Dickey Chapelle élete és halála

A vietnami konfliktus eseményeit és arcait számtalan fényképész dokumentálta. Sokuk nevére a mai napig emlékszünk, Larry Burrows-tól Kondor Lászlón át Catherine Leroy-ig. Akad köztük viszont olyan is, akit kivételes élettörténete ellenére is félig-meddig elfeledett a világ. Most egy ilyen történet következik, a főszerepben egy olyan rettenhetetlen hölggyel, aki a második világháborútól Vietnamig hat konfliktusról tudósított, és aki 1956-ban az ÁVH börtönét is megjárta.

Dickey ezt a portréját szerette legjobban, amely 1958-ban, egy partraszállási gyakorlat tudósítása közben készült róla

Dickey Chapelle, eredeti nevén Georgette Louise Meyer 1919. március 14-én született Wisconsin államban. Már gyerekkorában vonzódott a fiús időtöltésekhez, amikre apja bátorította, és amiktől édesanyja féltette. A kalandregények és a gyors járgányok jobban foglalkoztatták, mint a kortárs lányokat, fiús ruhákat viselt és haját is gyakran nyíratta rövidre. Becenevét, a Dickeyt is egy általa csodált admirálistól, Richard Byrdtől vette. Mindettől függetlenül szívesen randizgatott azokkal a fiúkkal, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy elhívják.

Az MIT-n repülőgéptervezői tanulmányokat folytatott, de nagyon hamar ráunt a magolásra és elszegődött titkárnőnek egy reptérre, hogy így keresse meg a pilótajogosítványra valót. Amikor ezt megszerezte, elsőként családját vitte el sétarepülésre... Közben repüléssel kapcsolatos híreket írt, és ennek folytán 1939-ben New Yorkban kötött ki, bár még nem tudósítóként, csak a United Press titkárnőjeként.

Portré pilótaöltözékben

Leendő férjét a nála húsz évvel idősebb Tony Chapelle fotográfust és pilótát itt ismerte meg. Ő nemcsak az öltözködés, a helyes beszédmód és viselkedés, hanem a fényképészet alapjaira is megtanította, és így lett Dickeyből profi fotós, először a TWA légitársaságnál. Akkoriban még kevés nő választotta hivatásául a fotográfiát, ám hősünk elég merész volt ahhoz, hogy ebbe is bele merjen vágni.

Immár haditudósítóként (1942)

Az amerikai hadüzenet után haditudósító lett belőle. Egyik legemlékezetesebb megbízatása során, a National Geographic munkatársaként Ivo Dzsimára utazott, ahol a csendes-óceáni háború egyik legvéresebb ütközete folyt. Partraszállása után dzsipbe ültették, hogy a kijelölt alakulathoz vigyék. Sima útja volt, mivel a harcok láthatóan szüneteltek, csak arra panaszkodott, hogy rengeteg méh zümmögött a feje felett. Később világosították fel, hogy azok puskagolyók voltak...

Chapelle egyik leghíresebb korai felvétele: Ivo Dzsima egyik súlyos sebesültje, William Fenton tizedes a USS Samaritan fedélzetén, aki végül életben maradt (1945)

Mindig az események és a résztvevők közelében akart lenni, vallotta, hogy csak így lehet hiteles tudósítást összehozni és meg is tette. Hogy a csatatér veszélyeiről elterelje figyelmét, mindig fotófelszerelésére koncentrált, hogy minden pillanatban készen álljon egy jó kép elkészítésére. Nagyon jól kijött az egyszerű bakákkal (különösen imádott tengerészgyalogosaival), nem így a magasabb rangú tisztekkel: Ivo Dzsimán és Okinaván is az engedélyük nélkül szállt partra, és fegyveres őrizet alatt szállították vissza őt a flottához. Az ilyen engedetlenségek vezettek odáig, hogy haditudósítói engedélyét vissza is vonták, és emiatt a koreai háborút ki kellett hagynia. Férjével azonban felkerekedett és ellátogattak a még mindig romos Európába, hogy a Marshall-terv megvalósítását bemutató képriportot készíthessenek. Házasságuk ekkorra már kezdett megromlani, és 1956-ban el is váltak.

Magyar menekültek érnek át osztrák területe Andau környékén
(1956 decembere)

Az ötvenes években is akadt elég válsággóc, ő pedig sokfelé utazott és még mindig sok mindenre képes volt egy jó tudósítás kedvéért. Járt Kubában (akkor még szimpatizált Fidel Castróval, akit lencsevégre is kapott), Indiában, Jordániában, a Dominikai Köztársaságban, Irakban, Algériában, Libanonban, de az 1956-os magyar forradalom idején nálunk is megfordult, bár nem teljesen önszántából: azon az őszön az osztrák határon dolgozott és egy este gyógyszerek átcsempészésében segédkezett, mikor a határőrség rajtuk ütött. Chapelle-t Budapestre szállították, és az ÁVH börtönének egyik magánzárkájában töltötte a következőt hét hetet. Összeesküvéssel vádolták, és akasztással fenyegették, ő viszont kitartott amellett, hogy mindössze segélycsomagokat akart áthozni. A tárgyaláson illegális határátlépésért ítélték el, de 1957. január 31-én amerikai nyomásra elengedték. Fogsága csak tovább táplálta kommunistaellenes érzelmeit.  

Az 1965-ös Santo Domingó-i beavatkozás egy békésebb pillanata: az amerikai McGushin százados negyedikes lányokkal táncol az óraközi szünetben. Százada tartotta a tanórákat 720 diáknak az elmenekült tanárok pótlásaként, hogy a gyerekek addig se keveredjenek bele az utcai harcokba.

1961-ben jelent meg önéletrajza Mit keres itt egy nő? (What's A Woman Doing Here?) címmel (melyet a szerkesztő adott, Dickey címjavaslatát félresöpörve). Ekkorra már olyan ismertségre tett szert, hogy egymás követték a meghívások iskolák, egyetemek és egyéb szervezetek részéről, de munkásságával több díjat is elnyert.

Dél-vietnami milicisták zsákmányolt vietkong zászlóval (1961)

Egyike volt a Délkelet-Ázsiába merészkedő első tudósítóknak. Először 1961-ben fordult itt meg, tudósított a laoszi gerillaellenes harcokról, az amerikai tanácsadók tevékenységéről, illetve a Tengeri fecskék nevű dél-vietnami milícia harcairól. Ez utóbbi alakulat egy kínai származású katolikus pap, Hoa atya vezetésével meglepően eredményesen szállt szembe a vietkong gerillákkal. Bár eleinte gyenge fegyverzettel rendelkeztek, elszántságuk és elkötelezettségük sokkal látványosabb eredményeket produkált, mint a rosszul vezetett dél-vietnami haderő. Sikereik nyomán korszerű harceszközöket, többek között modern rohamcsónakokat vehettek át, illetve esetenként légi támogatást is kaptak. Dickey otthon érezte magát közöttük, és hosszabb időt töltött velük. Kilenc őrjáratra kísérte el őket, és végül még saját karabélyt is kapott. Az egyik összecsapás után pedig a milicisták neki ajándékoztak egy zsákmányolt vietkong zászlót...

Fittyet hányt a veszélyekre és a kényelmetlenségekre

Délkelet-Ázsiában jellemzően zöld vagy terepszínű katonai egyenruhát, vastagkeretes szemüveget és gyöngyfülbevalót viselt, illetve ejtőernyős-jelvényekkel díszített ausztrál bozótkalapot. Ez utóbbi azért sem volt túlzás, mert külön engedéllyel végigcsinált egy katonai ejtőernyős-kiképzést, melynek keretében hatszor ugrott, később pedig Vietnamban is végrehajtott egy ugrást.

Zöldsapkások társaságában ejtőernyős ugrásra készülve (1959)

"Emlékszem rá. Kint voltunk terepen, és ő volt az első nő, akit kijött velünk. Ott hasaltunk és hirtelen valaki ránk szólt, hogy »vigyázzunk a szánkra«, mert nők is vannak itt. Ahogy emlékszem, szeplős volt, sötét keretes szemüveget viselt és nála volt ez a pici fényképezőgép. Csak bámultuk..."
– Jeff Fields

Dél-vietnami rajparancsnok esküvője napján szülőfalujában,
Binh Hungban (1961)

1962 nyarán már a Vietnamban működő amerikai helikopterpilótákról tudósított (akik akkoriban a dél-vietnami erők légi szállításáért feleltek), két évvel később pedig berepült a Ho Si Minh-ösvény fölé, és a folyami harcokról is írt. '62 augusztusában jelent meg egy képe, mely a következő évben elnyerte Az év fotója-díjat a National Press Photographers' Associationnél. A képen dél-vietnami katonákat szállító amerikai helikopter belseje látszik, köztük a fedélzeti mérnök, kezében géppisztoly.

Légi őrjáraton Vinh Quoi körzetében. A fotó inkább üzenete folytán hozhatott ekkora elismerést készítőjének, mivel az amerikai szerepvállalás növekedését vizuálisan ragadta meg. (Az amerikai helikopterek személyzete önvédelmi jelleggel már ekkoriban is, tehát a tényleges amerikai hadba lépés előtt használhatta fegyvereit.)

Akkoriban még kevesen tudták odahaza, hogy a délkelet-ázsiai helyzet egyre fokozódik. Ő viszont azt is látta már, hogy se Laoszban, se Vietnamban sincs remény a győzelemre: a cenzúra azonban éberen figyelte munkáit, és ez az üzenet nem érhetett célba otthon. A Reader's Digesttel is azért bontotta fel a szerződését, mert szerintük túlságosan kritikusan fogalmazott az amerikai külpolitikával kapcsolatban. Ez azonban nem változtatta meg kommunistaellenes beállítottságát, ahogy az otthon erősödő háborúellenes hangok sem. Saját tapasztalatai nyomán kiállt amellett, hogy katonai győzelemre van szükség, mielőtt a dél-vietnami politikai reformokra rátérhetnének.

Vietnami gyerekek az ágyúzást hallgatják (1962)

'65 őszén megint visszatért Vietnamba, ehhez azonban Wallace M. Green tábornok közbenjárása is kellett, mivel sokan ellenezték, hogy egy ilyen kritikus hangú újságíró megint odautazhasson. Ekkorra már meglátszott rajta az elmúlt évtizedek összes fájdalma, fáradsága, frusztrációja. Ez az időszak az amerikai csapatnövelésről és az egyre nagyobb volumenű hadműveletekről szólt. Dickeynek tehát megint volt mit fotóznia. Többek között a folyami hadműveletekről is készített riportot, amely később a National Geographicben jelent meg.

Egy Ontos harcjárműn ülve

"Mikor meghalok, egy tengerészgyalogos őrjáraton haljak meg" – mondogatta élete során. Kívánsága sajnos teljesült is... 1965. november 4-én egy járőröző szakaszt kísért Chu Laitól délre. Az előtte haladó hadnagy működésbe hozott egy botlódrótos robbanócsapdát, minek nyomán öten is megsebesültek. Dickeyt a nyakán érte egy szilánk: nyaki ütőere megsérült. "Sejtettem, hogy végül megtörténik..." – zihálta a segíteni próbáló tengerészgyalogosoknak. Már nem lehetett megmenteni, rövidesen elvérzett.  Kollégája, a francia-vietnami Henri Huet (aki évekkel később szintén ebben a háborúban halt meg) is mellette volt és az utolsó fotót ő készítette róla.

Henri Huet megrázó fotóján John McNamara káplán adja fel az utolsó kenetet Dickey vérbefagyott holtteste fölé hajolva

Dickey Chapelle volt az első amerikai női tudósító, aki háborúban veszítette életét. Hamvait hazaszállították, és szülővárosában, Milwaukee-ban temették el. Bár hivatalosan civil volt, utolsó útjára hatfős tengerészgyalogos díszőrség kísérte. A sírjához rakott csokrok egyikén pedig az ötvenhatos magyar szabadságharcosok búcsúüzenete volt olvasható...

Itt nyugszik...

Chapelle élettörténete több szempontból is emlékeztethet a magyar származású Robert Capáéra. Mindketten két évtizedet töltöttek fényképészként és haditudósítóként, a világ minden táján, számos konfliktusban, katonák és civilek közvetlen közelében dolgozva, s végül mindketten Vietnamban lelték halálukat, egy akna által.

"Ezt a történetet írom, részről részre, már húsz éve: olyan emberek története ez, akik elég bátrak, hogy az életüket kockáztassák a szabadság védelmében és a zsarnokság ellenében. Számomra mindig is ez volt a legfontosabb sztori" – írta önéletrajzában. 

A tengerészgyalogság Chu Laiban emelt neki emlékművet, halála első évfordulóján. Emellett egy róla elnevezett díjat is kioszt minden évben a tengerészgyalogság veteránjainak szövetsége. Szóba került már egy életrajzi játékfilm is, a főszerepben Jennifer Anistonnal. Nanci Griffith dala pedig szintén őróla szól, Pearl's Eye View címmel (ez egyfajta szójáték a "bird's eye view", vagyis a "madártávlatból" kifejezéssel, melybe Dickey gyöngyfülbevalóját helyettesítette be a címadó, nagyjából az "amit a gyöngyfülbevaló látott" jelentéssel). Ezt a dalt az alábbi dokumentumfilm végén hallhatjuk.