Összecsapások a fővárosban

A Tet-offenzíva Saigonban

A legélénkebb emlék a Tet-offenzíváról a legtöbb amerikai számára mind a mai napig a saigoni amerikai nagykövetség ellen intézett vietkong támadás, annak ellenére, hogy lényegesen súlyosabb harcok folytak ország-, sőt városszerte. A Thung Nhat sugárút és a Mac Dinh Chi utca sarkán álló hatszintes létesítményt a Vietkong C-10 rohamutász zászlóaljának 19 civil ruhás embere rohamozta meg, akik már három hónapja készültek az akcióra. Feladatuk az volt, hogy jussanak be a nagykövetség területére és okozzanak akkora kárt, amekkorát csak tudnak.

us_embassy_saigon.jpeg

Az egykori amerikai nagykövetség épülete napjainkban

Egy teherautón és egy taxin érkeztek a helyszínre január 31-én, hajnali 2:45-kor. Vezetőjük egy vietnami sofőr, becenevén Satchmo volt, aki éveken át dolgozott a nagykövetségen. Rést robbantottak a falba és bejutottak az udvarba, négy katonai rendészt és egy tengerészgyalogos őrt lelőttek, de a sebtiben lezárt főbejáraton nem tudtak behatolni, így ötórás tűzharc következett. Ellsworth Bunker nagykövet, akinek háza mindössze néhány száz méterre állt, a támadás kezdetekor aludt, de felébresztették, és biztonságos helyre menekítették. Johnson elnök félórán belül értesült a történtekről és azonnal hívta Saigont.

A követségi ostrom közben és után készült képek

A kívülről érkező amerikai erősítések eleinte nem voltak képesek bejutni az udvarba a gerillák tüzében, ráadásul először nem is találták meg a vietkongok által robbantott rést (csak később, hajnaltájban). Az érkező helikopterek sem tudtak leszállni az épület tetején az ellenség erős fegyvertüze miatt. Végül az egyiknek sikerült némi M-16-os gépkarabélyba való lőszert bejuttatnia – ám a védők nem tudtak mit kezdeni ezzel, mivel csak pisztolyokkal és géppisztolyokkal rendelkeztek. Mégis kitartottak napkeltéig, mikor a katonák leverték a zárat a főkapuról és behatoltak. Az udvar holttestekkel volt tele. Pár perc múlva amerikai ejtőernyősök érkeztek helikopteren. Átkutatták a főépületet, de nem találtak egyetlenegy gerillát sem odabent. 9:15-kor a helyszínt biztonságosnak nyilvánították. Mind a 19 gerilla elesett; a követségen dolgozó vietnamiak közül négy veszítette életét.

Híradás a saigoni harcokról

Westmoreland tábornok rövid sajtótájékoztatót rögtönzött az odasereglett újságíróknak. Megemlítette, hogy egyetlen vietkong sem jutott be a főépületbe és kijelentette, hogy az országszerte megindult kommunista offenzíva komoly vereséget hoz majd az ellenségnek, mely végre megmutatta magát. A sajtó képviselői igen cinikusan reagáltak. Don Oberdorfer röviden így summázta a látottakat: „Westmoreland ott állt a romok között és azt mondogatta, minden a legnagyobb rendben.” Csak öt amerikai esett el a támadás során, de érezhető volt, hogy a tudósítókat sokkolta a követség elleni gerillaakció ténye. Az offenzíva alatti és utáni, alapvetően negatív felhangú tevékenységük nagyban hozzájárult az amerikai közvélemény befolyásolásához (erre majd külön cikkben térek ki). Charles B. McDonald így foglalta össze:

„Szigorúan katonai szempontból vajmi keveset számított, hogy a vietkong rohamutászok bejutottak-e az épületbe vagy sem; lélektani szempontból viszont nagyon is lényeges volt. Rengeteg tudósítónak és így rengeteg embernek odahaza mindez megerősítés volt arra nézvést, hogy Westmoreland és Johnson elnök valótlanságokat terjeszt. Ha az Egyesült Államok nem képes megvédeni saját követségét, hogy is tarthatnának ott, ahol »már látszik az út vége«? A tény, hogy a dél-vietnami városok egyikét sem vette körbe állandóan felügyelt védvonal – ami amúgy sem működő megoldás – és hogy még egy meggyengült ellenfél is képes volna kis létszámú, öngyilkos alakulattal megtámadni szinte bármilyen létesítményt, senkit nem érdekelt a szenzációhajhász sajtóban és a tévés híradásokban. A tudósítók és a tisztviselők közötti, régóta parázsló ellentét most lángra kapott.”

19680131_westmoreland_at_saigon_embassy.jpg

Westmoreland tábornok az amerikai követségen
az épület átkutatása után

A követség ostroma nem az egyetlen kommunista akció volt Saigonban. Összesen 35 vietkong zászlóaljat vetettek be a III. hadtest műveleti területén, ebből tizenegyet (körülbelül 5000 főt) a fővárosban. Ezen helyi erők tagjai úgy ismerték a környéket, mint a tenyerüket. A követség mellett támadás érte az elnöki palotát, a VKH vezérkari épületét, három amerikai tiszti szállást, egyéb külföldi követségeket, valamint a Bien Hoa-i és a Tan Son Nhut-i légitámaszpontokat. Egy nappal korábban egy vietkong dezertőr figyelmeztette a dél-vietnami főhadiszállást, hogy ellenséges akció várható a repülőtér és a rádióállomás ellen, így a III. hadtestet már riadóztatták.

arvn_ranger_w_wounded_civilian_3.jpg

Dél-vietnami ranger egy sebesült civil asszonyal

A Vietkong tehát január 31-én hajnali három órakor megrohamozta Dél-Vietnam legjelentősebb légitámaszpontjait, a Tan Son Nhut-i és a Bien Hoa-i reptereket (utóbbi, 23 kilométerre északkeletre Saigontól, a világ legnagyobb forgalmú légikikötője volt, 1967-ben 857 ezer felszállással). Csatahelikopterek és páncélozott járművek támogatásával a támadásokat néhány órás heves harc árán visszaverték. A repülőterek ily módon a szövetséges erők kezén maradtak, de néhány napig még üzemképtelenek voltak.

1968_saigon_tan_son_nhut_air_base_defense.jpg

Az amerikai légierő biztonsági alakulatai
a Tan Son Nhut-i reptér szélén védekeznek

A Vietkong csak 24 óráig tudta tartani a saigoni rádióállomást. Az akciót egy veterán parancsnok, bizonyos Dang Xuan Teo indította, a célponttól szűk 200 méterre álló villából. Hajnali három órakor 12 gerilla lépett akcióba: egy robbanóanyaggal töltött teherautóval áttörték a kaput és végeztek az épületet védő szakasszal. Az ez alkalomra készített hangszalagokat azonban nem tudták lejátszani, mivel a támadás után a dél-vietnami katonák elvágták az állomást az adótoronytól. Két órán át kellett volna tartaniuk az épületet, amikor is a tervek szerint felmentette volna őket egy nagyobb alakulat – de erre nem került sor (a főváros környékén ugyanis több egység sem tudott időben eljutni a kiindulási pozícióba, részben a viszonylag nyílt terep, részben a sűrűn felállított szövetséges ellenőrzőpontok miatt). Közben dél-vietnami erők körülzárták a rádióállomást és tűzharc tört ki. Teo végül úgy döntött, elrohan segítséget kérni. Pár perccel távozása után a rohamcsapat életben maradt tagjai a levegőbe röpítették az egész épületet, benne saját magukkal.

Saigoni pillanatfelvételek az offenzíva napjaiból

Két vietkong zászlóalj megkísérelte elfoglalni a dél-vietnami páncélos és tüzérségi alakulatok parancsnokságát, mely a város északi részén állt. Harckocsikat és tarackokat akartak zsákmányolni, hogy azokat bizonyos szövetségesek célpontok ellen használják. De a járműveket egy nappal korábban, az északi városok megtámadása után átcsoportosították, továbbá minden egyes tarackból hiányzott a lövegzár.

196802_7th_inf_regt_move_to_position_phu_thu_race_track_cholon_saigin.jpg

A Phu Thu versenypálya a harcok után

A gerillák megszállták a francia temetőt és a versenypályát, de a VKH erői hamarosan kiverték őket. Előzőleg több vietkong zászlóalj is beszivárgott Cholonba, Saigon külvárosi kínai negyedébe. Mivel eleinte nem kezdtek innen semmiféle akcióba, a szövetségesek pár napig egyszerűen nem foglalkoztak velük. Végül, február 2-án dél-vietnami ejtőernyősök és rangerek, tovább az amerikai 199. könnyű gyalogdandár katonái megkezdték a negyed megtisztítását, házról házra. A Vietkong erői február 9-én visszavonultak, de addigra Cholon nagy része romokban hevert az amerikai légi- és tüzérségi támadások nyomán. A város többi része addigra már biztonságos volt. Ennek ellenére az utcák továbbra is veszélyesek voltak, ahogy egy amerikai katona is megjegyzi:

„Ott sétálgattál és bármikor hozzád vághattak egy gránátot. Hozzászoktál. Orvlövészek lövöldözhettek rád. Olyan volt, mintha csak egy légy szállt volna a füledre – te meg lecsaptad volna.”

19680221_saigon_couple_in_the_ruins_of_their_shop_near_tsn_airbase.jpg

Saigoni házaspár boltjuk romjai között, nem messze
a Tan Son Nhut-i reptértől (1968. február 21.)

A csata végeztével Saigon egyes körzetei súlyos károkat szenvedtek és több, mint 133 ezer ember vált hajléktalanná. A gerilláknak szerencsére nem maradt idejük, hogy felhasználják azokat az űrlapokat, amelyeket később a fogságba esett politikai tisztek zsebében találtak meg: ezeken kipontozott sorok voltak a kivégzendő személy nevének, bűnének és a dátumnak. Mivel a várost megtisztították, Saigon megmenekült a tömeges kivégzésektől, melyekre Huéban sor került, a lakosság azonban így is megszenvedte a harcokat...

A krónika következő részében:
"Nem sejtettem, hogy lőni fog..."

 

Forrásjegyzék:
A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
The United States in Vietnam (írta: Kahin George McTurnan & John W. Lewis; Dell Publishing 1969)
Nam (szerkesztette: Mark Baker; Abacus 1987)
Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
The Vietnam War vol. 8. Tet ’68 (írta: Barry Gregory; Marshall Cavendish Ltd. 1988)
The Vietnam War – The illustrated history of the conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)