A Tet-offenzíva katonai következményei

A Tet-offenzíva csatái a médiában, a politikai porondon, de elsősorban a harctéren folytak. A súlyos összecsapások komoly hatással voltak mind a Vietkong katonai erejére, mind a Vietnami Néphadseregre, illetve a velük szembenálló Vietnami Köztársasági Hadseregre és az amerikai haderőkre. Tekintsük most tehát át az események katonai következményeit.

Dél-vietnami katonák pihenője Cholonban,
Saigon kínai negyedében, a Tet-offenzíva idején

Katonai téren a vesztes egyértelműen a kommunista oldal volt. A vereségnek több oka volt: részben a hiányos kommunikáció, részben az a tény, hogy erőik – tőlük szokatlan módon – a legtöbb helyen nyílt harcba bocsátkoztak, ami lehetővé tette a szövetségesek számára, hogy hagyományos módon szálljanak szembe velük. Ezenkívül túl sok célpontot választottak ki maguknak, így bizonyos feladatokra elégtelen számú emberük jutott, függetlenül a szembenálló alakulat létszámától. Ráadásul a Vietkong a meglepetés előnyét is elveszítette a korán indított, január 30-i támadások révén, továbbá egyszerűen nem voltak felkészülve arra, hogy az amerikaiak szükség esetén teljes tüzérségi és légi tűzerejüket bevetik a lakott területeken, és így akár egész városrészeket tesznek a földdel egyenlővé, elpusztítva a gerillák infrastruktúráját.

Hanoi lényegesen gyengébb ellenállást várt a dél-vietnami haderőtől, melynek katonái nagy általánosságban keményen harcoltak. A kommunista vezetők ezenfelül a népfelkelésre is számítottak, mint az offenzíva legfőbb célkitűzésére, mely végül nem valósult meg. Ez elsősorban a dél-vietnami polgári lakosság reakciójának volt köszönhető, akik az időzítés miatt mélyen elítélték az offenzívát: egy szent ünnepen indított általános támadás megbocsáthatatlan bűn volt sokak szemében. A brutális tömeggyilkosságok és a harcok során meghalt civilek száma csak növelte a kommunistaellenes gyűlöletet, melynek hatására rengeteg, a hadköteles kor alatti fiatalember jelentkezett a dél-vietnami hadseregbe az offenzíva alatt és után. „A Vietkong számára ez volt a Disznó-öböl. A vietnami nemzet nem indított felkelést és nem támadt kormányára, ahogy Hanoi megjósolta” – jelentette ki magabiztosan egy washingtoni szóvivő.

Dél-vietnami katonák zsákmányolt géppuskával Hué romjai között

Ugyanakkor a kommunisták „kétségkívül egyfajta győzelmet arattak” , ahogy a Time 1968. február 9-i számában olvasható, mivel az offenzíva még így is „meglepően jól koordinált, meglepően intenzív és meglepően heves” volt. A Tet bebizonyította, hogy az ellenség gyakorlatilag bárhol képes egyidejű akciókat indítani. A támadás ezenkívül megakasztotta a vidéki pacifikálási programot, mivel az offenzíva szövetséges erőket vont el ezekről a területekről a városok védelmére. Következésképpen a Vietkong tovább terjesztette befolyását vidéken és ez tovább gyengítette Saigon amúgy is gyenge ellenőrzését. Az észak-vietnami Giap tábornok szerint összességében politikai és diplomáciai győzelemről volt szó:

„Hatáskörük és lelkesedésük bizonyította, hogy mind hadseregünk, mind a nemzet fegyelmezett és elszánt. Támadást intéztünk az ellenség agyközpontja ellen, a saigoni főhadiszállás ellen, ezzel megmutattuk, hogy az nem sérthetetlen. Erőink nagy mennyiségű ellenséges fegyverzetet és felszerelést elpusztítottak, illetve több elit alakulatukat szétzúzták. Megmutattuk, hogy nem vagyunk se kimerültek, se nem állunk a vereség szélén, ahogy Westmoreland állította. És bár tudtuk, hogy a legtöbb amerikai nem tart minket ellenségének, el akartuk vinni a háborút az amerikai családoknak – hogy lássák, hogy ha vietnami vér folyik, akkor amerikai vér is folyhat. Véghez is vittük mindezt, így egyre több és több amerikai ítélte el a háborút.”

A Vietnami Néphadsereg hivatalos történetírása így összegzi a történteket:

„Minden körzet és alakulat megtette a magáét, de mivel a rendelkezésre álló idő kevés volt, illetve a titkosságot fent kellett tartani, előkészületeink (a hadianyag, a harci szellem és a taktikai vonal vonatkozásában) elégtelennek bizonyultak. Helyzetértékelésünk szubjektív volt, különösen a városi területek politikai erejének valódi képességeinek kapcsán. Valamelyest alábecsültük az ellenség képességeit és reakcióit, és túl sok célt tűztünk ki. A katonai támadások terve túlságosan leegyszerűsített volt, illetve nem hangoltuk össze erőinket a csatatéren, továbbá katonai akcióinkat a népfelkeléssel. Katonáink harci szelleme kiváló volt, mikor csatába indultak, de mivel egyoldalú előkészületeket tettünk és csak a győzelem lehetőségeivel számoltunk, vereségre pedig nem számítottunk, mikor a küzdelem hátrányosan alakult és veszteségeket szenvedtünk, jobbos gondolatok, pesszimizmus és habozás ütötte fel a fejét csapataink körében.”

Több mint 45 ezer észak-vietnami katona és vietkong gerilla esett el, illetve csaknem 7000 esett fogságba az offenzíva során: ez a veszteség meghaladja az Egyesült Államoknak a koreai háborúban elszenvedett veszteségét és elsősorban a Vietkongot gyengítette. Dr. Duon Quynh Hoa, akkoriban a Nemzeti Felszabadítási Front vezéralakja 1981-ben azt nyilatkozta: "Legjobb embereinket vesztettük el.” Ennek eredményeként, hatékony katonai erő nélkül a Nemzeti Felszabadítási Front pár évvel később kiszorult a politikai hatalomból, immár az egyesült Vietnamban. Pedig egyik céljuk a Tet-offenzívával éppen az volt, hogy megalapozzák jövőbeli politikai erejüket, méghozzá Saigon bevételével. Ahogy John Colvin fogalmaz, dél-vietnami gerillák álmai tehát „Dél-Vietnam romba dőlt városaiban enyésztek el, és végül Hanoi foglalta el Saigont.” Néhány történész szerint Észak-Vietnam pontosan ezt akarta elérni. Stanley Karnow számos olyan gerilla-veteránnal találkozott a háború után, akik csalódottan emlékeznek az offenzívára és úgy érzik, Hanoi szándékosan küldte őket a vágóhídra. Ezután pedig egyre több északi politikai tiszt érkezett délre, hogy újjászervezzék a déli kommunista apparátust: ez a Vietkong vezetését gyengítette, melynek regionális identitása igen erős volt, s legtöbbjük „merev, szemellenzős, idegen és korrupt törtetőknek” tartotta az északi elvtársakat. A déli gerillahaderő gyengülése folytán onnantól fogva alapvetően az észak-vietnami erők viselték a háború terhét.

A dél-vietnami katonákat kísérő tízéves fiúcska nem véletlenül nyerte el a "Kis Tigris" nevet: két vietkong-szimpatizánst is kivégzett. Az egyik a tanítója volt. A másik az édesanyja.

A dél-vietnami haderők 2788 halottat, 8299 sebesültet és 587 eltűntet vesztettek. Az amerikai és más szövetséges alakulatok vesztesége 1536 halott, 7764 sebesült és 11 eltűnt volt. Körülbelül 14 ezer polgári személy esett áldozatul a harcoknak, 24 ezren sebesültek meg és 630 ezren veszítették el otthonukat.

Saigoni piackép néhány héttel a Tet-offenzíva után

A dél-vietnami katonaság összességében jól megfelelt a kihívásnak (bár egyes alakulataik most is riasztó eredményeket produkáltak): heves ellenállásuk kellemes meglepetés volt az amerikaiaknak, akik előzőleg kétkedtek szövetségesük katonai képességeiben. Immár volt remény, hogy képesek lesznek majd hatékonyan harcolni, miután az Egyesült Államok kivonul Vietnamból

„Katonai szempontból sohasem voltunk ennél jobb relatív helyzetben.”
– Westmoreland tábornok, 1968 áprilisában

Westmoreland most újabb csapatokat kért, hogy kihasználhassa az ellenség súlyos veszteségeit és hogy megvédje a létfontosságú I. hadtest műveleti területét, melyet az észak-vietnami erők továbbra is fenyegettek. Február 12-én azt írta Earle Wheeler tábornoknak, az egyesített vezérkar főnökének:

"Ha az ellenség megváltoztatja stratégiáját, nekünk is meg kell változtatnunk a miénket. […] Erősítésre van szükségem, méghozzá harcoló alakulatokra. […] Nem hiszem, hogy az ellenség hosszasan bírná a súlyos veszteségeket, melyeket új stratégiájának köszönhetően okozhatunk neki. Ezért a megfelelő létszámú erősítés lehetővé tenné számomra nemcsak azt, hogy visszaverjem az I. hadtest területén indított támadását, hanem hogy kihasználjam komoly veszteségeit és visszanyerjem a kezdeményezést más területeken is. Ha kihasználjuk ezt a lehetőséget, az jelentősen lerövidítheti a háborút."

Az offenzíva idején a járóképes sebesültek egy részét kénytelenek voltak könnyített szolgálatra beosztani. Ez a tengerészgyalogos egy kórház bejáratát őrzi.

Westmoreland 206 ezer katonát kért. Wheeler tábornok, aki 1968. február végén Saigonba látogatott, közölte Johnson elnökkel, hogy ezekkel az egységekkel a szövetségesek visszanyernék a kezdeményezést és komoly csapást mérhetnének az új stratégiát használó, súlyosan megtizedelt ellenségre. Westmoreland szerint a kommunista erők immár gyors lefolyású háborúban gondolkodtak – és a tábornok pontosan ezt kívánta kihasználni. Ismét hangsúlyozta, hogy fontos lenne egy összetett hadműveletet indítani, mely többek között a Dél-Vietnamban található ellenséges támaszpontok felszámolását, a vidéki területek biztonságának fokozását, Észak-Vietnam bombázásának kiterjesztését, a Ho Si Minh-ösvény és a laoszi valamint a kambodzsai határon túl fekvő ellenséges menedékhelyek ellen indított támadássorozatot, ezenkívül a demilitarizált övezettől északra fekvő területeket célzó kétéltű és légimozgékonyságú támadásokat foglalta volna magába, mellyel szerinte 3-4 év alatt el lehetne érni a katonai győzelmet. Ez a terv a gerillaháború Henry Kissinger által felvázolt mindkét győztes stratégiájából merített, vagyis mind a lakosság biztosítását, mind az ellenség kivéreztetését magába foglalta. Kissinger egyébként állítja, hogy a Tet utáni helyzet ilyen katonai akcióra ideális volt, de a Fehér Ház nem használta ki a lehetőséget, attól való félelmében, hogy Kína beavatkozna, és végső soron ez vezetett az Egyesült Államok vereségéhez:

Ha az amerikai vezetők nyomást gyakoroltak volna az észak-vietnami csapatokra, melyek most elveszítették az őket támogató gerillákat, Amerika kikényszeríthette volna a döntést, s valószínű, hogy Johnson elnök elérte volna az általa már javasolt feltétel nélküli tárgyalásokat, talán még egy feltétel nélküli tűzszünetet is. Ezt támasztja alá az, hogy Hanoi villámgyorsan – kevesebb, mint 72 órán belül – elfogadta Johnson ismételt tárgyalási felkérését…

Elvy B. Roberts altábornagy egyetért ezzel:

A háború katonai részét ezzel megnyertük. A Tet-offenzíva utáni helyzet ideális volt. Soha sem értettem, miért ábrázolták a kommunisták győzelmeként, hiszen egyáltalán nem így történt. Hatalmas vereség volt. Mint Hitler próbálkozása az Ardennekben, 1944 decemberében, melyet akkoriban úgy festették le, mint amerikai vereséget, de valójában ez volt az az esemény, mely lerövidítette a háborút, mert a németek minden erejüket az Ardennekben vetették be...

Robert Buzzanco a későbbiek, illetve a politikai következmények ismeretében egészen másképp összegezte az általános helyzetet:

„A Tet-offenzíva után az amerikai erők még majdnem öt éven át harcoltak, de az amerikai szerepvállalás sorsa 1968 közepére lényegében megpecsételődött. A vietnami beavatkozásból, ahogy rengeteg katonatiszt jósolgatta már tíz éve, tragédia lett. Özönlöttek az amerikai katonák Délkelet-Ázsiába, pilótáink több millió tonna bombát dobtak le Vietnamra, északon és délen, az amerikai fegyverek rengeteg ellenséges katonával és civillel végeztek és földig romboltak egy országot. William Westmoreland mégsem állt közelebb a győzelemhez 1968 tavaszán, mint mikor 1964-ben Saigonba érkezett. A Tet tulajdonképpen az amerikai beavatkozás nekrológja volt.
Westmoreland, Wheeler, Sharp és a többiek ugyanakkor ügyesebben boldogultak a politika frontján. Az elnök, aki látszólag sosem fogalmazott tisztán vietnami céljai és stratégiája kapcsán, korábban egyidejűleg szélesítette ki a konfliktust hihetetlen mértékben, miközben pedig korlátozni akarta egy totális háború politikai következményei tudatában. Kritikusai szerint Lyndon Johnson végig megkötötte parancsnokai kezét, különösen 1968 elején. Addigra mind a civil, mind a katonai vezetők tudták, hogyan kell vele szemben viselkedni, de ebben nagyobb szerepet kapott a kudarc esetén esedékes szemrehányások elkerülésére való törekvés, mint a háború kérdésének megoldása. Egyértelmű volt, hogy a kiszélesítés és a kivéreztetés nem jelent működő stratégiát. Nem számít, milyen számban vetették be őket és milyen taktikát alkalmaztak, az amerikai erők nem tudták megállítani az ellenséget. Hibáik ellenére sem Lyndon Johnson és Robert McNamara okozták Amerika vereségét, hanem a vietnami kommunisták.”

Johnson és Clifford végül 13500 további katonát küldött Vietnamba. Az elnök ezt a létszámot azzal magyarázta, hogy egyfelől a közeljövőben nem várható újabb jelentős kommunista offenzíva, másfelől a dél-vietnami erők katonai teljesítménye fokozatosan javul, vagyis egyre nagyobb részt tudnak majd vállalni a küzdelemből, illetve a költségvetési hiány nem enged ennél többet. Természetesen a közvélemény haragjától is tartott, de ahogy a politikai következményeknél később megemlítem, az otthoni stratégiai haderő-tartalék felöltésére is gondolnia kellett.

Johnson elnök egyik legmegbízhatóbb emberének tartotta
Westmorelandet, most mégis nemet kellett neki mondania

Katonai szempontból a Tet ismét bebizonyította, hogy egy jelentős csata megnyerése nem jár a háború megnyerésével. Ami különösen furcsa volt ez esetben, hogy ez volt valószínűleg a legnagyobb amerikai katonai győzelem a vietnami háború során, lélektani és politikai síkon mégis vereség lett belőle. Bernard Brodie szavaival, a Tet-offenzíva „valószínűleg egyedülálló abban az értelemben, hogy az a fél, mely katonai vonalon teljes vereséget szenvedett, hatalmas lélektani, s ebből következően politikai győzelmet ért el.” Summers ezredes szerint mindez abból eredt, hogy a harctéri eseményeknek három különböző, ugyanakkor egymáshoz kapcsolódó szintje van: a harcászati szint, a hadműveleti szint és a stratégiai szint; „Az egyik szinten aratott győzelem nem feltétlenül biztosítja a magasabb szinten aratott győzelmet.” A Tet-offenzíva esetében, bár az amerikaiak komoly győzelmet értek el a harcászati és a hadműveleti szinten azzal, hogy egy országos támadás visszavertek, súlyos veszteségeket okozva az ellenségnek, ám stratégiai szinten a kommunistáké volt a kezdeményezés, míg a szövetséges erők kénytelenek voltak védekezni: Westmoreland tábornok továbbra sem kapott engedélyt a háború kiszélesítésére, hogy ilyen módon használja ki a katonai győzelmet, így a szövetségesek egyszer s mindenkorra elvesztették a kezdeményezést. Egyértelmű fordulópont volt ez: ezt támasztja alá az offenzíva utáni új amerikai stratégia, a katonák csökkenő harci kedve és a vietnamizálási program megkezdése.

A Tet hatására ugyanis az amerikai katonák hozzáállása is megváltozott: a harci szellem hanyatlani kezdett, részben, mert az offenzíva számukra is hatalmas meglepetést jelentett, részben, mert legtöbbjük most már úgy érezte, a háború vagy megnyerhetetlen, vagy rossz eszközökkel vívják. Mivel hamarosan megkezdődött a vietnamizálási program (részletesen lásd a politikai következmények alatt) is, a katonák is rájöttek, hogy a háború lassan a vége felé közeledik, és innentől fogva nem szívesen kockáztatták az életüket, csak azért, hogy a konfliktus utolsó halottai legyenek. A fegyelem is lazult, míg a kábítószer-használat aránya nőtt. Woody Wanamaker őrmester (1. csapatrepülő dandár) szavaival:

„A Tet után a haderő védelembe ment át, akárcsak a katonák. A hozzáállás, a kábszer – mindenhol marijuanát szívtak. Bárhova is mentél, mindenütt ment a móka.”

Amerikai sebesültek kivonásra várva Khe Sanh-ban, az ostrom után

A katonai következmények terén vissza kell térnünk Khe Sanh-ra. Bár az ostrom véget ért, az észak-vietnami tüzérség továbbra is lőtte a támaszpontot a laoszi Co Roc-fennsíkról, az amerikai lövegek lőtávolságán kívül. Ezenkívül a bázis körzetében ellenséges gyalogsági támadásokra is sor került. Az amerikai parancsnokság határozott változást érzett az I. hadtest műveleti területén harcoló ellenséges alakulatok taktikájában. Rosson és Cushman altábornagyok ezért úgy döntöttek, hogy a Khe Sanh-fennsíkot fel kell adni. Mikor Westmoreland tábornok tudomást szerzett erről, feldühödött és egyszerűen nem volt hajlandó engedélyt adni rá. Miután megbízatása a dél-vietnami amerikai erők főparancsnokaként 1968. június 11-én lejárt, utódja, Creighton W. Abrams tábornok utasítást adott a Khe Sanh-i erők kivonására, és ezt minél tovább titokban akarta tartani. A bázis kiürítésére akkor került sor, mikor Westmoreland már elhagyta Dél-Vietnamot, de még nem nevezték ki a szárazföldi haderők vezérkarának élére.

Khe Sanh körzetében 800 bunkert és harcállást bontottak le. A sérült vagy használhatatlan járműveket és gépeket lángvágóval darabolták fel, majd elföldelték, hogy a róluk készült fotók ne hajtsák az ellenséges propaganda malmára a vizet. A még használható építőanyag és felszerelés egy részét átszállították a Ca Lu mellett kiépített Stud leszállóhelyre (későbbi nevén Vandegrift támaszpontra), mely átvette a legészaknyugatibb bázis szerepét a hármas határ közelében. Július 5-én egy rövid zászlólevonás után az utolsó tengerészgyalogos konvoj is elhagyta a fennsíkot. Mindeközben a Vietnami Néphadsereg néhány támadást még indított, hogy olyan színben tüntessék fel az akciót, mintha ők kergették volna el az amerikaiakat, de ezeket a kísérleteket visszavetették. Július 15-re így is az északi alakulatok ellenőrizték a területet. Ha késve is, de megszerezték azt a hegytetőt, amiért hónapokon át folyt a küzdelem. Hanoi természetesen igyekezett propagandagyőzelmet kovácsolni a bázis elhagyásából és amerikai vereségként bemutatni, hangsúlyozva az egykori amerikai kijelentéseket Khe Sanh stratégiai jelentőségéről.

Homokzsákürítés és bunkerbontás

Máig vita tárgyát képezi, hogy a támaszpont kiürítését esetleg maga Johnson elnök rendelte el, mivel nem szándékozott a jövőben egyéb elszigetelt bázisokat védeni. Az amerikai közvélemény reakciója hasonlatos volt a katonákéhoz: kétkedés és zavar. Walt Rostow, a nemzetbiztonsági tanácsadó azt kérdezte: „Ha a támaszpont jó volt arra, hogy útját állja két hadosztálynak, akkor miért nem jó erre most is?" John Pimlott rámutat, hogy „A Khe Sanh-fennsík kiürítése 1968 júniusában, alig három hónappal azután, hogy az amerikai közvélemény figyelmének középpontjában volt, jól példázta a háború ellentmondásait.” Az egyik tábornok azzal magyarázta, hogy az ellenség új beszivárgási útvonalakat épített ki, és így Khe Sanh szükségtelenné vált, mint az ellenséges csapatmozgások akadályozására alkalmas bázis. Carl W. Hoffman dandártábornok pedig úgy fogalmazott, hogy a körzetben a statikus védelmet egyszerűen felváltotta a mozgékony taktika: „A Khe Sanh-fennsík továbbra sem érdektelen számunkra. Csak a közepén fekvő homokzsákokból rakott sziget az.” Az amerikaiak valóban elhagytak bizonyos tűztámogató bázisokat a demilitarizált övezet környékén, és innentől fogva inkább mobil tüzérséget vetettek be a néhány fennmaradó támaszpont mellett. (Khe Sanh egyébként később még szerephez jutott a Lam Son 719-hadművelet idején, mikor dél-vietnami erők innen indultak Laoszba.)

Volt-e akkor értelme megvédeni a bázist?

Egy frontvonalak nélküli háborúban, ahol az amerikaiak számára a mozgékony taktika volt az egyetlen mód az ellenség felkutatására, tévedésnek tűnhet egy előretolt támaszpontot tartani és várni, hogy az ellenség megtámadja. Peter Brush ezért is állítja, hogy Westmoreland ellentmondott önmagának, mikor úgy határozott, a fennsíkot tartani kell. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy egy olyan megfoghatatlan ellenséggel szemben, amilyen a Vietkong és a Vietnami Néphadsereg volt, talán éppen ez – vagyis kényszeríteni az ellenséget, hogy felfedje magát – az egyik lehetséges megoldás. Khe Sanh-nál pontosan ez volt a helyzet, ahol Westmoreland olyan helyszínre akarta csalogatni az ellenséget, ahol el tudja pusztítani, vagy legalábbis meg tudja tizedelni. A fenti kérdésre tehát az egyik lehetséges válasz Lewis B. Puller tengerészgyalogos tábornoktól – koreai és vietnami veterán, akinek egységét a Chosin-víztározónál szintén körülzárták – származik: „Ez leegyszerűsíti a dolgunkat. Így sokkal könnyebb megtalálni és kinyírni őket.”

Volt-e értelme megszüntetni a bázist?

Peter Brush szerint a fennsík feladása „értelmes politikai és katonai döntés volt”, mivel az amerikai vezetés végre felismerte, hogy Hanoi számára néhány ezerrel több vagy kevesebb áldozat nem számít. A kivéreztetés stratégiájának ideje lejárt, és ilyen értelemben Khe Sanh nem volt egyértelmű győzelem: bár Westmoreland súlyos veszteségeket okozott az ellenségnek, stratégiája hosszútávon nem vált be, és változtatni kellett rajta. Ráadásul a támaszpont túlságosan is messze esett a többitől, támogatása nehézkes volt, míg nyugati irányból könnyebb volt támadni és tűz alatt tartani. Egy potenciális laoszi invázió esélyeit pedig nagyban csökkentette a lassan végre megkezdődő párizsi béketárgyalások híre... 

A krónika következő részében:
A Tet-offenzíva politikai következményei

Forrásjegyzék:
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• Battlefront Vietnam (Tom Carhart; Warner Books 1991)
• Diplomácia (írta: Henry Kissinger; Panem Kft. 2008)
• Strange Ground (szerk: Harry Maurer; Ingram 1998)
• The Vietnam Story (írta: Will Fowler; Winchmore 1983)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
• Newsweek Magazine, 1968. ápr. 22.
• Newsweek Magazine, 1968. febr. 14.
• Time Magazine, 1968. febr. 9.
• www.vwam.com/vets/khesanh.htm
• www.vwam.com/vets/tet/tet.html