Vihar közeleg

Remények és kilátások

1967 végére az Egyesült Államok immár harmadik éve vívta háborúját Vietnamban. Ezt a három esztendőt alapvetően a konfliktus kiszélesedése, az ezzel kapcsolatos aggályok súlyosbodása, illetve az ezt ellenző hangok erősödése jellemezte. Mind a kormányzat, mind a társadalom számára egyre égetőbb kérdés volt, mikor és hogyan lehetne ennek a végére érni… 

lbj_meeting.jpg

Mi lesz a megoldás?

McNamara hadügyminiszter egyre borúlátóbb volt a helyzetet illetően. Ahogy emlékirataiban meg is jegyzi, ez az esztendő amúgy is tele volt aggasztó kül- és belpolitikai fejleményekkel. Ilyen volt a hatnapos háború a Közel-Keleten, a ciprusi helyzet, a Szovjetunió új rakétaelhárító programja, faji zavargások az Egyesült Államokban, illetve az otthoni háborúellenes mozgalom térnyerése. Ő egyébként még májusban benyújtott egy memorandumot, melynek két alapvető pontjával a vezérkar nem értett egyet, holott összecsengett egy hasonló, még 1964-es jegyzékkel (NSAM 288): ezek lényege, hogy a dél-vietnamiak támogatása csak akkor hozhat eredményt, ha ők is tevőlegesen tesznek a háború megnyeréséért. A vezérkar a bombázások kiterjesztését javasolta, illetve Észak-Vietnam, Laosz és Kambodzsa inváziója is szóba került, ami akár Dél-Kína elleni atomcsapással is párosult volna. Ráadásul mindehhez a tartalékosok behívására is szükség lett volna. Johnson elnök ezeket a lehetőségeket elutasította. 

A hadügyminiszter ekkor már tisztában volt azzal, hogy délkelet-ázsiai politikájuk kudarcot vallott. Júniusban ezért titokban felkérte John McNaughtont (a nemzetközi biztonsági ügyekért felelős államtitkár-helyettest), hogy szervezzen csoportot és minden elérhető forrásból (ideértve a CIA-t és a Fehér Házat) szedjék össze azon dokumentumokat, melyek a kudarc okait felfedhetik. Húsz évre visszamenőleg mindenféle anyagot begyűjtöttek, emlékeztetőktől kezdve táviratokon át hadi jelentésekig. 1969 elejére már 7000 oldalnál tartottak… (Később, 1971-ben ez a gigantikus dokumentumcsokor került a New York Times kezébe Daniel Ellsberg révén, hogy aztán Pentagon-iratok címmel hatalmas felzúdulást keltsen az amerikai közvéleményben.)

mcnamara_in_saigon.jpg

McNamara Saigonban

McNamara július elején tett saigoni útja után Johnson elnök feltette neki a kérdést: „Meg tudjuk nyerni ezt az istenverte háborút?” A hadügyminiszter Westmoreland korábbi állítását ismételte el, mely szerint katonai patthelyzet nem áll fenn és ha a dél-vietnami katonaság képes felnőni a feladathoz, lehetséges a győzelem. Ugyanakkor a bombázások kiterjesztésének ötletét nem támogatta, bár akkoriban komoly nyomás nehezedett a Fehér Házra, mivel az akkor még enyhe többséget élvező háborúpártiak azért támadták a kormányzatot, mert továbbra is korlátozzák a bombázó hadjáratot. McNamarának augusztusban még bizottsági meghallgatáson is részt kellett vennie, ahol súlyos vádak érték a háború vezetése kapcsán. Hogy az agresszívabb hangokat elfojtsa, a hadügyminiszter részletekbe menően kifejtette, hogy a fokozódó bombázás nem fogja megváltoztatni a hadi helyzetet (például azért, mert a Ho Si Minh-ösvény kezdetleges úthálózat, melynek kijavítása gyorsan megy, vagy mert az észak-vietnami ipari kapacitás eleve olyan jelentéktelen, hogy nincs miért jobban erőltetni a bombázását). Az elnök mindenesetre rábólintott a Westmoreland által kérelmezett korlátozott csapatnövelésre, melynek értelmében ’68 közepéig 525 ezerre növekszik majd a Vietnamban állomásozó amerikai erők létszáma, ugyanakkor a VDK bombázásának felfüggesztésébe nem egyezett bele, mivel úgy vélte, ez mindkét fél számára azt jelezné, hogy megingott a Fehér Ház elkötelezettsége. 

Mindenesetre az elnök közvetlen környezetében is egyre súlyosbodtak a viták a háború kapcsán. Richard Helms, a CIA akkori igazgatója két levelet is küldött Johnsonnak, augusztusban és szeptemberben. Az elsőben elismerte, hogy Észak-Vietnam bombázása eredménytelen, a második viszont ennél jóval érdekesebb témát feszegetett, nevezetesen azt, hogy mivel járna, ha az Egyesült Államok kivonná csapatait Dél-Vietnamból. Ennek a levélnek az összegzésében szerepelt, hogy ebben az esetben az ország külpolitikai befolyása gyengülne, akárcsak a kormánnyal szembeni bizalom; emellett egyes délkelet-ázsiai országokban belső viszályokat prognosztizált, ám az USA hatalmi státusza szerinte így sem kerülne veszélybe. A végszó: a kivonulással járó kockázatok „valószínűleg jóval csekélyebbek és kontrollálhatóbbak, mint ahogy a legtöbb korábbi jelentés állította.” Az elnök azonban ezt a levelet senkinek sem mutatta meg…

Híradás Johnson elnök szeptemberi hónapjáról

Eközben a Fehér Ház nem adta fel a béketapogatózásokat sem: júliustól kezdve három hónapon át próbálkoztak és ennek is volt köszönhető, hogy később, ’68 májusában végre tárgyalóasztalhoz ülhettek a felek Párizsban. Két francia közvetítőnek, Herbert Marcovich-nak és Raymond Aubracnak hála újra felvehették a kapcsolatot a hanoi vezetéssel, ám az amerikai politikusok elkövették azt a hibát, hogy nem egyeztettek a vezérkarral: Johnsonék beígérték ugyanis, hogy a közvetítők biztonságát szavatolva augusztus 24. és szeptember 4. között beszüntetik Hanoi és környékének bombázását – a légierő és a flotta tervezőit azonban nem értesítették, és a kedvező időjárás következtében több, addig elhalasztott bombázó bevetésre is sor került közvetlenül a fenti intervallum előtt. Az észak-vietnamiak így nem tudták volna garantálni a két francia biztonságát, vagyis a találkozót el kellett halasztani. A tervet nem dobták sutba, viszont hiába is függesztették fel az amerikaiak az északi főváros elleni támadásokat, közben súlyos bombázást szenvedette el sok másik település, például Haiphong. Ez a tény ismét feldühítette a hanoi vezetést, mert úgy érezték, ellenfelük így akarja kierőszakolni a tárgyalásokat. Szeptember 11-én kijelentették, hogy a VDK elleni mindenfajta katonai akció beszüntetését követelik, másképp nem ülnek le közös asztalhoz.

McNamaráék vitába keveredtek annak kapcsán, hogy erőltessék-e továbbra is ezeket a tapogatózásokat. Nicolas Katzenbach külügyminiszter emellett kardoskodott, aláhúzva, hogy február óta ez az első komoly lehetőség. Johnson végül fejet hajtott, és szeptember 29-én, a texasi San Antonióban tartott beszédében kijelentette, hogy beszünteti a bombázásokat, ha biztosítékot kap afelől, hogy ez gyümölcsöző tárgyalásokhoz vezet majd, és hogy Észak-Vietnam nem próbálja mindezt katonai előnyök szerzésére kihasználni. Hanoiban megint csak kifogásolták a megfogalmazást, a feltételeket... Október végén, bár az amerikaiak továbbra is hajlottak volna a megegyezésre, Észak-Vietnam elzárkózott ennek lehetőségétől és a témára csak december végén tértek vissza.

19671021_washington_demonstration.jpg

Október 21-én több tízezer fős tiltakozó tömeg gyűlt össze
a Lincoln-emlékműnél...

Az Egyesült Államokban közben egyre dominánsabb lett a háborúellenes hangulat. Október 21-én 50 ezer tüntető vonult ki a washingtoni Lincoln-emlékműhöz. Beszédet mondott többek között Abbie Hoffmann, a mozgalom jellegzetes figurája és dr. Benjamin Spock gyerekgyógyász. A békésen induló demonstráció végül erőszakos cselekményekbe torkollt, miután a résztvevők harmada-fele a beszédek után a Pentagon felé vette útját. A hadügyminisztériumot körülvevő, ejtőernyősökből és katonai rendészekből álló kordont itt-ott megpróbálták áttörni (páran egyszer még el is jutottak az épület bejáratához, de gyorsan kiverték őket), másutt csak igyekeztek a lelkükre beszélni, de akadt több olyan nő is, aki meztelenkedéssel próbált hatni rájuk, illetve néhányan köveket, ágakat, sárgolyókat és egyebeket vágtak a katonákhoz, akik McNamara szigorú parancsára töltetlen fegyverrel álltak ott… Késő estére a tömeg lassan oszlani kezdett, de továbbra is történtek összecsapások, ahol is könnygázzal és puskatussal verték vissza a demonstrálókat.

Korabeli híradás a demonstrációról

Az épület „ostroma” másnapig tartott, addigra 683 ember tartóztattak le, köztük a híres írót, Norman Mailert, aki később könyvet írt minderről Az éjszaka hadai címmel. Japánban és Nyugat-Európa egyes városaiban ugyanekkor szintén zajlottak hasonló demonstrációk. Ezek közül a londoni emelhető ki, ahol csaknem 3000 ember vette körül az amerikai követséget.  

„Mikor úgy hiszed, hogy a kormány bűnt követ el, vagy nem veszi figyelembe a nemzet igényeit, ki kell állnod és mondanod valamit. Ha akkor sem figyelnek, valami drámaibb dolgot kell tenned. Már három éve tiltakoztunk és gyakran frusztrált minket, hogy nincs hatásunk a politikára. Egyértelműen átnéztek rajtunk. Ahogy a háború kiszélesedett, úgy éreztük, nekünk is ki kell szélesítenünk a tiltakozásunkat. Annak a napnak a tanulsága, hogy elegendő emberrel legyőzhető a rendőrhatalom – az ellenállás működik.
Vietnam kapcsán polarizációról beszélhetünk: a jobboldal árulónak nevezte a baloldalt. A második világháború után 20 évvel ez még mindig erős szó volt. Mi pedig rászoktunk, hogy a másik oldalt lefasisztázzuk. Az is elég erős szó volt. Ez nem egyszerűen keserű vita volt: küzdelem két oldal között, melyek mindegyike hazafiatlannak és árulónak tartotta a másikat.”
– Bill Zimmermann, egykori tüntető

19671021_protest_at_pentagon.jpg

A háborúellenes hangulatot megragadó leghíresebb fotók egyike: az egyik tüntető virágokat dugdos a Pentagont védő katonai rendészek puskacsövébe. Bár számos fénykép és filmfelvétel készült erről a jelenetről, a pulóveres fiatalember nevét nem ismerjük. 

Más amerikai államokban is került sor háborúellenes demonstrációra. Pár nappal korábban, október 18-án például a Wisconsini Egyetem madisoni campusán a Dow Chemical vegyipari vállalat – a Vietnamban felhasznált napalm és lombtalanító vegyszerek egyik fő gyártója – állásinterjúját megakadályozandó, több száz hallgató ült be az egyik épület folyosóira. A később ezerfősre terebélyesedett tömeget végül könnygázzal és gumibottal oszlatta fel a rendőrség. Ez volt az első, de nem utolsó olyan jelentős egyetemi megmozdulás, mely erőszakos cselekményekbe torkollt.

Johnson elnök egyre tanácstalanabb lévén november 2-ára összehívta legbelső tanácsadói körét, „a bölcseket”. A megjelentek között volt többek között Dean Acheson, George Ball, Omar Bradley, MacGeorge Bundy, Maxwell Taylor és Henry Cabot Lodge. A megbeszélés célja, hogy megvitassák a vietnami konfliktussal kapcsolatos lehetőségeket, ugyanakkor az elnök több fontos információt nem osztott meg velük előzőleg… Ezek közé tartozott a hadügyminiszter személyes levele is, melyben egyrészt Észak-Vietnam bombázásának felfüggesztését, a szárazföldi műveletek mikéntjének revízióját és a dél-vietnami erők feladatkörének kibővítését javasolta, továbbá leszögezte, hogy „Jelenlegi délkelet-ázsiai politikánk folytatása veszélyes lenne, számos emberéletet követelne és az amerikai nemzet számára elfogadhatatlan volna.” Nem csoda, hogy „a bölcsek” szinte egybehangzóan a szerepvállalás folytatására szavaztak és lényegében csak a hazai közvéleménnyel szembeni hangvétel megváltoztatását javasolták.

johnson_w_mcnamara.jpg

Együttműködésük a végéhez közeledett...

Mindez megpecsételte McNamara sorsát: egy hónap múlva Johson bejelentette, hogy a hadügyminiszter nemsokára távozik posztjáról (erre hivatalosan 1968. február 29-én került sor) és a Világbank elnökeként folytatja pályafutását. Ahogy McNamara könyvében fogalmazott: 

„Igazság szerint már korábban arra következtetésre jutottam és ezt meg is mondtam kerekperec az elnöknek, hogy nem érhetjük el célunkat Vietnamban semmilyen szóba jöhető katonai eszközzel, ezért szerényebb politikai célt kell kijelölnünk, melyet tárgyalásos úton rendezhetünk. Johnson elnök ezt nem tudta elfogadni. Lassan mindkettőnk számára világossá vált, hogy sem én, sem ő nem fogja megváltoztatni álláspontját.”

December 21-én Johnson még ellátogatott Canberrába, a balesetben elhunyt Harold Holt miniszterelnök gyászszertartására. Utána többek között Dél-Vietnamban is megjelent, ahol megint találkozott katonáival, de még Rómában is tiszteletét tette a pápánál.

lbj_w_soldiers_in_vietnam.jpg

Johnson elnök amerikai katonákat tüntet ki
dél-vietnami látogatása során

1967 második felében azonban Hanoiban is új terveket szőttek már. Az elmúlt három év tapasztalatai nyomán másféle stratégiára volt szükség, ugyanis addigra egyértelmű lett, hogy hagyományos módon nem tudnak katonai győzelmet aratni délen. Mivel ők is tudták, hogy ’68 az Egyesült Államokban választási év lesz, jelentős akciót kellett előkészíteniük és végrehajtaniuk, mely befolyásolja majd mind az amerikai elnökjelölteket, mind a választókat. Ennek módja pedig a TCK-TKN rövidítéssel emlegetett „Tong Cong Kich – Tong Khoi Nghia” vagyis „általános támadás – általános felkelés” lett volna. Ez koordinált, egyidejű akciókat foglalt volna magába Dél-Vietnam számos pontján, melyben fontos szerepet jutott volna mind a Nemzeti Felszabadítási Frontnak, mind a Vietnami Néphadseregnek, előbbinek elsősorban a városokban, utóbbinak pedig főleg a határ mentén. Egyfelől súlyos katonai csapást akartak mérni az ellenséges alakulatokra, másrészt ki akarták kényszeríteni a dél-vietnami lakosság felkelését, ezáltal a saigoni kormány megbuktatását. Eme terv alapján valósult meg végül az 1968 januárjának végén megindított Tet-offenzíva. Az előkészítés részeként megkezdték a szükséges hadianyagok felhalmozását, illetve a határvidékre igyekeztek csalogatni az amerikai erőket. A hanoi vezetés megtévesztésül még a béketárgyalások lehetőségét is újra meglobogtatta néhány közvetítőn keresztül, az év utolsó napjaiban. Úgy számoltak, hogy mire a tulajdonképpeni tárgyalások megkezdődnek, az offenzíva már befejeződik, s ez is kihatással lesz a megbeszélések eredményére. Nem mellékes, hogy szeptemberben új orosz-vietnami megállapodást írtak alá Moszkvában. A Kreml most már biztosra vette, hogy Johnson nem fogja kiterjeszteni a háborút Dél-Vietnam területén túlra és ez felbátorította őket, hogy a VDK-nak nyújtott ingyenes katonai és gazdasági támogatás tényét már ne is titkolják, sőt, azt sem rejtették véka alá, hogy a támogatás mértéke a rákövetkező évben növekedni fog.

westmoreland_and_lbj.jpg

Westmoreland Johnsonnal tárgyal

Westmoreland tábornok szerint az év utolsó hónapjaiban több dolog is utalt arra, hogy ellenfeleik valami komoly dologra készülnek. A határmenti ütközetek mellett, a foglyoktól is egyre többször lehetett hallani „a közelgő végső győzelemről”, míg bizonyos zsákmányolt dokumentumok általános offenzívát emlegettek, miközben az ellenségtől átszökő dezertőrök száma drasztikusan lecsökkent, a vidéki pacifikálási program lelassult, ugyanakkor a jelentések szerint a Ho Si Minh-ösvény forgalma a duplájára nőtt. A tábornok úgy gondolta, a karácsonyi időszak potenciális időpontja lehetne egy nagyobb észak-vietnami támadásnak, mellyel komolyan demoralizálni tudná az amerikai erőket és a hátországot is, ugyanakkor úgy vélte, kizárólag a két északi tartományban lenne reális esély arra, hogy az ellenséges erők komolyabb eredményeket érjenek el. Bár nem kételkedett az amerikai és dél-vietnami alakulatok harckészségében, siettette az amúgy csak a következő év elejére beígért újabb csapaterősítések behajózását, s Johnson közbenjárására ez meg is valósult.

westmoreland_w_map.jpg

Pár dolgot előre látott, de ő sem volt tévedhetetlen

A tábornok utólagos bevallása szerint viszont elkövette azt a hibát, hogy a sajtó számára nem hangsúlyozta ki eléggé a fent említett észak-vietnami előkészületek jelentőségét. Pedig novemberben hazalátogatott és 21-én még a Nemzeti Sajtóklub műsorában is felszólalt, ahol kijelentette, hogy a vietnami hadi helyzet javul, s rövidesen megkezdődhet az ún. harmadik fázis, melyben további veszteségeket okoznak majd az ellenségnek, miközben a dél-vietnami erők harckészségét tovább növelik. Az ezt követő szakaszban a dél-vietnamiak teljesen átveszik majd a küzdelmet, az amerikai csapatkivonások pedig 1969 végére meg is kezdődhetnek. Úgy fogalmazott: „Elértünk egy fontos pontot, mikor is látható közelségbe kerül a háború vége.” Nem lett igaza: a következő hónapokban jelentős események történtek, de a konfliktus vége még nagyon messze volt...

A krónika következő részében:
Az előretolt helyőrség

 

Forrásművek:
A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
A vietnami háborútól az iraki katasztrófáig – Az amerikai külpolitika tévedései (írta: Joseph Pozsgai; Kairosz Könyvkiadó 2009)
In Retrospect (írta: R.S. McNamara; Vintage Books 1996)
The Vantage Point – Perspectives of the Presidency 1963-1969 (írta: L.B. Johnson; Holt, Rhineheart and Winston 1971)
The Vietnam Story (írta: Will Fowler; Winchmore 1983)
Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
theguardian.com
washingtonpost.com