"Nincs bennem keserűség..."

Egy műszaki katona visszaemlékezése

Ha már körüljártuk a csapdák témáját, gondoltam, méltó lenne egy olyan ember visszaemlékezésével folytatni, aki robbanócsapdának esett áldozatául és túlélte. George Watkins az amerikai 196. könnyű gyalogdandár katonájaként 1968 áprilisában Quang Tri tartományban sebesült meg: mindkét lábát és mindkét szemét elveszítette. Ma a virginiai Stone Gapben él nővérével.

1967. június 19-én hívtak be. Tudtam előre, hogy nem kerülhetem el, csak idő kérdése. Pedig majdnem megúsztam. Magas vérnyomásom volt. Erre három napig a Roanoke kórházban tartottak megfigyelés alatt. Gondolom, az a három nap lazítás elég volt ahhoz, hogy a vérnyomásom lemenjen.

Nagyon keveset tudtam Vietnamról. Úgy értem, ijesztő, mit tudtam akkor és mit tudok most. Csak annyit tudtam, hogy úgymond a kommunizmus ellen harcolunk odaát. Miután besoroztak, már többet gondolkoztam rajta, próbáltam a kiképzés alatt még jobban tájékozódni, de ott ez nehezen ment.

engineer_insignia.jpgFort Braggbe, aztán Fort Leonard Woodba kerültem. Két hónapig tartott az utászkiképzés. Ez lett a katonai szakterületem. Mikor elindultam, azt mondták, egy pleikui műszaki zászlóaljhoz kerülök. De mikor megérkeztem Vietnamba, gondolom, kellett az ember a gyalogsághoz és mivel valahol meg kellett húzniuk a vonalat, a gyalogsághoz osztottak be. Cam Ranh-ban közölték, hogy Chu Laiba irányítanak, a 196. dandárhoz, pedig nem is vettem részt gyalogsági képzésen. Első éjszaka odaállítottak egy M-60-as géppuska mögé és kétperces gyorstalpalót kaptam: – Ez itt a biztosító, ez itt az elsütőbillentyű, ez meg a felhúzókar.

A legrosszabb időszakunk 1967 decembere volt. Kint töltöttük a terepen. Mindenünket a hátunkon cipeltük. Ahol letáboroztunk, ott aludtunk. Véget nem érő járőrözés, éjszaka meg rajtaütés. Nappal kutasd-és-pusztítsd, és minden harmadik éjszakán lesállásba mentél. Mázlid volt, ha négy órát szunyálhattál. Semmiség volt harminc vagy negyven órát alvás nélkül végigcsinálni. Sőt, a leghosszabb ilyen periódusom 72 óra volt. Jó pár emberünket elveszítettük. Úgy tűnt, akárhova megyünk, az ellenség mindig ott van a hátunk mögött. Mintha nem tudtuk volna lerázni őket. Kilencvenháromról negyvenre csökkent a létszám. Egyetlen Chinook helikopterrel ki tudtak minket emelni a végén. Egyetlen Chinookkal. Ahogy a seregben mondanák, immár nem voltunk harcképes alakulat.

Aztán átmentünk a Que Son-völgybe. Bő három kilométer széles és 18-19 kilométer hosszú volt. Minden élőlényt, embert és állatot kitelepítettünk onnan, és átvittük őket egy táborba, tizenegy kilométerrel arrébb. Minden mást letaroltunk. A völgy szabad tűz-zóna lett, ha megláttál valakit, célpont volt. Két nap múlva a lakosok visszatértek. Pedig semmijük sem maradt ott, mindent felszámoltunk. Nem semmi emberek voltak, hogy ezt is kibírták. Visszatértek, pedig odalett mindenük és újrakezdték. Kerestek valami nádat, összekötözték, ágakból keretet eszkábáltak és felállították tetőnek. Nagyon elszánt emberek voltak. Nem is gyűlölöm őket. Tették, amit tenniük kellett. A politikusok miatt voltunk ott, nem miattuk. Bár azt az ürgét szívesen elkapnám, aki azt a robbanócsapdát telepítette. [Nevet.]

A Tet-offenzíva és a Hué elleni támadás után telepítettek át minket Camp Evansbe. Ott történt a dolog. Egy utat fésültünk át. Minden nap ellenőriznünk kellett egy nyolc kilométer hosszú útszakaszt. A terület lapos és homokos volt. Fedezék nulla. Csak ez a piszkosfehér homok. Még mindig van a testemben belőle. A dokik azt mondták, valószínűleg a homok mentette meg az életemet. Merthogy a robbanás ereje így nem felfelé hatott, mivel a homok szétterítette.

minesweeping.jpg

Korán volt még, épp napkelte után, vasárnap reggel. Két szakaszban mentünk ki az útra. Az enyém ment hátul és én hátulról a második vagy harmadik ember lehettem. Harminc métert se tettünk meg, mikor ráléptem. Mintha emlékeznék is arra, hogy ránéztem az órámra, láttam, hogy fél nyolc van. Néha azt gondolom, ezért történt, hogy a szemembe kaptam, mert lefelé néztem. Néhány percig voltam csak eszméletlen. Magamhoz tértem és egy forró gödörben feküdtem, széttárt karokkal. Nem éreztem fájdalmat, csak zsibbadást – teljes zsibbadtságot. És a robbanás miatti forróságot. Csak erre emlékszem. Szóltam is nekik, hogy húzzanak ki a gödörből, mert annyira forró. A hátam picit meg is égett.

Azt mondják, nyomásra aktiválódó aknára léptem. Egy besült 105 millis gránátunkat használták fel a robbanócsapdához. Úgy ötven centi hosszú és 105 milliméter átmérőjű. Vagy negyvenen sétáltak el mellette, én meg ráléptem. Egy előttem haladó srácot meg egy közvetlenül a jobbomon lépkedő fiút is elkapott. Az a gyerek a bal szemét és a bal fülét vesztette el, és azt hiszem, valamennyire mozgáskorlátozott lett. És pont előtte szóltam neki, hogy távolodjon el, mert túl közel van, a vállunk majdnem összeért. Később találkoztam vele a San Antonio-i kórházban és meg is köszönte. Szerinte csúnyábban végzi, ha nem szólok rá. Az előttem haladó srácot meg a hátán viselt rádiója mentette meg. A szakaszvezetőnk írt egy levelet, míg a kórházban feküdtem, és az állt benne, hogy a készülékben ököl nagyságú szilánkot találtak.

A doki összefoltozott és helikopterrel egy elsősegélyhelyre vittek, Camp Evans közelében. Az orvos valamit csinált, aztán visszatettek a gépre és átrepítettek a Sanctuary kórházhajóra. A fájdalom akkor jelentkezett és szinte elviselhetetlen volt. Félretettek és másokat vittek be először a műtőbe. Gondolom, a legsúlyosabb esetekkel kezdték. Csak feküdtem a hordágyon hosszú-hosszú ideig, de állítólag ilyen esetben az ember nem veszít sok vért. Sokszor a robbanás ereje egyszerűen lezárja az erek végződéseit.

Tudtam, hogy a szememmel valami nem stimmel, de azt mondogattam, a látásomat nem vesztettem el, csak telement homokkal és izzó lőporral. Mikor a műtét után magamhoz tértem, a fejem, az arcom teljesen be volt tekerve gézzel én meg mondogattam magamban, hogy még mindig látok. Senki nem hozta szóba, de ahogy telt az idő, végül már én is azt gondoltam, megvakultam. Pár nappal később a doki közölte, hogy a szemem állagra olyan, mint a buggyantott tojás. De ami meglepő, hogy nem is gondoltam a lábamra. A lábam nem volt olyan fontos. Valamiért a látásom fontosabb volt nekem, mint a lábam. Csak a szemem miatt aggódtam.

A jobb lábam még hét napig megvolt. Az orvosok szerint úgy tíz centi csont hiányzott, de a hús összetartotta. Megpróbálták megmenteni, de egy hét múlva üszkösödni kezdett, a lázam meg megugrott. Nem volt szerencsém... Aztán, emlékszem, lenyúltam a lábamhoz, hogy kitapogassam és már nem volt meg.

Nincs bennem keserűség. Azt hiszem, legalábbis. Csak azt kívánom, bár meg se történt volna az egész – mindenkinek jobb lett volna. Csúnya politikai tévedés volt. Járt valaha a Falnál [a washingtoni vietnami emlékműnél]? Én '85-ben voltam ott. Azt hiszem, mióta hazaértem, akkor éreztem magam a legszörnyűbben. Ott ültem a V alakú fal közepén és végigfuttattam a kezem a felvésett neveken. Az a rengeteg név. Aztán végigmentünk rajta és találtunk pár elesett srácot az egységünkből. Éreztem őket. Az ujjammal kiolvastam a nevüket. Betűről betűre. Ott ültem és arra gondoltam, miért kellett ennyi embernek meghalnia. A többség korombeli volt. Az ő életük odalett és a rokonaik élete tönkrement. És mire volt jó az egész?

appy_vietnam.jpgA visszaemlékezés C.G. Appy Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (Ebury 2008) című kötetéből való.