Csata Long Tannál

Elsöprő túlerő ellenében

Összesen tízéves vietnami jelenlétük alatt az ausztrál katonák több alkalommal is bebizonyították, hogy milyen kemény fából faragták őket. Ilyen volt a Long Tannál vívott csata is, mely nem a legjelentősebb összecsapásuk volt a konfliktus során, mégis olyan szimbolikus esemény marad hadtörténelmi krónikáikban, mint Gallipoli vagy Kokoda.

anzacs_in_vietnam_10.jpg

Járőrözés Phuoc Tuy tartományban

Ahogy már említettük, az ausztrálok 1966 májusában saját műveleti területet kaptak Saigontól délkeletre. Phuoc Tuy tartomány változatos terepadottságokkal bíró tengerparti régió volt. A körülbelül 100 ezer fős lakosság vagy semleges volt, vagy a Vietkonghoz húzott az 1940-es évek óta tapasztalható kommunista befolyás révén. A dél-vietnamiak és szövetségesek a körzet megtisztítására korábban nem tettek még kísérletet.

nui_dat_concert.jpg

Könnyűzenei koncert Nui Datban. Nemcsak az amerikai sztárok
fordultak meg Vietnamban a háborús évek során...

Az ausztrálok központi támaszpontját Vung Tauban építették ki. Az amerikaiak nem értették, miért nem inkább a tartományi fővárost, Ba Riát választották e célra. A válasz egyszerű volt: az ausztrál parancsnokok nem akarták, hogy a bordélyok és az egyéb szórakozási lehetőségek kikezdjék katonáik harci szellemét és fegyelmét, de azt is meg akarták előzni, hogy a Vietkong ezek révén kémkedjen utánuk. Innen 35 kilométerre északra egy tűztámogató bázist hoztak létre Nui Dat mellett, ahol új-zélandi ütegük mellett amerikai személyzettel ellátott 155 mm-es önjáró lövegek is elhelyezésre kerültek. A tüzérség feladata volt a vidékre kimerészkedő ausztrálok járőrök biztosítása.

long_tan_village_burning.jpg

Long Tan falu felégetése

Nui Dat körzetét azonban meg kellett tisztítaniuk annak érdekében, hogy legalább a bázis közvetlen szomszédsága biztonságos legyen. Ez azzal járt, hogy két közeli települést, Long Tan és Long Phuoc falvakat le kellett rombolniuk, egyrészt mert köztudottan a Vietkonghoz húzott az ottani lakosság, másrészt, mert közelségük folytán megfigyelőpontként és kiindulási bázisként szolgáltak volna a gerillák számára. A lakosokat kitelepítették, de aki a stratégiai falvak kapcsán már említett helyi viszonyokat ismeri, tudhatja, hogy ősi földjük elhagyására úgy kellett kényszeríteni őket. Ez nem tett jót az ausztrálok hírnevének, de semmiképpen nem akarták, hogy civilek legyenek a támaszpont körzetében, ha külső támadást kell visszaverni. 

nz_arty_howitzer.jpg

 Az új-zélandiak egyik 105 mm-es tarackja

Az ausztrál erők mind az utánpótlás, mind a helikopteres támogatás, mind a hírszerzés terén hiányt szenvedtek. Az ellenség pedig addig sem várt ölbe tett kézzel: augusztus 17-én, hajnali három előtt aknavető-támadást intéztek a Nui Dat-i bázis ellen. Az új-zélandi tüzérség választüzet indított, méghozzá – mint utóbb kiderült – igen pontosat, de az incidens így is 23 sebesültet és egy halottat követelt. Ráadásul ekkor csak három század állt rendelkezésre, mindenki más őrjáraton volt. Végül a 6. zászlóalj B százada indult el, hogy a támadók nyomára leljen. Nem örültek, ugyanis a támaszponton délután koncertet rendeztek Col Joye és a Joy Boys, illetve Little Pattie közreműködésével, amit nyilván ők is szerettek volna látni…

anzacs_in_vietnam_5.jpg

Koncert helyett felderítés... Szép kis délutáni program.

A vietkong-erők nem távolodtak el, sőt, újabb támadásra készültek Nui Dat ellen északi és keleti irányból. Közben a felderítő B századot leváltotta a D, akik a Long Tan-i gumiültetvény felé indultak, ahol fel is fedezték az egy nappal korábbi aknavető-támadáshoz használt gödröket, illetve a támaszpont tüzérségi választüzének eredményét, vérnyomokat és elhagyott felszerelést. A keleti irányba tartó ausztrálok – egész pontosan a 11. szakasz – délután háromnegyed négy körül hét vietkongba botlott, akik óvatlanul sétáltak végig az egyik ösvényen. Tüzet is nyitottak a gerillákra és a túlélőket üldözőbe vették. Akkor még nem is tűnt fel nekik, hogy zöld egyenruhát és AK-47-est viselnek, vagyis nem a megszokott helyi partizánok, hanem a vietkong főerők tagjai. Az ültetvény keleti oldalához érve azonban erős (többek között géppuskákból és rakétavetőkből jövő) tűzbe ütköztek és hamarosan be is kerítette őket a vegyes összetételű ellenség: a D445. helyi vietkong zászlóalj, a 275. vietkong ezred és a 45. észak-vietnami ezred. (Itt kell megjegyezni, amire később egy másik cikkben kitérünk, nevezetesen, hogy a gerillaerők pótlására és kiegészítésére északi reguláris erőket küldtek, akiket időnként besoroltak a Vietkong hadrendjébe, időnként nem. Vagyis az észak-vietnamiak említése ebben az összefüggésben nem tévedés.)

"10-15 perc múlva már tényleg nagy szarban voltunk. A levegőt fényjelzők szabdalták, lövedékek vijjogtak és a levelek csak úgy szakadtak le a fákról, mi meg egyre több embert veszítettünk el. Alig 3-4 métert tudtál kúszni, mielőtt az ellenség kiszúrt volna. Megmozdultál, Charliék észrevettek és tüzet nyitottak… Megszokott hangerővel nem is lehetett kommunikálni. Ha teli torokból üvöltöttél, akkor is csak a 2-3 méterre fekvő haverod halotta. Így mindent tovább kellett adni a vonalon. Mindenki elvolt a saját kis 10 négyzetméternyi területén, mert a puskáddal ekkora területet ellenőrizhetsz. Lőttem a vietkongokra. Hányat intéztem el aznap? Nem is tudom, talán harmincat. Ki tudja? Annyit tudok, hogy ha megcéloztam egy nyavalyást és eltaláltam, összerogyott. A bozótsapkámat, az ingemet, a nadrágomat és a szerelékemet viszont átlyuggatták."
– Bob Buick őrmester, 11. szakasz

nz_arty_howitzer_2.jpg

A tüzéreknek ismét volt dolguk...

Közben a hátrébb araszoló 12. szakaszt aknavető-támadás érte. Az ausztrálok mellett szolgáló új-zélandi üteg előretolt tűzvezetője, Morrie Stanley százados szerencsére kéznél volt és folyamatos kapcsolatban állt a Nui Dat-i lövegkezelőkkel. A koordinált és szinte megállás nélküli tűztámogatás döntő fontosságú volt a csata végkimenetele szempontjából. Közben a 10. szakasz a körülzárt 11-esek segítségére indult. Tulajdonképpen szerencsés fordulatnak vehették, hogy közben ömleni kezdett az eső, ugyanis a látótávolság 50 méterre csökkent. Ennek fedezékében rá is csaptak a bajtársaikat szorongató gerillákra. A vietkongok azonban gyorsan magukhoz tértek és heves tűzet zúdítottak rájuk is – a tüzérségi támogatás mentette csak meg az ausztrálokat. Az első felmentési kísérlet ezzel meghiúsult.

long_tan_painting.jpg

Esőben, sárban, ellenséges tűz alatt

Háromnegyed öt körül Nui Datból a frissen visszatért A századot küldték a D után. Ők M-113-as harcjárműveken indultak el. Eközben egy újabb sikertelen kísérlet történt odakint a 11-esek felmentésére, akik közül addigra csak 12 fő maradt harcképes, ráadásul a rádiójuk antennáját ellőtték, így a kommunikáció is megszakadt, míg egy tartalék antennát elő nem kerítettek. A katonákat azonban nem hagyta cserben humorok és hidegvérük – lőszerük viszont fogytán volt. A Buick őrmester által vezetett tüzérségi tűz segítette ki őket, jelentős veszteségeket okozva a másik oldalnak. Az eső továbbra is zuhogott. A légi támogatásként odarendelt három amerikai F-4 Phantom nem is látta az ausztrálok pozícióját jelző füstöt, akik ezért távolabbra, Nui Dat 2 környékére kérték a légi csapást, ahol számításaik szerint a vietkong-erők parancsnoksága lehetett.

vc_mortar_crew.jpg

Vietkong aknavetősök kiképzése

A D század többi részét mindenesetre visszavonták az ültetvény nyugati oldalán kialakított átmeneti harcállásponthoz és várták az erősítést, illetve az ausztrál helikopterekről ledobott lőszerutánpótlást, mely nemsokára megérkezett. Közben csökkent a nyomás a 11-eseken, akik a helikopterek érkezése folytán bemérhették a baráti erők helyzetét: a lőszerből teljesen kifogyott túlélők ezután egyszerűen felpattantak és átszáguldottak a fák között, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Nem szívesen hagyták hátra bajtársaik holttestét, de nem tehettek mást. Miközben a többiek eléjük siettek és ellátták a legsúlyosabb sebesülteket, Sabben hadnagy kiszúrt egy arrafelé lopakodó ellenséges hadoszlopot, akik a harcálláspont lerohanására tartottak...

"Három géppuskánk volt. Minden gumifa-sor mellé felállíttattam egyet-egyet és csendben vártuk, hogy közelebb jöjjenek. Éppen előttünk haladtak el és éppen úgy sorakoztak fel, ahogy mi is tettük volna, ugyanolyan távközzel, ahogy mi is, és ugyanolyan tempóban haladtak, ahogy mi csináltuk volna. Akkor arra gondoltam, ezek reguláris erők. Pont, mint mi. Nem afféle fekete pizsamás falusi partizánbrigád, vagy ilyesmi, ezek profi katonák és kurva jók!
Jól felszereltek, láthatóan jól képzettek és fegyelmezettek voltak, és ott haladtak el előttünk. Úgy viselkedtek, ahogy kiszámítottam. Három sorban vonultak. Átengedtük az elsőt és ahogy a második és harmadik beért a lővonalunkba, tűzparancsot adtam. Látnod kell, hogy elhidd, milyen pusztítást végez egy géppuska 40 méterről. Majdnem mindegyikük elesett. Az első sor megrémült, visszafordult és a másik két géppuska tüzébe rohant. Szóval abból a 60–70 fős csoportból nem sokan álltak már fel utána..."

Nem sokkal ezután, úgy fél hét táján a vietkongok tömeges rohamot indítottak a D század peremsávja ellen és ezt az ausztrálok csak nagy nehezen tudták visszaverni. A síp- és kürtszóval kísért támadás a koreai háborúban már látott kínai taktika helyi változata volt: vérfagyasztó, de jellegéből adódóan komoly veszteségekkel járó. A tüzérségi tüzet az ausztrálok ezért egyre közelebb kérték saját pozíciójukhoz, de még így is keményen megszorongatták őket.

long_tan_painting_bruce_fletcher_2.png

Bruce Fletcher festménye a Long Tan-i ütközetről

A kommunista erők súlyos veszteségeik ellenére sem adták fel. Be akarták keríteni a D századot, ám kétszer is szembetalálták magukat a Nui Datból érkező M-113-asokkal. A harcjárművek és a róluk nyitott heves tűz egyszerűen elsöpörte az átkarolásra induló gerillákat, akik bár elszántan védekeztek, végül kénytelenek voltak elszakadni az ausztráloktól és eltűntek a sűrűben. A menetoszlop végre elérte szorongatott kollégáikat, ahogy a gyalog érkező B század is. Az eső nemsokára elállt, így meg tudták szervezni a sebesültek kivonását. Ekkor még úgy érezték, súlyos vereséget szenvedtek...

morning_after_the_battle_of_long_tan.jpg

A csata utáni reggelen. A háttérben egy elesett
vietkong-gerilla és nehézgéppuskája.

Az éjszaka nyugtalanul telt. A katonák érzékelték, hogy a csatateret vietkongok járják, akik igyekeztek összegyűjteni saját halottaikat. Újabb harctevékenységre azonban nem került sor, így mind az ültetvényen maradt ausztráloknak, mind a Nui Dat-i bázisnak érkezhetett újabb utánpótlás. Erre szükség is volt, hiszen az új-zélandi és amerikai tüzérek pár óra alatt csaknem 3200 gránátot lőttek ki. Másnap reggel aztán a katonák átfésülték a terepet. Kísérteties látvány volt: „Az alig két vagy három futballpályányi csatateret több száz holttest borította” – emlékszik vissza egyikük. A tüzérségi tűz által széttépett gerillák látványa nagyon megrázta a katonákat, ahogy a 11. szakasz halottainak látványa is, akik többségét tüzelő testhelyzetben érte a halál, és mikor bajtársaik eljutottak hozzájuk, olyan érzésük volt, hogy csak fel kéne őket rázni az álmukból...

after_long_tan_gordon_sharp_vic_grice.jpg

Ausztrál halottak

A terület ellenőrzése során több sebesült partizánt is találtak. Akin segíteni lehetett, kórházba szállíttatták, de a reménytelenül súlyos eseteket agyonlőtték. A gyanús testhelyzetben maradt hullákba is belelőttek a biztonság kedvéért, mivel tudták, hogy a bujkáló gerillák sokszor a halottak közt húzzák meg magukat. Mindezt később egy ausztrál újságíró úgy tálalta az otthoni sajtóban, hogy katonáik hadifoglyokat mészároltak le, sőt egyes források agyonlőtt civileket is emlegettek. Ezért később hivatalos vizsgálat indult, mely megállapította, hogy atrocitás nem történt. A tetemeket még napokon keresztül gyűjtötték és temették. Közben a hírszerzés számára fontos tárgyakat is összegyűjtötték: naplókat, röpiratokat, térképeket, mindent, ami hasznos lehetett.

bryan_wickens_interrogating_a_vc_prisoner_after_long_tan.jpg

Ausztrál tiszt egy dél-vietnami tolmács segítségével
kérdezi ki az egyik vietkong-foglyot

"...Érzelmeink 10 százalékát tette csak ki a győzelem izgalma, de láttad közben a pusztítás mértékét. Mondhattuk, hogy győztünk, mert győztünk, de a többi 90 százalék, amin keresztülmentünk, csalódás és szörnyű rémület volt... Nem volt bennünk bűntudat, csak ez a túláradó rettenet ennyi veszteség láttán. Mert igen, ellenséges katonák voltak, de addigra tudtuk már, hogy olyanok, mint mi. Úgy képezték ki őket, mint minket. Úgy szolgálták a hazájukat, mint mi a sajátunkat. Nem kellett egyetértenünk a politikájukkal, de azt tették, amit mi és csak az Úristen kegyelmének volt köszönhető, hogy nem mi feküdtünk ott..."
– Dave Sabben hadnagy

after_long_tan_gathering_enemy_weapons_d_company.jpg

Pihenő az elesettek fegyvereinek összegyűjtése közben

A katonákat az sem derítette jobb kedvre, hogy a veszély elmúltával a parancsnokságról, illetve Saigonból látogatók érkeztek (főleg tisztek és újságírók), akiknek egy része az összeszedett ellenséges fegyvereket próbálgatta és az elesett gerillákkal fotóztatta magát. Nem volt részük az ütközetben, de el akarták mondani magukról, hogy jártak a csatatéren...

d_company_long_tan_1969_anniversary.jpg

A D század továbbszolgáló tagjai az összecsapás harmadik évfordulóján
az egykori csatamezőn egy fegyver rozsdásodó maradványaival

A D század 108 fővel szállt szembe egy körülbelül 2400 fős ellenséges alakulattal. 18 halottat és 21 sebesültet veszítettek. 245 vietkong holttestét számolták össze, de a vérnyomok és az emberi maradványok alapján valószínű volt, hogy jóval többen estek el közülük: a hivatalos becslés 800 halottat és 1000 sebesültet említett. Tekintve, hogy az ausztrálok könnyű járőrözésre készültek és minimális lőszert vittek magukkal, ez nem kis teljesítmény, bár tény, hogy nagyban támaszkodtak a tüzérségi támogatásra, illetve a légi utánpótlásra: enélkül csúnya véget ért volna a D század története, és így is nagyjából egyharmaduk a veszteséglistára került. Kitartásuk viszont így is példaértékű. A gerillák pedig ezúttal is bebizonyították, hogy elszánt ellenfelek, illetve gyorsan képesek alkalmazkodni a változó harchelyzethez. A Vietkong propagandistái, illetve a Hanoi Rádió egyértelmű győzelmet emlegettek:

"Az ausztrál zsoldosok, akik nem kevésbé tagbaszakadtak, mint szövetségeseik, az amerikai agresszorok, friss célpontot nyújtottak a dél-vietnami szabadságharcosoknak... Az első jelentések szerint az ütközetben a partizánok harcképtelenné tettek 400 ausztrál zsoldost, megsemmisítve ezzel két teljes századot, egy másikat súlyosan megtizedeltek, három M-113 harcjárművet felgyújtottak, lelőttek egy amerikai vadászgépet és nagy mennyiségű fegyvert, illetve lőszert zsákmányoltak."

A vietnami történetírás a mai napig kiáll a fenti állítás mellett, bár az ausztrál veteránok már beszéltek olyan egykori vietkong-tiszttel, aki szintén ott volt és bevallotta, hogy a csata az ő vereségük volt... Az ütközet jelentős pozitív visszhangot kapott a nyugati, ezen belül az ausztrál sajtóban is, bár a háborúellenes hangok kiemelték, hogy  az arányokat tekintve nagyszámú sorozott katona esett el és sebesült meg (11, illetve 14) az ütközetben (a hivatásos állomány kiegészítésére ugyanis Ausztráliában is be kellett vezetni a sorozást, ami nagyban növelte a szerepvállalás népszerűtlenségét). Westmoreland tábornok az addig aratott egyik legjelentősebb győzelemnek nevezte Long Tant. Sorra érkeztek a gratulációk a szövetséges erőktől, sőt Lyndon Johnson elnöki dicséretben részesítette az egységet, míg hazulról elég szűkmarkúan osztogatták az elismeréseket. A felterjesztett kitüntetések egy részét nem is adhatták át a katonáknak, mivel akkoriban kvótarendszer alapján csak adott számú kitüntetést lehetett kiosztani egy-egy zászlóaljnak. És akadt, akinek meg kellett elégednie csekélyebb értékű plecsnivel, de a veteránok a mai napig felháborítónak tartják, hogy olyan tisztek is részesültek ezekből, akik ott sem voltak a csatatéren. Ott van aztán egy másik ausztrál sajátosság, mely a helyi kormány által odaítélt dél-vietnami Bátorság-kereszt kapcsán érdemel szót: külföldi kitüntetést ugyanis nem vehettek át. Így a Nui Datba érkező saigoni küldöttségnek egy óra alatt kellett valami mást találnia, amit átadhattak az ausztrál harcosoknak. Thieu elnök a végén tehát lakkozott szivartartó dobozokat prezentált a D század tisztjeinek, cigarettatartókat az altiszteknek, és népviseletbe öltöztetett játékbabákat a legénységi állománynak.

after_long_tan_gifts.jpg

Végül is a szándék a fontos, nem? A dél-vietnami kitüntetések
helyett "praktikus ajándékokat" vehettek át a katonák.

Az ausztrálok Long Tannál nemcsak megakadályozták a Nui Dat elleni átfogó támadást (melyre később sem került sor), hanem magukhoz ragadták a kezdeményezést a körzetben. Az ezt követő hónapokban fokozatosan visszaszorították az itteni vietkong erőket és ellenőrzésük alá vették az egész tartományt. S bár harci cselekményekre a későbbiekben is sor került, jelentős összecsapások ritkán történtek errefelé. Az ausztrálok fő tevékenységi köre az állandó őrjáratozásból és a lakosság biztosításából állt, melynek keretében egészségügyi és oktatási támogatást is nyújtottak. Katonai teljesítményük folytán a Vietkong megtanulta tisztelni őket és a kommunista erők csak akkor vehették újra birtokba Phuoc Tuy tartományt, mikor az ausztrálok 1971 végén kivonultak és átadták a területet a dél-vietnami katonaságnak.

long_tan_memorial_service.jpg

Megemlékezés az ütközet évfordulóján

A csatatéren ma egyszerű fehér kereszt őrzi az elesettek emlékét. Az 1969-ben emelt eredetit, melyet egy helyi lakos saját céljára elvitt a háború után, pótolták. Michael Caulfield szavaival:

"A Long Tan-i emlékmű. Nem egy Gallipoli: nincsenek fölénk magasodó sziklák vagy lágyan susogó hullámverés. Nem is annyira drámai, mint a franciaországi Fromelles egymás mögött sorakozó sírkövei. De azért erőteljes: az a fura, túlvilági érzés kerít hatalmába, amit más csatatereken is éreztem már. Mély csend, mely elválasztja a helyszínt a környező vidéktől.
Long Tan lett a mi vietnami háborúnk meghatározó ütközete. Erre a névre emlékeznek az emberek (már ha emlékeznek egyáltalán) és senki sem tudja, miért. Bizonyosan ez volt az első jelentős ausztrál csata, és 1966-ban esett, csak pár hónappal a kontingens érkezése után. Pedig történtek más, hosszabb, elkeseredettebb, súlyosabb veszteségekkel járó összecsapások is.
Long Tan emléke megingathatatlan. Olyannyira, hogy az augusztus 18-i évfordulót Bob Hawke miniszterelnök 1987-ben hivatalosan is a vietnami veteránok emléknapjává tette, függetlenül az április 25-i Anzac-naptól [mely az 1915-ös gallipoli partraszállás évfordulója és az első világháborúban, illetve az azóta elesett ausztrálokra és új-zélandiakra emlékeztet]. Talán a csata jellege miatt, mert ez az a fajta hősiesség, ami annyira megfog minket – az egyszerű közkatona kitartása az elsöprő túlerő ellenében is."

long_tan_commander_harry_smith_and_the_chopper_that_dropped_ammo_during_the_battle.jpg

Harry Smith, a Long Tannál harcoló ausztrál egységek parancsnoka
egy megemlékezésen. Felette az egyik helikopter, mely utánpótlást
hozott a csata délutánján a szorongatott D századnak.

A témában még ajánlható ez az ausztrál dokumentumfilm, mely a színész Sam Worthington narrációjával, a csata közben rögzített rádióforgalmazással, illetve túlélőkkel készített interjúk segítségével eleveníti fel az összecsapás óráit.


A krónika következő részében:
A helyzet fokozódik 

 

Forrásművek:
Vietnam ANZACs (írta: Kevin Lyles; Ospres Publishing 2004)
The Vietnam Years (írta: Michael Caulfield; Hachette Australia 2009)
Vietnam: The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)