A helyzet fokozódik

Változó háború

Az amerikai főparancsnokság számára 1966 a csapatnövelés mellett a megfelelő harceljárások kikísérletezéséről szólt. Ekkorra már volt bőven tapasztalatuk mind a Vietnami Néphadsereg, mind a Vietkong alapvető taktikáját illetően. Tisztában voltak azzal, hogy hagyományos ütközetekben nem tudják majd harcra kényszeríteni ellenfeleiket, ugyanakkor klasszikus frontvonalak híján állandó készenlétben kellett állniuk, hogy lényegében bárhol, bármikor felléphessenek ellenük.

196610_marines_w_wounded_and_catherine_leroy.jpg

Sebesült amerikai tengerészgyalogost cipelnek bajtársai a mentőhelikopter felé. Jobbra, a háttérben Catherine Leroy francia fényképész látható.

Westmoreland tábornok feladata az AB-141 kódjelű, közös amerikai-vietnami műveleti terv értelmében egyes dél-vietnami térségek (ideértve például Saigont és a Mekong-deltát) biztosítása volt, hogy ezután a nagyobb offenzívák megindulhassanak. Mindeközben a lakosság biztosításához nagy szükség lett volna a dél-vietnami haderőre is, ám az ingatag helyi viszonyok nyomán a hadsereg enyhén szólva nem volt alkalmas feladatai ellátására: a korrupció, a parancsnoki hiányosságok és az általános demoralizáltság folyamatosan éreztette hatását. Mindennek következtében az amerikaiak és egyéb szövetségeseik voltak kénytelenek nagyobb részt vállalni a súlyosbodó küzdelemből. ’66 elején durván 158 ezer amerikai katona és tengerészgyalogos volt bevethető Dél-Vietnamban, de ez a szám az év végéig 390 ezerre nőtt, s rajtuk kívül érkeztek még dél-koreai és ausztrál alakulatok is.

19660815_op_colorado_us_marine.jpg

Áthaladás egy rizsföldön: pillanatkép a Colorado-hadműveletről

A csapatnövelés egyben újabb támaszpontok kiépítését tette szükségessé, és az esztendő jelentős része ezek környékének biztosításával telt, míg a Vietnami Néphadsereg folytatta a beszivárgást a déli területekre és igyekezett magához ragadni a kezdeményezést. Az amerikai műveletek egyes körzetekben reaktív jellegűek maradtak, míg más területeken nagyban folytak a kutasd-és-pusztítsd-műveletek, például a Hastings, Huétól északra július 7. és augusztus 2. között, mely több mint 880 ellenséges katona életébe került. Hasonló eredményeket hoztak a Paul Revere II, a Prairie, a Colorado vagy a Byrd fedőnevű akciók.

196610_marine_gunny_jeremiah_purdie_to_safety_dmz.jpg

A híres fényképész, Larry Burrows egyik legismertebb vietnami felvétele: amerikai elsősegélyhely a Prairie-hadművelet során. Az 1966. augusztus 3-tól október 27-ig tartó akció célja a demilitarizált övezet déli oldalán felvonuló észak-vietnami alakulatok megsemmisítése volt.

Saigon környékén is fokozódott a helyzet. Ez a térség mindkét fél számára fontos volt és a kommunista erők a háború folyamán többször is kihasználták, hogy a főváros relatíve közel esett a kambodzsai határhoz és a Ho Si Minh-ösvény déli végéhez. Itt húzódott a hírhedt „C” harci övezet, az ún. Vasháromszög is, mely félelmetes alapossággal kiépített alagúthálózatáról vált híressé. A Saigon ellen irányuló kommunista akcióknak általában ez volt a kiindulóbázisa. Márpedig támaszpontjaikat mind a VNH, mind a Vietkong elszántan védték, és az amerikaiak éppen ezt kívánták kihasználni: úgy vélték, ha itt indítanak támadást, az ellenség mindenképp harcra kényszerül majd. 

196610_us_marine_john_wilson.jpg

Ezt a fotót is Burrows készítette: John Wilson tengerészgyalogos közlegény. A kép készítése után egy héttel esett el...

1966 májusában az 1. amerikai gyaloghadosztály az El Paso-művelet keretében tehát akcióba lépett a „C” harci övezetben. Loc Ninh vidékén nem találták az ellenséget, ezért júniusban már mélyebben hatoltak be a körzetbe. Több helyen belefutottak a 9. vietkong hadosztály lesállásaiba, és a kialakuló tűzharcok lehetőséget nyújtottak az amerikai tüzérségi és légi támogatás kihasználására. A harcok az 5. dél-vietnami hadosztály bevonásával júliusban is folytatódtak, míg végül az itteni vietkong erők maradéka visszahúzódott a kambodzsai határ mögé. A gerillák 855 fős veszteséget szenvedtek 40 nap alatt. A körzetbe még visszatértek az amerikaiak, először a szeptemberben megkezdett Attleboro-művelet keretében, melyre külön cikkben térünk majd ki.

196610_manila_congress.jpg

A manilai konferencián részt vevő államfők

Október 24-25-én Manilában újabb konferenciára került sor amerikai, dél-vietnami, ausztrál, új-zélandi, dél-koreai, thaiföldi és Fülöp-szigeteki vezetők részvételével. A szükséges belpolitikai reformok mellett áttekintették az aktuális helyzetet és megállapodtak abban, hogy addig támogatják Dél-Vietnamot, míg az északi országrész beszünteti az agressziót. Közvetlenül ezután, október 26-án Johnson elnök Vietnamba repült, ahol meglátogatta a katonákat.

196610_lbj_in_vietnam_1.jpg

LBJ a katonák körében

A dél-vietnami katonai és politikai helyzet megítélésében továbbra sem uralkodott egyetértés az amerikai vezetésen belül. A már tárgyalt belföldi viszályok nyomán John McNaugthon, hadügyminiszter-helyettes például pedzegette, hogy a reménytelen belpolitikai szituációt kihasználva akár az amerikai csapatkivonást is meg kellene fontolni. Maga Johnson is említette egy megbeszélésen, hogy talán meg kell végül hozni egy nehéz döntést és inkább Thaiföld lenne a megfelelő helyszín Vietnam helyett. Ez azonban gyorsan feledésbe merült, amint Dél-Vietnamban átmenetileg stabilizálódott a helyzet.

robert_s_mcnamara_john_t_mcnaughton_gen_william_c_westmoreland.jpg

McNamara és helyettese, John McNaugthon Westmoreland tábornok oldalán egy megbeszélésen

Mindenesetre McNamara egyre borúlátóbb volt, míg Dean Rusk külügyminiszter és Walt Rostow nemzetbiztonsági tanácsadó, illetve a vezérkar kifejezetten optimistán látta a fejleményeket és Észak-Vietnam kudarcát prognosztizálták. A hadügyminiszter azonban már érezte, hogy „politikai futóhomokon” hiába érnek el katonai sikereket egy várhatóan igen hosszú konfliktusban, tárgyalásos rendezésre lesz a végén szükség. Októberben tett saigoni látogatása sem változtatta meg véleményét. Jelentésében kifejtette:

Az ellenfél harci szelleme nem tört meg. Láthatóan alkalmazkodtak a mi törekvéseinkhez, mellyel útját álltuk katonai győzelmüknek, és új stratégiájuk lényege, hogy lekötnek minket és kivárására játszanak (más szóval a mi nemzetünk kitartását akarják aláásni). Tudják, hogy eddig nem voltunk, és hiszik, hogy nem is leszünk képesek katonai sikereinket átváltani a kívánt „végtermékre”, vagyis a moráljuk megtörésére és a dél-vietnami kormányzat politikai sikereire.
Az elmúlt év egyetlen pozitívuma számunkra a nagyobb hadműveletek során elért jelentős ellenséges veszteség. Még ha helyet is adunk a jelentésekben  valószínűsíthető túlzásoknak, az ellenség valóban komoly veszteségeket szenved, évente több mint 60.000 főt. […] Semmi sem utal azonban arra, hogy hamarosan megtörik a harci kedvük és a jelek szerint a veszteségeket könnyedén pótolják az észak-vietnami beszivárgás és a dél-vietnami toborzás útján.
A pacifikálás megrekedt. A kettő vagy négy évvel ezelőtti helyzethez képest az ellenség regionális és helyi erői számszerűleg nagyobbak; a támadások, a terrorcselekmények és a szabotázs volumenüket és intenzitásukat tekintve fokozódnak. […] A lakosság kis hányadát ellenőrizzük;a Vietkong politikai infrastruktúrája az ország nagy részén érintetlen, így az ellenség hírszerzés terén mérhetetlen előnyben van; teljes biztonságról sehol nem beszélhetünk (még a tengerészgyalogos laktanyákban és Saigonban sem); vidéken az ellenség éjszaka azt csinál, amit akar.
A Rolling Thunder bombázó hadművelet sem csökkentette jelentőse a beszivárgást és nem törte meg a hanoi vezetést. Hírszerzőink ebben egyetértenek.
A legfontosabb vonatkozásban, a vietnami nép „szívéért és lelkéért” folyó háborúban lényegében semmilyen értelemben nem állunk jobban, inkább rosszabbul. Ezt a háborút a vietnamiaknak maguknak kell megvívniuk és megnyerniük. Ezt a legelejétől fogva tudtuk. De a szomorú igazság az, ahogy az 1961-ben, 1963-ban és 1965-ben is volt, hogy nem találtuk meg a formulát, a megoldást, hogyan lehetne kiképezni és motiválni őket a hatékony cselekvés irányába.

McNamara mindenesetre remélte, hogy az aktuális csapatlétszámmal folytatott katonai műveletek és a tárgyalások útján valahogy sikerül majd lezárni a konfliktust, de hozzátette, hogy „fel kell ismerjük, az ezek útján kivívható siker csak lehetséges, nem pedig valószínű.”

mcnamara.jpg

McNamara egyre borúlátóbb volt

A tárgyalásos rendezés tehát napirenden maradt. Észak-Vietnam bombázása továbbra is tartott és a béketapogatózások kiindulópontja lehetett volna ennek beszüntetése. Pham Van Dong észak-vietnami államfő kanadai közvetítők útján tudatta a Fehér házzal, hogy ha az amerikaiak feltétel nélkül és véglegesen felhagynának a bombázó hadjárattal, akkor hajlandók lennének megbeszéléseket (nem tárgyalásokat) kezdeni. A korábbi négypontos követeléslistájukhoz képest ez könnyebben teljesíthetőnek tűnt, Washingtonnak azonban egyrészt szemet szúrt a szóhasználat, másrészt ők is akartak valamit cserébe, méghozzá a dél-vietnami harctevékenység beszüntetését. Júniusban aztán egy lengyel diplomata, Janusz Lewandowski (a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság tagja) hanoi látogatása után kapcsolatba lépett Henry Cabot Lodge saigoni amerikai nagykövettel, bizonygatva, hogy az észak-vietnami vezetés készen áll egy kompromisszumos megállapodásra. Lengyel és amerikai oldalról tehát megkezdődtek a titkos és informális tárgyalások.

janusz_lewandowski_w_pham_van_dong.jpg

Janusz Lewandowski (jobbra) Pham Van Dong (középen) és egy lengyel diplomata társaságában

Szeptemberben Arthur Goldberg az ENSZ-ben bejelentette, hogy az Egyesült Államok leállítja az északi országrész bombázását, amint biztosítják őket, nyíltan vagy titokban arról, hogy ezzel egyidőben a másik oldal is hasonló mértékben csökkenti harctevékenységét. A titkos kapcsolatfelvétel lehetősége fontos részlet, mivel úgy érezték, Hanoi a bombázásokat afféle zsarolásként értelmezi és nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy ennek felfüggesztése bármilyen értelemben befolyásolja szándékait (ez amúgy igaz volt: a bombázások érdemben nem befolyásolták se a déli beszivárgást, se az észak-vietnamiak harci kedvét, ahogy arra már utaltunk).

Lewandowski novemberben jelezte, hogy az észak-vietnami küldöttség december 5-én tárgyalóasztalhoz ül az amerikai diplomatákkal Varsóban. Sajnos azonban pont a megelőző napokban sor került néhány légi csapásra Hanoi környékén. A lengyelek szerint ennek volt köszönhető, hogy a tárgyalás nem valósult meg, mivel a vietnami küldöttség nem jött el, ennek ellenére a következő hetekben is próbálták tető alá hozni a találkozót. A légi támadások felfüggesztése ezen időre egyébként előzőleg szóba került: Lodge, McNamara és mások is arra kérték Johnson elnököt, legalább erre a pár napra szüntessék be a légi tevékenységet. Ő azonban az 1965-ös karácsonyi bombázási szünet hatástalanságát látva úgy vélte, ez a gyengeség jele volna. Érdekes kérdés, hogy vajon mire vezetett volna ez a tárgyalás, ha megvalósul. Egyes források szerint Hanoi a háború során soha nem törekedett a tárgyalásos rendezésre, és ha néha így is éreztette, ezt soha nem gondolta komolyan. Egy bizonyos baloldali újságíró, Wilfred Burchett pedig két évvel később a Washington Postban azt állította, hogy az egész kezdeményezés Észak-Vietnam „jó szándékú barátaitól származott”, amit aztán „megpróbáltak rásózni” a hanoi vezetésre. A béketapogatózások mindennek ellenére a következő években is folytatódtak…

 
A krónika következő részében:
Az Attleboro-hadművelet

Forrásművek:
A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
In Retrospect (írta: Robert S. McNamara; Vintage Books 1996)
The Vantage Point – Perspectives of the Presidency 1963-1969 (írta: L.B. Johnson; Holt, Rhineheart and Winston 1971)
Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)