Tábori élet

A katonaéletnek is nélkülözhetetlen része a pihenés és a töltődés, és hogy mindezt hogyan csinálják, szintén sokat elmond egy-egy hadseregről. Ezúttal tehát azt vizsgáljuk, hol és hogyan kapcsolódtak ki a vietnami harcok szünetében az ANZAC-katonák.

Messze a hazától

Az egyes alakulatok külön, önálló kis "falvakban" éltek a Nui Dat-i támaszponton belül; mindegyiknek megvolt a saját kocsmája, postahivatala, latrinája, boltja, mozija, kápolnája, és így tovább. A katonák homokzsákokkal megerősített sátrakban laktak, s a katonásan egyszerű bútorzatot kempingszékekkel, illetve ládákból eszkábált egyéb ülő- és fekvőalkalmatosságokkal egészítették ki. A gumifák kellemes árnyékot adtak a tábor nagy részén, de kígyóból aggasztóan sok akadt errefelé.

"Nyugi, mester, esküszöm, nem mérges..."

A kikapcsolódás megkönnyítésére a lakók magnókat is szereztek az amerikai támaszpontok boltjaiból, melyek nemcsak a zene- és rádióhallgatást tették lehetővé, hanem az otthoniakkal való kapcsolattartást is, mivel akkoriban már szokás volt, hogy levél helyett hangfelvételeket küldtek egymásnak a családtagok. A hozzátartozók mellett egyébként időnként az Ausztrál Fegyveres Erők Jótékonysági Alapjától is érkeztek csomagok, melyek a tágabb közösség támogatásáról biztosították a katonákat, noha azt is tudták, hogy a háborúellenes hangok is erősödnek odahaza.

Tábori életképek

A tábor napkeltekor kezdte meg a napi rutint. Őrjáratok indultak a peremsávon túlra, de sor került zászlófelvonásra is, illetve a malária elleni tabletták bevételére. Fél nyolctól reggeli, majd szemle, eligazítás vagy munka következett, mely délután is folyt. Az ebéd általában hideg húsétel és zöldség volt. Délután fél ötkor nyíltak meg a kocsmák és klubok. A tábori szabályzat szerint egyébként egy nap legfeljebb két doboz sört lehetett fogyasztani, de azt is kizárólag a bárban vagy valamilyen pihenőhelyen (a körletben már tilos volt). Később ezt a mennyiséget megemelték, de az élelmesebbje amúgy is kijátszotta ezt a megkötést. Az estéhez tartozott még a meleg vacsora és a zászlólevonás, illetve az ismételt őrjáratozás a drótón kívül, de időnként filmvetítésre is volt lehetőség, ami mindig népszerű programnak bizonyult, ráadásul bizonyos filmek a hivatalos amerikai vagy ausztrál premier előtt kerültek itt vetítésre.

Col Joye és a Joy Boys, illetve Little Pattie fellépése a Long Tan-i csata napján Nui Datban. Ahogy az ütközet kibontakozott, egyre több katonának kellett otthagynia az arénát, hogy szorongatott bajtársai segítségére siessen...

A fokozódó háborúellenes hangulat ellenére akadtak otthon zenészek és énekesek, akik fontosnak érezték a katonák harci szellemének  fenntartását és tettek is valamit az ügyben: a koncertek személyes jellegük, továbbá a női fellépők miatt még nagyobb sikert arattak. Érdekes történet Normie Rowe-é aki elismert ausztrál popsztár volt 1968-ig, amikor azonban behívták és Délkelet-Ázsiába vezényelték. A 3. lovassági ezredben szolgált, egy harcjármű legénységének tagjaként, de időnként ő is fellépett bajtársai előtt a vietnami támaszpontokon. Zenei karrierjét így is elvágta a katonaság (részben, mert egykori rajongóinak egy része bevonulása miatt elfordult tőle). Hazatérte után inkább a színészi pályára lépett, s színházi, illetve televíziós szerepekben tűnt fel.

Visszatérés a bázisra: kimerülten, de épségben

A járőrözésből visszatért harcosok nagy adag sörre és kisebb barbecue-partyra, no meg otthonról érkező postára számíthattak – de csak miután megtisztították, majd leadták fegyverüket és maradék lőszerüket. A lazítás persze nem mindenkinek ment: egyeseken éppen akkor tört elő az idegfeszültség (például verekedés kezdeményezésével), mikor már viszonylagos biztonságban voltak a bázison. Mivel klasszikus frontvonalak amúgy sem léteztek ebben a konfliktusban, és aknavető-támadásra, pokolgépekre vagy orvlövésztűzre lényegében bárhol és bármikor számítani lehetett, így többeknek nehezére esett kikapcsolni. Akadt, aki ki sem mozdult a sátrából napokon át, mások egyszerűen soha nem tudták kipihenni magukat, akármennyit is aludtak, de az állandó sörellátás révén nem volt ritka a túlzott alkoholizálás sem.

Sör és némi játék

A legénységi és a tiszti állomány között is volt példa összeütközésre és bizonyos esetekben a katonák ártalmatlan, bár fenyegető ugratások révén, esetleg eldurvuló focimeccseken álltak bosszút feletteseiken. Enyhébb esetekben egyszerűen egy kibiztosítatlan kézigránátot hagytak az ágyukon, jelzésként, hogy figyeljenek jobban az embereikre. Fontos megjegyezni, hogy az ausztrál seregben ez régóta létező szokás volt, a tisztek többsége pedig meg is értette a célzást. A „repesztés”, vagyis amikor konkrétan meg is öltek repeszgránáttal egy felettest, kétszer történt meg az ANZAC-kontingens történetében: az elkövetőket többévi börtönbüntetéssel sújtották. 

A monszun-időszak szépségei:
homokzsákok rakása egy kisebb esőzés után

A kábítószer-használat, mely az amerikai haderőknél hosszú távon komoly problémát jelentett, az ANZAC-kontingens esetében soha nem okozott igazi gondot. Ilyen téren sokkal konzervatívabbak voltak maguk a katonák is, akik pontosan tudták, hogy ha egy bajtársuk mondjuk őrjáraton drogozik, akkor rájuk is veszélyt jelenthet. Ezért egymás közt tisztázták az ilyen kérdéseket, ami általában azt jelentette, hogy dagadtra püfölték az illetőt. Így is akadtak, aki használták ezeket a szereket, de közel sem olyan arányban, mint az amerikaiaknál.

Minden alakulatnak megvolt a maga borbélya

A tábori élethez hozzátartoztak még a kabalaállatok. Minden egyes egységnél találni lehetett belőlük: kutyát, majmot, kígyót, baglyot… Tigrist és elefántot nem engedélyezett a sereg, bár a vietnami fauna ismeretében ez pont megoldható lett volna. Akárcsak más háborúk idején, ezek az állatok komoly morálnövelő tényezők voltak.

„Azt hiszem, nyújtottak egy kis otthonosságot nekünk. Hangyát nálunk senki nem ölelgetett, de azért szép kis állatkertünk volt… Jó volt látni őket, megnyugtató, hogy ott van valami, ami nem fog rád lőni, nem fog a képedbe robbanni. Ha átkeltünk egy falun, nem is tudom, hány srác veregette meg a vízibölényeket. Pedig azok sárban fetrengenek. De akkor is kellemes érzés volt: egy állat, ami nem akar bántani.”
– Brian Woods

Ausztrál katona és kabalaállata

A pihenés része volt a városi kimenő is, melynek során a prűd társadalmi szokásokhoz szokott fiatalemberek ízelítőt kaphattak a bordélyházak és általánosságban a helyi prostitúció világából. Vonatkozó könyvében Michael Caulfield is kiemeli, hogy hiába gondolnak sokan nosztalgiával a hatvanas évek szexuális szabadosságára, az átlagos ausztrál ifjak számára kulturális okokból kevés lehetőségük volt otthon hölgyekkel ismerkedni és komoly kapcsolatokat kiépíteni. A férfibarátságok nagyobb hangsúlyt kaptak életükben, illetve a nők még a szórakozóhelyeken se nagyon fordultak meg (egyes ausztrál régiókban még törvény is tiltotta ezt), ha pedig mégis, akkor nem volt ildomos keveredni velük. A nők ilyenformán áhított, de a házasságig lényegében elérhetetlen partnereknek látszottak és az egyszerű újoncnak vietnami turnusának megkezdéséig nem is volt még tapasztalata nővel.

Kocsma Vung Tauban

A sereg mindent elkövetett, hogy ennek veszélyeire felhívja a figyelmet, kiemelve például az otthon (akkor még) szokatlan és nagyon is vonzó szexuális praktikákat (az orális szex ezek közé tartozott), melyeket az odahaza maradt feleségeken és barátnőkön hiába is fognak majd számon kérni, illetve ellátták őket a szükséges „védőfelszereléssel”. A mindennap veszélyeket átélő katonák nagy része természetesen nem tudott ellenállni a hihetetlenül olcsó, ehhez képest sokszor meglepően magas színvonalú szexuális szolgáltatásoknak és ennek eredményeként a nemi betegséggel kezeltek száma is megugrott. Emiatt az egy hónapnyi szolgálati időnél kevesebbel rendelkező bakákat nem is engedték már kimenőre, nehogy kezelési idő hiányában hazahurcoljanak valamilyen szexuális úton terjedő nyavalyát. Aki mégis így járt, az magyarázhatta otthon az asszonynak, hogy milyen átmeneti „veseproblémái” vannak éppen…

Tábori dekoráció: bekeretezett Playboy-poszter

Az egyéves harctéri szolgálat leteltével a katonák hazatértek. Hogy otthon mit tapasztaltak, már egy másik cikk témája lesz.

A sorozathoz felhasznált főbb forrásművek:

• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London)
• The Vietnam Years (írta: Michael Caulfield; Hooder Headline 2007)
• Vietnam ANZACs (írta: Kevin Lyles; Osprey Publishing 2004)
• Vietnam: The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)