"A gyalogos szinte sosem alszik..."

Egy Puerto Ricó-i vagány visszaemlékezése

Angel Quintana egyike volt az amerikai hadsereg spanyolajkú katonáinak. A középiskola elvégzése után bejutott ugyan a főiskolára, de nem sokat törődött a jegyeivel és kibukott, mire besorozták. Lelkes fiatalemberként még ez sem zavarta, bár angolul is alig tudott és még évekkel később is csak nehezen beszélte a nyelvet. A háború súlyos sebeket hagyott benne. 1967-ben tért haza és alkoholista lett. Végül egy pszichológus segítségével mászott ki a gödörből. Később a vietnami veteránok newarki segélyközpontjában lett tanácsadó. Négyszer házasodott és több gyereke is született. Visszaemlékezéséből kirajzolódnak az egyszerű gyalogos mindennapjai...

group_photo.jpgAz első találkozásom az amerikaiakkal a hadsereg volt. Bár mondták nekem, hogy az amerikaiak fajgyűlölők, előtte soha nem tapasztaltam. De kezdtem megtanulni. Egy Puerto Ricó-inak az alapkiképzés egyáltalán nem olyan, mint egy fehér amerikainak. Nem tudtunk angolul, és így gond volt egymás megértésével. Ezért seggbe rugdostak és kaptuk a sok hülye jelzőt. Ha spanyolul hallottak beszélni, megbüntettek. Azt mondták: „Most az amerikai hadseregben vagytok. Angolul kell beszélnetek.” Aztán még akkor is beosztottak külön munkára meg konyhaszolgálatra vagy őrségbe, amikor nem mi voltunk soron.

Nem csak a fehérek gyűlöltek minket – a feketék is. Mind a kettő csoporttal voltak gondjaink. A feketék rajtunk vezették le azt, amit a fehérektől kaptak. Mind a két oldalról kaptuk a seggberúgásokat. Mi voltunk a sonka a szendvicsben. Az egyetlen mód a visszavágásra az összefogás volt – és mi, a Puertó Ricó-iak meg is tettük. Sajnos a hadseregen kívül nem ilyenek vagyunk, sem itt, sem odahaza. A hadseregben, ott igen.

Az alapkiképzés során egyszer a georgiai Augusta belvárosában jártam. Velem volt az egyik barátom, egy fekete Puertó Ricó-i. Hector Joubertnek hívták. Együtt mentünk Vietnamba is. Haverok voltunk. Éppen bementünk volna egy bárba, amikor megláttam egy táblát: „Tilos a bemenet niggereknek, kutyáknak és Puertó Ricói-aknak!” Elkezdtem gondolkodni, hogy ebben az országban a kutya értékesebb, mint egy Puertó Ricó-i. És egyikünk se mehetett be. Ő nagyon bepöccent, mert fekete volt és Puertó Ricó-i. [Felnevet.]

Igazi trauma volt. Csakúgy, mint amikor Vietnamba mentem. Amikor végül elindultam, már meg voltam sebezve. Mikor megkaptam a puskámat, nem a vietnamiakat akartam lelőni, hanem azokat, akik a puskát adták.

4th_inf_vietnam.jpg

Majdnem mindegyik Puerto Ricó-i  srác a gyalogsághoz került. Nem olyanok voltunk, mint a New York-iak, akik itt nőttek fel és angolul beszéltek. Ők olyan beosztást tudtak szerezni, mint írnok, szakács vagy valami hasonló. Akik tőlünk jöttek, azokat a gyalogsághoz osztották be, mert nem tudtunk angolul. Mi csak a ravaszt tudtuk meghúzni. Mindegy, akik nálunk nőnek föl, azokban megvan az a vagányság, ami szerint írnoknak vagy szakácsnak lenni szégyenteljes dolog. Úgyhogy önként jelentkeztünk a gyalogsághoz. Harcolni akartunk.

Ahogy megérkezel Vietnamba, a dolgok megváltoznak. Nem látsz annyi fajgyűlöletet. És nem kell tisztelegned. Az Államokban, ha nem tisztelegtél, húsz fekvőtámaszt nyomattak veled. De nincs az a hadnagy, aki harcban megtenné ezt. Emlékszem, egyszer kaptunk egyet azokból a zöldfülűekből, egyenesen West Pointból, aki elkezdte ezt a szart. Az őrmester rögtön rászólt: „Ezt meg ne próbálja itt, mert hamarosan elteszik láb alól.” Mégis volt egy kis gondom egy fajgyűlölő hadnaggyal, Miamiból. „Kurva Puerto Ricó-inak” nevezett. Összeverekedtünk és a végén büntetést kaptam. Azt mondtam neki – amikor senki nem hallotta – „Nehogy valaha is elém kerüljön tűzharcban, mert szétlövöm a fejét!” Ezután soha nem fordított nekem hátat. Harcban megölhetsz bárkit. Egy csomóan haltak meg így.

4th_infantry.jpg1966. december 14-én érkeztem Vietnamba. Öt vagy hat napig Saigonban voltam, aztán Pleikuba küldtek. A 4. gyaloghadosztály 22. ezredének 1. zászlóaljában voltam. Kaptam egy M-16-ost. Még mindig nem tudtam jól angolul. Néha nem értettem, mit mondanak. De többet tudtam, mint hat hónappal azelőtt. És ha beszóltak nekem, megértettem. Én is tudtam ilyeneket mondani. Az volt az első, hogy megtanuljam, hogy „kurva anyád” vagy „nyald ki” vagy „baszd meg”.

Amikor kiértem a terepre, az első dolgom az volt, hogy latin arcokat keressek, hogy ne legyek egyedül. Szerencsém volt. Nunez, akivel kiképzésen voltam, ott volt. Akárcsak Hector Joubert és Cedeno meg Riberto. Flor ugyanabban a zászlóaljban volt, de nem ugyanabban az egységben. Csak ők voltak Puertó Picó-iak. Úgy négy New York-i spanyol srác is volt köztünk. Sok latin szolgált abban az alakulatban.

Joubert megsebesült. Én is megsebesültem. Riberito megsebesült. Nunez maláriás lett. És Flor… Ha tűzharc volt, utána mindig megkerestük egymást. Ha valaki hiányzott, felkutattuk. Egy alkalommal, egy összecsapás után Nunez eltűnt. Két napig frászban voltunk és őt kerestük. Őrjáratokat szerveztünk. De nem találtuk. Egy nap feltűnt, röhögve. Kiderült, hogy volt egy kis gondja a tüzérségi bázison, Pleikuban, és úgy ment vissza, hogy senkinek nem szólt. Majdnem nekiestünk, hogy agyonverjük, mert két napja zokogtunk érte.

4th_inf_vietnam_2.jpg

A Ho Si Minh-ösvény környékén dolgoztunk. A mi egységünk gyorsreagálású volt, úgyhogy bejártuk az egész vidéket: Quang Tri, Qui Nhon, Dak To. Amikor odakerültem, a csapat elővédje egy olasz srác volt. Kedveltem és ő is engem. Nincs sok különbség az olasz és a spanyol nyelv között, szóval elég jól megértett. Elkezdett elővédnek kiképezni – térképolvasás, tájolóhasználat. Mikor leszerelt, én lettem az elővéd. Hét hónapig csináltam. Csak akkor kerültem ki a terepről, mikor maláriát kaptam, meg amikor megsebesültem a Vietkong-völgyben. Aztán már nem volt sok időm hátra, és mikor tudják, hogy hamarosan leszerelsz, nem állítanak ki elővédnek. Megpróbálják növelni az esélyeidet az életben maradásra.

Egy gyorsreagálású egység minden nap mozgásban van. Egész nap gyalogolsz. Késő délután megálltok, és kiépítitek a peremsávot. Elkezdesz ásni, megtölteni a homokzsákokat, ágakat levágni. A homokzsákokból bunkert csinálsz, az ágakkal betakarod. Botlódrótokat feszítesz ki. Felállítod a Claymore-aknákat. Minden szakasz felállít egy figyelőállást, két emberrel. A többiek váltják egymást. Reggel kiüríted a homokzsákokat, lebontod a bunkert, és továbbgyalogolsz. Minden nap. Addig, amíg a bevetésnek vége és te visszamehetsz a tüzérségi támaszpontra, ami fenn van a hegyekben. Ott maradsz három napig. Meleg ételt adnak, mert odakint a dzsungelben fejadagot eszel, és nincs idő arra, hogy felmelegítsd.

Az első néhány hónap a fronton nagyon nehéz. Átállsz egy új életre. Sokat szenvedsz. Csak annyit tudsz a háborúról, amennyit a tévében láttál róla. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen durva. A filmeken minden olyan egyszerű. A hős mindig győz, a rossz fiúk vesztenek. De Vietnamban nem tudtuk, vajon mi a jó vagy a rossz fiúk vagyunk-e. Olyan országban harcoltunk, ami nem a miénk volt. Ha megkérdeztél egy tizennyolc-tizenkilenc éves srácot, hogy miért harcol itt, azt mondta: „Azért vagyok itt, mert besoroztak. De azt sem tudom, kifélék ezek a vietnamiak és hogy mit vétettek nekem.”

A gyalogos szinte sosem alszik. Még ha van is időd aludni, nem tudsz, mert a fejedben nyüzsögnek az emlékek. Ha egy tüzérségi támaszpont mellett vagy, még kevesebbet alszol az ágyúk zaja miatt – a 155-ösök, a 105-ösök, a 4,2-esek mind egyszerre tüzelnek. Mint valami földrengés. És ha a dzsungelben jársz, félsz. Bármilyen vagány is vagy, érzed. Tudod, hogy ott bújkál mögötted a halál. Nem tudod, ki lesz a következő. Vannak alkalmak, amikor eltűnik a félelem, mert valami történik, például megölik egy barátodat. Öt vagy hat napig vissza se tér, mert annyira megráz, hogy elveszítetted a haverodat, hogy az élet nem jelent semmit. Aztán ez elmúlik, és megint érdekelni kezd az élet. Óvatos leszel. De azon a héten meghalhatsz, mert kockáztatsz. Transzban vagy, azon gondolkozol, hogy milyen jóban voltál azzal a sráccal. Mintha a bátyádat ölték volna meg.

Sok csatát láttam. Nem is emlékszem az első tűzharcomra, olyan sok volt. Egy idő után hozzászoktál. Megtámadnak, emberek halnak meg, és mindez normális dolog. Harcolsz, embereket ölsz és sebesítesz meg, és ez normálisnak tűnik. Aztán azok, akikkel egy vagy két hónapja együtt vagy, hirtelen meghalnak vagy megcsonkulnak. De a legrosszabb a félelem, ami magával ragad. Szörnyű rettegés, ami aludni sem hagy. Nem tudsz összpontosítani. A legkisebb zaj, és tüzet nyitsz. És mivel nem tudsz aludni, nem tehetsz mást, csak gondolkodsz. Álmodozol a családodról, a házatokról, a barátaidról. Azokról, akiket otthon hagytál. És éjszaka sírsz, amikor őrségben vagy, és senki sem láthat. Sírsz a szenvedés, a fájdalom és a félelem miatt, ami elönt, mert nem tudod, mikor fogsz meghalni. Mostanra megfordul a fejedben, hogy meg fognak ölni. Csak azt nem tudod, mikor. Másokat látsz elesni, és arra gondolsz, hogy te is meg fogsz halni. A rettegés mindig veled van.

Szinte sohasem írtam haza, mert hát mit is írhattam volna az anyámnak, hacsak nem hazudok? Elmondhattam volna neki, hogy jól vagyok, és hogy ne aggódjék miattam, de hogyhogy ne aggódjék, amikor tudja, hogy háborúban vagyok? Mikor megérkezett a posta, és elkezdték kiosztani a leveleket és neked semmi sem jött, az volt a lehető legrosszabb. Mindenki olvassa a maga levelét, neked pedig nincs mit. Úgyhogy a következőt csináltuk: ha te két levelet kaptál, én meg egyet sem, mielőtt elolvasnád azt a kettőt, az egyiket nekem adod. Elolvasom. Aztán cserélünk. Ha láttam valakit magányosan elvonulni és leülni egy fa alá, mert nem kapott postát, megértettem az üzenetet. És azt mondtam: „Tesó, el akarod olvasni a levelemet?”

read_letters_2.jpg

Ha levelet kaptál, utána el kellett égetned. Nem volt szabad magadnál tartanod, mert esetleg elvész, az ellenség megtalálhatja és írhat a családodnak, a lélektani hadviselés részeként. De senki sem égette el őket. Nem kaptál túl gyakran postát, úgyhogy a sisakod belsejében tartottad őket. És ha legközelebb nem kaptál levelet, elővetted és újra elolvastad. Mikor már kezdett szétfoszlani a papír, akkor eldobtad.

A monszun-időszakban semmit sem lehet megóvni. Kapsz egy kis műanyag zacsekot és megpróbálod, de minden annyira nedves, hogy még a papír is összeragad. A monszun háromhónapnyi záporeső. Mintha mocsárban élnél. Bemész a rizsföldre és a víz a nyakadig ér. Menedéket emelsz, és az eső szétszedi. Ágakat kell gyűjtened és azokon aludni, hogy az esővíz elfolyjon alattad. Olyan vizes vagy, hogy mindenféle kórságot meg gyulladást kapsz. És a hőmérséklet – kétszer vagy háromszor dőltem ki a hőségtől. És én voltam az elővéd, szóval elől kellett mennem. Cipeltem a teljes harcfelszerelést, ellenőriztem a térképet meg a tájolót, és vittem a puskámat. Meg egy bozótvágót, mert az elővéd vágja az ösvényt az erdőn át. És ösvényt vágni ilyen hőségben…

Csak akkor tudtam aludni, amikor a testem annyira kifáradt, hogy nem bírtam tovább. Ha őrségbe állítottak, álmomban a földre zuhantam. Volt egy trükk erre, a szuronyunkkal. Pont az állad alá teszed, a bőrt épphogy érinti. Ha elnyom az álom, a penge megszúr és felébredsz. Emlékszem egy esetre, amikor őrszolgálatban voltam három éjszakán át, zsinórban. Kevés emberünk volt, mert amikor elveszítjük a raj néhány tagját, a váltás nem érkezik meg azonnal. Néha a félrajban csak három ember volt, hét vagy nyolc helyett. Őrségben mindig váltani kellett egymást. Kétóránként felébresztettek. Három napig voltam úgy, hogy nem tudtam rendesen kialudni magam. És az ellenség aknavetőkkel támadott. Egy menedék alatt aludtam, Hector Joubert meg jött és azt mondta: „Quintana, aknavetőkkel lőnek minket, gyere!” Azt válaszoltam: „Ezek a mieink.” Ő meg: „Nem, nem, ezek a Victor Charlie-k aknavetői, és a lövedékek a peremsávon belülre hullanak. Gyerünk a bunkerekbe!” Mire én: „Nézd, három napja nem aludtam. Teszek rá, hogy azok a Charliék aknavetői, vagy a mieink, vagy mittudomén. Én alszom. Baszd meg, chico.” Végül meg kellett ragadnia a lábamat és behúzott a bunkerbe, miközben hulltak körülöttünk az aknagránátok.

Először gyakran gondolsz a harcra és azokra, akik meghaltak, de hat vagy hét hónap múltán megkeményedsz. Szinte nem érzed a saját érzéseidet sem. Megtanulsz túlélni ebben a világban. És figyeled az érkező újoncokat, az utánpótlást. Apró kenyérzsák helyett hatalmas hátizsákot cipelnek. Borotvahab, arcszesz, penge van náluk. Pólójuk, váltás alsóneműjük, jegyzetfüzetük, tolluk van, egy tonnányi felesleges kacat. Látod, ahogy őrjáraton próbálnak megmászni egy dombot, és visszacsúsznak. Akkor elkapod a grabancukat, és azt mondod: „Nézd, eldobhatod a pólódat. Nem lesz rá szükséged. A váltás alsóneműt is. És a tiszta zoknit. Harc közben nem veszed le a bakancsodat.” Néhány hülye levette éjszakára, de én sohasem vettem le az enyémet. Ha megtámadnak, hogyan fogsz bakancs nélkül küzdeni a tüskékkel és lándzsacsapdákkal teli őserdőben?

És azt mondod: „Dobd el azt a szaros jegyzetfüzetet. Mikor kiérünk a bázisra, adnak neked papírt és ceruzát. A dzsungelben felejtsd el, nem lesz erre időd. És a borotvahab – a francba vele. Nem fogsz borotválkozni.” Egymás haját vágtuk le. Olyanra vágathattad, amilyenre akartad – irokéz fazonúra, vagy éppen Kojak-stílusúra. Nem volt reggeli gyülekező sem.

Sokan kaptak maláriát, mert nem vették be a tablettát. Ez is egy mód volt arra, hogy kijussanak a dzsungelből. Voltak olyanok, akik kockáztattak, hogy megsebesüljenek. Láttam egy katonát, aki a lábába lőtt. Szétroncsolta a lábát, hogy hazajusson. Emlékszem egy indián kölyökre – ő nem próbálta megúszni. Egy barátnőt hagyott otthon az Államokban. Egy nap kapott a családtól egy folyóiratot, ami szerint a lány hozzáment egy másik sráchoz. Akkor begolyózott. Géppuskás volt – egy M-60-asa volt. Elmondta nekem, hogy mi történt, és mi próbáltuk megvédeni. De kereste a halált. Rengeteget kockáztatott. Úgy nyitott tüzet, hogy nem ment fedezékbe egy szikla vagy egy fa mögé. Csak lőtt, mint egy eszelős. De nem esett el. Előbb hagyta el Vietnamot, mint én.

infatry_sweep.jpg

Olykor sebesült ellenségeket ejtettünk foglyul, és a tábori kórházba kellett szállítani őket. A helikopterek vitték el őket, de akkorra már halottak voltak, mert előbb öltük meg őket mi. Ha tűzharc volt, és néhány bajtársunk elesett, egy csomó fájdalom és gyűlölet halmozódik fel. Valaki felkiált: „Sebesült vietkong, orvost ide!” Bárki, akivel aznap kicsesztek – talán megölték a barátját – felkiált: „Majd én kikúrálom!” BANG! Nehéz volt egy sebesült foglyot megvédeni. Néha átadtuk őket a helikoptereseknek és azok dobták ki őket a gépből. Láttad, ahogy zuhannak lefelé.

Egy nap egy másik század segítségére siettünk, akiket megtámadtak. Rajtunk ütöttek. A VNH minket is, meg a másik egységet is jól megszórta. Elsőnek a századosunk esett el. Egy vagy két hónappal azelőtt került oda Németországból. Egy szőke, nagyon sápadt fiatalember. Orvlövész lőtte le. Aztán tüzérségi támogatást kértünk, és a lövedékek köztünk csapódtak be. Nem tudom, mi történt – talán a tüzérségi figyelő volt hülye, vagy valaki az ütegnél baszott el valamit. A tűz egyenesen ránk hullott, és egy csomó embert ölt meg.

Aznap arra gondoltam, esélyünk sincs. Ott feküdtem a földön. Mindannyian bekaptuk. A saját tüzérségünk bombázott minket. Ekkor voltam a legközelebb a halálhoz. De semmi sem történt velem, eltekintve a rémülettől. Meg sem sebesültem. Végül a légierő és a tüzérség visszavonulásra késztette az észak-vietnamiakat. Azt hiszem, huszonkét emberünk halt meg és rengeteg szörnyű sérülés is volt. Hullákat hordtam aznap. Egy vízmosásban voltunk. Ágakat törtünk le és a testeket ponchókba tettük, ráakasztottuk az ágakra és úgy vittük őket, mint a döglött disznókat. Emlékszem, ahogy kimászom a vízmosásból, és a leszállóhelyre megyek, újra és újra. 

A Vietkong-völgyben Hector Joubert és Riberito megsebesült. Egy gránát szétrobbantotta a bunkerüket. A vietkongok öngyilkos rohammal behatoltak a peremsávon belülre. Joubert hét gránátszilánkot kapott. De a legrosszabb az volt, amikor Flor meghalt. Az fáj nekem leginkább, annak a kölyöknek a halála. Álmomban magam előtt látom az arcát. Egy gránát cafatokra tépte. És én ott voltam. Láttam.

Engem akna sebesített meg. A miénk volt, egy Claymore. A Claymore az egyik oldalán íves, és ebben az irányban robban. De a vietkongok megfordították és így a mi vonalunk felé nézett. Megtámadtak. Valaki zajt hallott és működésbe hozta a detonátort. A Claymore egyenesen a pofánkba robbant és hármunkat megsebesített. Főleg a karomon sebesültem meg. Két hónapig voltam kórházban. Mikor kiengedtek, visszamentem Pleikuba, de akkor már nem volt sok időm hátra, úgyhogy hátul tartottak.

Amikor hazajöttem, gyakorlatilag alkoholista lettem. Vietnamban nem. Ott nem volt hol inni, kivéve, ha visszaértél a tüzérségi bázisra és a Vöröskereszt adott két vagy három sört. Senki sem mondhatja, hogy részegen jött vissza a dzsungelből. Ott aztán nem találni sörözőt. [Felnevet.] Akkor kezdtem inni, amikor kikerültem onnét. Orvosságra volt szükségem és felírtam magamnak. Valami módot kerestem a felejtésre. Ez persze hülyeség, mert soha nem fogod elfelejteni. A múlt olyan betegség, amit nem lehet gyógyítani.

 

strange_ground.jpgA visszaemlékezés Harry Maurer Strange Ground című kötetéből (Da Capo Press, 1998) való.