes falusiakat bírósági tárgyalásra – moi chi di hop – idézett be, ami nélkülözött minden jogi hátteret, utána meg egyszerűen lelőtték őket. Mindenki tudta, hogy ez nem igazi tárgyalás, hanem figyelmeztetésnek szánták, hogy biztosítsák az engedelmességünket. A szemünkben mindez csak kifogás volt, hogy egyre jelentéktelenebb bűnökért egyre több falusit ölhessenek meg.
Persze emiatt mindig óvatosak voltunk és ügyeltünk rá, hogy kivel, hol és mikor beszélünk. Egy idő után majdnem annyira féltünk a Vietkongtól, mint a saigoni kormánytól. Ha a köztársasági erők a falunkat széttaposó elefántokhoz hasonlítottak, akkor a Vietkong a házba éjszaka bekúszó kígyóhoz volt hasonlatos. Egy elefántot legalább könnyedén kiszúrsz és kitérhetsz az útjából...

Így tehát, bár a civilekkel való jó kapcsolat fenntartására törekedtek, sokszor a körülmények határozták meg, hogy a partizánok tudják-e követni az alább olvasható szabályokat, különösen olyan területeken, ahol a lakosság nem vagy éppen nem szimpatizált velük.

1. Udvariasan beszélj.
2. Ha vásárolsz valamit, tisztességes árat fizess.
3. Szolgáltasd vissza, amit kölcsönvettél.
4. Ha kárt teszel valamiben, fizesd ki.
5. Ne üss meg és ne káromolj senkit.
6. Ne tégy kárt a terményben vagy bárki vagyonában.
7. Ne használd ki a nőket.
8. A foglyokkal bánj tisztességesen.

Fentebb már említettük, hogy nemcsak a lakosság, hanem a dél-vietnami katonaság is alanya lehetett a politikai agitációnak. A Vietnami Köztársasági Hadsereg harci szelleme nagy általánosságban gyengének számított: ez köszönhető volt egyrészt a korrupt államvezetés módszereinek, a protekció révén felemelkedett dilettáns katonatiszteknek, de a Vietkong növekvő befolyásának, illetve a velük kapcsolatos rokonszenvnek vagy félelemnek is. Ebből következően állományuk tagjai ugyanúgy potenciális jelöltnek számítottak a gerillák szemében, mint a civilek, és ezt nem egyszer kihasználták. A háború korai szakaszában egy-egy őrposzt vagy stratégiai falu lerohanásakor a dél-vietnami hadsereg vagy a milícia általában nem tanúsított számottevő ellenállást, így nem is feltétlenül került sor tényleges küzdelemre, viszont ha elég idő állt rendelkezésre, a partizánok megpróbálhatták meggyőzni és a maguk oldalára állítani ezeket a katonákat. Nem meglepő, hogy sokszor sikerrel jártak, de ha nem, akkor is nagy hatást gyakoroltak rájuk azzal, hogy az életüket megkímélték. Egy partizán, Tran Dinh Minh így számol be egy 1960-as akcióról, melynek során dél-vietnami egyenruhába öltözve, fegyvertelenül hatoltak be egy őrállomásra, elsősorban azért, hogy puskákat zsákmányoljanak:

Egyik este, napszállta után, diemista katonatiszti egyenruhában megállítottunk egy teherautót, amely éppen kigördült a kiszemelt mezőgazdasági telep kapuján és Ban Me Thuot felé tartott. Foglyul ejtettük a sofőrt, azután megmondtuk neki, hogy valójában kik is vagyunk, s ő kezdettől fogva velünk tartott. Részletesen leírta az őrállomást és vállalkozott rá, hogy visszavisz bennünket. Járművünk katonai teherautó volt, mi pedig diemista egyenruhát viseltünk, s így a kapunál álló őrszem kérdezősködés nélkül beengedett. Egyenesen az őrállomásig hajtottunk, s meg sem álltunk a parancsnok szállásáig. A százados egy ágyon ült, gitárját pengette, néhány beosztottja pedig nyugati táncot lejtett a zenére. Puskáikat egy sarokba rakták, s mi egyidejűleg ragadtuk meg a fegyvereket és a századost. Elmondtuk, hogy a Felszabadítási Front emberei vagyunk – a Front hivatalosan hét nappal azelőtt alakult meg –, s utasítottuk a századost, hogy hívja össze katonáit, vegye rá őket, hogy nyomban tegyék le a fegyvert, s azután hallgassák meg tájékoztatónkat a Front politikájáról. A százados engedelmeskedett. A szakasz többi tagja kijött a barakkból, halomba rakta fegyvereit és összesereglett az őrállomás udvarán. A mieink elvették a fegyvereket, s a helyzetnek megfelelően elfoglalták állásaikat. A százados időközben átadta nekünk a telepen élő „vietkong-gyanús elemek” névsorát és a főhadiszállásról kapott különféle dokumentumokat, amelyeknek jelentőségéről akkor még sejtelmünk sem volt. Jómagam hosszú beszédet tartottam a szakasz katonáinak. Elmondottam nekik, hogy a diemista elnyomás immár elviselhetetlenné vált a nép számára, éppen ezért úgy döntöttünk, hogy megkezdjük a fegyveres harcot, és létrejött a Nemzeti Felszabadítási Front. De még távolról sem fejeztem be a beszédet, amikor a katonák már átálltak hozzánk. Egymás után szólaltak fel, s elítélték azt a terrort, amelyre a telepen kényszerültek. Így hát ott a helyszínen felvettük valamennyit.

A hírszerző-tevékenység fontosságát is alá kell húznunk: a civilek és katonák között működő kémek, besúgók és szimpatizánsok a háború folyamán számos alkalommal látták el az NFF felsőbb vezetését kulcsfontosságú információkkal (például a Cedar Falls-hadműveletről is idejében értesültek és annak megkezdése előtt kivonták a Vasháromszögből erőik javát), vagy épp kerülő úton amerikai eredetű hadfelszereléssel, élelmiszerrel és egyéb ellátmánnyal. Nem egyszer a dél-vietnami kormányzat legmagasabb pozícióiban is megtalálhatók voltak, s csak a háború után derült ki, hogy melyik oldalt támogatták a valóságban.

19650628_my_canh_floating_restaurant_bombing.jpg

A Vietkong két bombát robbantott 1965. június 28-án egy saigoni étteremben. 42 ember meghalt, 80 megsebesült, köztük huszonhét vietnami, egy német, egy francia és tizenkét amerikai.

Robbantásos merényletekre is sor került, melyek többször is érintették a külföldiek által használt városi épületeket és intézményeket. Ezek, bár akár több tucat életet is követelhettek, inkább csak azt demonstrálták, hogy a gerillák a városokban is képesek lecsapni.

vc_w_bugle.jpg

Kürt, síp vagy bármi más, amivel zajt lehet csapni: egyszerű, de hatásos módszer az ellenség megfélemlítésére és összezavarására támadás előtt

Lássuk most a katonai taktikát, melynek fő célja az ellenség kifárasztása, harci szellemének megtörése és megsemmisítése volt. A helyi erőknél e téren sokkal inkább a támogató tevékenységeken volt a hangsúly. Ilyen volt például az őrség, mikor egy adott területre vagy ösvényre kellett figyelniük, s ellenséges mozgás esetén jelezniük (például puskalövéssel, síppal, dudával vagy egy gong megütögetésével). A támaszpontok vagy épp a közlekedési csomópontok megfigyelése pedig nagyban hozzájárult a körzeti hírszerzési tevékenységhez. A dél-vietnami milícia táborai, illetve a stratégiai falvak lerohanása már komolyabb feladatot jelentett. Ilyen esetekben éjszaka léptek akcióba, és a tulajdonképpeni támadás előtt sípokkal, kiáltozással és nagy általánosságban zajkeltéssel igyekeztek meggyőzni ellenfeleiket fiktív számbeli fölényükről – ez még akkor is megtette utólagos hatását, ha egyébként nem sikerült az adott célpontot bevenni. Időnként persze nem is ez volt az elsődleges feladat, hanem a tábor megsegítésére küldött csapaterősítésnek állított csapdát egy másik gerillaegység valahol egy őserdei út mentén. Ez utóbbi taktika, vagyis a csapdába csalás szintén klasszikus módszere volt a Vietkongnak.

mekong_delta_wiping_out_arvn.jpg

Azon ritka fényképek egyike, melyen mindkét fél katonái jól kivehetők: vietkong gerillák zárnak körül egy dél-vietnami rajt, valahol a Mekong-deltában.

Térjünk rá a regionális és főerőkre. A klasszikus területszerző háború soha nem volt része harceljárásaiknak, hiszen az ellenség tűzereje, mozgékonysága és technikai fölénye folytán hátrányba kerültek volna, ha kötött állásokból kellett volna felvenniük a harcot. Ennek folytán a mobil taktika mellett döntöttek, táboraikat gyakran költöztették, és nagy hangsúlyt fektettek az álcázásra (mozgásban és kiépített állásokban egyaránt). Ezek a megoldások megfosztották ellenfeleiket a gyors és könnyű visszavágás lehetőségétől, akikben még erősítették is azt az érzést, hogy a gerillák megfoghatatlanok és „mindenütt ott vannak”. Emellett jellemző volt rájuk, hogy mindaddig kerülték az összecsapásokat, míg a körülmények nem voltak kedvezők egy-egy akció megindításához (egy tanulmány szerint az amerikai vonatkozású harcérintkezések 88 százalékát a kommunista erők kezdeményezték). Addig pedig jellemzően kisebb egységekre oszlottak és nagyobb területen szóródtak szét, hogy megtalálni is nehezebb legyen őket: egy zászlóalj akár 20-30 kilométeres távolságban is széthúzódhatott, szakasz- és századerejű egységekben.

A nagyobb akciók fő pillérei az alapos (általában hosszú és fáradságos) felkészülés, a felderítés, a meglepetés ereje, az elszánt támadás és a gyors visszavonulás volt. A hagyományos bevetések – például egy ellenséges támaszpont lerohanása és megsemmisítése – tehát elhúzódó, akár több hetes vagy hónapos előkészületeket vettek igénybe. Először a célpont kitartó felderítését és megfigyelését rendelték el, hogy aztán táborukban felépítsék a körzet makettjét, megjelölve rajta minden lényeges részletet. Később ennek segítségével ismertették a művelet menetét a résztvevőkkel. A terepgyakorlatok folyamán is elpróbálták a támadást, illetve ezen belül mindenki memorizálta saját feladatát.

vc_ops_planning_w_sandmodel_base.jpg

Támadásra készülnek: a Ben Cau-i támaszpont makettje
egy vietkong táborban (1964 októbere)

Ezzel egy időben a tervezett útvonalon fegyver- és élelmiszerraktárakat építettek ki (vagy ha már megvoltak, feltöltötték őket). Ha a célpont messzebbre esett a tábortól, akkor kisebb csoportokra oszolva vágtak neki és csak az akció előtt egyesültek újra. Útjukon gyakran kalauzolták őket helyi partizánok, ami azért is fontos volt, hogy a bajtársaik által lerakott csapdák bennük ne tegyenek kárt, illetve mert ők ismerték legjobban a környéken állomásozó ellenséges erők tevékenységét és elhelyezkedését.

vc_on_the_move_2.jpg

Indulás egy újabb bevetésre

Ezután következett a tulajdonképpeni bevetés. Az akciókat rendszerint a sötétség leple alatt indították. Az ellenséges létesítmények elleni támadást szinte mindig akna- vagy rakétavető-tűzzel kezdték, de ezt gyakran megelőzte a szögesdrótakadályok, illetve aknamezők felderítése és lehetőség szerint megbontása. A csata során igyekeztek közel kerülni az ellenfélhez, hogy minél veszélyesebb legyen számára légi vagy tüzérségi támogatást kérni, de szempont volt az is, hogy minél gyorsabban és agresszívabban vezényeljék le a támadást. Ennek érdekében (egyes időszakokban legalábbis) akár a tömeges rohamoktól sem ódzkodtak: ezek lélektani hatása kétségkívül jelentős volt, ugyanakkor súlyos veszteségekkel is járhatott.

1974_vc_attack_against_thuan_nhon_bas-.jpg

A drótakadályok megbontását végző gerillák általában alsónadrágra vetkőzve indultak neki, hogy ruházatuk és felszerelésük ne akadályozza őket. Itt épp a Thuan Nhon-i támaszpont ellen hajtanak végre éjszakai támadást 1974-ben. (A fényképész azért merte éles helyzetben használni vakuját, mert a csata robbanásai és a fellőtt világítórakéták fényében ez a villanás már senkinek nem tűnt fel.)

A gerillák sosem maradhattak sokáig a környéken, hiszen számítaniuk kellett a helyszínre érkező ellenséges erősítésre. A küzdelmet ennek ellenére és lehetőség szerint a csatatér átfésülése követte (rögtön vagy pár órával később) a még használható fegyverzet és felszerelés, illetve a halottak és sebesültek összegyűjtése végett. Csak ezután vonultak vissza valamelyik rejtekhelyükre vagy táborukba az előre meghatározott útvonalakon.

1969_can_tho_mekong_delta_vc_contact.jpg

Vietkong raj fésüli át az ösvényt egy lesállás végrehajtása után, Can Tho közelében. A középen guggoló gerilla kezében máris ott van egy zsákmányolt karabély: a csatatéren hagyott felszerelést, ha tehették, nem hagyták ott.

Az ilyen bevetések mellett kisebb akciókat is kezdeményeztek, elsősorban ellenfeleik harci szellemének gyengítésére. Ilyen volt a lesállás, az orvlövész-tevékenység vagy az aknarakás és csapdaállítás. A lesállásból indított támadások általában egy mozgásban levő alakulat ellen irányultak: gyors és heves harcérintkezések voltak ezek, melyek során a gerillák kihasználhatták a meglepetés erejét és ezzel tudták kompenzálni – adott esetben – gyengébb fegyverzetüket is, majd eltűntek sűrűben. (A rajtaütést, ha tehették, délutánra vagy kora estére időzítették, hogy a közeledő alkonyatot kihasználhassák a visszavonulás során.) Az orvlövészek akár egyenként is jelentősen tudták késleltetni az ellenséges egységek haladását, még akkor is, ha lényegében semmilyen veszteséget nem okoztak, csak zavarták őket. Nem volt ritka, hogy lakott területről vagy annak közeléből nyitottak tüzet egy ellenséges hadoszlopra. A kiszámíthatóan érkező választűz (sokszor tüzérségi tűz vagy bombázás) nyomán keletkezett károk csak segítették őket abban, hogy a maguk oldalára állítsák a lakosságot. A csapdáknak (melyekre külön cikk keretében visszatérünk majd) sem kellett feltétlenül halált vagy sebesülést okozniuk ahhoz, hogy demoralizálják az ellenfelet, hiszen már maga a tudat is óvatosabbá tette, ergo lelassította a katonákat. 

vc_laying_mine.jpg

A Loc Giang faluból származó Nguyen Van Danh egy robbanásban veszítette el jobb kézfejét és bal kezének néhány ujját. Ennek ellenére továbbharcolt. Itt éppen aknarakásban segédkezik.

Harci tapasztalatok terén komoly eltérések akadtak az egyes körzetekben harcoló gerillák között. Voltak, akik évente csak 2-3 nagyobb akcióban vettek részt, ezt leszámítva pedig csak járőrözést és megfigyelést végeztek, esetleg egy-két kisebb lesállást hajtottak végre.

vc_in_attack.jpg

Támadásban

A regionális és főerők összetételét is érdemes megvizsgálni. A zászlóaljak erejét alapvetően a három gyalogszázad adta, melyek könnyű fegyverzettel (puskával, karabéllyal, gépkarabéllyal, géppuskával és rakétavetőkkel) voltak ellátva. A támogatószázad rendelkezhetett 81 és 82 mm-es aknavetőkkel, 57 és 75 mm-es hátrasiklás nélküli páncéltörő fegyverekkel, illetve 12,7 mm-es nehézgéppuskákkal. Ezeket az eszközöket mind a gyalogszázadokhoz beosztva, mind önállóan be lehetett vetni, de megjegyzendő, hogy az aknarakás és a csapdaállítás is ennek az alegységnek a feladata volt. A felderítő-, a híradó- és az utászszakasz közvetlenül a zászlóaljtörzs alárendeltségébe tartozott. A felderítők feladata a megfigyelésen és a felderítésen kívül az egységek kalauzolása és fedezése, az optimális útvonalak kijelölése, illetve a potenciális táborhelyek és vízforrások megtalálása volt. Elit harcosoknak tekintették őket és mivel nagyobb önállóságot kellett kapniuk feladataik ellátásához (azaz elméletileg a dezertálásra is több alkalmuk adódott), fontos szempont volt, hogy legtöbbjük párttag (ergo az átlagnál megbízhatóbb) legyen. A híradók feladata volt a kommunikációs vonalak kiépítése és ellenőrzése: tábori körülmények között telefonvonalakat fektettek, mozgásban vagy harcban viszont gyakrabban támaszkodtak futárokra. Rádiót ritkán, csak végszükség esetén alkalmaztak, egyrészt mert kevés állt rendelkezésre (azok is sokszor zsákmányolt amerikai darabok voltak), másrészt mert tartottak az ellenséges lehallgató- és bemérő-tevékenységtől. A szintén elitnek számító árkászok (rohamutászok) funkciója az akadályok elhárítása, illetve az ellenséges védművek elleni támadások vezetése volt, de előzetes megfigyelést és felderítést is végezhettek. Szakértelmükre ellenfeleik többször is rácsodálkoztak, mivel nem egyszer képesek voltak jól kiépített védvonalakon is észrevétlenül áthatolni, és így bizonyos helyzetekben megspórolhatták a tömeges rohamokat is.

vc_on_sampans.jpg

Csapatmozgás csónakon

A vietkong alakulatok egyébként hagyományosan gyalog közlekedtek. A tereptől és a helyzettől függően időnként támaszkodhattak állatvontatású kocsikra, kerékpárokra vagy teherautókra, a Mekong-deltában, illetve a síkságon pedig a vízi utakat is kihasználták, de leginkább gyalogosan kellett leküzdeniük a távolságot.

A következő rész témája a gerillák felszerelése és fegyverzete lesz.

 

A sorozathoz felhasznált főbb forrásművek:

A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
Dzsungelháború Dél-Vietnamban (írta: Wilfred Burchett; Kossuth 1965)
Inside the VC and the NVA: The Real Story of North Vietnam's Armed Forces (írta: Michael Lee Lanning és Dan Cragg; Williams-Ford Texas A&M University Military History Series 2008)
Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
Viet Cong Fighter (írta: Gordon L. Rottman; Osprey Publishing 2007)
When Heaven And Earth Changed Places (írta: Le Ly Hayslip; Plume 1990)