"Én voltam a Hippi Doki"

Egy tengerész felcser visszaemlékezése

Gondolom, az olvasók közül sokan látták Mel Gibson legújabb rendezését, A fegyvertelen katona című filmet. A másik blogomon rövid összefoglalót is szenteltem neki, és megemlítettem, hogy bizony, a vietnami háború idején is akadtak olyanok, akik nem akartak kibújni a katonai szolgálat alól, de fegyvert sem akartak a kezükbe venni. Most egy ilyen ember visszaemlékezése következik.

Jack McCloskey 1942-ben született Philadelphiában. Édesapja szállítóhajókon szolgált, ám amikor az édesanya meghalt, a fiút árvaházba adta, ahol négy évet töltött és csak 18 esztendősen kezdhetett önálló életet. 1963-ban csapott fel a haditengerészethez. Első turnusa alatt felcserként részt vett a Santo Domingo-i rendcsinálásban mint a tengerészgyalogsághoz beosztott szanitéc [ők nem rendelkeznek saját egészségügyi alakulattal, ezeket a flottától kapják]. A következő évben leszerelt, de aktív tartalékos maradt, hogy támogatást kapjon a tanulmányaihoz. '67 júliusában újra behívták és Vietnamba vezényelték. Hazatérése után visszailleszkedési nehézségei voltak, de legendás alakja lett az egykori frontharcosoknak: a Vietnami Veteránok Háborúellenes Ligájának alapító tagja, és a Vietnami Veteránok Segélyközpontjának ötletgazdája. Négy és fél évig vezette egyik képviseletüket. A nyolcvanas évek közepén lépett ki, mikor úgy érezte, kiégett.

Amikor újra kiképzésre küldtek Camp Lejeune-be és kezembe kellett volna vennem a puskát – mert a tengerész szanitéceknek elég sok fegyveres kiképzést kellett végigcsinálniuk –, visszautasítottam. Szóval legyáváztak, kirúgtak onnan és a Námba küldtek.

Menni akartam, csak lőni nem. Szerettem felcser lenni. Ez az én korosztályom háborúja volt és bizonyos értelemben izgatott voltam, látni akartam. Azt hiszem, minden férfiban ott lappang a kérdés, hogy mire is lenne ő képes a harcban.

medic1.jpgAz első naptól az utolsóig harctéri egységbe voltam beosztva. A 7. tengerészgyalogos ezred 2. zászlóaljának G századába. Az első feladatunk az volt, hogy egy domb tetejéről figyeljünk, nem hatol-e be valaki a körzetbe. Éjszakai őrjáratokat és rajtaütéseket hajtottunk végre. Később helikopteres rohamzászlóaljat csináltak belőlünk. A Tripoli nevű hajón állomásoztunk, onnan helikopteren vittek ki és dobtak le, háromtól harminc napig terjedő időtartamra. Sohasem tudtuk, hová megyünk, csak, hogy majd a végén felszednek minket. Mindenütt megfordultunk, Da Nangtól a demilitarizált övezetig.

Emlékszem, amikor először kerültem tűz alá, láttam, ahogy a lövedékek becsapódnak az emberekbe és éreztem, ahogy felém száguldanak. Addig rettegtem, de mikor kitört a harc, valahogy megnyugodtam. Képes voltam elvégezni a dolgomat, nem fagytam le. Össze tudtam foltozni az embereket ellenséges tűz alatt. Remek érzés volt.

Emlékszem az első srácra, akit elláttam. Egy fiatal, tizennyolc-tizenkilenc év körüli kölyök. Ugróaknára lépett és az szó szerint darabokra tépte. Odarohantam és azt kérdezte: „Doki, doki, életben maradok, ugye?” Én meg: „Persze, haver.” Aztán meghalt. A karjaimban tartottam, és meghalt. Emlékszem, sírtam. Sírtam a következőnél, és az azt követőnél, meg az azutáninál is. De elértem azt a pontot, amikor abbahagytam a sírást, mert azt gondoltam, hogy vagy megszakad a szívem vagy megörülök, ha ezekkel a srácokkal együtt érzek. Azon kezdtem gondolkozni, hogy a legközelebbi tűzharcban majd felállok és szétlövetem magam, hogy vége legyen. Szóval kezdtem bezárkózni. Érzések nélkül. Megacéloztam magam: "Meg kell tenned, mert nem sírhatsz többé". Kalitkába zártam magam. Jól működött, így képes voltam dolgozni.

Huszonnégy éves voltam, idősebb, mint a legtöbb kölyök. Becenevet adtak nekem: én voltam a Hippi Doki. Meg Játékbabának is hívtak, mert olyan sovány voltam. Én voltam Játékbaba, a Hippi Doki.

Magamban leszögeztem, hogy soha nem fogok fegyvert hordani magamnál. Volt egy pisztolytáskám, kötszert tartottam benne. Amikor először kiértem, adtak egy 45-ös pisztolyt, én meg a ládámba tettem, és ott is maradt a turnusom végéig. Óvakodtam attól, hogy csak úgy megmondjam a többieknek, hogy nem fogok fegyvert viselni. Féltem, hogy valaki ezért lelő. Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség. Akadtak más szanitécek is, akik nem vittek fegyvert magukkal és a tengerészgyalogosok jól bántak velük.

Úgy éreztem, jól végzem a dolgom. A fiúk azt mondták, jól nyomom. Mindenféle esettel szembekerültem a terepen végzett gégemetszéstől kezdve, katonák összefoltozásán át falusi gyerekek kezeléséig. Mikor visszatértem az Államokba, nagyon bepöccentem, mert egyedül ágytálak ürítésére találtak alkalmasnak. Egy csomó srác berágott emiatt. Egy harlemi kölyök talán lehet jó géppuskás vagy jó lövész vagy jó felcser. Életében először tesznek felelősséget a vállára. Aztán hazajön, és nem tekintik másnak, csak egy újabb niggernek.

Nem csak a testi, hanem a lelki dolgokkal is foglalkoznom kellett. Srácokkal, akik látják meghalni a bajtársaikat. Srácokkal, akik embert ölnek. Srácokkal, akik szakítóleveleket kapnak otthonról. Emlékszem egy fiúra, akinek a felesége éppen megszülte a gyereküket. Még öt hónapja volt hátra, de úgy érezte, nem fogja túlélni. Az emberek néha megérzik a jövőt. És másfél hónap múlva meghalt. Sohasem látta a gyerekét. Emlékszem, azt mondta: „Félek, és tudom, hogy nem élem túl.” Próbáltam bátorítani: „Dehogynem, csak légy óvatos. Eljutottál idáig, kibírod ezt az öt hónapot.”

A legtöbb sebesülés, amit az első hónapokban elláttam, főleg orvlövészek golyóitól meg álcázott aknáktól származott. A legszörnyűbb sebeket az aknavetők okozták. Amit egy szilánk képes tenni valakivel, az rosszabb, mint amit a puskagolyók. Mint a lemészárolt marha. Szó szerint hús. Srácokat láttál, akiknek az egész hátralevő élete el volt baszva. Tudtad, elég volt ránézni a sebeikre. Leszakadt láb, leszakadt kar, mellkasi sérülések. Tudtad, hogy ezeknek a fiúknak annyi, de el kellett látnod őket.

medic2.jpgMindig eszembe jutott néhány srác – vajon túlélték-e vagy nem. Mert sohasem tudhatod. Ha nagyon súlyos sebet kaptak, soha többé nem látod őket. És nem tudod meg, hogy jól végezted-e a dolgodat. Néhányuk egy életre megbénult. Vagy a fején sérült és élete végéig magatehetetlen lesz. Egy fejsérüléssel nem sokat tehetsz. Elállítod a vérzést, összefoltozod, amennyire tudod, bekötöd az intravénás oldatot, azzal annyi. Kiviteted. Talán elveszti az emlékezetét, talán megbénul. Mi történt azokkal a fiúkkal? Néhányuk húsz év múlva fog belehalni a sebekbe. Ezen gondolkozom. Vajon tudják-e, hogy sétáló hullák? Vagy a srácok, akik deréktól lefelé megbénultak, gyakori, hogy egy idő után tönkremegy a veséjük.

Bizonyos szempontból olyan voltál, mint Isten. Élet-halál kérdésében kellett döntened. Főleg, ha egyidőben egy csomó sebesülted volt. Elláttad azokat, akik szerinted túl fogják élni, tudván, hogy valószínűleg van ott néhány, akit meg tudnál menteni, de ha velük foglakoznál, a többiek addig meghalnának. A feladatod a lehető legtöbb élet megmentése volt. Láttál egy fiút és tudtad, hogy sok időt venne igénybe az ellátása. Ha megtennéd, közben két vagy három másik meghalna. Azt mondod: "Rendben, ő lesz az utolsó. Annyira szét van baszva, hogy talán tehetek érte valamit, de talán nem. De itt vannak a többiek, ha csinálok velük valamit, túlélik." Életet adhattál és vehettél el.

Nem tudom, ez gyilkosságnak számít-e vagy nem, de voltak alkalmak, amikor néhány srác nagyon súlyos sebet kapott és túladagoltam nekik a morfiumot. Előfordult, hogy volt néhány sebesültünk az éjszaka közepén és nem tudtuk elszállítatni őket másnapig, és üvöltöttek – ez megőrjített. Legalább három vagy négy alkalommal tulajdonképpen megöltem őket a morfiummal. Azóta beszéltem más felcserekkel, akik szintén megtették, de akkor ezt nem tudtam. Egyszerűen megtettem.

Emlékszem, amikor először megtörtént. Kint voltunk bevetésen, hegyi terepen. Olyan sűrű volt a dzsungel, hogy a lomboktól nem is láttad az eget. Már több napja ott voltunk, a Charlie-gerinc fölött. Pont alkonyatkor támadást kaptunk. Az egyik srác a gyomrába kapta. Nem vihettük ki. Túl erős tűz volt, és még meg kellett tisztítani a leszállóhelyet. Szóval megtettem. Azon az éjszakán. Láttam, hogy szenved, úgyhogy túladagoltam neki. Senki sem tudta meg. Szerintem néhányan sejtették, mire készülök. Pár fickó könyörgött, hogy tegyem meg neki: „Doki, ne hagyd, hogy így szenvedjek.” Megtettem. És még mindig motoszkál valami a fejemben – vajon túlélték-e volna vagy nem. Szerintem egyikük sem. De még mindig nem hagy nyugodni.

Hawaiira mentem eltávozásra és találkoztam Lydiával. A hazatérésem után vettem feleségül. Vassarból repült oda, hogy láthasson. Vitatkoztunk. El tudta volna intézni, hogy Svédországba vagy Kanadába szökhessek. De én úgy éreztem, vissza kell mennem a Námba. Bár nagyon elleneztem a háborút, amikor szabadságra mentem, úgy éreztem, vissza kell mennem. Ezek a srácok voltak a családom. Cserbenhagynám őket. Ez az árvaházi háttér hatása volt nálam. De vissza kellett mennem. Vissza kellett mennem. Azt hiszem, most már megérti, de akkor nem tudott megérteni. Nem tudta felfogni, miért akarok visszamenni oda.

Márciusban kineveztek rangidős egészségügyissé. A következőképpen történt. A század egy hegyi ösvényen ereszkedett lefelé. Az egyik tengerészgyalogos aknát vett észre. Odahívta az egyik hozzánk beosztott tűzszerészt. Ahogy a műszaki megközelített az aknát, az ellenség távirányítással felrobbantotta. A tűzszerész megsebesült és orvosért kiáltozott. Én voltam a legközelebbi. Úgy húszméternyire feküdt. Legörnyedve odarohantam. Ahogy rohantam, tüzet nyitottak ránk és elkaptak. A rangidős felcserünket eltalálták és elvesztette a fél karját.

Odaértem és elkezdtem ellátni a srácot. Ezt mindig úgy csinálod, hogy a fiú, akit kezelsz, előtted legyen, az ellenséges tűz és teközötted. Valószínűleg ez mentette meg az életemet. Mögötte feküdtem és sovány is voltam. A lábába kapta. Artériás vérzése volt és ott maradtam, hogy elállítsam a vérzést. Tüzeltek. Emlékszem a lövedékekre – a francba, láttam, ahogy süvítenek el. Aknák és puskagolyók. Mellettem csapódtak be, őt csapkodták. A fiú még magánál volt. Éreztem a lövedékek becsapódását.

Végül a század bevetette a tűzerejét és a VNH hátrálni kezdett. Elkezdtem visszahúzni a srácot. Akkor vettem észre, hogy a gyomrába, a vállába és a nyaka hátuljába is lövést kapott. Öt másik helyen is megsebesült. Én szilánkokat kaptam az arcomba és a karomba. De visszahúztam és túlélte. Életben maradt. Megkaptam érte az Ezüst Csillagot. Nem éreztem úgy, hogy bátor cselekedet lett volna. Mi a fenét tehettem volna? El kellett látnom, úgyhogy nem ugorhattam fel és hagyhattam ott.

A rangidősünk figyelte, ahogy elláttam a fiút ellenséges tűz alatt. Mikor visszaért, azt mondta: „Ha McCloskey nem sebesült meg olyan súlyosan, azt akarom, hogy ő legyen a rangidős felcser.” Szóval a következő hat hónapban ezt csináltam. A parancsnok mellett kellett maradnom és irányítani a többi szanitécet.

Egy idő után rutinmunkává vált. Mintha egy gyárban dolgoznál. Oké, megsebesült – lásd el. Menj a következőhöz, lásd el. Ne érzelegj – csináld. Ne érzelegj – csináld. Amikor újak érkeztek a századba, nem kérdeztem a nevüket. Végül persze megtanultam, de nem akartam tudni. Emberek voltak, de nem akartam őket megismerni. Nem akartam a családjukról hallani. Nem akartam tudni, honnan jöttek. Többé nem akartam, hogy kikérjék a véleményemet. Ha kellett, megtettem. És nem akartam, hogy mindezt tudják, mert az nem tett volna jót nekik. A hozzáállásom az volt: "Ha megsebesülsz, ellátlak. Ennyi. Ne szólj hozzám. Csak ne szólj hozzám."

Elkezdtem valamit, amiért igazán szégyelltem magamat. Morfiumot használtam. Azért, hogy elbánjak azzal a sok szarral, amit láttam. Segített. Ez úgy három hónappal azelőtt kezdődött, hogy elhagytam volna a Námot. Részt vettünk az Allenbrook-hadműveletben, ahol a századomat eltörölték a föld színéről. Az egyik legjobb barátom – hárman voltunk, akik mindig együtt lógtunk – egy Casey nevű fehér srác, New Jersey egyik kisvárosából. A fekete srácot Allennek hívták, Birminghamből jött. És én. Mindannyian szanitécek voltunk.

A hadművelet során áthaladtunk egy falun. Hátul voltam, a század közepén, a századossal és a rádióssal, és az élen haladó szakasz támadást kapott. Az VNH-sok hagyták, hogy a szakasz egy része áthaladjon, aztán géppuskákkal és aknavetőkkel nyitott tüzet. Klasszikus lesállás. A falut mindenfelé bunkerekkel erősítették meg és hagytak minket besétálni, aztán tüzelni kezdtek. Le voltunk szögezve. Aztán egy másik század megpróbált segíteni és rosszul sült el a dolog. Sebesültek, sebesültek, sebesültek. Nem is tudom, mennyi sebesült. Legalább huszonöt halott és száz sebesült. Amíg élek, nem felejtem el. Körülöttünk mindenütt sebesültek. Gyorsan elláttam őket, de még így is rengetegen voltak. Nem számított, merre fordultál, még több sebesültet láttál és még több kiáltást hallottál, hogy: „Felcser! Felcser!” Nem volt elég idő, nem volt elég ember. Mikor kifogytunk a kötszerből, elkezdtük levetkőztetni a holttesteket: pólókat, zubbonyokat használtam. Leszartam a fertőzésveszélyt, csak el akartam állítani a vérzést és kivitetni ezeket a fiúkat.. Azt hittem, begolyózóm. És még mindig lőttek ránk. Mikor lesz már vége? Mást se csináltam, csak embereket láttam el, egymás után, vég nélkül.

medic3.jpg

Aztán ott voltak a holttestek. Szó szerint halomba pakoltuk őket. Hullazsákokba tettük őket. Érzéketlen voltam addigra. Belecsomagolni a hullazsákba. A másikat is. És a következőt is. Azok a tekintetek. Ezek a srácok halottak voltak, de a szemük még nyitva volt. Egy idő után nem voltam képes a szemükbe nézni. Szóval csak csomagoltam és megpróbáltam nem belenézni… [Sírni kezd.]

Casey-t aznap ölték meg. Megsebesült és megint felcserért ordítottak. Megint kiment. Öt találatot kapott, mielőtt meghalt volna. A beceneve Mongúz Mike volt. Allen odajött és azt mondta: „Mike elesett.” Nem engedték, hogy lássam a holttestét.

Másfél héttel később visszatértünk a harcmezőre. Az egészségügyi egységben dolgoztam, de még mindig részt vettem rajtaütésekben. Allen is velünk jött egyszer. Egy lesállás volt aznap éjjelre betervezve. Kificamította a bokáját. Nem volt súlyos. Nagy hiány volt szanitécekből. Vagy ő megy ki ezen az éjjelen vagy én. Azt mondtam: „Rendben, ma éjjel te mész, holnap visszaküldelek és megvizsgáltatjuk a bokádat.”

Allen azon az éjjelen halt meg. A szakasz belesétált egy rajtaütésbe. Nem halt meg mindenki, csak Allen és pár másik srác. Emlékszem, egy temető mellett történt. Másnap elmentem a hullaházba. Én azonosítottam a holttestet. A feje hátuljába kapta.

Nagyon megrázott. Közel álltunk egymáshoz és kurva jó orvos volt. Azt hiszem, tizenkilenc vagy húsz éves. Barátkozó. Mindenkit megnevettetett. Magas, jó felépítésű. Egy atléta. És érzékeny lelkű.

Mikor Allent megölték, a fekete szanitécek áthívtak a bulijukra. Megtiszteltetésnek éreztem. Terepen nem létezett fajgyűlölet, de a hátországban nagyon is. Zenéltek, cigiztek és táncoltak. A barátaik halotti torát ülték. Szomorúság érződött, de az egész olyan volt, mint valami vallási ceremónia. Körbeadogattak egy jointot. „Ezt Allen dokiért.” Azt mondták nekem: „Azért mert a Doki szeretett téged. Azt mondta, fehér létedre jó ember vagy.”

Aztán elkezdtem morfiumot használni. Egy támaszponton voltunk, készen arra, hogy elinduljuk a Fülöp-szigetekre. Mindig csak Allenre és Casey-re tudtam gondolni. Csak úgy felkaptam egy morfiuminjekciót és beledöftem a lábamba. Eufóriát okozott. Így folytattam – néha odakint a sűrűben, éjszaka, de leginkább a bázison. A terepen túlságosan elfoglalt voltam, de a hajón, ott feküdtem és csak gondolkoztam és gondolkoztam. Egy bizonyos ponton elkezdtem remegni, annyi szar kavargott a fejemben. Amikor sikítani akartam, belőttem magam. Az megnyugtatott. Kiölte belőlem a rémületet. Nem szeretem a rossz emlékeket. Ha nagyon rossz volt, Allenre és Casey-re gondoltam és visszaemlékeztem a beszélgetéseinkre, meg az elmúlt szép időkre. Naponta kétszer-háromszor lőttem be magamat, negyed szemernyi adagokkal. Mint szanitécnek, végtelen mennyiségben állt rendelkezésemre.

Egy másik dolog, ami nem hagy nyugodni: pont mielőtt hazamentem volna, áthaladtunk egy falun, és néhány civilt eltaláltak. Körülbelül két hetem volt hátra. A település megtisztításán dolgoztunk és tüzelni kezdtek ránk, mi meg visszalőttünk. Erős tűz alá kerültünk. Néhány nő és gyerek is megsebesült. De én fedezékben maradtam egy szikla mögött. Tudtam, hogy ez az utolsó bevetésem. Eldöntöttem, nem fogok bemenni a zónába, mert már csak két hetem van hátra. Nincs az az isten, hogy még egyszer kockáztassak. Furdal a lelkiismeret, amiért nem hagytam el a fedezékemet és nem segítettem nekik.

Amikor otthagytam a Námot, valamennyire a morfium rabja voltam. Ötvenhat injekciós tűt vittem magammal. Itt, San Franciscóban telepedtem le, a Tengerészeti Hajógyár mellett. Szűk két héttel a hazaérkezésem után, volt egy nagy háborúellenes tüntetés 1968. október 15-én. Emlékszem, csatlakoztam a menethez. És emlékszem, ahogy ott sétálok és hallom az emelvényen beszélő emberek hangját. Csak azt ismételgették, hogy: „Gyilkosok! Gyilkosok! Gyilkosok!” Abban a pillanatban a békemozgalom és az én útjaim elváltak. Csak a kenti egyetemen történtek és Kambodzsa lerohanása után döntöttem úgy, hogy tennem kell valamit.

A tüntetés után fogtam magam és a tengerbe hajítottam az injekciókat. Soha többé nem nyúltam morfiumhoz. De szörnyű rémálmaim voltak. Van egy, amelyik mindig visszatér, ha nagyon magam alatt vagyok. Harcban állok. Odanyúlok az oldalzsákomba, hogy kihúzzak egy kötszercsomagot. És ahogy felbontom a csomagot, az elkezd átváltozni hullazsákká...

 

strange_ground.jpgA visszaemlékezés Harry Maurer Strange Ground című kötetéből (Da Capo Press, 1998) való.