A Hazatérés hadművelet
Mikor tényleg hazatértek a fiúk...
Miután az évekig húzódó tárgyalások végre eredményt hoztak, és 1973. január 27-én az érintett felek aláírták a békeszerződést, hatvannapos tűzszünet vette kezdetét. Március utolsó napjaiban az utolsó amerikai harcoló alakulatok tagjai is elhagyták Dél-Vietnámot, és március 29-én megszűnt a MACV, vagyis a vietnámi amerikai kontingens főparancsnoksága, szerepét a követségi védelmi attasé hivatala vette át. A békeszerződés értelmében az országban 250 amerikai katona, továbbá a követség védelmét ellátó tengerészgyalogos különítmény maradhatott.
1973. márc. 29. Az utolsó amerikai katonák is elhagyják Vietnámot. A kép bal szélén az ellenőrző bizottság észak-vietnámi tagja számolja a távozókat.
A tűzszünet egyik első aktusa volt a hadifogolycsere. Dél-Vietnám 26508 foglyot engedett szabadon; Észak-Vietnámból 4608 dél-vietnámi, 591 amerikai és 9 egyéb nemzetiségű fogoly indulhatott végre haza.
A fogolycsere pillanatai
Sajnos semmilyen érdemi információt nem találtam arról, hogy Észak- és Dél-Vietnámban milyen módon fogadták az elengedett hadifoglyokat, így jelen cikkben az amerikaiak hazaszállítására és visszailleszkedésére fogok fókuszálni.
Az amerikai foglyok hazaszállítását a Homecoming (Hazatérés) hadművelet keretében szervezték meg. Többségük a VDK felett lelőtt repülőgépek személyzetéhez tartozott, és csak nagyjából 70 olyan volt, aki Dél-Vietnámban esett fogságba. 53-at eltűntként vagy halottként tartottak számon a Pentagonban, 25-en pedig civilek voltak. Szinte mindegyiküket az észak-vietnámi fővárosból szállították haza, és csak néhányat Saigonból, illetve Hongkongból. Legtöbbjük a hanoi Gia Lam reptéren, a nemzetközi sajtó és egy ellenőrző bizottság jelenlétében szállt repülőre. Hal Kushner, az 1. lovassági hadosztály 1967-ben délen fogságba esett katonaorvosa így emlékezik a fogolyátadásra:
“Szólítottak minket, én pedig kisétáltam a napfényre. Elsőként egy miniszoknyás hölgyet szúrtam ki. Egy hírügynökség riportere volt. Azelőtt sosem láttam még miniszoknyát. És ott volt még egy asztal, mellette vietnámi és amerikai tisztviselők, és ott állt a légierő díszegyenruhás dandártábornoka. Pazarul festett. Életerős és egészséges volt, nem úgy, mint mi. Fején a ködvágó, a haja dús és csillogó, míg a mi hajunk, mint a száraz szalma, és persze girhesek voltunk. Odaléptem, szalutáltam neki, ami olyan gesztus volt, amit éveken át megtagadtak tőlünk. Ő pedig megölelt – tényleg megölelt. És azt mondta: »Üdvözlöm, őrnagy. Örülünk, hogy itt van, doktor úr.« A szeméből ömlöttek a könnyek. Annyira megrázó pillanat volt. Aztán előlépett az összekötőtisztje, és felkísért a C–141-esre, erre a gyönyörű fehér gépmadárra, amin az amerikai zászló és a USAF felirat díszelgett. És a fedélzeten csinos utaskísérő hölgyek vártak. Mind magas, szőke, igazi bombázók. Felszálltunk, leültettek, és az egyik azt mondta, kérhetek bármit, mit kérek? Én pedig egy kólát kértem, jéggel, és egy kis rágógumit."
A frissen szabadult Hal Kushner őrnagy Russell Ogan dandártábornok üdvözlését fogadja a hanoi reptéren
A beszállás és a gépindítás után a fedélzeten ülők néma csendben várták, hogy a repülőgép végiggördüljön a betonon, és végre felszálljon. Amikor a futóművek elszakadtak a talajtól, és a gépmadár felemelkedett, az utasok egyszerre kezdtek hurrázni.
Egy felejthetetlen felszállás képei. Az első C–141-es, amelyik elszállította a hadifoglyokat, egyébként megkapta a Hanoi Taxi nevet. Több alakulatnál is szolgált, és többek között a Katrina hurrikán elől menekülők evakuálásában használták 2005-ben. 1967-től összesen 43 évig állt szolgálatban. Ma az ohiói Dayton mellett, az amerikai légierő múzeumában van kiállítva.
Az első, február 12-én útnak indított csoportban ott volt Everett Alvarez főhadnagy, az amerikai flotta A–4-es pilótája, akit a VDK elleni első bombázó bevetésen, 1964. aug. 5-én lőttek le. Nyolc és fél évet töltött hadifogságban, ahol többször is verték és kínozták. Hazatérése után részt vett egy frissítő pilótakurzuson, egyetemi diplomát szerzett, majd washingtoni beosztást kapott. 1980-ban szerelt le. Civilként a Békehadtest, illetve a Veteránügyi Hatóság igazgatóhelyettesként is működött. Fogolyként szerzett tapasztalataiból két könyvet is írt (Chained Eagle és Code Of Conduct címmel), emellett vonatkozó dokumentumfilmekben is megszólalt. Jelenleg 85 éves. Nős, két gyermek apja.
Az első megálló a Clark légitámaszpont volt
Először a Fülöp-szigetekre, a Clark légitámaszpontra szállították őket, ahol orvosi vizsgálatokon estek át, emellett kijelöltek mindegyikük mellé egy kísérőt, méghozzá olyasvalakit, aki társadalmi háttér, életkor, érdeklődési kör és más szempontok alapján közel állt hozzá, hogy segítségére legyen a visszailleszkedésben. Információkat is gyűjtöttek tőlük élményeikről, elesett és eltűnt bajtársaikról, továbbá minden olyan témáról, amely a tapasztalatok feldolgozását segíthette. Dokumentumfilmeket is vetítettek nekik, hogy az elmúlt évek eseményeivel képbe kerüljenek, illetve természetesen hazatelefonálhattak, és vadonatúj egyenruhát kaptak. Ez az átmenet pár napot vagy akár egy hetet is felölelhetett, hossza az adott egyén állapotától, illetve a szükséges adminisztratív tevékenységek számától függött. Utána Hawaiin át Kaliforniába repültek, ahonnan vagy kórházba kerültek további kezelésre, vagy az általuk kívánt városba szállították őket.
Ismét amerikai földön…
Az amerikai földre visszatérők leszállásáról a sajtó kimerítően tájékoztatott, kihangsúlyozva a könnyfakasztó családi találkozásokat. Emellett több esetben helyi szinten, vagyis egyes településeken is tartottak ünnepségeket a hazatérőknek, ahol tömegek fogadták őket.
George Coker százados, tengerészeti pilóta hét év hadifogság után tért haza. Otthonában, a New Jersey-i Lindenben ünnepséggel köszöntötték, később pedig ő is tartott előadásokat, beszámolókat különböző intézményekben. (Lásd bővebben a Hearts and Minds című dokumentumfilmet, amelyben többször is megszólal.)
A ceremóniák valamennyire erősítették a Nixon által hangsúlyozott “tisztességes békekötés” imázsát, amely a hosszúra nyúlt és megosztó konfliktus után majdhogynem a győzelem illúzióját nyújtotta. A legjobb példa erre a Fehér Házban 1973. május 24-én, a hazatértek és családjuk tiszteletére rendezett hatalmas (az addigi legnagyobb) díszvacsora, ahol nemcsak az elnök szólalt fel, hanem színpadra lépett Bob Hope, a USO-turnékon is aktív színész-humorista, James Stewart színész és a vietnámi légteret is megjárt tartalékos bombázópilóta, illetve a hadifoglyok kórusa is elénekelte saját himnuszát.
Képsorok a díszvacsoráról. Nixon elnök humoránál volt, amikor azt mondta: "Itt, a Fehér Házban szokás, hogy pohárköszöntőt mondunk a kedves vendég tiszteletére. A gond, hogy ma olyan sok kedves vendég ül itt, hogy egészen reggelig ihatnánk… [tapsvihar és nevetés] Valaki itt azt kérdezi, mi a baj ezzel?" (19:23-nál látható ez a részlet)
A közvélemény rokonszenve csak nőtt, ahogy fogva tartásuk – sokszor brutális – körülményeiről is egyre több információ került napvilágra, például tévéinterjúk és a körútjaikon tartott előadásaik révén. Erre reagálva a háborúellenes tevékenységéről is híres színésznő, Jane Fonda Észak-Vietnámban tett útján szerzett benyomásaira alapozva meghazudtolta a fogságuk idején kínzásokat elszenvedettek beszámolóit, és csak később tudta meg, hogy ilyen esetek valóban történtek (noha a háború vége felé egyre kevesebb). A “Hanoi Jane” gúnynév és a vele kapcsolatos konzervatív ellenérzések ezzel csak még jobban ráégtek… Azzal a véleményével viszont nem volt egyedül, hogy nem csak a frissen hazatért katonáknak járt volna az az együttérző felhajtás, amit a sajtó ekkoriban produkált. Hogy egy példát mondjak, a már említett Everett Alvarez évekkel később, egy dokumentumfilmben fogalmazott úgy:
"Néha úgy érzem, túl sok figyelmet kaptunk. Mert mi van azokkal, akik végigharcolták a háborút, azokkal a szerencsétlen kölykökkel? Akik megcsonkítva, sebesülten tértek haza. Velük mi van? Nekünk is kijutott a nehézségekből. A lényeg, hogy szembenéztünk velük, és igyekeztük megőrizni a józan eszünket."
Ebben a korabeli kisfilmben több egykori fogoly és családtag megszólal
A hazatérő hadifoglyoknak az amerikai hadsereg egykori pszichológusa, Bob Worthington szerint négy fő problémával kellett szembenézniük:
- a fogságban elégtelenül kezelt vagy az elszenvedett kínzások okozta sebek, sérülések, alultápláltság, illetve betegségek hatása;
- a hosszú távollét utáni találkozás a családtagokkal, akik sokat változtak;
- a kollégákkal, bajtársakkal szembeni szakmai lemaradás, amely éppen legaktívabb éveiket érintette, ez pedig katonai vagy akár civil pályafutásukat is jelentősen hátráltatta;
- egy gyökeresen megváltozott társadalomba való visszailleszkedés.
Ezen problémák miatt a visszailleszkedés valóban nem ment könnyen, és a sajtóban látott megható felvételek mögött számtalan dráma zajlott. Fred Cherry ezredes, vadászpilóta például nyolc évig volt távol, és hazatérése után több súlyos problémával kellett szembesülnie: két fia félbehagyta a középiskolát; felesége elherdálta a családi vagyont, és egy másik férfitól született gyereke. Norm McDaniel századost ezzel szemben leginkább a társadalmi és kulturális változások tömkelege rázta meg, úgymint a tarka öltözködési divat, a feminin férfiruhák, a játékfilmekben látható szexualitás, illetve a homoszexualitás nyílt térnyerése. John McCain, akkor haditengerészeti pilótát, később politikust a háborúellenes mozgalom ereje döbbentette meg, mondataiból azonban kiderül, hogy nem neheztel azokra, akik véleményt nyilvánítottak a konfliktusról:
“Mikor fogságba kerültem, a háborúellenes mozgalom még jelentéktelen volt, ezért nem is hittem el [a fogság során], hogy milyen komoly méreteket öltött, míg haza nem jöttem. Először meglepődtem, aztán egy kicsit dühös lettem, de végül arra jutottam, hogy az emberek pontosan azt tették, amiért én is harcoltam, hogy a vietnámiak is megtehessék. Szóval igazán sosem ítéltem el a háborúellenes mozgalmat. Csak azokat, akik túlzásba vitték – mint például Jane Fonda, aki ellátogatott ahhoz az észak-vietnámi légvédelmi üteghez, vagy azok, akik a kitüntetéseiket a Capitolium lépcsőjére hajigálták. De az, hogy egy egyszerű amerikai, aki szerint a háború tévedés, kezében egy táblával levonulhasson az utcára – Amerika pontosan erről szól. Őket nem vádolom.”
John McCain alezredes A–4-esét 1967 októberében lőtték le Hanoi felett. Súlyos sérüléseket szenvedett, de fogvatartói csak alapszintű orvosi kezelést biztosítottak neki. Tekintettel apja magas rendfokozatára és posztjára (1968-ban a csendes-óceáni amerikai flottaerők parancsnoka lett) propagandacélból felajánlották neki, hogy szabadon bocsátják, de McCain nem kért a kivételezésből. Kínzást és betegségeket kellett kiállnia, míg öt és fél év után hazatérhetett. Az ezután kapott fizikoterápiás kezelés ellenére karját vállmagasság fölé soha többé nem tudta felemelni.
1981-ben szerelt le. Egy évvel később politikai pályára lépett: a képviselőház tagja, majd élete utolsó éveiben Arizona szenátora lett, illetve egy ízben a republikánusok elnökjelöltjeként indult. Az amerikai politika meghatározó személyisége volt, szenvedélyes, lázadó jellem, aki messzebbre látott a pártérdekeknél, de többször mondott a nyilvánosság előtt olyasmit, amit később megbánt. Első feleségétől való 1980-as válása folytán is érték támadások (az asszony 1969-ben egy autóbalesetben megrokkant, vagyis nem csak férje távolléte miatt szenvedett sokat, de végül beleegyezett a válásba; McCain ezután is támogatta őt, és jó kapcsolatban maradtak). Többször is ellátogatott családjával Vietnámba, hogy ezzel is segítsen élményei feldolgozásában. Két házasságából hét gyereke született. 2018-ban, 81 éves korában halt meg.
Az eddigiekből is kiolvasható, hogy a férjek, apák nem érezték automatikusan otthon magukat családjukkal, hiszen kisgyerekeikből időközben kamaszok lettek, a feleségek pedig nemcsak önállósodtak, hogy átvehessék a család vezetését, hanem sokszor új társat is találtak maguknak. Számukra is egyfajta fogságot jelentettek ezek az évek, ahogy Worthington fogalmaz, hiszen sokan voltak közülük, akik nem tudhatták, hogy még feleségek vagy már özvegyek, illetve hogy a családfő mikor térhet végre haza. Mindezek miatt több család is felbomlott, mert tagjai nem tudtak visszatérni a régi állapothoz, nem tudtak közös jövőt elképzelni, nem voltak egy hullámhosszon.
Jó példa mindezekre a leghosszabb ideig fogva tartott amerikai, Floyd James Thompson zöldsapkás ezredes esete, aki 1964. március 26-án esett fogságba (még a hivatalos amerikai hadba lépés előtt), és 1973. március 16-án szabadult, azaz tíz nap híján kilenc évet raboskodott Dél-, majd Észak-Vietnámban. Az 1933-as születésű férfit 23 éves korában hívták be. Tiszt lett belőle, szolgált gyalogsági parancsnokként, illetve kiképzőként, majd 1961-ben felcsapott a Különleges Erőkhöz, és századosként érkezett Vietnámba.
Egy felderítő repülésen vett részt Quang Tri közelében, mikor a gépére gerillák nyitottak tüzet. Túlélte a lezuhanást, de szinte azonnal fogságba ejtették. Thompsont hosszú fogsága alatt többször kínozták, vallatták, illetve elszeparálták (egy ízben öt évig nem beszélhetett más amerikai fogollyal), emellett próbálták vallomásra kényszeríteni, de nem tört meg. Kitartását saját elmondása szerint leginkább családjába vetett hite és a hazatérés reménye motiválta. Felesége, Alyce négy gyerekkel várt otthon (a legfiatalabb egy nappal a férfi fogságba esése után született).
A visszailleszkedés nemcsak azért ment nehezen, mert a négyből csak két gyermeke emlékezett rá, hanem mert felesége, akivel kapcsolata azelőtt sem volt felhőtlen, közben összejött egy másik férfival. Bár próbálták megmenteni a házasságukat, 1975-ben végül elváltak. Az ezredes közben előadó körutat tartott az Államokban, ez valamennyire segített neki a gyógyulásban. A hadseregben maradt, de szakmailag így is reménytelenül lemaradt bajtársai mellett, a megváltozott társadalom pedig szintén érzékenyen érintette. A poszttraumás stressz nem engedte el, rémálmai voltak, így többször is az alkoholizmusba menekült, sőt egyszer öngyilkosságot is megkísérelt. Második házassága is zátonyra futott, és gyerekei közül csak kettővel tartotta a kapcsolatot (bár halála előtt őket is kitagadta az örökségből).
1981-ben szívroham és agyvérzés érte, hónapokig kómában volt, és fél oldalára megbénult (ezután szerelték le). Innentől fogva nehezére esett a beszéd, így amikor Reagan elnök kitüntette a Kiváló Szolgálatért Érdeméremmel, beszédét egy bajtársa kellett, hogy felolvassa. Életét a Glory Denied című könyvben dolgozta fel Tom Philpott, amely 2001-ben jelent meg, és amiből nemrég opera is készült. 2022 júliusában hunyt el.
George Coker százados kisiskolásoknak tart előadást
Maga a fogság élményeinek feldolgozása sem ment könnyen. A különböző fegyvernemek képviselői eltérő módon élték meg rabságuk értelmét, illetve felszínre kerültek olyan, egykori foglyok közötti sérelmek (leginkább a fogvatartókhoz kapcsolódó viselkedés, vagyis tulajdonképpen a szolgálati szabályzat hadifogságra vonatkozó pontjainak megszegése kapcsán), amelyek akár perekhez is vezettek. Ezek esetében nagyon is meglátszott, hogy milyen különbség van a sorozott és a hivatásos állomány, az alacsonyabb és magasabb rendfokozatúak, a fiatalabbak és idősebbek, emellett a család nélküliek és a családosok között. Nagy általánosságban a hivatásos állományú, magasabb rendfokozatú, tapasztaltabb és családos hadifoglyok (jellemzően a pilóták) viselték a legkitartóbban a nehézségeket, mivel a felsoroltak mindegyike erősítette bennük saját meggyőződésüket – sőt, a hazatérés után is ők boldogultak könnyebben. Fontos megjegyezni, hogy sokan maradtak közülük a katonaság berkeiben, és kéttucatnyian később tábornoki vagy admirálisi rendfokozatot szereztek.
Egy szabadon engedett hadifogoly orvosi vizsgálata
a Traviss légitámaszponton
Az amerikai hadügy egyébként már 1969-től foglalkozott a hadifoglyok visszailleszkedésének kérdéseivel, ehhez a munkához viszont korábbi konfliktusok tapasztalatait nem tudták felhasználni, ugyanis a vietnámi háború előtt ilyen hosszú ideig sehol nem tartottak fogva amerikai katonákat. 1972-ben a fegyvernemek egységes eljárást dolgoztak ki a hazatérők kezelésére, illetve a tapasztalatok feldolgozására. Maga a Hazatérés hadművelet sem csak a hazaszállítást foglalta magába: 1973-tól 1978-ig futott, hogy a többéves hadifogság hatásait hosszú távon is vizsgálhassák. Ezen idő alatt az egykori hadifoglyoknak évente egyszer be kellett (volna) jelentkezniük fizikai és mentális felmérések elvégzésére a fegyvernemüknek megfelelő központokba. Voltak, akik ennek nem tettek eleget, olyanok is, akik csak pár évig vettek részt benne, és olyanok is, akik inkább civil kórházakban kezeltették magukat.
Forrásjegyzék:
• 50 years ago Vietnam POWs came home. Their ‘second lives’ were just as extraordinary. John Wilkens. 2023. febr. 12. https://www.sandiegouniontribune.com/veterans/story/2023-02-12/vietnam-pows-return-50th-anniversary
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• Operation Homecoming for Vietnam POWs marks 40 years (2013. febr. 12.) https://www.af.mil/News/Article-Display/Article/109716/operation-homecoming-for-vietnam-pows-marks-40-years/
• Returning to a world that no longer existed (Bob Worthington cikke a Vietnam Magazine 2020. áprilisi számából, 34-41. o.)
• The Story Behind the Story: An Inside Look at the Extraordinary True Events that Inspired 'Glory Denied' (Jonathon Pape, 2019. nov. 22.)
• The Vietnam Story (írta: Will Fowler; Winchmore 1983)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)
• Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (szerkesztette: Christian G. Appy; Ebury 2008)
