"Úgy fotózhattam őket, ahogy külsős fényképészek nem..."

Interjú Kondor László fotográfussal

1998-ban hallottam először Kondor László nevét, amikor a Hadtörténeti Múzeumban, később pedig a Centrális Galériában kiállították Vietnamban készült képeit. Évekkel később aztán megpróbáltam vele kapcsolatba lépni, érdeklődtem mindenfelé, de eredmény nélkül. Tavaly novemberben aztán újra nekifutottam a dolognak és sikerrel jártam, így csaknem húsz év után személyesen is találkozhattam vele.

laszlo_kondor_vietnam_1970.jpg

Kondor László a 23. gyaloghadosztály
fényképészeként Vietnamban, 1970 januárjában

(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

Nagy élmény volt személyesen leülni vele beszélgetni. László hetvenhat éves, de simán letagadhatna akár húszat is. Mozgása energikus, tekintete élénk, ha pedig mesélni kezd, lendületesen, szenvedélyesen beszél, újra átéli azokat az éveket. Lehetetlen nem odafigyelni rá. Időnként átvált angolra, néha önkéntelenül, néha azért, hogy szó szerint idézhessen egy-egy emlékezetes mondatot.

Hogy kezdődött életed nagy kalandja?

1956. november végén mentünk ki bátyámmal együtt Ausztriába. Kikerültünk az traiskircheni nagy gyűjtőtáborba. Nagy kérdés volt, hogy hova megyünk, mit csinálunk. Ekkor értettem csak meg, hogy '56 előtt Magyarország hermetikusan el volt zárva a külvilágtól. Ez egy börtön volt, szó szerint, egy sötét börtön. És az egyik nagy meglepetés, mikor Bécsbe kerültem karácsony előtt, a Mariahilferstrasse, ami már ki volt világítva. Ilyet még sosem láttam, mert Budapest sötét volt! Az egész ország sötét volt. És ez '56-ban történt, az oroszok csak '55-ben vonultak ki Ausztriából. De már az is megdöbbentő volt egy magyar számára, amit ott látott, pedig akkor még maguk az osztrákok sem álltak túl jól.
Az '56-os forradalomnak hihetetlen nemzetközi visszhangja volt. Sokkal nagyobb, mint gondoltuk. Nem segítették magát a forradalmat, de a menekültek előtt az egész világ kinyitotta a kapuját. És minden ország konzulátusa kivonult, és kérdezték, hogy ki hova akar menni. És minden ország esetében volt egy kvóta, hogy hány emigránst engednek be oda. Akkoriban Eisenhower volt az amerikai elnök, és az amerikai éves kvóta olyan 500 vagy talán 250 fő volt, de ő egy tollvonással 50 ezerre emelte ezt. És minden ország ezt csinálta akkor. Gyorsan fogytak a helyek, mi pedig nem akartunk sokat sorban állni a hidegben, ezért beálltam az új-zélandi standhoz, ahol alig páran ácsorogtak. Azt mondtam a bátyámnak, elmegyünk Új-Zélandra, birkapásztorok leszünk, aztán birkarancherek, csak el innen minél messzebb! Máshogy alakult.
Párszor történik meg az életben, hogy közbejön egy isteni beavatkozás, egy deus ex machina. Épp egy nagy hálóteremben voltunk együtt, legalább hetvenen és mentem kifele a mosdóba, amikor hirtelen beszélni kezdett ott valaki: – Tóth József atya vagyok, olyanokat keresek, akik gimnáziumba jártak otthon és van bizonyítványuk. Mert lehetőség van arra, hogy befejezzék a gimnáziumot, itt Ausztriában.

Így kerültek Innsbruckba, az Osztrák-Magyar Gimnáziumba, ahol gondjukat viselték és továbbtanulhattak. Az idősebbik fivér a rákövetkező év nyarán leérettségizett és kapott egy Ford-ösztöndíjat Rómában, két évvel később pedig Amerikába ment és ott ragadt, míg László folytatta tanulmányait. Fellépett a magyar néptánccsoporttal, télen síelt a hegyoldalakon, majd az érettségi után beiratkozott egy innsbrucki egyetemre, pszichológia szakra.

innsbruck.jpg

Az innsbrucki magyar diákotthon

Akkor kezdtem el fényképezgetni. Vettem egy lerobbant kis 35 mm-es gépet és megtanultam előhívni, nyomtatni és így tovább. Nagyon érdekelt. Sosem jártam fotóiskolába. A legtöbb híres fényképész, akit tisztelek, szintén nem. El is rontották volna őket ott... Szóval autodidakta módon tanultam. De egy idő után Ausztriát kicsinek találtam. Meg hát viszketett az ülepem. Így hát 1961 áprilisában én is kimentem az Egyesült Államokba. A bátyám Chicago mellett élt, egy Aurora nevű kisvárosban, gyári munkásként. Az emigránsnak ugyanis el kellett mennie dolgozni. Segélyt egy ideig kapott, de utána nem volt pardon. Ronda hely volt. Életem legszomorúbb hónapjait töltöttem ott.

Aztán megkérdezték tőle, miért nem megy egyetemre. Kiküldött hát több levelet is különböző intézményeknek, de eredmény nélkül, míg egy ismerős nem ajánlotta neki a University of Chicagót, mely a világelsők közé tartozott már akkor is. Szerencséje volt, mert az ottaniak éppen azon dolgoztak, hogy felrázzák kicsit az egyetemet: új tanárok mellett nemzetközi diákságot akartak toborozni. A dékánt, aki egyébként ugyanúgy rajongott a komolyzenéért, mint László, és mindent tudni akart az éppen futó bécsi operákról, nem kellett sokáig győzködni arról, hogy ennek az embernek is itt a helye. Négyéves ösztöndíjat kapott. Az angol nyelvvel azonban egyelőre komoly gondjai voltak. Legkedvesebb tanára, Hans Morgenthau (aki többek között külpolitikai tanácsadóként dolgozott Kennedy és Johnson elnöksége alatt) viszont segített neki és felvette titkársági munkára.

Morgenthau már akkor ellenezte az egész vietnami beavatkozást. És Amerika már akkor is rosszul csinálta ezt: úgy gondolták, szent kötelességük exportálni a demokráciát. A második világháborúban győzedelmeskedtek, és a siker elkábította őket. Afrikában, Ázsiában próbálkoztak, mondván, ha Európában sikerült, ott is fog. Miért? A NATO-val és a Marshall-segéllyel az elvérzett európai államoknak vérátömlesztést adtak, ahol kultúra, tradíció és demokrácia korábban is létezett. De hogy olyan országokba vigyenek demokráciát, ahol soha nem hallottak róla, hát erről Morgenthau azt mondta, hogy működésképtelen! Az elvárás maga képtelenség. Nem így működik!

children_playing_in_the_park_chicago_1968.jpg

Gyerekek a parkban. A kép a demokraták 1968-as
chicagói elnökjelölő gyűlése után készült.

(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

Egyre komolyabban foglalkozott a fotózással – de még mindig csak szabadúszóként. Megörökítette a tüntetéseket, köztük az 1968-as chicagói demokrata elnökjelölő gyűlésen történteket. Ez volt az első olyan munkája, mely visszhangot is kapott.

Az elnökjelölő gyűlés után, az egyik délután nagyon izgalmasra sikeredett, mert a háborúellenes demonstrálók elhatározták, hogy lemennek az esemény központjához, ami a 18. utcában volt, egy stadionszerűségben. Akkor az utat ott már lezárta a Nemzeti Gárda. Páncélozott csapatszállítókkal, rajtuk géppuskával! Magyarországi tapasztalataimból tudtam, hogy ilyenkor vigyázni kell és mikor a közelükbe jutottam, néztem is, hogy vajon be van-e töltve a géppuska. Hát majdnem behugyoztam: a fegyver csőre volt töltve.
Ekkor egy rendőr hajtott keresztül a tömegben. Megállított néhány demonstrálót és a lelkükre beszélt, én meg fotóztam. Látszott rajta, hogy nem akárki, de a nevét csak később tudtam meg. Azt mondta nekik: – Visszaviszlek titeket a Hilton elé, ott biztonságban lesztek, mi nem fogunk zargatni, de ide nem mehettek be! Ez itt már nem a rendőrséghez tartozik, simán lelőhetnek!
Nagyon szimpatikus volt nekem, mert volt mersze odahajtani, nem félt, hogy meglincselik. Az erőteljes fellépésével valószínűleg életeket mentett meg. Mert a géppuskák csőre voltak töltve és a Nemzeti Gárda volt ott. Tudod, kik lőttek később a diákokra a kenti egyetemen? A Nemzeti Gárda. Hétvégi katonák. Túltáplált frontlógósok. Veszélyesek voltak. Bezzeg a reguláris katonák, azokkal nem lett volna baj. Mikor a Pentagonnál tüntettek, ott mindig regulárisok álltak kordont. És a tömeg azonnal megérezte azt a fegyelmet, amit sugároztak magukból.
Amikor a gyűlés véget ért, láttam egy csomó képet róla, de kifejezetten erről az incidensről senki nem tudósított. Én meg tudni akartam ki volt ez a rendőr. És ismertem egy chicagói újságírót, Walter Kale-t, akit felhívtam és elmondta, hogy a kérdéses rendőr Rochford rendőrfőkapitány-helyettes. Azt mondta, hívjam fel a sajtóreferensét, Frank Sullivant, biztosan szívesen vennék. Fel is hívtam. Mikor elmondtam, miről van szó, megkérdezte, hol vagyok, majd rendőrautót küldetett értem. Megnézte a fotóimat, telefonált, majd átmentünk Rochford irodájába. Ő egy nagydarab ír volt. Végignézte a képeimet és azt mondta:
– 1800 újságírót akkreditáltak az elnökjelölő gyűlésre. Senki más nem produkált olyasmit, ami kedvező színben tüntetett volna fel minket. Uram, ezt sosem felejtjük el önnek! Készíthetünk ezekről a képekről másolatokat?
Persze beleegyeztem. Aztán Frank Sullivannel elmentünk ebédelni. Elmesélte, hogy hamarosan otthagyja a rendőrséget és a polgármesteri hivatalban fog dolgozni. Azt mondta, nincs saját fotósa, az én anyagom meg tetszett neki, nem akarnék-e neki dolgozni? Meg is próbálta tető alá hozni, de nem jött végül össze, engem meg amúgy is várt a háború.

A vietnami háború akkor érte el a tetőpontját és fényképész szemmel is aktuális téma volt. Mivel azonban civilként fotós megbízatást sehol nem kapott, hiába kilincselt különböző folyóiratoknál, elhatározta, hogy felcsap katonának.

Szóval mit csinálok 28 évesen? Önként jelentkeztem a hadseregbe, mondván csináljanak belőlem fotóst. Azt mondták, ezt a beosztást nem tudják előre garantálni. Nem baj! A tél közepén, ’68 végén kikerültem a Missouri-béli Fort Leonard Woodba, alapkiképzésre. Egy intellektuális gettóból jöttem és bekerültem a hadseregbe, ahova akkor már mindenkit összeszedtek, akit tudtak. Akkoriban, ha valaki elkövetett valami nem túl komoly bűncselekményt, a bíró azt mondta, vagy börtönbe megy és priusza lesz, vagy jelentkezik a hadseregbe, esetleg a tengerészgyalogsághoz. Sokan a – szerintük – kisebbik rosszat választották.

Milyennek találtad a sereget?

A kéthónapos alapkiképzés valószínűleg az élet legmegrázóbb élménye. Később az ember továbbképzésre ment, ami nehezebb ugyan, de könnyebben elviselhető, mert ami igazán bonyolult, az az átállás a civil életről a katonai életmódra. Lenyírják a hajadat, mindent a többiekkel együtt kell csinálnod – hihetetlenül traumatikus élmény.
Vannak filmek arról, hogy a kiképzők milyen gyalázatosak, milyen őrültek voltak… Mikor én voltam ott, ilyen nem történt. Korábban lehetett ilyen, például a koreai háború idején. De akkor még beszélgettünk is ezekkel a kiképzőkkel. Nekik külön iskolába kellett járniuk, hogy ezt a beosztást megkapják. És az amerikai hadsereg kiképzése nagyon rafináltan van felépítve. Ők pontosan tudták, hogy azokból a behívottak 3%-a fizikailag képtelen lesz teljesíteni a kiképzést, és ezeket olyan gyorsan kell elbocsátani, amilyen gyorsan lehetséges; lesz 1–2%, akik mentálisan képtelenek, és azoktól is meg kell szabadulni, mert csak felgyújtják a barakkot vagy megölnek valakit… Állati profin csinálták, tudták, hogy az átlag amerikai mennyit bír ki. Valójában nagyon kedveltem némelyik kiképzőt. Sose felejtem el Kline őrmestert, a századfőtörzset. Egy igazi gentleman volt, és odafigyelt ránk. Később találkoztam vele Vietnamban. Megölelt és megkérdezte: – Élsz még, fiam? Jól van, vigyázz magadra!
Fotós akartam lenni, de a gyalogsághoz osztottak be: 11B, Eleven Bravo, Basic Infantry. Fort Gordon, Georgia. A kiképzés reggel fél ötkor kezdődött. Kiállt elénk egy két méter magas, másfél mázsás néger izomtorony, fején búrkalap:
– Uraim! Üdvözlöm önöket! Hát befejezték az alapkiképzést és most azt hiszik, már igazi katonák, mert a karjukon ott az a kis stráf, mely szerint közlegények. Nekem viszont három stráfom van, alul-felül. És uraim – uramozom magukat, mert az Egyesült Államok kongresszusa ezt követeli meg, noha négyszemközt egészen máshogy szólítanám magukat –, ha azt hiszik, kész katonák, hát nem! Sz*rt sem tudnak még! De itt vannak Fort Gordonban és két hónap alatt az én és a többi kiképző vezetésével az amerikai hadsereg gyalogosaivá válnak majd! Az egész világ legjobb gyalogosai lesznek! És akkor egy hatalmas díszszemlét csapunk maguknak, szépen megmosakodhatnak, felöltözhetnek, és az egyenruhájuk gallérján ott ragyog majd a keresztbetett puska, a gyalogság jelvénye. És itt lesz egy tábornok is, hogy tisztelegjen maguknak, meg egy zenekar – és akkor én is tisztelegni fogok maguknak, mert akkor már közénk fognak tartozni!
Hol keményen, hol finoman terelgettek minket: összetörtek, hogy újra felépítsenek. És ebben nagyon jók! „Akkor én is tisztelegni fogok maguknak!” – mondta az őrmester. És amikor a díszszemlére sor került, ő is odajött és mindegyikünknek tisztelgett és kezet rázott velünk – ezzel katonák lettünk. Volt aztán még pár kiképzési modul, például a dzsungel-hadviselési iskola Panamában, aztán Vietnamba küldtek.

Mik voltak az első benyomásaid?

A hosszú repülőút után megérkeztünk Cam Ranh-ba. Másnap felraktak hatvanadmagammal egy C-130-asra és az I. hadtest területére küldtek, Dél-Vietnam északi részére, egészen pontosan Chu Laiba. A 23. „Americal” hadosztályhoz kerültem, mely a legnagyobb létszámú hadosztály volt, több mint 20 ezer fővel. Ahogy érkeztünk, lenéztem és egy hatalmas támaszpontot láttam, mint egy város, olyan volt. És több helyről is füst kígyózott felfelé. Megkérdeztem az egyik repülős őrmestert, hogy talán támadást kaptak előző éjszaka vagy mi. Ő meg: – Nem. Csak a szart égetik. – Mert ilyen embertömegnél benzin segítségével égették el a keletkező ürüléket.

americal_patch.jpg

Az „Americal” volt a Vietnamban bevetett amerikai alakulatok közül az egyetlen nevesített hadosztály. Nevét arról kapta, hogy Új-Kaledónián hozták létre 1942-ben; csak a második világháború után kapott sorszámot. 1967-ben reaktiválták az egységet vietnami szolgálatra, akkor a már ott harcoló 11., 196. és 198. gyalogdandárt, illetve támogató alakulatokat osztottak be ide. A jelvényen látható csillagok a Dél keresztje csillagképet szimbolizálják, a kék szín pedig a gyalogsági fegyvernemet.

Akkorra már ráéreztem a hadsereg működésére és túlvoltam a félarisztokrata egyetemi sznobságomon. Katona voltam, az őrmesterem is megmondta! Egy hét akklimatizálódás következett: átvettem a puskám, kiképzés következett meg előadások… És megkaptam a menetparancsot a 11. dandárhoz, mely a hadosztály műveleti területének legdélebbi részén működött. Az volt a legrosszabb körzet, egy évvel korábban a My Lai-i incidens is ott történt. Egyébként én is jelen voltam később a vizsgálatnál, Perez altábornagy társaságában, ő később egy hivatalos köszönőlevelet is írt nekem. Szóval az 1. gyalogezred 3. zászlóaljának C századába osztottak be gyalogosnak, sárdagasztónak. Kondorné nagyságos asszony kisfia nem éppen erre vágyott, de majd meglátjuk.

Akkor a fotózásnak lőttek? Gyalogos lett belőled?

Ekkor következett életem másik nagy deus ex machinája. Kiszúrtam egy srácot a bázison, fényképezőgép volt nála, fotózott, beszélgetett. Odamentem hozzá és kiderült, hogy a hadosztály információs irodájának dolgozik, író és azért fotózik, mert nincs fényképésze. Pontosabban volt, de csak egy alkoholista állat, aki állandóan eltünedezett. Már csak két hete maradt a szolgálatból, az utolsó megbízatását végezte. Williamsnek hívták, rendes srác volt. Mondtam neki, hogy fotós vagyok. Megörült neki, mert kellett volna neki egy igazi fényképész a másik barom helyett. Szóval azt mondta, tegyünk egy próbát. Elárultam, hogy már beosztottak a 11. dandár egyik századához.
– Basszus. Már megvan a menetparancs? – kérdezte.
– Igen, itt van.
– Te ennyire hülye vagy, vagy ennyire naiv? A 3/1. C század 59 főnyi utánpótlást kért. Tudod, mit jelent ez? Hogy a szart is kiverték belőlük! Mocsok egy környék az!
Meg is ijedtem rendesen. De folytatta:
– Tényleg fotós vagy?
– Igen!
– Valami újságnak dolgoztál azelőtt?
– Nem, pont azért jöttem, mert nem kaptam lehetőséget tőlük.
– Na, valamit majd kitalálunk. Elviszlek az őrnagyunkhoz. De valamit mégiscsak mondani kell neki… És ha egy újság nevét hozzuk fel, öt perc alatt kiderítik az igazságot.
– Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy Daley polgármester fotósa voltam? – Richard Daley Chicago polgármestereként nagy név volt, sokan ismerték.
– Igen, ez jó lesz. Úgysem mernék felcsörgetni a polgármesteri hivatalt.
Az őrnagy aztán megkérdezte, hogy kaptam-e gyalogsági kiképzést, hajlandó vagyok-e kimenni bevetésre a katonákkal, én meg bólogattam. És örült, mert a hadosztály-újság elég gyatra volt akkoriban, fel kellett dobni. Aznap este a hadosztálytörzzsel vacsorázott, hát elintézte náluk, hogy átkerüljek az információs irodájukhoz.
Hát így esett. Robert Capa nevét ismered? Hogy hogyan lett a magyar Friedmann Endréből Robert Capa, a híres amerikai fotós? Akkor még nem tudtam ezt, de én is úgy találtam ki magamat, ahogy ő. Daley polgármester híres magyar fotósa! Később egyébként tényleg Daley fényképésze lettem, de erről később.
Hát megérkeztem. Az a kilenc vietnami hónap volt egész karrierem legjobb időszaka. Szerencsém volt. Ha valaki Vietnamba került, beosztották egy alakulathoz, egy adott területre. Vagyis az egész országnak csak egy kis részét láthatta. Nekem viszont ott volt a hadosztály teljes műveleti területe! A nevem megjelent a fotóim alatt a hadosztály-újságban: „PFC Laszlo Kondor”. És egyszer a hadosztály-parancsnok átszólt, hogy szedjék már kisebb betűmérettel, hát nem igaz, hogy egy közlegény neve nagyobb méretben szerepeljen ott, mint az övé. De neki legalább volt humorérzéke.
Idővel új parancsnokot kaptunk, akinek nem tetszett, hogy szabadúszóként dolgozom. De így is felszálltam egy helikopterre és megkerestem magamnak a háborút. Jól elvoltam egyedül is. És végső soron tetszett neki az anyag, amit hoztam.

bunker_puppy_hill_76.jpg

Bunkerkutya a 76-os magaslaton, 1969 karácsonyán.
"Ez a fotó lejött pár száz amerikai újságban '69 végén az AP jóvoltából. Gyertafénynél, 1/15-del, kézből fotóztam!"
(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

Fotósként mennyire lehettél tagja a katonák közösségének?

Úgy fotózhattam őket, ahogy külsős fényképészek nem. Engem befogadtak, én is egyenruhát viseltem. Egyszer beosztottak egy századhoz és valami hadnagy odajött azzal, hogy ki vagyok én, mit képzelek magamról, mire az őrmesterek lenyugtatták:
– Hadnagy úr, ő közénk tartozik.
– Mi az, hogy közénk tartozik?
– Az, hogy már akkor velünk tartott terepre, amikor magát tiszti iskolára küldték.
Ha ott szorongtam mellettük a helikopteren és őket fotóztam, észre se vették. Közelről, széles látószögű objektívvel dolgoztam. A fotóim részben ezért lettek jók. A közelség miatt. Szinte mást sem használtam, csak a 35 mm-es Leicámat. Néha motorizált Nikont is, de a leghosszabb objektívem akkor is a 105 mm-es volt. Mindig embereket fotóztam. A résztvevőket. Ők a főszereplők. Ezt szerettem leginkább.
Vietnamban volt egy mondás, ha a politika szóba került: „Ha nyafogni akarsz a háború miatt, a politikusoknak nyafogj.” Mi olyanok vagyunk, mint a postás. Kivisszük a levelet és nem tehetünk róla, ha rossz hírt hozunk. Kígyót-békát mondhattam volna az amerikai külpolitikáról, de sosem beszéltem erről a katonák előtt. Nagyon megszerettem ezeket a srácokat. Ott váltam igazán amerikai állampolgárrá, az amerikai társadalom részévé. Ott ismertem meg igazán az amerikai embereket. Hivatalosan akkor még nem is voltam amerikai állampolgár! Aztán később ’71-ben, Hawaiion, egy nap az őrnagy megkérdezte, hogy hogy is van ez. Őszintén válaszoltam neki. Ő meg közölte, hogy jön nemsokára egy szövetségi bíró és több mint ötszáz embert fognak állampolgárrá avatni, köztük harmincegynéhány katonát, nem akarok-e én is ott lenni... Hát akkor lettem hivatalosan is állampolgár és nagyon jólesett, mikor azt mondta a bíró nekünk, a katonáknak, hogy mi valóban kiérdemeltük szolgálatunkkal ezt a titulust.
És a helikopterpilóták, hát róluk én rosszat nem mondhatok. Fantasztikusan repültek, nem tudom, hogyan csinálták. Ezek a 20-22 éves pilóták elképesztő egy banda volt. Pedig a hadsereg elveszített 5000 helikoptert, tehát nem volt veszélytelen állás. De húszévesen az ember halhatatlannak érzi magát.
Meg a mentőhelikopterek személyzete... Még ma is azt mondom, le a kalappal előttük! Volt közöttük egy Anderssen nevű tiszt, aki úgy jelentkezett a hadseregbe, hogy lelkiismereti okból nem akar embert ölni, de helikopterpilótának szívesen elmegy. Sikerült is neki. Egyszer egy zászlóaljat csúnyán elkaptak odakint. Ő meg épp ott volt a közelben és rádión megkérdezte, hogy tehet-e valamit, van-e sebesült. Jött a válasz, hogy igen és rengeteg, de ne jöjjön, mert heves tűz alatt vannak. Őt nem érdekelte, leszállt. Ezt megcsinálta négyszer. Később megkapta érte a Kongresszusi Becsületrendet. Ha valaki megérdemelte, hát ő!
Néha mélységi felderítőkkel vagy rangerekkel mentem ki. Ők aztán profik voltak. Önkéntesek. Nem úgy szerelkeztek fel, mintha temetésre készülődnének. Inkább, mint egy esküvőre. Terepszínű ruha, csuklón, térd alatt lekötve, hogy ne akadjon bele semmibe, a szerelvény feszesre húzva, hogy ne zörögjön, arc terepszínűre mázolva… Az egyszerű gyalogosokon bezzeg úgy lógott a felszerelés, mint tehénen a gatya. A különleges alakulatok bevetései sokkal veszélyesebbek voltak, mégis nagyobb biztonságban éreztem magam velük. Hihetetlenül profik voltak. Nem bagóztak odakint, nem eregettek vicceket hangosan... Fantasztikus volt a csapatszellem.

lrrps_before_takeoff.jpg

Mélységi felderítők indulásra készen
(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

Mi volt a te beceneved?

Akkor szőke voltam még és erősebb akcentussal beszéltem az angolt, gyorsan, pattogósan. Majdnem olyan voltam, mint egy jó sváb. Innen jött a becenevem: a Náci. Nem rosszindulatból adták… Pár hónap múlva újra kimentem a felderítőkkel és a rádióban Uncle-t keresték. Nem is válaszoltam. De nem hagyták abba, úgyhogy visszakérdeztem, ki az az Uncle.
– Te vagy!
– Azt hittem, én Náci vagyok!
– Nem! Megváltoztattuk.
Így lettem a Nagybácsi. Az indián bajtársamat Nine-Toe-nak, kilenc lábujjúnak hívták, mert egyszer aknára lépett és az egyik lábujját elveszítette. Sernát Knife Throwernek, vagyis késdobálónak nevezték, mert civil korában kitanulta a mesterséget. A bunker falán pihenő bogarakat eltalálta a késével.

lrrp_team_arkansas_before_extraction.jpg

Az "Arkansas" hívójelű felderítő járőr a kivonásra érkező helikoptert figyeli. A földön egy sebesült észak-vietnami katona.
(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

Mi volt a véleményed az ellenségről?

Nálunk nem volt egyetlen frontkatona sem, aki ne tisztelte volna őket. Tudtuk, hogy mire képesek, milyen elszántak. Ha valaki kimondta azt, hogy „Charlie”, vagy azt, hogy „VC”, mindig benne volt a hangjában a tisztelet. És Vietnam mint ország gyönyörű volt, a táj szép, az emberek amúgy barátságosak, a konyhájuk nagyon finom, nagyon szerettem. Nyilván, ha a harcmezőn találkoztunk össze, lőttünk egymásra, de gyűlölet nem volt közöttünk. Ma sincs. Ma is becsülöm őket. Ha össze tudnék jönni valakivel, aki ott harcolt Chu Lai mellett, a másik oldalon, az érdekes lenne! Beszélgetnénk egy nagyot és innánk együtt egy pár sört! Ő jobban megértené, min mentem át, mint más. Ő ugyanazon ment keresztül. És az ’56-os múltammal megértem, milyen a függetlenségért harcolni, ezért megértettem őket is.

rice.jpg

Pillanatkép a vietnami parasztok mindennapjairól
(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

Találkoztál más neves fényképészekkel is?

Igen. Volt Saigonban egy régi francia szálló, a Continental Palace, fedett terasszal. Esténként ki volt ott? Katonák, kurvák, újságírók. A legjobb társaság a világon. Ott találkoztam sok más fotóssal. Larry Burrows-t nagyon kedveltem. Egy igazi angol gentleman volt, nem egy felvágós figura. A másik pedig Horst Faas, német fényképész, aki Bangladesben és Vietnamban is kiérdemelt egy-egy Pulitzer-díjat. Ő goromba, kövérkés német volt, de nagy fotós. És egyszer szóba hoztam azt, amit Capa mondott, hogy „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Akkoriban úgy éreztem, nem mondott ezzel igazából semmit. Larry viszont azt mondta, Capának igaza volt. Kifejtette:
– Egy katona a háborúban fizikai és lelki nyomás alatt áll. Az ember ilyenkor olyan, mint egy gumilabda. Nyomás alatt torzul. És ha a nyomás megszűnik, visszanyeri a formáját. És közel kell lenned, hogy ezt láthasd. Néha látsz egy vigyorgó 18 éves gyereket és egy óra harc után az arca olyan, mintha 45 éves lenne. Ezért kell közel lenned. Félóra múlva aztán újra 18 éves, az orrát túrja, a puskáját tisztogatja és mosolyog.

larry_burrows_1971.jpg

„Egy igazi angol gentleman…” Larry Burrows (1926–1971),
1962-től 1971-ig többször is tudósított Vietnamból a Life magazin számára. A képet három nappal halála előtt készítette Roger Mattingly.

Később ott voltam, amikor Burrows meghalt. Khe Sanh-ban történt, a régi tengerészgyalogos bázison, 1971. február 10-én, a Lam Son 719-hadművelet során. A dél-vietnamiak éppen a Ho Si Minh-ösvény elvágására készültek a laoszi határon túl. Amerikaiak tuszkolták fel őket a helikopterekre. Egy tisztünk azt mondta: – Küldjük őket meghalni... Esélyük sincs.
Burrows azon a helikopteren volt, amire én is fel akartam szállni, de amerikai katonaként hivatalosan nem mehettem át Laoszba. Larry mellett utazott még Henri Huet francia-vietnami, Kent Potter amerikai és Keizaburo Shimamoto japán fotós. Felszálltak és tíz perc múlva halottak voltak. Ezer méter magasan légelhárítótűzbe kerültek…

the_last_ride.jpg

A négy neves fényképész, Shimamoto, Huet, Burrows és Potter egy UH-1 fedélzetén, felszállásra várva. Pár perccel később légvédelmi tűz végzett velük Laosz légterében. Sergio Ortiz felvétele.

Magyarokkal találkoztál Vietnamban?

Igen és nem. Egy olyan magyarról tudok mesélni, aki megmentette az életünket. Csak beszéltem vele, sosem találkoztunk. Mélységi felderítőkkel voltam odakint, egy századot támogattunk, amelyik aknavetőtűz alá került. Egy tökéletesen kivitelezett vietkong lesállás volt. Ráadásul az összes tisztet és őrmestert kilőtték az orvlövészeik. Teljes volt a káosz. Egy ideig meghúztam magam, aztán körbementem, mondván, kell találnom egy rádiót, mert a légierő és a helikopterek mindig készenlétben állnak. Találtam is egy rádióst, hátán a készülék, hát teljes sokkban volt és meg is volt sebesülve. Próbáltam vele beszélni, de nem tudott megszólalni. Kivettem a kezéből a kagylót, de mivel senki más nem tudta volna használni, mert mindenki lapított az aknatűzben, bejelentkeztem. Da Nangból vagy honnan meg visszakérdeztek, hogy ki vagyok. Közöltem, hogy segítség kellene. Jött a válasz:
– Oké, kérjük a kódot.
– Miféle kódot?
Jöttek a kérdések, amikre nem tudtam felelni, hát be is gurultam. Namost, számolni és káromkodni világéletemben magyarul szoktam. Belőlem ott kijött minden és ordítani kezdtem az anyanyelvemen, hogy mit csináljanak a micsodájukkal. Erre valaki magyarul válaszolt:
– Ki vagy te, seggfej?
Mintha Isten szólt volna hozzám. Visszakérdeztem:
– És ki vagy te?
Hát az egyik, felettünk köröző F-4 Phantom pilótája volt. Kérdezte, mi a gond. De rögtön ránk szóltak, hogy idegen nyelven ne használjuk a közös csatornát! Anyáztam, de a magyar bajtárs kért, hogy ha lehet, beszéljünk angolul, hogy a légierős anyaszomorítók is megértsék. Mondtam, hogy itt vagyunk leszögezve a századdal, a koordináták megadva, rajtunk ütöttek, én egy hozzájuk csapott felderítő vagyok, segítség kell, de iszonyú sürgősen! A kódot nem tudom, megadom az azonosító számom, ha kell, de az Isten szerelmére, gyorsan csináljanak valamit, mert ott döglünk meg!
Feltett még pár kérdést, és a navigátora ellenőriztette az adatokat. Mintha évek teltek volna el, mire közölte, hogy „Victor Romeón közelít”, ami a vizuális azonosítást jelentette. – Lassan repülök be, sárga füstjelzést kérek.
Megérkezett 800 km/órás sebességgel a lombkoronák felett, fütyült a légelhárító tűzre, csak bemondta, hogy: – Igen, látlak titeket.
– Erősítést nem tudnál hozni? – kérdeztem.
– Csak nézz mögém – felelte lazán. – 30 másodperc és érkezünk.
Tényleg érkeztek. Csodás látvány volt. Vagy 15 Phantom jött be a fák felett. Mondtam nekik, hogy 500 fontos bombákat ne dobjanak, csak 250 fontosokat és nem irányított rakétákat.
– Ilyen közel vagytok? – jött a kérdés.
– Igen, basszus, ilyen közel!
Olyan volt, mint az Apokalipszis mostban. Dobták a bombákat. Egy pillanatra, mintha semmi sem történt volna, aztán az erdő egyszerűen felemelkedett a lángok alatt. Mint a megelevenedett istenítélet. De jólesett…

És jött a légierő… Jelenet az Apokalipszis mostból.

A harc élménye hogyan hatott rád?

Mikor harcban állsz, akkor döbbensz rá, hogy a monoton ismétlődésre épülő kiképzés működik. Az, hogy számtalan alkalommal szétszeded és összerakod a fegyvered, hogy ha baj van, pillanatok alatt meg tudd oldani. Ha az első pillanatban nem szarod össze magad, mert az is megeshet, akkor a tréning és a túlélési ösztön bekapcsol és csinálod. De utána… Nekem akkor mindig remegni kezdett a kezem és a fülembe, szemembe dugdostam a cigit a szám helyett. Akkor jött ki az idegesség. Szégyelltem magam, a többiek meg csak röhögtek, hogy ez teljesen normális.
Egy másik példa. Egy rizsföldön haladtunk keresztül. Kint voltunk a nyílt térség kellős közepén, az erdőtől olyan 300 méterre és onnan hirtelen aknavetőtűz érkezett. És mi tudtuk, hogy lehet, hogy három aknagránát még mellémegy, de a negyedik már nem! Mert be fognak mérni. Nincs sok időd, de tudod, mit fognak csinálni, mert a kiképzésen megtanultad. Mit lehet ilyenkor csinálni? Itt jön be a tréning és a túlélési ösztön. Tudod, mi fog történni, ennek megfelelően cselekszel. Először is felméred a helyzetet. Egy kilométer nyílt rész mögötted és két oldalt, ők pedig 300 méterre vannak, előtted. Csak előre lehet menni. A gyalogsági alapkiképzésen megtanítják ezt: két csoportra oszlotok, A-ra és B-re. Az A tüzet nyit az erdőre, lő, mint a hétszentség. És az ellenségnek, ha jól képzett is, máris nehezebb dolga van a célzással. Amúgy is, próbálj 100 méterről egy mozgó célpontot eltalálni… Hihetetlenül nehéz! Szóval az A tüzel, a B felkel és rohan előre, cikkcakkban és tüzel közben. 20-30 méterenként megállunk és következik a másik csoport. Békaugrásnak hívták. Ez az alapja egy egyszerű gyalogsági ellentámadásnak. És közben imádkozol! A rádiós meg hívta a légierőt, hogy égessék fel az egész erdőt. És meg is érkeztek és lebombázták az erdősávot. A légierő segítsége nélkül Amerika már tíz évvel korábban elvesztette volna a háborút. Ott cirkáltak mindig a magasban és jöttek, ha kellett.

gis_at_rest.jpg

Kártyázó katonák. „Ez az az állapot, amikor a gumilabda már
visszanyerte eredeti formáját. Ők most újra 18 évesek…”

(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

És a békésebb napokon milyen volt a járőrözés?

A Vietkong néha játszott ilyen trükköt, hogy kilométeres távolságból tízpercenként lőttek egyet a járőrök felé. Zavarótűz. Szinte sosem találtak el senkit. De idegesítő volt. Egyszer megesett, hogy járőrben voltunk, hirtelen rám szólt valaki, hogy dobjam le a hátizsákomat. Letépte az ingemet, mondván, vérzek! Gondoltam, valamelyik gerilla eltalált. És néha, ha eltalálnak, nem is érzed. Ilyenkor a többiek nem gatyáznak, letépik rólad a ruhát, mert gyorsan elvérezhetsz, szóval letépni, megkeresni a sebet és bekötni. Aztán elkezdtek röhögni: piócák voltak, attól véreztem, mint egy disznó. Piócák milliószámra voltak ott… Meg bogarak, pókok.
Amitől nagyon féltem, az az ötlépéses kígyó vagy bambuszkígyó. Általában ágakon rejtőzött, szeretett az ember fejére vagy vállára esni és megmarhatott a nyakadon vagy az arcodon. A hadseregnek volt egy nagyon kedves kifejezése erre a helyzetre: „Ha a bambuszkígyó megmar, öt lépést tehetsz még meg, utána heveredj le és méltósággal halj meg.” Nem volt rá ellenszer.
De ami ennél viccesebb... A laoszi határnál voltunk és a rádióforgalmazást hallgattuk. A legképtelenebb párbeszédet hallottuk: a Különleges Erők felderítői a légierősökkel beszéltek.
– Srácok, ezt nem fogjátok elhinni!
– Mit?
– Egy csordányi rózsaszín elefántot látunk.
– Ismétlést kérek! Milyen színűt?
– Rózsaszínűt. Legalább hatvanat.
A száraz évszakban jártunk. Mint kiderült, az elefántokat vörös agyag borította, az rájuk száradt és ettől tűntek rózsaszínűnek.
Más veszélyek is voltak. Ha rossz vizet ittál, bélfertőzést kaphattál. A hadsereg ott olyan fertőzésekről számolt be, amikről még a legjobb egyetemek professzorai se hallottak. A szerencsétlen katonák vért hánytak a kórházban. Nekem szerencsém volt, csak maláriát kaptam. Vacogott a fogam, azt hittem, kiesik az agyam is. Jégkockával teli kádba tettek, hogy levigyék a lázamat. Vért azóta nem adhatok.
Az esős évszakban nagyon meleg volt és óránként változott az időjárás. És a monszuneső nem esik, az zuhog. Egy óráig zuhog, utána előjön a Nap. A páratartalom majdnem száz százalékos… Nem kell mozognod, izzadsz anélkül is. A zubbonyod már estére fehér volt a sótól. Mindennap kellett bevenni sótablettát, amiben vitaminok is voltak. Ha bizonyos mennyiségű sót vesztesz, hihetetlen izomgörcsök törnek rád. Voltak, akik mondták, hogy nekik ugyan nem kell sótabletta, Texasból jönnek, bírják a hőséget. Aztán úgy kellett őket elvinni, majdnem meghaltak, ordítottak a fájdalomtól. Miért nem tudnak háborút vívni kellemesebb éghajlaton?

doc_saving_old_lady.jpg

A szanitéc vietnami asszonyt hoz a karján a helikopterhez. "Bementünk egy faluba és valaki kiáltozott, hogy Doki, találtunk egy vénasszonyt, gyere, csinálj valamit vele, mert ordít és fél! Doki odament. Egy szót sem beszélt vietnamiul. Az a szerencsétlen asszony, mint egy kis állatka húzódott össze félelmében. A srác oldalán volt egy 45-ös pisztoly, lekapcsolta, felmutatta, ledobta, messze elrúgta és kitárta a karját. Az a kis asszony, aki alig lehetett 30 kilogramm, mint egy macska, felugrott az ölébe. Hát így is lehet beszélni egy emberrel..."
(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

Melyik vietnami témájú filmet tartod a legjobbnak?

A szakaszt. Majdnem az az egyetlen, amit ajánlhatok. A rendező, Oliver Stone ott volt Vietnamban. Ő megértette, miről van szó. Az a film mutatja talán a legjobban azt az őrületet. Ami még érdekes, az az Apokalipszis most. A helikopteres támadás benne nagyon hiteles, a többi része nem az. Amikor a moziban először láttam azt a jelenetet, megdermedtem a székben. Vettem egyébként részt hasonló akcióban. A hangulat ugyanaz. Szépen felszerelkeztek, jönnek a helikopterek, viccelődtök egymás között, felszálltok, a lábadat oldalt kilógatod, élvezed a jó hűvös menetszelet – és valahogy óriásnak érzed magad! Te vagy a megtestesült harci szellem! Gyönyörű a táj, hajnal van és úgy érzed, örökké fogsz élni. 

Részlet az Apokalipszis most elhíresült helikopteres jelenetéből

Milyen volt hazatérni a háborúból?

Mielőtt eljöttem volna Chu Laiból gyorsan összefutottam még a mélységiekkel, hogy elbúcsúzzak. Ők meg kiszúrták, hogy nincs az egyenruhámon a CIB, a Combat Infantryman Badge [a gyalogsági tűzkeresztségi jelvény]. – Hogyhogy nincs neked? – kérdezték. Mondtam, hogy nem kaptam. Annak adják, aki a gyalogsági kiképzést elvégzi, legalább 90 napot eltölt egy gyalogsági alakulatnál és harcban vesz részt – de engem hivatalosan sosem osztottak be alakulathoz. Ők hőbörögtek, hogy micsoda marhaság ez. – Ne mozdulj! – azzal elrohantak, és nemsokára már jöttek is vissza. Serna parancsára felsorakoztunk, és ünnepélyes keretek között a mellemre került a jelvény. Én meg örültem, hogy nem a tintanyalóktól kaptam, hanem azoktól, akik harcoltak is.

 

cib.jpg

Combat Infantryman Badge, az amerikai hadsereg gyalogságának tűzkeresztségi jelvénye

Másfél nap múlva Chicago utcáin jártam. Szinte ott volt még a sár a lábamon. Április volt, kellemes idő, én meg a homokszínű kimenő-egyenruhámat viseltem. Gondoltam, eszem egy jó ebédet. A főutcán hemzsegtek az emberek, és állandóan belém botlottak, én meg sétáltam teljesen magamba merülve. Tíz perc múlva a kezem elkezdett remegni, izzadtam, de nagyon. Nem tudtam, miért. Szerencsém volt, mert volt egy régi osztálytársam, egy tengerészgyalogos hadnagy, aki szintén járt Vietnamban. Azonnal felhívtam őt:
– John, bajban vagyok, segíts! – elmondtam, hogy mit tapasztaltam magamon.
– Mikor jöttél meg?
– Tegnap este.
– Hol vagy most?
– Chicago közepén.
– Nagy a tömeg?
– Igen!
– Tedd le a telefont, ugorj taxiba és menj ki egy parkba!
– De mi történik velem?
– Téged arra kondicionáltak az elmúlt hónapokban, hogy mindenre figyelj, hogy minden oldalról védve legyél, így maradtál életben. Most pedig minden oldalról nyomorgatnak, lökdösnek, neked meg az a reflexed, hogy öld meg mindet.
A barátom is átment ezen. Egy moziban tört rá, át is kellett másznia a nézőkön, hogy kijusson a teremből. Nekem mázlim volt, hogy akadt valaki, akitől ezt megkérdezhettem. De sok fiatalabb veterán hazajött, ugyanezen átment és nem tudta, miért. Bedilizett, elkezdett drogozni… A második világháborúban még hetekig tartott a hazatérés, így a katonáknak volt idejük akklimatizálódni. Azóta is utálom a nagy tömeget. Sose szabadultam meg ettől.
De a hónom alatt ott volt egy testes portfolió a legjobb vietnami fotóimmal. Áthelyeztek Hawaiira. A 25. hadosztályhoz kerültem, íróként. Elmondtam az információs irodában, hogy nem vagyok író, átmennék inkább a DASPO-hoz, amiről már sokszor hallottam.

laszlo_kondor_khe_sanh_1971_1.jpg


Immár a DASPO fotósaként újra Vietnamban, a Khe Sanh-i
támaszpont sajtósátra mögött, 1971 februárjában

(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

daspo.jpgA DASPO-t (Department of the Army Special Photographic Office) még Kennedy elnök alapította, a feladatuk az volt, hogy vizuális dokumentációval szolgáljanak a kongresszus, a vezérkar, a Pentagon és a hadsereg számára. László vietnami fotói megtették a hatásukat, alkalmazták őt. Megfordultak harmadik világbeli országokban is, de jártak Japánban és Vietnamban is. Még Alaszkában is dolgoztak, ahol egy NATO-hadgyakorlatról tudósítottak. Leszerelése után újra kapcsolatba lépett Frank Sullivannel, aki akkor Daley polgármester beosztottjaként dolgozott és éppen sajtótitkári kinevezésére várt. Mikor megkapta, felhívta és közölte, hogy szívesen alkalmazná.

Hivatalosan nem létezett az a poszt, amit be akartam tölteni. De addigra megtanultam, hogyan kell megkerülni a bürokráciát és hogyan tudom nélkülözhetetlenné tenni magamat. Akkoriban, ha a polgármester fotót akart csináltatni, a rendőrség vagy a tűzoltóság fényképészét hívták, akik nem egyszer pont gyilkossági vagy tűzeset utáni helyszínelésből jöttek vissza, büdösen, piszkosan, néha pedig egy civil fotóst, valami olasz krapekot, aki a legrosszabbul öltözött pasas volt, akit valaha láttam. Akkor eldöntöttem: a fotósok tipikus viselete a koszos farmer és a kopott póló, én viszont mostantól fogva rendesen felöltözöm. Öltönyt veszek fel, Giorgio Armanit vagy Pierre Cardint. És ez tiszteletet követelt. Onnantól nem az volt, hogy „Na, hívjátok a fotós gyereket, he!”

Mi volt itt a legemlékezetesebb megbízatásod?

A polgármesternek volt egy hivatalos portréja, és ezt osztogatta vagy dedikálta, valahányszor arra volt szükség. Ez a fotó legalább 15 éves volt! Már alig hasonlított rá, de boldogan aláírta. Sullivanék elhatározták, hogy kell az öregről egy rendes arckép, mert ez már nevetséges. Mondtam, hogy semmi gond, csináltassunk róla stúdióportrét. Nem, nem, jött a válasz, ő nem állna rá, csináljam meg én. – Ha végigcsináltad Vietnamot, ez is menni fog! – mondta Sullivan és ezt ismételgették minden nehezebb feladatnál. Követtem hát mindenhova, viszont Daley olyan volt, mint egy örökmozgó. Hetek teltek el, de semmi eredmény.
Végül arra jutottam, hogy a heti rendes sajtókonferenciáján fogom lekapni. Ott legalább egy helyben állt. Most vagy soha! Egy statívra feltettem a motorizált Nikonomat, 300 mm-es lencsével és lőttem. A sajtókonferencián sok kellemetlen kérdést is feltettek neki. A végén jártunk már, Daley már épp távozóban volt, de ez az újságíró, Jay McMullan még gyorsan megkérdezte, hogy mi a véleménye arról, hogy a 42. kerületben – ami olyan, mint nálunk a Rózsadomb – a kutyák telepiszkítják az utcákat. A polgármester erre visszafordult, arcán hatalmas mosoly terült szét, és azt felelte: – De Jay! Ezek kutyák, nem madarak, az ég szerelmére! Nem lehet őket ketrecben tartani!

daley.jpg

Az a bizonyos portré Richard Daley polgármesterről…
(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

Ez volt az a pillanat, lőttem, lőttem, utána kitéptem a filmet a gépből, rohantam, közöltem, hogy egyórás előhívást akarok, csináljanak öt darab 50x60-as nagyítást belőle! Melyik kép lett jó? A legutolsó! Alig vártam már, hogy kész legyen és megmutassam Sullivannek. Ő annyit mondott rá: – Úristen! Megcsináltad! – Utána azt a képet használták mindenhol, éveken át!

daley_campaign_poster.jpg

…amit aztán mindenhol felhasználtak.
(Kondor László engedélyével; minden jog fenntartva)

Munkája során számos hírességet fotózott, többek között Luciano Pavarottit, Margaret Thatchert, Karol Wojtylát, Henry Kissingert, Frank Sinatrát, Bob Hope-ot, John Wayne-t vagy Leonard Bernsteint. A polgármesteri hivatal után saját stúdiót nyitott, de dolgozott megbízásos alapon is (a Motorolával beutazta a fél világot), továbbá divat- és aktfotózással is foglalkozott egészen 1996-ig. Számos politikus is járt hozzá, mert ők is látták Daley arcképét és bíztak benne, hogy egy jól sikerült fotó az ő karrierjüknek is jót tesz majd. A kilencvenes évek második felében állt át a világ az analóg technikáról a digitálisra. Neki ehhez már nem volt kedve, ráadásul az átállás technikai oldalról is drága lett volna. S bár nemrég vásárolt egy digitális fényképezőgépet, szabad perceiben inkább kertészkedik. Időnként gimnazistáknak és egyetemistáknak tart előadásokat: szívesen beszélget a fiatalokkal.

Fogsz-e még fényképezni?

Isten tudja. Valószínűleg nem. Nekem most Lindával van egy komoly tervem, amin már dolgozunk. Az összes képem ott van a stúdióban, katalogizálva. És én büszke vagyok a munkámra, és ennek akarok valahol egy helyet találni. Egy ideig reménykedtem a Liget-projektben, mert ott volt egy terv, miszerint Bán Lászlóék terveznek egy épületet, a Magyar Fotográfusok Házát. Reméltem, hogy ha az meglesz, felajánlhatom az örökségemet, a munkásságomat. Nem eladni, felajánlani akarom! Mint ajándékot a magyar nép vagy Budapest számára. Az egyik lehetőség, ami eszembe jutott, az a Magyar Nemzeti Múzeum. Hetvenhat éves vagyok, Amerikában ismertebb, mint itthon, és a nemzetemre akarom hagyni ezt a gyűjteményt. Nem akarom, hogy elkallódjon.
Jó életem volt. Nem volt könnyű élet, de jó élet volt. És még nincs vége! 

kondor_laszlo.jpg

Kondor László, 2017; kezében a vietnami szolgálata
végén készült portréja

 

Szeretnék köszönetet mondani Kondor Lászlónak és kedves feleségének, amiért vendégül láttak és  megosztotta velem, illetve a szélesebb közönséggel élményeit, továbbá blogunk hűséges olvasójának, Petinek, aki csatlakozott hozzánk erre az érdekfeszítő beszélgetésre.