A Vietkong alagútrendszerei

Ideje végre önálló cikket szentelni ennek a korábban már többször érintett altémának, melynek révén megint csak közelebb kerülhetünk azon kérdés megválaszolásához, hogyan volt képes a Vietkong olyan sokáig hatékonyan harcolni az ellenség közelsége, megsemmisítő tűzereje és technikai fölénye ellenére. A válasz ezúttal a föld alatt húzódik meg…

Elrejtőzni, pihenni, felkészülni, majd támadásra indulni

A dél-vietnami alagútrendszerek kiépítését még a francia háború idején, a negyvenes évek végén kezdték meg a Viet Minh katonái, majd az amerikai háború idején a Vietkong gerillái folytatták a munkát. Eleinte falusi óvóhelyekről kiinduló, a falvakat összekötő járatokat, illetve rejtett fegyverraktárakat és ideiglenes búvóhelyeket ástak. Az újabb konfliktus kiszélesedésével azonban az alagutak is kibővültek. Például Cu Chi körzetében, melyet a Vasháromszög kapcsán már említettünk, 1954-ben durván 48 kilométernyi járat létezett; mire az amerikai harcoló alakulatok 1965-ben megérkeztek, már 200 kilométernyi volt kiásva, három évvel később pedig már 250 kilométer. A Vietkong számára ez a környék létfontosságú volt, amolyan előretolt bázisterület, ugyanis közel esett a déli fővároshoz, Saigonhoz és nem volt messze a kambodzsai határtól sem, ahonnan 1960 után az utánpótlás érkezett. Szimbolikus és gyakorlati oldalról is jelentős fegyvertény volt, hogy a dél-vietnami és amerikai parancsnokság közelében képesek voltak ilyen hosszú ideig megmaradni és hatékonyan tevékenykedni.

"Az alagutak kiásását az ideiglenesen megszállt körzetekben kezdtük meg. A forradalmi erők kis létszámúak voltak. Ha nyílt színen szálltunk volna szembe az ellenséggel, nem húztuk volna sokáig. Olyan helyen kellett meghúzódnunk, ahol megválaszthattuk a támadás idejét, helyét és célját."
– Nguyen Quot őrnagy

Egy tízoldalas füzetke, melyet a dél-koreai erők 1967-ben zsákmányoltak, jól összefoglalta, hogy mire is valók az alagutak:

„Falvaink harckészségének megerősítését szolgálják. Ezenfelül biztonságot nyújtanak politikai és fegyveres alakulatainknak, ahogy a tömegeknek is. De menedékként csak akkor van jelentőségük, ha katonáink harctevékenységét is szolgálják. Óvóhelyként odavész az előny, melyet adhatnak. […] Ha a járatokat teljes mértékben ki tudjuk használni, akkor a falvak bevehetetlen erődítményekké válnak. Az ellenség létszámban és fegyverzetben sokszoros túlerőben lehet, de nem tud majd elűzni minket a csatatérről, mert az alagutakból meglepetésszerű támadásokat kezdeményezhetünk…”

Az alagútrendszerek tehát egyszerre szolgálták a menekülést, a rejtőzést, a felkészülést és sokszor a támadást is. Ezen komplexumok mérete eltérő volt. A legkisebbek nem voltak többek nagyobbacska óvóhelyeknél, míg a nagyobb méretűekben kiépítettek akár parancsnoki irodákat, raktárakat, hálótermeket, műhelyeket, konyhát, étkezőt, elsősegélyhelyet, kórházat, sőt előadások vagy beszédek tartására alkalmas nagytermet is.

Rögtön az elején tisztáznunk kell, hogy ezek az alagútkomplexumok nem hálózták be az egész országot. Nem mindenütt volt erre megfelelő a talaj, illetve gyéren lakott, de sűrű erdővel borított (esetleg természetes barlangokban gazdag) vidéken nem is lett volna szükség rájuk. A Saigontól északra fekvő körzet azonban például hemzsegett ezektől, olyannyira, hogy a legtávolabbi járatok egészen a főváros pereméig vezettek.

Készül a lejárat

Cu Chi körzetében épült ki a legnagyobb kiterjedésű alagútrendszer. Itt a Saigon folyó közelsége miatt a talaj túlnyomórészt vastartalmú vörös agyag, mely viszonylag jól átereszti a levegőt. Ez a föld, függetlenül az átszivárgó nedvesség és a növényi gyökerek mennyiségétől, mindig elég stabil az alagútásáshoz. A talajvízszint 10-20 méter mélyen van, vagyis a gerilláknak bőven volt helye leásni.

A kiásott földet a munkálatok végeztével
még el is kellett szállítani

Az ásást vagy maguk a partizánok vagy a kirendelt parasztok végezték (utóbbiak általában adó fejében segédkeztek a munkálatoknál), méghozzá kézi erővel, ásók és kosarak segítségével. Ez a gyakorlatban napi pár méteres haladást jelentett egy-egy szakaszon. A munka az esős időszakban folyt, mivel az év többi részében a szárazság miatt túlságosan keménynek bizonyult a talaj, illetve a harctevékenység is gyakoribb volt. A legtöbb átjáró mérete – védelmi és takarékossági okokból – általában akkora átmérőjű volt, hogy hason kúszni még lehetett bennük, felülni és guggolni még csak-csak, de felállni rendszerint nem (a pihenőhelyekre, tanácstermekre és egyéb nagyobb helyiségekre természetesen más szabályok vonatkoztak). A már említett füzet szerint az alagutak szélessége minimum 80 cm, maximum 120 cm lehetett, magasságuk pedig minimum 80 cm, maximum 180 cm; a plafont ívesre formálták, hogy nagyobb teherbírása legyen. Szükség esetén fával, bambusszal vagy akár téglákkal erősítették meg a járatok falát. Az első szintnek legalább másfél méter mélyen kellett lennie, hogy az azt fedő földréteg kellően vastag legyen a robbanások lökéshullámának, illetve az áthaladó járművek keltette rezgés elnyelésére. Egy-egy alagútrendszernek több kijárattal kellett rendelkeznie és a szabályzat szerint ezek háromszöget kellett, hogy képezzenek, durván 40-50 méteres távolságot hagyva egy-egy csúcs között.

Ausztrál katona egy álcázott csapóajtónál. A fotón jól érzékelhető, hogy ezeket a lejáratokat a vietnamiak méreteihez igazították, így nyugati ember sokszor fizikailag képtelen volt leereszkedni.

A földalatti járatok rendszerint cikkcakkban haladtak, hogy a behatoló ellenség tüzét és a robbanások erejét ezzel is blokkolják, de ezenfelül számos eszközzel éltek még, hogy megnehezítsék az utánuk merészkedő amerikaiak dolgát. Az egyes szinteket összekötő csapóajtókat például gondosan álcázták, vagy kialakítottak „zsákutcákat”, melyek nem vagy láthatóan nem vezettek sehova. Ez biztosította, hogy a behatolók ne feltétlenül tudják megtalálni a második és a további szinteket.

Persze a védelemnek részét képezték jóval elrettentőbb megoldások is: a partizánok csapdákat helyeztek el, például aknákat vagy botlódrót által kinyíló, kígyóval, pókkal, esetleg skorpióval megrakott konzervdobozokat… A külső, felszíni védelemhez is tartoztak csapdák, melyek csökkentették a kockázatát annak, hogy az ellenség hosszabb időt töltsön a környéken.

Szellőzőnyílásokra is szükség volt. Ezt sokszor nagyobb átmérőjű nádszálak segítségével alakították ki, melyet ferdén ástak be, mindig hagyva valamennyi túllógást a felszínen, hogy az eső minél kevésbé tudjon befolyni. Egyes helyeken keleti irányba néztek, hogy a felkelő nap adhasson legalább egy kis fényt odalenn, másutt az uralkodó szélirány figyelembevételével telepítették őket, hogy minél több friss levegő juthasson le. Az egyes szintek között természetesen további levegőztető járatokat ástak. A beszivárgó esővíz elvezetésére a vízszintes átjárók padlóját szándékosan enyhén emelkedőre alakították.

A kép közepén látható néhány bambuszból készült szellőző.
Egy perc múltán az amerikaiak itt felfedeztek egy álcázott lejáratot.

Mivel az amerikaiak sokszor gázzal próbálták az odalent megbújókat kiiktatni vagy kihajtani, speciális vízzárakat is építettek, vagyis olyan U alakú átjáró-szakaszokat, melyeket vízzel töltöttek meg. Ezen a gáz nem hatolt át. A betörő amerikaiak számára viszont mindig fenyegető akadályt jelentettek, hiszen ezeken is csak egyféleképp lehetett átjutni, és amellett, hogy átázva és büdösen jöttek fel a felszínre a túloldalon, még arra is számítaniuk kellett, hogy ott várja őket valaki…

Lőrés a felszínen

Mert a gerillák természetesen őröket is állítottak. Egy részük a felszín közelében kialakított, álcázott lőállásokban helyezkedett el, így lehetett fogalmuk arról, mi történik odafent. A földalatti őrszemek általában csapóajtóknál vagy erre a célra kialakított alkóvokban húzódtak meg. Ilyen módon kellő fedezékük volt a behatolókkal szemben és akár egyetlen pisztollyal vagy késsel is volt esélyük feltartóztatni őket. Valamivel kifinomultabb megoldás volt egy-egy üreg vékony agyagfallal való leválasztása a fő járatról: apró kitekintő nyílást hagytak csak az őrszemnek, aki az áthaladó ellenséget a falon áttörve egy dárdával agyonszúrhatta. A csapóajtóknál is alkalmazták ugyanezt az eljárást, így az amerikaiak minden egyes átjárótól joggal tartottak. A visszaemlékezések említenek olyan esetet, amikor a lefelé ereszkedő katonát egy várakozó gerilla még leérkezése előtt ágyékon és hason szurkálta, de ennél is vérfagyasztóbb módszer volt, amikor a felfelé tartó amerikai átjárón feldugott nyakát egy partizán úgy szúrta át lándzsájával, hogy ezzel rögtön el is torlaszolta a szűk járatot. A halottat visszahúzni nem lehetett, emiatt továbbhaladni sem, így társai kénytelenek voltak otthagyni őt és távozni.

Egy-egy feljáró mindig halálos veszélyt jelentett...
Kép a Tunnel Rats című filmből.

A kisebb bombázások, illetve az elhaladó páncélos járművek ugyan tehettek kárt a kijáratoknál található csapóajtókban, de maguk az alagutak általában átvészelték a tűzcsapásokat, bár erre is volt ellenpélda. Ha beomlott egy-egy alagút vagy lejáró, a menekülőjáratokra, vagy legrosszabb esetben az ásóra kellett hagyatkozni. A bombázások fokozódásával egyébként megerősített óvóhelyeket is kialakítottak odalent, melyek rendszerint kúp alakúak voltak és nem ritkán bambusszal voltak megerősítve belülről.

„…Egyszer hét napot és hét éjszakát kellett lent töltenem, míg az amerikaiak folyamatosan bombáztak minket. Pár nap múltán alig volt már élelmünk, így, bár szörnyen éhesek és szomjasak voltunk, csak egy pici száraz rizst ettünk és pár csepp vizet ittunk. A bombázás végeztével amerikai harckocsik dübörögtek át és véletlenül széttaposták a kijáratainkat. Ők sokszor elzárhattak ugyan egy vagy két kijáratot, de mindig volt más út kifelé. Ezúttal viszont mindegyik bedőlt. Szerencsére voltak nálunk zsákmányolt amerikai rohamkések és azokkal ástuk ki magunkat.”
– Tran Thi Gung

Várakozás harcra készen: pár méterrel felettük
éppen partizánvadász akció folyik

Ezekben az alagutakban élni az ellenséges tevékenységtől függetlenül is folyamatos kényelmetlenségekkel és veszélyekkel járt. A hely szűkös volt, így állandóan bővíteni kellett a járatokat. Ha az ellenség a közelben járt, minimalizálni kellett a zajokat és a mozgást, mivel a csapóajtókon és szellőzőkön át a hangok eljuthattak a felszínre. Akik nem harcoló beosztásban voltak, nem ritkán hetekig nem jöhettek fel a friss levegőre, ha mégis, inkább csak éjszaka. A fertőző betegségek pedig a hűvös, nedves térben könnyen terjedtek. Vien Phuong, író és költő, aki a földalatti nyomdákban dolgozott propagandistaként, hosszú időt töltött el odalent.

„Szörnyű formája volt ez a létezésnek. Egyik óráról a másikra éltünk. Lehet, hogy az egyik órában még éltél, a következőben pedig halott voltál. Amennyi lőszert és robbanóanyagot az amerikaiak bevetettek, a túlélés néha tényleg csak szerencse dolga volt. Az alagutakban volt a legbiztonságosabb, de azok sem voltak bevehetetlenek. Nekem volt egy kisebb óvóhelyem, ott aludtam. Úgy 70x80 centiméter alapterületű volt és egy méter magas. Képzelheti, milyen volt az embernek abban a lyukban, éjszakáról éjszakára. Nem ástam túl mélyre a gödrömet, mivel saját kárunkon tanultuk meg, hogy minél mélyebb, annál nagyobb az esélye, hogy egy bombázás élve temet el, ezért inkább erős óvóhelyet építettem. Mikor az ellenség partizánvadász akcióba kezdett odafenn, behúzódtam az óvóhelyemre, gyertyát gyújtottam és olvastam vagy verset írtam, míg a levegő annyira elhasználódott, hogy el kellett oltanom a gyertyát és az örök éjszaka teljes sötétségében feküdtem ott, hallgatva a páncélosok és lövegek zaját. Nem tudtam, nem tudtuk, hogy jól számítottuk-e ki az alagút mélységét. Szóval ott feküdtél és azon töprengtél, hogy vajon rád szakítja-e a mennyezetet egy áthaladó harckocsi és agyonprésel, vagy ami még rosszabb, nem présel agyon rögtön.”

Voltak, akik egy idő után nem bírták ki a bezártságot. Ismét Vien Phuongot idézzük:

„A Manhattan-hadművelet alatt egy fiatalemberünk begolyózott odalent. Előzőleg arról vitatkoztunk, hogy fel kéne talán mennünk a felszínre este egy pár percre, hogy a friss levegőn ehessünk. Ez volt a legnagyobb ajándék. De az akciójuk során az amerikaiak végig a kijárataink közelében jártak. Egy elszáradt ág vagy pár szem rizs elegendő nyom lett volna nekik, hogy ránk találjanak. Úgy éreztem, végünk van, ha felmegyünk. Így döntöttem tehát. A srác ordítani kezdett, kiborult, azt ismételgette, azonnal fel kell mennie, még ha az amerikaiak ott is vannak. Megtette volna, ezért gúzsba kötöttük.”

Egy politikai tiszt, Ut Mot földalatti irodája.
A fentről jövő természetes fény elárulja,
hogy közvetlenül a talajszint alatt vagyunk.

Ahol nem voltak a közelben kutak vagy folyóvíz, a vízhiány különösen nagy gondot okozott, pláne a női gerilláknak, mikor megjött a menzeszük. A vizet sokszor inkább a főzésre tartogatták, így tisztálkodásra vagy mosásra nem jutott elegendő. Ha mégis tudtak mosni, a vizes ruhadarabokat nem tudták volna rendesen megszárítani, így jobb híján felvették őket, hogy a testhőre bízzák a dolgot. De a sebesülteknek volt a legnehezebb. Sokszor nem volt lehetőség átszállítani őket valamelyik dzsungelkórházba, márpedig a földalatti viszonyok között a gyógyulás még nehezebben ment. Linh százados így emlékezik:

„Könyörögtek, hogy öljük meg őket. Kiabáltak, hogy vigyük fel őket, hadd lássák a napfényt, hadd szívjanak legalább egyszer bele a levegőbe. A testileg és lelkileg sérültek fegyelme elpárolgott és inkább meghaltak volna, minthogy odalent heverjenek az alagutakban. Szörnyű volt hallani őket. Nem tudtunk nekik nyújtani semmit: se a halált, se fényt, se több levegőt.”

A holttesteket is kénytelenek voltak sok esetben odalent tartani, míg rendes temetésre nem nyílt lehetőség. Általában az alagutak falába vájt üregekbe helyezték el a hullákat, néhány centiméteres agyagréteggel elfedve őket. Ugyanezt tették az amerikai tetemekkel, s itt nemcsak a betegségben meghalt foglyokról van szó; tudatosan törekedtek az ellenfél demoralizálására és időnként azért hoztak le amerikai holttesteket, mert tudták, hogy nekik is fontos saját halottaik elszámolása és hazaszállítása.

Ha a vízzárak nem működtek, mert a bombázás kárt tett bennük, és az ellenségnek mégiscsak sikerült gázt beszivattyúzni a járatokba, menekülni pedig épp nem lehetett, gyötrelmes várakozás következett. A gerillák ilyenkor a földhöz tapadtak és próbálták a beáramló gázok alatt megmaradó levegőt beszívni. Még ha nem is halálos gáz árasztotta el az alagutat, könnyen megfulladhattak. Aki tehette, saját készítésű, általában nejlonból és kezdetleges szűrőből álló maszkot vett fel, ha pedig máshogy nem ment, vizelettel átitatott textilt kötözött arca elé – mindkettő egyszerű, de működő megoldás volt. Ha tudtak gázálarcot lopni az amerikaiaktól, akkor persze azt használták.

A plafonról leeső por és törmelék ellen zsákmányolt ejtőernyőket kötöttek fel a falakra. Ha áramra volt szükség kézzel vagy lábbal hajtható generátorokat használtak, de eldobált vagy lopott elemeket, akkumulátorokat is alkalmaztak. Gyertyával nem volt ajánlatos világítani, hiszen odalent kevés volt a levegő, de sokszor nem tehettek mást.

Hazafias előadás

A harc és a bujkálás feszültségét néha oldani kellett, ezért a nagyobb termekben időnként fellépéseket tartottak, melyeken a helyi vagy átutazó művészek adtak elő hazafias darabokat vagy dalokat. Ha az ellenséges bombázás félbeszakította ezeket, a jelenlevők visszahúzódtak a kisebb átjárókba vagy óvóhelyekre, utána viszont a műsor folytatódott. Időnként azért tartottak szünetet, hogy a szellőztetést biztosítsák; ha a levegő már különösen elhasznált volt, a nézőket általában megkérték, hogy ne énekeljenek együtt az előadókkal. Ha viszont a körülmények megengedték, akkor a fellépéseket odakint, a szabad ég alatt tartották.

Műhelyeket is kialakítottak odalent, ahol többek között gránátokat és aknákat gyártottak, illetve egyéb harceszközöket javítottak. Egy amerikai katona egészen elképesztő dolgot tapasztalt, mikor odalent kutakodott társaival:

„A nagyobb kamrákban, amik akár 4 méter belmagasságúak is lehettek, lövegeket és aknavetőket is összeállíthattak. Odakint a felszínen szétszerelték őket, darabonként lecipelték, éjszaka odalent összerakták, elvégezték a karbantartást, aztán újra szétkapták, kivitték, összeállították és használták. Nem csoda, hogy sohasem találtuk meg az ágyúikat. Egy ilyen kamrában egyszer két 105-ös tábori tarackot találtunk. Több mint 40 évesek voltak és tökéletes állapotúak. El tudja ezt képzelni? Hatalmas tarackokat vittek le esténként csicsikálni az alagutakba. Mikor először láttunk ilyet, el se hittük.”
– Arnold Guitierrez őrmester

Még ennél is érdekesebb eset volt, mikor a partizánok elloptak egy M-48-as páncélost Lai Khétől északra, 1966-ban. Az amerikaiak három évvel később találták meg, a föld alatt. Kétméteres mélységbe temették és járatokat ástak köré. A gerillák parancsnoki központként alkalmazták.

Gránátok készülnek a földalatti fegyvergyárban

A főzést kétféleképpen intézték. Ahol nem volt kiépített konyha, a gerillák éjszakánként feljöttek a felszínre és ott melegítették meg vacsorájukat – odalent a füst megölte volna őket. A nagyobb komplexumokban általában rendelkezésre állt az ún. Dien Bien Phu-konyha, melyet a francia háború óta használtak. Lényege az volt, hogy a keletkező füstöt hosszú járatokon vagy csöveken át vezetve távolabbi nyílásokon át engedték ki, hogy az ellenségnek ne tűnjön fel.

Ha nem maradt a raktárban elegendő élelem, akkor egyrészt az amerikaiak által eldobált maradék élelmiszereket, másrészt az alagutak közelében ültetett maniókát, banánt vagy burgonyát ették, esetleg a közeli folyóból halásztak. Legrosszabb esetben patkányhúst fogyasztottak, melynek íze az egyik visszaemlékező szerint nem is volt rossz, sőt sokkal jobbnak gondolta a tyúk- és kacsahúsnál. Bizonyos esetekben azért is kellett frissen szerzett húsra vagy halra hagyatkozni, mert a tárolt élelmet sokszor nem lehetett megóvni az elrohadástól. Ezért is volt nagy értéke a zárható műanyag tokoknak és fémdobozoknak, ládáknak, melyeket nagyrészt az amerikaiak által hátrahagyott holmik között találták odakint.

Latrinákra is szükség volt. Ezt általában egyszerű gödrökkel oldották, melyeket külön kamrákban ástak ki, de időnként beásott agyagedényeket használtak. Ha megteltek, betemették őket. Mivel amúgy is kevés volt odalent a levegő és rendkívül kellemetlenek a szagok, nem nehéz kitalálni, milyen elviselhetetlen volt odalent tartózkodni, néha heteken át. (A járatokba lemerészkedő amerikaiak nem ritkán azonnal rosszul lettek a szagtól.) A kevesebb munkával járó megoldást a már említett fémládák jelentették, melyek vízmentesen záródtak, így egyszerű volt használat után kivinni és ott üríteni őket.

Amerikaiak vizsgálgatják az egyik alagútkórház felszerelését

Ilyen körülmények között a malária, a dizentéria, a gombásodás, a bélférgek, illetve a vitaminhiány és az alultápláltság állandó fenyegetést jelentett, nem is beszélve a rovarokról és csúszómászókról, bár náluk is volt rosszabb, szinte láthatatlan veszély: az atkák a falakon éltek, és ha valaki hozzájuk ért, rátapadtak, befúrták magukat a bőr alá, ahol hónapokig élhettek, szörnyű viszketést előidézve. Képzett orvos, tű és némi alkohol kellett az eltávolításukhoz.

Ezek ismeretében nem csoda, hogy sok gerilla egyenesen várta a percet, amikor elhagyva az alagutakat akcióba kezdhet a felszínen. Egy idő után azonban a behatoló ellenséggel is számolniuk kellett és a küzdelem onnantól fogva a föld alatt is folyt… A következő rész erről fog szólni.

A krónika következő részében:
Háború a föld alatt 2.

Forrásművek:
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• Inside the VC and the NVA: The Real Story of North Vietnam's Armed Forces (írta: Michael Lee Lanning és Dan Cragg; Williams-Ford Texas A&M University Military History Series 2008)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London)
• The Illustrated History of The Vietnam War: Tunnel Warfare (írta: T. Mangold és J. Penycate; Bantam 1987)
• The Tunnels of Cu Chi (írta: T. Mangold és J. Penycate; Pan Books 1985)
• Viet Cong and NVA Tunnels and Fortifications (írta: Gordon L. Rottman; Osprey 2006)