„A helikoptereikkel szinte legyőzhetetlennek tűntek…”

Egy észak-vietnami tiszt visszaemlékezése

Dang Vu Hiep (19282008) – sok más kortársához hasonlóan – mindkét indokínai háborúban részt vett. 1945-ben csatlakozott a Viet Minh mozgalomhoz és politikai tisztként szolgált a franciák elleni konfliktusban. Utána öt évig a Szovjetunióban tanult. 1964 őszén újra háborúba indult: feleségét és három gyermekét északon hagyva alezredesi rendfokozattal elindult a Ho Si Minh-ösvényen dél felé. Ott volt a Vietnami-középhegységben, amikor az első jelentős összecsapásokra sor került 1965-ben. Tíz évvel később tábornokként tért haza.

„Tíz évet töltöttem a Vietnami-középhegységben. Minden stratéga elismeri, hogy döntő fontosságú terület. Aki a Vietnami-középhegységet ellenőrzi, egész Vietnamot ellenőrzi. Tudták ezt az amerikaiak is, ezért 1965-ben, bár alakulataik még viszonylag újnak számítottak, két hadosztályt is küldtek ide. Mi három ezreddel kezdtük, 1975-re viszont már három hadosztályunk állomásozott itt.


nva_troops.jpgSok amerikai kérdezősködik a pleikui amerikai támaszpont elleni 1965. február 7-i támadásról, mert ezután rendelte el Johnson elnök az Észak-Vietnam elleni légi csapásokat és csapatnövelést. Néhányan állítják, hogy Hanoi azért adott utasítást az akcióra, hogy kiprovokálja ezeket a válaszlépéseket, meg hogy kifejezetten amerikaiakat akartunk ölni, kifejezetten akkor, amikor McGeorge Bundy [az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó] Saigonban, Alekszej Koszigin [szovjet államfő] pedig Hanoiban tartózkodott.

Sohasem értettem, miért tartotta az amerikai kormány provokációnak ezt a támadást. Hagyományos összecsapás volt, része a térségben megkezdett és a száraz évszakra tervezett offenzívának. Jelentős győzelmeket arattunk a kormányerők ellenében, felszabadítottuk Kontum tartomány vidék területeinek nagy részét, illetve Binh Dinh tartománynak a felét. Sikereink folytán a saigoni kormány ránk küldte az egységeit. Válaszképpen kis létszámú rohamcsapataink támadást intéztek a főhadiszállásuk ellen. A 23. hadosztályuk parancsnoksága Pleikuban volt, ami így egyértelmű célpont lett. Csak harminc emberünk vett benne részt és sok előkészítést nem igényelt. Sőt, maguk a harctéri parancsnokok adtak rá parancsot, nem Hanoi. Később tudtam meg, hogy kilenc amerikai esett el és úgy nyolcvan sebesült meg, de akkor még azt sem tudtam biztosan, hogy ott amerikaiak állomásoznak. Amúgy is a fő cél az ellenség ritkítása volt és nem tettünk különbséget dél-vietnami és amerikai között. Mindkettő az ellenségünk volt. Ami Bundyt és Kosigint illeti, azt sem tudtam, hogy az országban vannak. Csak évekkel később olvastam Westmoreland tábornok és Robert McNamara hadügyminiszter úr könyveiben.

Pár éve találkoztunk Robert McNamarával és azt mondta, ha nem támadjuk meg akkor Pleikut, az amerikai légi csapások el sem kezdődnek. Szerintünk ez alaptalan állítás. Úgy gondoljuk, Pleiku csak ürügy volt a régóta tervezett amerikai légi támadásokhoz, melyek pár órával a mi rajtaütésünk után kezdődtek. Hogyan is történhetett volna ez meg előkészületek híján? Westmoreland saját visszaemlékezésében azt írja, hogy Johnson már 1964 áprilisában kidolgoztatta a bombázások tervét OPLAN 37 néven. Vagyis a bombázási tervezet már jóval Pleiku előtt létezett.

Az amerikaiak 1965-ben azért vetettek be harcoló alakulatokat, hogy megakadályozzák Saigon vereségét. Valószínűleg ez volt a legnehezebb időszakunk. Még nagyon keveset tudtunk az amerikai haderőről. Sok minden új volt még nekünk. Néha négyszáz helikopter támogatta légideszant-alakulatokkal kellett összecsapnunk. A helikoptereikkel szinte legyőzhetetlennek tűntek. Hogyan szállhatnánk szembe velük? Elkeseredett viták folytak arról, milyen módon kellene küzdenünk. Támadjunk vagy inkább védekezzünk? Nehéz kérdés volt.

Nem volt könnyű velük szemben harcolni. A kreativitásunkra kellett támaszkodnunk. Idővel megtaláltuk a módját, hogy szembeszállhassunk a légideszanterőikkel. Ahhoz, hogy összecsapjanak velünk, leszállóhelyet kellett biztosítaniuk a helikoptereiknek, ezért lesállásokat készítettünk elő ott, ahol ez szerintünk lehetséges volt. Az Ia Drang-i ütközetben rájöttünk, hogy képtelenek vagyunk egyetlen csapással megsemmisíteni egy teljes zászlóaljukat, ezért századonként kell őket felmorzsolni. Azt is megtanultuk, hogy akárhol is támadtunk rájuk, mögöttünk megjelenik majd az erősítésük. Ezután a hátunkat is biztosítottuk, hogy rajtaüthessünk az erősítésükön. Aztán arra is rájöttünk, hogy érdemes széthúzni az ellenséges erőket azzal, hogy kicsalogatjuk őket a nagyobb támaszpontjaikról. Ha ez sikerült, ott támadhattunk, ahol a leggyengébbek voltak.

A nép támogatása nélkül nem tudtuk volna leküzdeni az összes nehézséget. Emlékszem, mikor épp nem volt gyógyszerünk és az egyik katonánk megsebesült. Egy benai etnikumú fiatal nő sebet ejtett önmagán, hogy jelentkezhessen az ellenséges bázisnál és gyógyszert kérhessen, amit aztán elhozott, hogy legyen mivel kezelni a sebesültünket.

nva_at_rest.jpg

Északon az élelemhiány miatt az emberek maniókát kevertek a rizsükbe. A Vietnami-középhegységben olyan kevés rizs akadt, hogy mondogattuk is, a manióka hozza a hátán a rizst. Ha volt rá lehetőség, horgásztunk, és olyan állatokat ejtettünk el, amiért ma börtön járna, tigrist, majmot és medvét. De minden katona köteles volt adott mennyiségű maniókát tartalékolni, hogy akkor is folytathassuk a harcot, amikor nincs mit elejteni és északról nem érkezik rizs. Az egyszerű katonától a parancsnokig mindenki maniókát termesztett. Minden évében közelebb kerültünk a célunkhoz és így egyre közelebb termesztettük. Mikor a 14. főút elleni támadásra készültünk, akkor is nagyon messziről kezdtünk neki, de évről évre közelebb jutottunk.

Egyszer jókedvünkben költöttünk egy dalt, a címe „A manióka-offenzíva”. Bocsánat, hogy felhozom, de valahogy így szólt:

Minden egyes maniókahajtásra
Egy halott amerikai jut
Ha ezer manióka kikel,
Ezer GI Joe vére folyik
Örülünk, nagyon örülünk neki
Szeretem a maniókahajtásaimat

Sok szép és fájó emléket őrzök, volt ott számtalan nehézség, de sok öröm is. Hetvenkét éves vagyok, de azt hiszem, az a pár esztendő volt életem legboldogabb korszaka.”

appy_vietnam.jpgA visszaemlékezés C.G. Appy Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (Ebury 2008) című kötetéből való.