Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

A vietnami háború

2017.ápr.25.
Írta: Monty H. Szólj hozzá!

84 Charlie MoPic

Ellenséges területen

A releváns filmek bemutatását újfent egy kis költségvetésű filmmel folytatom, melynek címe elsőre belőlem is némi fejvakarást váltott ki, míg ki nem derült, hogy a 84 Charlie MoPic az amerikai hadseregben a katonai operatőr szakterületének kódja volt (84C, Motion Picture Cameraman). És ez már önmagában sokat elárul a történetről...

84_charlie_mopic_3.jpg

Vietnam, 1969. Amerikai mélységi felderítők indulnak bevetésre. A járőr tagjai között két nem szívesen látott vendég is ott izzad: egy zöldfülű hadnagy és a hadsereg egy vállalkozó kedvű operatőre, akinek feladata, hogy kamerájával rögzítse a történteket és ezzel alapanyagot biztosítson egy leendő oktatófilmhez. A felderítés persze korántsem veszélytelen meló, főleg, ha az ellenség is aktív a környéken.

84_charlie_mopic_1.jpg

A Charlie Mopic két szempontból is unikum a hasonló művek között. Az első maga a témaválasztás. Bár a felderítőknek fontos szerep jutott ebben a konfliktusban (is), kifejezetten az ő szerepüket igen kevés film taglalja. A másik, hogy a nézőpont végig megmarad az operatőr kamerájánál, sőt a vágások természete is azt az érzetet erősíti, hogy a nyersanyagot látjuk, vagy legalábbis csak egy durván vágott változatot – persze kísérőzene és effektek nélkül. Bár az ilyen jellegű filmek születését sokan a Blair Witch Project című horrorhoz kötik, már 1980 óta készülnek hasonló alkotások, és a szóban forgó, egyébként 1989-es mű az elsők között szerepel a listán.

84_charlie_mopic_2.jpg

Ebből következően tehát dokumentarista és viszonylag élethű stílusban pörögnek a jelenetek. Felderítőkről lévén szó nem fogunk sok csatajelenetet látni, és ami van, az is viszonylag tömör, a feszültség azonban (vagy épp ezért) tapintható. A dél-kaliforniai forgatási helyszín alapjában véve működik, a vietnami hangulat adva van, a hitelesség kapcsán azonban így is van mibe belekötnöm. Mert míg egyes pontokon a film nagyon is valósághű, olyan részletekkel is találkozunk, amelyeket szerintem még a laikus nézők is szóvá tennének. Az például, hogy hőseink az esetek többségében fennhangon beszélnek, sőt beszélgetnek, kifejezetten bénácska – persze amikor megreccsen egy ág a közelben, hirtelen mindenkinek eszébe jut, hogy hol van és mozdulatlanná dermed. Ennek, gondolom, inkább dramaturgiai okai voltak, mivel valószínűleg nem akarták a szereplőket végig suttogásra kényszeríteni. Mindenesetre megnyugtatnék mindenkit, nem kisrambókat látunk itt, hanem hús-vér katonákat, akik korántsem golyóállók. A hangvétel és a végkifejlet ennek megfelelően igencsak drámai...

A Charlie Mopic díjat nem nyert, bár két független filmfesztiválon is jelölték. Nálunk tudtommal nem forgalmazták és nem is hallottam róla azelőtt, csak a szerencsének köszönhetem, hogy pár éve egy londoni leárazáson a kezembe akadt a DVD, mely sajnos semmilyen extra tartalommal nem bír és feliratból is csak pár számomra értelmezhetetlen nyelvű került a lemezre, angol még véletlenül se. Így az érdeklődőknek a YouTube-ot javasolnám újfent...

84 Charlie MoPic
The Charlie Mopic Company 1989 (89 perc)
Rendezte: Patrick Sheane Duncan
Főszereplők: Jonathan Emerson, Nicholas Cascone, Jason Tomlins
Zene: Donovan

"Úgy fotózhattam őket, ahogy külsős fényképészek nem..."

Interjú Kondor László fotográfussal

1998-ban hallottam először Kondor László nevét, amikor a Hadtörténeti Múzeumban, később pedig a Centrális Galériában kiállították Vietnamban készült képeit. Évekkel később aztán megpróbáltam vele kapcsolatba lépni, érdeklődtem mindenfelé, de eredmény nélkül. Tavaly novemberben aztán újra nekifutottam a dolognak és sikerrel jártam, így csaknem húsz év után személyesen is találkozhattam vele.

laszlo_kondor_vietnam_1970.jpg

Kondor László a 23. gyaloghadosztály
fényképészeként Vietnamban, 1970 januárjában

(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

Nagy élmény volt személyesen leülni vele beszélgetni. László hetvenhat éves, de simán letagadhatna akár húszat is. Mozgása energikus, tekintete élénk, ha pedig mesélni kezd, lendületesen, szenvedélyesen beszél, újra átéli azokat az éveket. Lehetetlen nem odafigyelni rá. Időnként átvált angolra, néha önkéntelenül, néha azért, hogy szó szerint idézhessen egy-egy emlékezetes mondatot.

Tovább

A Vietkong 5.

Tábori élet

A sorozat utolsó részében tekintsük át, hogyan és hol pihentek, illetve készültek fel harcra a vietkong gerillák. A pihenők helyszínei rendszerint falvak, ideiglenes erdei táborhelyek, rejtett dzsungeltáborok vagy földalatti alagútrendszerek voltak. Általában nem töltöttek sok időt egy helyen: pár óra, pár nap vagy egy-két hét után a biztonság kedvéért átköltöztek máshova, arra viszont ügyeltek, hogy a pihenőhelyek legfeljebb egyéjszakányi járásra legyenek egymástól, így néhány óra alatt át tudjanak települni. A gerillák kimerültsége és alváshiánya egyébként nagyrészt annak volt köszönhető, hogy sok időt töltöttek mozgásban. Csak egy példa: a 263. vietkong zászlóalj öt hónap alatt hatvanháromszor költözött, átlagosan két és fél napot töltött egy helyen és bizonyos pihenőhelyeket többször is érintett.

vc_at_rest.jpg

A háború békésebb percei

Amennyiben egy faluban vertek tanyát, együtt éltek a lakossággal. Ez lehetővé tette, hogy jelenlétükkel erősítsék befolyásukat, politikai gyűléseket rendezhessenek a parasztoknak, információt cseréljenek a helyi erők ott lakó partizánjaival, és így tovább. A legrosszabbra készülve mindenesetre lövészárkokat is kiástak. Ha megerősített faluról volt szó, vagyis a települést szögesdrót és karók vették körül (melyeket általában a saigoni rezsim utasítására emeltek a lakosok), akkor könnyebben megvédhették magukat ellenséges támadás esetén.

Tovább

Dzsungelháború Dél-Vietnamban

A Vietkong vendégeként

Wilfred Burchett nevét először a nemrég bemutatott hadifogoly-visszaemlékezésben olvastam: George Smith és fogságba esett bajtársai egy nap ugyanis furcsa látogatót kaptak egy ausztrál újságíró személyében, aki később róluk is említést tett a jelen kötetben. És hogy mit keresett egy ausztrál zsurnaliszta a dél-vietnami dzsungelben?

wilfred_burchett.jpgBurchett (1911–1983) liberális szemléletű újságíró volt. A második világháború idején tudósított többek között Kínából és Burmából, illetve ő volt az első nyugati látogató az atombombától letarolt Hirosimában. '45 után több kelet-európai országban is megfordult, s ott volt például Mindszenty és Rajk koncepciós perének tárgyalásain. Itt és később is tanúságot tett túlzott kommunista szimpátiájáról (Rajkot például titóista kémnek titulálta, az '56-os forradalmat pedig elítélte). Az indokínai konfliktus is erősen foglalkoztatta. Kritikusan, sőt elítélően írt az amerikai beavatkozásról, illetve a saigoni rezsim embertelen módszereiről, de külön könyvet szentelt a laoszi válságnak is. (Magyarul négy kötetét is kiadták azokban az években, ezek antikváriumból még beszerezhetők). Bár esetenként jogos kritikát fogalmazott meg a nyugati antikommunista törekvésekkel szemben, többen szóvá tették, hogy túlzott jóindulattal, már-már naivan áll a keleti blokkhoz. A fentiek tudatában úgy vélem, nem nagyon lehetett fogalma a kommunizmus kegyetlen valóságáról annak ellenére, hogy több évet töltött a vasfüggöny túloldalán.

Tovább

A Vietkong 4.

Egyenruha és felszerelés

Már említettük, hogy hagyományosan három szinten szervezték meg a Nemzeti Felszabadítási Front haderejét. Az általuk használt felszerelést és fegyverzetet is ennek mentén haladva érdemes megvizsgálni.

ken_mcfadyen_painting_vc.jpg

"Fekete pizsama", szandál és AK-47. Ken McFadyen,
ausztrál katonafestő így ábrázolta a tipikus vietkong gerillát.

A helyi erőkhöz tartozó gerillák lakóhelyükön vagy annak közvetlen közelében tevékenykedtek, a civil lakosság tagjaiként. Ennek megfelelően nem viseltek egyenruhát, ami nemcsak a beolvadást segítette, hanem a néppel való fizikai azonosulást is. Azonosító jelzésekre (például adott színű kendőre) viszont időnként nekik is szükségük volt. Vidéken általában a parasztok egyszerű fekete ruháját hordták, melyet a nyugati szakirodalomban „fekete pizsamának” neveznek. Ez állt egy bő, általában zseb és gallér nélküli felsőből, illetve egy hosszú vagy félhosszú, zsebes vagy zseb nélküli nadrágból. Kék és fehér ruhadarabokat is viseltek, de ezek voltak ritkábbak. Városban a nyugati stílusú ruházat is szóba jöhetett, feladattól függően.

Tovább

"Tizenhét éves koromban csaptam fel gerillának..."

Ha már külön sorozatot szentelek a Nemzeti Felszabadítási Frontnak, illene egy vonatkozó visszaemlékezést is kiemelnem. Következzen tehát egy vietkong gerillanő memoárja. Tran Thi Gung a már sokat emlegetett Vasháromszög egyik falucskájából származott. Sok bajtársától eltérően megérte a háború végét. Duong Thanh Phong egyik fotóján ő látható, amint M-1 karabélyát célra tartja.

Mikor a forradalom kitört, még gyerek voltam. 1962-ben a bábkormány katonái megjelentek nálunk és közölték velem, hogy: "Apád vietkong volt, ezért végeztünk vele. Gyere és hozd haza a holttestet." Apám előzőleg egy találkozóra ment az elvtársaival. A déli katonák körbevették az épületet és mindenkit megöltek. Akkor határoztam el, hogy bosszút állok a haláláért.
A szomszédok nyomorogtak és a rendőrség, meg a katonák állandóan erőszakoskodtak velük. Tenni akartam valamit, hogy felszabadíthassuk a hazánkat és az embereknek jusson elég élelem és ruha. Úgy hittem, küldetésem, hogy apám ügye mellé álljak, ezért 1963-ban, tizenhét éves koromban felcsaptam gerillának.

vc_w_m1.jpg

Tovább

A Vietkong 3.

Taktika

Ezúttal is egy sokrétű téma következik, melyet szinte lehetetlen részletesen bemutatni egyetlen poszt keretei között. Ennek folytán inkább átfogóan igyekszem jellemezni, miféle politikai és harcászati módszerekkel élt a Nemzeti Felszabadítási Front.

vc_laying_low.jpg

Figyelni, készülni, kivárni majd a megfelelő pillanatban lecsapni

1960-as megalakulásától az amerikai háború hivatalos kezdetéig, vagyis 1964-65-ig az NFF egyre jelentősebb befolyásra tett szert a lakosság körében, illetve a dél-vietnami hadsereg elleni akcióik is egyre eredményesebbek voltak. A saigoni rezsim ekkor igazán gyenge lábakon állt, ám az Egyesült Államok is egyre nagyobb mértékben vállalt részt a konfliktusból, így egyértelművé vált, hogy nem lehet gyors győzelmet aratni délen. A vietnamiak azonban saját történelmükből tudták, hogy az idő nekik és nem a hódítóknak dolgozik, és ezt ki is használták. Egyszerre folytattak katonai és politikai küzdelmet. 

Tovább

Ejtőernyők a dzsungel felett

A Junction City-hadművelet

A Cedar Falls-művelet volumene ellenére sem hozta meg a várt eredményt: a „C” harci övezetbe néhány napon belül visszatértek a vietkong erők. Az akció során zsákmányolt nagy mennyiségű dokumentum alapján viszont az amerikaiak pontosabb képet kaphattak a körzetben működő ellenséges alakulatokról és tevékenységükről. Kiderült, hogy a 9. vietkong hadosztály és a 101. észak-vietnami ezred alapvetően a térség nyugati oldalán, a kambodzsai határtól délre, nagyjából a 4. és a 22. számú főút között állomásozik, ezért a következő csapást eleve ide tervezték. A Junction City keretében lényegében ugyanúgy a terület alapos átkutatását és megtisztítását célozták meg: a legfőbb célpont a Nemzeti Felszabadítási Front Központi Irodája (vagyis főhadiszállása) volt.

apc_pushing.jpg

Amerikai gyalogság harcjárművek támogatásával fésüli át a körzetet

Tovább

A Vietkong 2.

Toborzás és kiképzés

Tekintsük át, hogyan és kikből állt össze a Nemzeti Felszabadítási Front ereje. A gerillák többsége vidéki származású volt és kisebbséget képeztek közöttük a városlakók. Az ok, hogy ki miért állt be az NFF kötelékébe, legalább olyan sokféle volt, mint az ezután kapott kiképzés. A csatlakozók egy része hazafias érzelmei vagy keserű tapasztalatai folytán lépett be: elegük volt a dél-vietnami vezetés korrupt húzásaiból, az erőszakos kitelepítésekből, esetleg a hadműveletek folytán veszítették el otthonukat, családjukat, illetve a többség eleve bizalmatlanul tekintett a beáramló amerikai és más külföldi katonákra, akikben a francia gyarmatosítók utódjait látták.

vc_recruitment.jpg

Egyes években és egyes falvakban a toborzás könnyen ment...

Tovább

Hadifogoly voltam Dél-Vietnamban

Két év a Nemzeti Felszabadítási Fronttal

Már megint egy könyv, amely a háborús években jelent meg nálunk és amelyet az antikváriumok polcairól szereztem be, gondolván addig kell lecsapni rá, amíg van még belőle olvasható példány.

pow_smith.jpgA szerző, George Smith a kilátástalan szegénység elől menekült az amerikai szárazföldi haderőbe az ötvenes évek végén, ahol aztán légideszantosként szolgált. A civil élet azonban a leszerelés után sem ment neki könnyebben, így visszatért a seregbe, s ezúttal felcser lett a Különleges Erőknél. Így került Dél-Vietnamba, ahol a helyi alakulatok mellett szolgált, újra és újra elképedve az ottani állapotokon. 1963 novemberében aztán támadás érte a támaszpontjukat és több bajtársával együtt fogságba esett. Akkor még nem tudta, de két esztendőt kellett azokkal az emberekkel töltenie, akikről eleinte feltételezte, hogy rövid úton elvágják a torkát. Nem így történt, neki pedig lett oka újra és újra elképednie, de ezek után inkább pozitív értelemben…

Tovább

A Vietkong 1.

Szervezet és hadrend

A vietnami konfliktus talán legjellegzetesebb szereplője a vietkong gerilla volt, akinek alakját a mai napig egyfajta titokzatos aura veszi körül. Az általában fekete öltözékben és zsákmányolt vagy orosz, esetleg kínai kézifegyverrel ábrázolt partizánok a dél-vietnami forradalmi küzdelem vagy felforgató tevékenység (nézőpont szerint) jelképeivé váltak. A most induló cikksorozat célja, hogy objektív képet adjon róluk, ezért szervezeti, hadrendi, fegyverzeti, taktikai és persze emberi oldalról is áttekintjük a tudnivalókat.

vc_officer.jpg

Vietkong tiszt tüzeli harcra embereit

Tovább

"Én voltam a Hippi Doki"

Egy tengerész felcser visszaemlékezése

Gondolom, az olvasók közül sokan látták Mel Gibson legújabb rendezését, A fegyvertelen katona című filmet. A másik blogomon rövid összefoglalót is szenteltem neki, és megemlítettem, hogy bizony, a vietnami háború idején is akadtak olyanok, akik nem akartak kibújni a katonai szolgálat alól, de fegyvert sem akartak a kezükbe venni. Most egy ilyen ember visszaemlékezése következik.

Jack McCloskey 1942-ben született Philadelphiában. Édesapja szállítóhajókon szolgált, ám amikor az édesanya meghalt, a fiút árvaházba adta, ahol négy évet töltött és csak 18 esztendősen kezdhetett önálló életet. 1963-ban csapott fel a haditengerészethez. Első turnusa alatt felcserként részt vett a Santo Domingo-i rendcsinálásban mint a tengerészgyalogsághoz beosztott szanitéc [ők nem rendelkeznek saját egészségügyi alakulattal, ezeket a flottától kapják]. A következő évben leszerelt, de aktív tartalékos maradt, hogy támogatást kapjon a tanulmányaihoz. '67 júliusában újra behívták és Vietnamba vezényelték. Hazatérése után visszailleszkedési nehézségei voltak, de legendás alakja lett az egykori frontharcosoknak: a Vietnami Veteránok Háborúellenes Ligájának alapító tagja, és a Vietnami Veteránok Segélyközpontjának ötletgazdája. Négy és fél évig vezette egyik képviseletüket. A nyolcvanas évek közepén lépett ki, mikor úgy érezte, kiégett.

Amikor újra kiképzésre küldtek Camp Lejeune-be és kezembe kellett volna vennem a puskát – mert a tengerész szanitéceknek elég sok fegyveres kiképzést kellett végigcsinálniuk –, visszautasítottam. Szóval legyáváztak, kirúgtak onnan és a Námba küldtek.

Menni akartam, csak lőni nem. Szerettem felcser lenni. Ez az én korosztályom háborúja volt és bizonyos értelemben izgatott voltam, látni akartam. Azt hiszem, minden férfiban ott lappang a kérdés, hogy mire is lenne ő képes a harcban.

Tovább

Katonai fizetési igazolás

Na, kotorjunk bele megint abba a képzeletbeli katonaládába. Néhány furcsa, bankjegyre emlékeztető papírdarab kerülhet a kezünkbe... Dollár van ráírva, de valami nem stimmel. Ezek bizony nem valódi bankjegyek, hanem azok pótlékai, melyek annak idején fizetési igazolásként szolgáltak a Vietnamban állomásozó amerikai (sőt, ausztrál és új-zélandi) fegyveres erők tagjai számára.

mpc_04.jpg

Tovább

A Vasháromszög-akció

Barátok és ellenségek

Az 1980-as években több B-kategóriás film is készült a vasfüggöny nyugati oldalán a vietnami háborúról, melyek nálunk pár évvel később leginkább VHS-en voltak elérhetők. Ilyen volt például a Szakaszvezető vagy az érdekes módon olasz gyártású War Bus. Meglovagolva az akkor egyre népszerűbb trendet, ezek a darabok általában nem annyira háborús filmek, mint inkább háborús hátterű akciófilmek voltak, ennek ellenére általában igyekeztek valamit visszaadni a konfliktus véres valóságából és ez mindenképp előnyükre vált, bár kétségkívül nem érnek fel a komoly alkotásokhoz.

iron_triangle_01.jpg

Tovább

"El se tudtuk képzelni, hogy ezt a háborút elveszíthetjük..."

Egy tengerészgyalogos veterán visszaemlékezése

Öt évvel ezelőtt egy barátom elújságolta, hogy munkahelyén találkozott egy amerikai vendéggel, bizonyos Dean Smith-szel akiről kiderült, hogy a vietnami háború idején tengerészgyalogosként szolgált, és nagyon kellemesen elbeszélgettek. Több sem kellett, elkértem az illető elérhetőségét, hogy írjak neki és találkozót kérjek, sőt rögtön interjút is szerettem volna készíteni vele. Akkor még nem is gondoltam rá, hogy blogot vezessek a témáról, de úgy voltam vele, hogy jól jöhet a későbbiekben. Pár napon belül létre is jött a találkozó a Váci utca egyik hangulatos kávézójában, ahol másfél órán keresztül mesélt háborús élményeiről. Ezt az interjút vettem elő sok év után és végre begépeltem, hogy az utókor számára is fennmaradjon, természetesen Dean engedélyével, aki néhány fotóval is ellátott. Most tehát egy olyan visszaemlékezés következik, amit még biztos, hogy sehol senki nem olvashatott. Többek között rávilágít az ötven évvel ezelőtti motivációkra, melyek sok fiatalember számára nagyon is valóságosak voltak, illetve egy olyan veterán utóéletére, aki sikeresen feldolgozta háborús élményeit. (Az eredeti szöveget természetesen rövidítve és szerkesztve teszem közzé.)

mcbuildsmen.jpgAzt hiszem, a tapasztalataim nyomán értem fiúból férfivá. És a tengerészgyalogság jelmondata az volt akkoriban, hogy "A tengerészgyalogság férfiakat nevel". Jelentkeztem tehát hozzájuk és ezzel kifejezett célom volt: nem akartam, hogy besorozzanak. Mert akkoriban még működött a sorozás intézménye és ha a számodat kihúzták, menned kellett. Tehát vagy önként jelentkeztél valamelyik fegyvernemhez vagy besoroztak. Nem is gondolkodtam azon, hogy a szárazföldi haderőhöz menjek, mert nekem valahogy hiányzott belőle a kaland. Nem izgatott. De a tengerészgyalogság nagyon motiváló volt a számomra, méghozzá a hírneve folytán. A tengerészgyalogság akkor már majdnem kétszáz éve létezett. Nehezebbnek tűnt bekerülni oda, mint a hadseregbe. Azt beszélték, tényleg kemény alakulat. Én pedig jó gyerek voltam, sosem keveredtem zűrbe, nem voltak odahaza gondjaim, mint más kölyköknek. De mindig is törekedtem a kiváló teljesítményre. Cserkészként kiérdemeltem az Eagle Scout-jelvényt [az amerikai cserkészszövetségben ez a legmagasabb elismerés, amolyan "legkiválóbb cserkész"-minősítés], és számtalan más elismerést. És úgy döntöttem, hogy tengerészgyalogos leszek, ami nagy csalódás volt a szüleimnek. Két évről volt szó, akkoriban ennyit kellett letölteni a fegyveres erőknél, utána viszont a felsőoktatásba mehettem a GI Bill jóvoltából, mert a kormány támogatta volna a továbbtanulásomat, ami fontos, mivel a szüleim nem tudták volna ezt kipengetni.

Tovább

Vissza a Vasháromszögbe

A Cedar Falls-hadművelet

Az új évben kettős feladat várt a dél-vietnami, amerikai és egyéb szövetséges erőkre: egyrészt el kellett vágniuk, vagy legalábbis akadályozniuk a délre irányuló észak-vietnami csapaterősítéseket, másrészt az itt található ellenséges támaszpontokat kellett megtalálniuk és megsemmisíteniük. Várható eredménye mindennek az lett volna, hogy a kommunista erők utánpótlását elvágják, illetve a vidéki települések pacifikálását érdemben is megkezdhetik végre.

interrogation_op_cedar_falls.jpg

Amerikai tiszt egy helyi lakost kérdez ki tolmács segítségével
a Cedar Falls-művelet során

A Saigon melletti Vasháromszög, mely régóta a Vietkong egyik hírhedt erőssége és felvonulási körzete volt, továbbra is fejtörést okozott Westmoreland tábornoknak. A 155 négyzetkilométeres területet délnyugatról a Saigon folyó, északon a Than Dien erdősége, keletre pedig a Thi Tinh folyó határolta. 1965-ben a 173. légideszant már megpróbálta átfésülni a környéket, de kudarcot vallott; az amerikai légierő B-52-esei majdnem félmillió tonna bombát szórtak le itt 1966 során, de a gerillatevékenységet ez nem befolyásolta; a ’66 őszén folyó Attleboro-művelet során komoly csapást mértek az itt működő vietkong és észak-vietnami alakulatokra, de a kiűzött egységek később visszatértek és folytatták ott, ahol abbahagyták. A következő lépésnek tehát drasztikusabbnak és eredményesebbnek kellett lennie.

Tovább

Amerikai graffiti 2.

Ha már kiveséztük a vietnami karácsonyokat, most már nem megyek el szó nélkül a szilveszter mellett sem és egy olyan filmmel zárom az évet, mely nem is egy, hanem négy esztendő legutolsó napján át idézi meg a hatvanas évek közepének nyugtalan világát.

more_am_graffiti_11.jpg

George Lucas két nagy közönségsikert is bezsebelt a hetvenes években: az egyik a ’77-es Csillagok háborúja volt, a másik pedig a ’73-as Amerikai graffiti (eredeti magyar címén Amerikai krétafirka, illetve A rock nagy évtizede), mely nemcsak kritikai sikert aratott, hanem szép summát is hozott a Universal konyhájára. A történet a felnőttkor küszöbén álló kamaszokról szól, akik egy utolsó nyári éjszaka erejéig még együtt szórakoznak, másnap azonban ki kell lépniük a nagybetűs életbe...

Tovább

Boldog karácsonyt, katonák!

Bob Hope vietnami turnéi

A monszun-időszakot leszámítva egyetlen dolog volt, amire a Vietnamban harcoló amerikaiak bizton számíthattak, ez pedig Bob Hope turnéja. A híres komikus 1964-től 1972-ig, vagyis az amerikai háború minden egyes karácsonyi időszakában fellépett nemcsak a nagyobb távol-keleti vagy európai támaszpontokon, hanem Dél-Vietnam több pontján is.

bobe_hope_show_01.jpg

Egy amerikai legenda teszi a dolgát

Persze nem ő volt az egyetlen, aki a csapatok szórakoztatására külföldre utazott a USO szervezésében. A USO, vagyis a United Service Organizations nonprofit szervezet, mely a második világháború óta szervez kikapcsolódási lehetőségeket, programokat és élő fellépéseket a fegyveres erők, illetve családtagjaik szórakoztatására, harci szellemük javítására. Kiemelendő tevékenységük volt még a pihenésre alkalmas helyszínek kiépítése is, ahol aztán a katonáknak táncmulatságokat vagy filmvetítéseket lehetett rendezni, és ahol ingyen hozzá lehetett jutni némi kávéhoz és fánkhoz. Vietnamban ezeket a lehetőségeket kiegészítették hazatelefonálási és fotó-előhívási lehetőséggel, tusolóval, borbélyüzlettel és ajándékbolttal, mely utóbbiakat amerikai civil önkéntesek működtettek. Mottójuk jól kifejezi tevékenységük lényegét: "Míg mindenki haza nem tér."

Tovább

Amit nem lehet eltitkolni

A legutóbbi cikkhez hasonlóan most is egy magyar tudósító, Fábián Ferenc helyszíni riportja következik ötven évvel ezelőttről, melynek központi témája a VDK fokozódó bombázása mellett megint az észak-vietnami nép kitartása. Szóba kerül még a légvédelem fejlesztése, illetve eredményei, s a képanyag is ezt a részletet húzza alá. (Aki ez utóbbiról szeretne többet megtudni, annak ajánlom a Rolling Thunder-hadműveletről szóló cikket.)

im-cikk-196612_amit_nem_lehet_titkolni_1-.jpg

Tovább

"A gyalogos szinte sosem alszik..."

Egy Puerto Ricó-i vagány visszaemlékezése

Angel Quintana egyike volt az amerikai hadsereg spanyolajkú katonáinak. A középiskola elvégzése után bejutott ugyan a főiskolára, de nem sokat törődött a jegyeivel és kibukott, mire besorozták. Lelkes fiatalemberként még ez sem zavarta, bár angolul is alig tudott és még évekkel később is csak nehezen beszélte a nyelvet. A háború súlyos sebeket hagyott benne. 1967-ben tért haza és alkoholista lett. Végül egy pszichológus segítségével mászott ki a gödörből. Később a vietnami veteránok newarki segélyközpontjában lett tanácsadó. Négyszer házasodott és több gyereke is született. Visszaemlékezéséből kirajzolódnak az egyszerű gyalogos mindennapjai...

group_photo.jpgAz első találkozásom az amerikaiakkal a hadsereg volt. Bár mondták nekem, hogy az amerikaiak fajgyűlölők, előtte soha nem tapasztaltam. De kezdtem megtanulni. Egy Puerto Ricó-inak az alapkiképzés egyáltalán nem olyan, mint egy fehér amerikainak. Nem tudtunk angolul, és így gond volt egymás megértésével. Ezért seggbe rugdostak és kaptuk a sok hülye jelzőt. Ha spanyolul hallottak beszélni, megbüntettek. Azt mondták: „Most az amerikai hadseregben vagytok. Angolul kell beszélnetek.” Aztán még akkor is beosztottak külön munkára meg konyhaszolgálatra vagy őrségbe, amikor nem mi voltunk soron.

Tovább