„Egy-két-há-négy, a háborúból elég!”

Az amerikai háborúellenes mozgalom

Egyes amerikaiak már a szárazföldi háború kezdetét megelőzően tiltakoztak az Egyesült Államok egyre szélesedő délkelet-ázsiai beavatkozása ellen, bár 1965 előtt inkább csak a liberális és békepárti csoportok emeltek szót ez ügyben. Ezt követően viszont egyre többen kapcsolódtak be a békemozgalom tevékenységébe.

anti_war_march2.jpg

"Azonnal hozzátok haza a katonákat –
Fiatalok a háború és a fasizmus ellen"

A korai demonstrációk, bár tekintélyes létszámú tiltakozót mozgósítottak, nem befolyásolták a többség véleményét: 1965 áprilisában 25 ezer fős tömeg jelent meg a Diákok a Demokratikus Társadalomért nevű szervezet hívására Washingtonban, azonban a felmérések szerint akkor még az amerikaiak 60-65 százaléka támogatta Johnson elnök vietnami politikáját és mindössze 24 százalék ellenezte. Bő két év kellett hozzá, hogy az arány érezhetően megváltozzon. Ez többek között annak is volt köszönhető, hogy a fenti csoportok mellett más közösségek is bekapcsolódtak a tiltakozásba: a feketék polgárjogi mozgalma, feminista szervezetek, pacifista nőegyletek, neves politikusok és akadémisták, orvosok, írók, színészek, zenészek és más művészek, egyes vietnami veteránok, illetve a felsőoktatásban tanuló diákok tömegei.

19651130_antiwar_demonstration.jpg

Tüntetés Washingtonban a háború ellen 1965. nov. 30-án. Ezidőtájt már több amerikai nagyvárosban, illetve Londonban, Párizsban és Rómában is sor került hasonló tömegdemonstrációkra.

Összetételük mellett motivációik is változatosak voltak: egyesek a konfliktus értelmét, illetve a dél-vietnami rezsim támogatásának szükségszerűségét és jogosságát kérdőjelezték meg, kiemelve az alkalmazott katonai módszerek erkölcstelenségét és hatástalanságát. Mások kikeltek a sorozási rendszer ellen, mely az értelmiségi és tehetősebb fiataloknak kedvezett és nagyobb számban válogatott az alacsonyabb sorból származók (köztük feketék és spanyolajkúak) közül. Olyanok is akadtak, akik ugyan alapvetően hittek a hidegháborús amerikai külpolitikában, de anti_war_poster_4.jpgúgy érezték, ilyen eszközökkel, ilyen helyszínen, ilyen körülmények között nem győzhetnek, esetleg úgy vélték, országuknak semmi köze egy alapjában véve polgárháborús összeütközéshez. Többen azt tették szóvá, hogy egyik fél sem tesz tényleges lépéseket a békés rendezés felé; ők a kérlelhetetlen észak-vietnami vezetést ugyanúgy elítélték, mint a Fehér Házat. A veteránok egy része, akik közelről látták a háborút, szintén kétkedett abban, hogy megfelelő helyen harcoltak és helyesen cselekedtek. Mivel súlyos társadalmi problémák megoldása (Johnson elnök Nagy Társadalom nevű programja) szorult a háttérbe azért, mert a költségvetés jelentős része hadi kiadásokra ment, a szociális reformok miatt aggódók is felemelték a hangjukat. És persze rengetegen voltak olyanok is, akiknek semmi kedvük nem volt hadba vonulni és testi épségüket kockáztatni: a felnövekvő generáció egy része számára a „vörös fenyegetés” már nem volt annyira riasztó, mint saját kormányzatuk politikája. Az egyre inkább teret nyerő hippimozgalom csak rásegített minderre, hiszen többek között a békés együttélést és a konvenciókkal való szakítást hirdette.

Csak néhány név a sok közül...

Norman Morrison, a 31 éves családapa a háború erkölcstelenségére akart figyelmeztetni: dél-vietnami szerzetesek példáját követve benzinnel locsolta le és felgyújtotta magát. Nem ő volt az egyetlen amerikai, aki így akarta felhívni a figyelmet... (Róla külön cikk is olvasható.)

Dr. Benjamin Spock, a világhírű gyermekorvos volt a háborúellenes mozgalom egyik legtiszteletreméltóbb alakja. 1968-ban megvádolták, hogy négy másik emberrel elősegíti a sorozással való szembeszegülést és két év börtönre ítélték, ám a büntetést nem kellett leülnie.

Noam Chomsky, szintén világhírű gondolkodó, nyelvész és történész már 1962-ben szót emelt a vietnami beavatkozás ellen, bár nyilvánosan csak 1967-től. Cikkeket írt és előadásokat tartott a témában, ezenkívül baloldali aktivistaként megalakította a RESIST nevű háborúellenes csoportot.

Jane Fonda, színésznő nem kevésbé emlékezetes háborúellenes aktivista volt. Egyes veteránok a mai napig neheztelnek rá a mozgalomban játszott szerepe miatt, különösen azért a cselekedetéért, hogy egy ízben ellátogatott az észak-vietnami fővárosba: a nem túl megtisztelő Hanoi Jane nevet ekkor kapta.

John Lennon, a Beatles együttes tagja nemcsak felszólalt a háború ellen, hanem Give Peace a Chance (Adj esélyt a békének) című 1969-es dala egyfajta himnusza lett a mozgalomnak. Szerepvállalása miatt az FBI szemmel tartotta amerikai tartózkodása alatt.

A tömeges fellépésnek ekkorra már hagyományai voltak, lévén a hatvanas évekre a mozgalmi szintű tiltakozás komoly eredményeket hozott. Azok, akik szervezetileg kezdtek akcióba, immár jogosan várták, hogy egy-egy anti_war_poster_2.jpgmegmozdulásnak következménye legyen. A felsőoktatásban pedig többen tanultak, mint előtte bármikor, így a diákmozgalmak egyre aktívabbak lettek és közösségi tevékenységeik részévé váltak a háborúellenes demonstrációk. Ez annak is köszönhető volt, hogy a háború után született „beat-nemzedék” magáénak érezte a lázadás feladatát. Az ötvenes évektől kezdve a fiatalok egyébként is egyre inkább saját útjukat keresték és szembeszálltak szüleik által követett hagyományos értékrenddel.

A másik dolog, ami a társadalom egészére hatott, az a háború állandó jelenléte a médiában. A vietnami konfliktus volt az első, melyről kimerítő alapossággal – ha nem is mindig hitelesen – tudósítottak. Bár műholdas élőadás akkor még nem volt, a legfrissebb felvételeket akár 24 órán belül le tudták adni a hazai tévéállomások, vagyis viszonylag gyorsan eljutottak a híradások az Egyesült Államokba (lásd például Cam Ne esetét), főleg, hogy a háztartások 93 százalékában már volt televíziókészülék. Mivel hivatalos hadüzenet nem történt amerikai részről és így nem lehetett cenzúrázni az ott dolgozó riporterek anyagait, az otthoni nézők saját szemükkel láthatták a felgyújtott falvakat, a napalmtól sérült civileket, a sokasodó sebesülteket és hallhatták a katonákkal készült interjúkat. (Utóbb többször is előkerült az a vélemény, hogy a média ásta alá igazán a beavatkozás hitelét és vezetett el a vereséghez, de figyelembe véve az elhibázott politikai és katonai intézkedéseket, ezt nyugodtan megcáfolhatjuk.)

„Páncélzatunk leggyengébb pontja az amerikai közvélemény. Saját nemzetünk nem fogja bírni a súlyos veszteségeket és ez a kormányzat bukását hozhatja magával.”
– Lyndon B. Johnson elnök

196508_oneman_stand_at_a_troopcarrier_train_berkeley.jpg

Egy csapatszállító vonat késleltetése – nem épp a legeredményesebb tiltakozási forma (Berkeley, 1965. augusztus)

A demonstrációk sokfélék voltak és nagyrészt megmaradtak a békés vagy többnyire békés megmozdulások szintjén (bár voltak kivételek), a kormányzat mégis sokszor rendőri és fegyveres erővel lépett fel ezek feloszlatására. A tömeges tüntetések mellett elterjedt volt az ülődemonstráció, a bojkott és a virrasztás. Néha anti_war_pin.jpgelőfordult, hogy egyes aktivisták a csapatszállító vonatok indulását próbálták meg késleltetni, de csekély sikerrel. Tipikusan az egyetemi megmozdulások között szerepelt még a hadiipari cégek, illetve a haderők tartalékos tisztképző kurzusa (ROTC) elleni demonstrálás. (Utóbbiról annyit, hogy több diák kihasználta a lehetőséget és járt erre a tanfolyamra, cserébe az állam anyagilag támogatta felsőoktatási képzésüket. Ennek folytán a kampuszok területén zajlott a tisztképzés tantermi része.) A csendes vagy egyéni tiltakozásnak is megvolt a módja: egyes orvosok a sorozáshoz szükséges vizsgálatok során adtak felmentést a fiatalembereknek a katonai szolgálat alól, míg a zenészek, írók, festők és más művészek saját műveikben adtak hangot véleményüknek. Több százezer polgár pedig nem volt hajlandó adót fizetni, mondván az ő pénzükből ne finanszírozzák ezt a háborút.

Az egyik legjellegzetesebb tiltakozási forma a sorozókártya nyilvános elégetése volt. Erre többek között 1965. május 5-én került sor, mikor a berkeley-i egyetem aktivistái a helyi sorozóiroda elé vonultak, ahol 40 diák égette el nyilvánosan saját kártyáját. Nemsokára Johnson elnök utasítására megduplázták a sorozási kvótát, augusztus végén az elnök pedig aláírt egy új törvényt is, mely szerint a sorozókártya elégetése bűncselekmény és akár ötévi börtönt, illetve 10 ezer dolláros büntetést vonhat maga után. Mivel azonban a kártya megléte vagy hiánya tulajdonképpen nem befolyásolt senkit sem a szolgálatmegtagadásban vagy -felvételben, sokkal inkább szimbolikus tett volt annak megsemmisítése vagy megtartása. Összességében nagyon keveseket ítéltek el ilyen okból.

card_burning.jpg

"Sorozókártyát égess, ne gyerekeket!" A népszerű jelmondat a napalm lángjai között elhamvadt vietnami civilek sorsára utalt...

Ha már itt tartunk, ejtsünk szót a leginkább érintett csoportról, a sorozásra kötelezett fiatalemberekről. A vietnami háború éveiben körülbelül 11 és fél millió férfit regisztráltak, ebből durván 11 millió vonult be. Több mint 8,7 millióan jelentkeztek önként és 2,2 millióan voltak sorozottak. (Természetesen az önkéntesek között is akadtak olyanok, akik csak azért jelentkeztek, mert tudták, hosszú távon nem kerülhetik el a sorozást, de így legalább megválaszthatták fegyvernemüket.) A bevonultak közül végül nagyjából 2,5 millióan kerültek Vietnamba, köztük olyanok is, akik meggyőződésük vagy kétségeik ellenére sem tudtak nemet mondani. Fontos részlet ugyanis, hogy a közvélemény évekig elítélően tekintett a „lógosokra”, mint afféle elkényeztetett kölykökre, akik elődeiktől eltérően nem akarnak hadba vonulni hazájuk szolgálatában. Csak a háború kiszélesedésével és népszerűtlenné válásával változott meg ez a látásmód.

anti_war_march4.jpg

"Jézusnál is volna sorozókártya?" – olvasható a transzparensen

A sorozás alól való kibújásnak többféle módja is volt, s ezek egy része törvényesnek számított. Ilyen volt a továbbtanulás, a Békehadtesthez való csatlakozás, a családalapítás, egyházi szolgálat vagy teológiai tanulmányok, illetve egyes (egészségügyi, nemzetbiztonsági, ipari, mezőgazdasági, tűzoltói vagy rendőri) állások. Hozzátehetjük, hogy a család megléte és a továbbtanulás nem mindig jelentett biztos kibúvót, ugyanis bizonyos időszakokban, különösen 1966 után, a kormány kénytelen volt a fiatal családfők közül, illetve néhány (kevésbé előkelő) felsőoktatási intézményből is behívni diákokat, nem is beszélve azokról, akik elvégezték vagy félbehagyták egyetemi tanulmányaikat és ezzel elveszítették a felmentéshez való jogukat is (bár utóbbiak képzettségük folytán nagyobb eséllyel pályázhattak katonaként hátországi szolgálatra).

antiwar_protests_in_a_wgerman_us_base.jpg

 „Hol van Lee Harvey Oswald, most, hogy szükségünk lenne rá?”; „Johnsont ex-elnöknek!” Firkák egy nyugat-németországi amerikai támaszpont tiszti klubjának faláról.

Ha valaki ellenezte ugyan a vietnami háborút, de a katonaságot mégsem akarta megúszni, jelentkezhetett a Nemzeti Gárdához vagy a tartalékos haderőhöz: ilyen esetben hat hónapos kiképzést követően hat évig belföldi szolgálatot kellett teljesítenie, ami havonta egy vagy két hétvégi képzést, illetve minden nyáron egy kéthetes terepgyakorlatot foglalt magába; ezeket az alakulatok a legritkább esetben vitték külföldre. Aki három évre jelentkezett önként a fegyveres erőkhöz, az kaphatott frontszolgálattal nem járó beosztást. Nagy általánosságban, ha valaki önként jelentkezett, eldönthette, melyik fegyvernemhez akar kerülni és nyilván a légierőnél vagy a flottánál jobb eséllyel lehetett kifogni olyan posztot, amely nem járt közvetlen életveszéllyel és a dzsungelharc nehézségeivel; a hidegháború folytán az Egyesült Államok amúgy is számos támaszpontot működtetett szerte a világon, vagyis adódott lehetőség arra, hogy Délkelet-Ázsiánál kellemesebb szolgálati helyet fogjanak ki, például Dél-Koreát vagy Nyugat-Európát.

Akik nem támaszkodhattak a fentiekre, azok megpróbálhattak egészségügyi vagy erkölcsi okokra hivatkozva felmentést kérni legalább a frontszolgálat alól. Ilyenek voltak a fegyveres szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadók, a magukat instabil idegzetűnek, kábítószer-fogyasztónak vagy homoszexuálisnak nyilvánítók – vagy bejött, vagy nem. Ha kifogtak egy együtt érző orvost, nem kellett bevonulniuk. Ha nem jártak sikerrel, jött az utolsó mentsvár: minimális öncsonkítást végezni, esetleg eltűnni valahol és meghúzódni, vagy elhagyni az országot. Kanada, Mexikó és a skandináv államok 30 ezer amerikai állampolgárt fogadtak be, akik csak évek múltán térhettek haza, miután Gerald Ford elnök 1976 szeptemberében amnesztiát hirdetett számukra.

Néhányan, akik nem vonultak be...

Ifj. George W. Bush, politikus, az Egyesült Államok 43. elnöke 1968 és 1974 között a texasi, majd az alabamai Nemzeti Gárda légierejében szolgált pilótaként és igazi háborút nem látott. Tudván, hogy később hány százezer amerikait küldött Irakba vagy Afganisztánba, enyhén szólva zokon vették tőle ezt egyes szavazók...

Bill Clinton nem volt ennyire harcias elnökként, még ha küldött is amerikai katonákat békefenntartó feladatokra. A bevonulást egyetemi tanulmányai folytán néhány évig megúszta, s mivel tartalékos beosztást rokonai segítségével sem tudott szerezni, 1972-ben kérelmezte behívásának újbóli elhalasztását, mondván, beiratkozik a tartalékos tisztképzőre. Ezzel megint csak felmentést kapott, bár a tanfolyamot végül nem végezte el. A konzervatív oldal és a veteránok egy része ezt azóta sem felejtette el.

Dick Cheney, Bush alelnökeként elszánt támogatója volt az iraki inváziónak, ám a vietnami konfliktus idején ötször kapott felmentést a szolgálat alól, míg ki nem öregedett a katonaköteles korból. 1989-ben azt nyilatkozta: "A hatvanas években fontosabb dolgom is volt, minthogy bevonuljak."

Donald Trump, üzletember és politikus, a jelenleg folyó amerikai elnökválasztási kampány aktív résztvevője 1968-ban diplomázott és felsőoktatási mentessége addig kitartott. Ezt követően orvosi alapon kapott felmentést (a hivatalos diagnózis szerint talpi sarkantyú miatt).

bush_was_not_there.jpg

"Bárcsak mindegyikünk apjának lennének olyan jó kapcsolatai, hogy a texasi Nemzeti Gárda légierejében szolgálhatnánk, akkor egyikünk se lenne itt, Vietnamban..." – gúnyrajz George Bush vietnami "szerepvállalásáról". 

...és akik igen

Colin Powell tábornok, nemzetbiztonsági tanácsadó, vezérkari főnök, majd külügyminiszter főiskolai évei alatt végezte el a tisztképzőt. '62-63-ban tanácsadóként szolgált Dél-Vietnamban, '68-ban pedig őrnagyként tért vissza. Később hadosztálya műveleti törzsfőnök-helyettese lett. Bátorságáért (egymaga három társát mentette ki egy lezuhant helikopterből) kitüntették. Összesen 35 évet töltött egyenruhában.

Tim O'Brien, író ellenezte a háborút és annyira rettegett, hogy behajózása előtt majdnem dezertált (már minden elő volt készítve), végül mégis nekiindult és még Vietnamba érkezése után is visszautasította a hároméves hátországi szolgálatot az egyéves frontszolgálat javára. Háborús élményeiből több nagy sikerű könyvet írt, elsőként az If I Die In A Combat Zone-t. Magyarul csak egy műve, A katona legszebb álma jelent meg.

James Stewart, színész már a második világháborúban – elismert sztárként is – teljesített bombázó bevetéseket. Karrierje mellett tartalékos tiszt maradt, 1959-ben dandártábornok lett, és még Vietnam felett is repült B-52-es bombázókon mint megfigyelő.

John McCain, politikus tengerészeti pilótaként vett részt a háborúban. Mind apja, mind nagyapja négycsillagos tengernagyok voltak. 1967 októberében Hanoi felett lelőtték a gépét: fogvatartói tudták, milyen befolyásos ember fia, épp ezért felajánlották, hogy hazaengedik. Ő azonban nem kért a megkülönböztetett bánásmódból – így viszont öt és fél évig raboskodott és csak 1973-ban szabadult. Arizona képviselője, majd szenátora lett és egyszer még az elnöki székért is indult.

Oliver Stone, filmrendező puszta idealizmusból vonult be és 15 hónapot töltött Dél-Vietnamban, túlnyomórészt gyalogosként. Eközben teljesen kiábrándult az amerikai hadvezetés módszereiből. Hazatérése után egyetemre járt és a filmes szakmában helyezkedett el. Vietnam-trilógiájának első darabja, A szakasz személyes élményein alapszik és máig az egyik legelismertebb alkotás a témában.

Bob Kerrey, politikus az amerikai flotta SEAL-alakulatánál szolgált Vietnamban, 1966 és 1969 között. Jobb lábát térd alatt elveszítette egy gránátrobbanás következtében. Teljesítményéért többek között megkapta a Medal of Honort. Nevét Nebraska kormányzójaként, majd szenátorként ismerte meg a világ.

Durván 570 ezer amerikai fiatalember húzta ki magát ilyen vagy olyan módon a sorozás alól és több mint 15 ezret mentettek fel vagy nyilvánítottak katonai szolgálatra alkalmatlannak a vietnami konfliktus idején.

196510_new_york_hard_hats_beat_antiwar_protesters.jpg

A másik oldal: hazafias érzelmű építőipari munkások
háborúellenes tüntetőkkel csapnak össze egy
1965. októberi New York-i demonstráció során

Fontos még megjegyezni, hogy nemcsak háborúellenes megmozdulásokra került sor akkoriban, illetve a tüntetéseken nem egyszer megjelentek a kormány mellett kiálló polgárok is, akik esetenként nekitámadtak a demonstrálóknak. Előfordult például, hogy a meggyújtott sorozókártyát tartó fiatalokat oltókészülékkel permetezték le, vörös festéket zúdítottak rájuk, tojással dobálták meg, vagy épp hazafias dalok éneklésével nyomták el a tüntetők kormányellenes jelszavait – egyszerűbb esetben csak simán nekiestek a megjelenteknek és verekedést kezdeményeztek. Az amúgy sem egységes amerikai társadalom Vietnam kapcsán fokozatosan kettészakadt…


A krónika következő részében:
A "kutasd-és-pusztítsd" taktika