Tábori élet

A sorozat utolsó részében tekintsük át, hogyan és hol pihentek, illetve készültek fel harcra a vietkong gerillák. A pihenők helyszínei rendszerint falvak, ideiglenes erdei táborhelyek, rejtett dzsungeltáborok vagy földalatti alagútrendszerek voltak. Általában nem töltöttek sok időt egy helyen: pár óra, pár nap vagy egy-két hét után a biztonság kedvéért átköltöztek máshova, arra viszont ügyeltek, hogy a pihenőhelyek legfeljebb egyéjszakányi járásra legyenek egymástól, így néhány óra alatt át tudjanak települni. A gerillák kimerültsége és alváshiánya egyébként nagyrészt annak volt köszönhető, hogy sok időt töltöttek mozgásban. Csak egy példa: a 263. vietkong zászlóalj öt hónap alatt hatvanháromszor költözött, átlagosan két és fél napot töltött egy helyen és bizonyos pihenőhelyeket többször is érintett.

A háború békésebb percei

Amennyiben egy faluban vertek tanyát, együtt éltek a lakossággal. Ez lehetővé tette, hogy jelenlétükkel erősítsék befolyásukat, politikai gyűléseket rendezhessenek a parasztoknak, információt cseréljenek a helyi erők ott lakó partizánjaival, és így tovább. A legrosszabbra készülve mindenesetre lövészárkokat is kiástak. Ha megerősített faluról volt szó, vagyis a települést szögesdrót és karók vették körül (melyeket általában a saigoni rezsim utasítására emeltek a lakosok), akkor könnyebben megvédhették magukat ellenséges támadás esetén.

A lakosság megnyerése vagy meggyőzése könnyebben ment,
ha együtt laktak vele

Ha ideiglenes jelleggel az erdőben táboroztak le, akkor máris lövészgödröket ástak, még rövid, néhányórás pihenő esetén is. (A gyakorlatban ritkán volt rájuk szükség, de nagyobb biztonságérzetet adott mindenkinek.) A táborhely kialakítása körülbelül két órát vett igénybe. Az alegységek kisebb-nagyobb térközökkel telepedtek le, így egy zászlóalj akár egy kilométer hosszan, vagy ennél jobban is széthúzódhatott.

Kiépített dzsungeltáboraikról már több érdekesség mondható el. Általában századméretű táborok voltak ezek, bár akadtak zászlóalj vagy ezred befogadására alkalmasak is, illetve természetesen kisebbek is, szakasz vagy raj elszállásolására. Ettől függően több tucat, de akár 100-150 bunkert és egyéb védművet is magába foglalhattak (egy vagy két védvonalat alkotva), mélységük pedig 100 métertől 800 méterig terjedhetett. Egyfelől nem törekedtek arra, hogy katonai értelemben megfelelő helyen legyen, sokkal fontosabb szempont volt az álcázhatóság, és hogy messze essen a lakott területektől: mindez azt szolgálta, hogy a kincstári logikával gondolkodó ellenség ne találjon könnyedén rá ezekre a támaszpontokra. Elrendezésük, formájuk sem volt különösebben ésszerű, így például a lőállások elhelyezkedése sem: ez utóbbi jellegzetesség a behatoló ellenfél tájékozódását és felderítési törekvéseit akadályozta. Ugyanakkor legalább egy pataknak kellett a közelben lennie, hogy a vízellátást biztosítsa. Az építmények között lőállásokat, földbe ásott bunkereket, kunyhókat, latrinákat, illetve fából készült, alváshoz használt (az esővíz és a csúszómászók ellen szolgáló) emelvényeket említhetünk. A partizánok egy része ez utóbbiak helyett inkább saját függőágyát csapta fel két fa közé.

A függőágy minden szempontból megfelelt a mobil gerillataktika követelményeinek: könnyen  tárolható, egyszerűen javítható és szárítható, továbbá gyorsan elcsomagolható. Mellesleg sebesült- vagy halottszállításra is alkalmas.

Egyes helyeken azonban csak az alagútrendszerek jelentettek biztos menedéket, különösen olyan vidéken, ahol az amerikaiak nagy területen lombtalanították vagy buldózereikkel letarolták az erdőt (például a sokat emlegetett Vasháromszögben). Az alagutakra később külön cikkben is kitérek majd, egyelőre annyit erről, hogy jelentősebb kiterjedésű földalatti komplexumaik létesítmények terén nem sokban maradtak el a dzsungeltáboroktól: akadtak itt alvófülkék, konyha és étkezők, tárgyalók, latrinák, sőt akár kórházrészleg, raktárak és előadótermek is.

Térjünk most át a tábori mindennapokra és kezdjük rögtön a zsolddal. A gerillák nagyon alacsony, lényegében jelképes fizetést kaptak, bár előfordult kivételes alkalom is, noha ez mindig az adott időszaktól és körzettől függött. Általában havi néhány dollárnyi piaszter ütötte a markukat, de jobb hónapokban akár 20-30 dollárnyi is (természetesen a magasabb rendfokozatúak magasabb összeget kaptak). Ebből rendszerint csak a legszükségesebb holmikat tudták megvásárolni, például szappant vagy cigarettát.

A növénytermesztés nemcsak időtöltés volt, hanem szükségszerűség

Ha kikapcsolódásra került a sor, a legtöbben növényeket (például maniókát) ültettek és gondoztak, tyúkot vagy malacot tartottak, röplabdáztak vagy pingpongoztak. (Némelyik tevékenységre természetesen csak a kiépített táborokban volt lehetőség.) Népszerű program volt még a kulturális előadások látogatása, melyek általában zenés-táncos fellépéseket jelentettek. Ezek témái nem egyszer a régmúlt hőseinek dicső tettei voltak, hogy ezzel is motiválják a gerillákat. A napló- és levélírás sem maradhatott el, emellett az ingyenes körzeti kommunista újságokat is sokan olvasták, illetve rádióműsorokat is szívesen hallgattak. Érdekes módon nemcsak a Hanoi Rádió és a Felszabadítási Rádió követését engedélyezték; a nem kommunista adók közül a BBC volt a legnépszerűbb, mivel az általános vélekedés szerint az elfogulatlan hírközlést képviselte.

Báb-színjátszó társulat turnén, valahol a kambodzsai határnál

Az alkoholfogyasztást korlátozták, de természetesen volt, aki ezt kijátszotta. A dohányosok vagy a feketepiacról származó cigarettát szívták (különösen népszerűek voltak az amerikai márkák), vagy maguknak sodortak szívnivalót. A hazalátogatásokat a gyakorlatban ritkán engedélyezték, részben mert idővel egyre veszélyesebb volt akár rövid időre is hazatérni, részben mert egyes parancsnokok tartottak a dezertálástól. Azok a partizánok viszont, akik lakóhelyük környékén harcoltak, néha azért meg tudták oldani a családdal való találkozást. 

Az említett növénytermesztés és az állattenyésztés fontos kiegészítője volt az élelmezésnek, már csak azért is, mert elvárták tőlük, hogy ilyen téren önellátók legyenek. Ráadásul ez nemcsak saját ellátásukat szolgálta, mivel raktározniuk is kellett, hogy az áthaladó vietkong főerőket vagy észak-vietnami alakulatokat ilyen módon támogatni tudják. Az étrend leginkább főtt rizsből állt, ezt lehetőség szerint hússal (főleg csirke- és disznóhússal), krumplival vagy hallal, halmártással ették. Leveseket is főztek (például babból) és zöldséget is fogyasztottak, ha volt. Ételeiket előszeretettel fűszerezték. Italként teát vagy gyenge sört ittak. A főzést időnként központilag intézték, mivel azonban a rizs könnyen odakozmál, illetve mert ehhez nagyobb tűz kell, ami nagyobb füstöt kelt, inkább a háromtagú sejtekre, esetleg a rajokra bízták a feladatot. Amikor lehetőség adódott, vadásztak is: egy-egy elejtett kutya, majom, tigris vagy akár elefánt nagyon megdobta az amúgy elég egyhangú napi fejadagot.

Gyógyszerkészítő labor egy nagyobb táborban

A tábori fegyelmet a parancsnokok igyekeztek mindig fenntartani. Ennek döntő elemei voltak a zaj minimalizálása és sötétedés után a fénytilalom, de van olyan visszaemlékező, aki szerint a káromkodás sem volt megengedett. A napirend hajnali vagy kora reggeli keléssel kezdődött, estig tartott, és alakulattól függően változhatott, ám a déli órákban mindenhol bevett szokás volt a szieszta, mely az éghajlat ismeretében teljesen érthető. Huynh Nghiep így emlékezik a tábori időbeosztásra:

„Minden reggel fél hat körül kelek. Hat órakor meghallgatjuk a Hanoi Rádió műsorát. A reggeli torna után megmosakodunk és megreggelizünk. Utána munkához látunk. Fél tizenegytől fél tizenkettőig ebédelünk és pihenünk. Ezután egy óra tanulás következik. Akik tanulatlanok, azok tanulnak, akik tanult emberek, azok oktatnak. Nyáron még egy órát kapunk pihenésre, mielőtt újra nekilátunk a munkának, viszont a monszun-időszakban csak fél órát, mivel rövidebbek a nappalok. Négy további órán át dolgozunk, aztán annyi. Vacsora után még két órát tanulunk. Kilenckor ér véget a nap, akkor mindenki lefekszik.”

A tábort természetesen őrizni is kellett, vagyis őrszolgálatot is el kellett látniuk, továbbá a kiképzés és a továbbképzés sem maradhatott el, ahogy újabb tábori építmények vagy csapdák emelése és alagútrendszereik bővítése sem. A járőrözés, vagyis a környező vidék átvizsgálása is állandóan napirenden volt. Amellett, hogy ez a taktikai mozgás gyakorlására is alkalmas, az ellenség által hátrahagyott, még használható felszerelések összegyűjtésére is lehetőséget nyújtott. A rendszerint nagyobb egységekben bevetett amerikai erők például híresen fegyelmezetlennek számítottak ilyen téren: számtalan kisebb- nagyobb holmit eldobáltak járőrözés közben, amik viszont hasznosnak bizonyultak a gerillák számára. Szinte hihetetlen, hogy mi mindent összeszedtek abból, amitől a jenki bakák gondolkodás nélkül megszabadultak. Például a majdnem teljesen kimerült rádióakkumulátorok arra még alkalmasak voltak, hogy egy hozzáerősített pokolgépet működésbe lehessen hozni. Hasonló célból felszedték a Claymore-aknák robbantás után még megmaradt drótjait és kioldóit is. A kisebb fémalkatrészek (hevedertagok, biztósítószegek, stb.) robbanócsapdához vagy pokolgéphez szolgáltattak repeszeket, a nagyobb darabokból pedig fémeszközök, például evőeszközök készültek. A fém lőszeresládák tárolásra, főzésre, az alagutakban pedig emberi fekália tárolására és kihordására voltak alkalmasak, míg a faládákból egyszerűbb tábori bútordarabokat eszkábálhattak. Még a használt egészségügyi felszereléseket (kötszert, intravénás csöveket, injekciós tűket, stb.) is összeszedték, kimosták és újra felhasználták. A textilből készült holmik szálaiból pedig botlódrót készülhetett.

Dzsungelműhely...

Az összegyűjtött javak nagy része a táborokban felállított műhelyekbe került, ahol a sérült harceszközöket javították, itt készültek a helyi gyártású gránátok és egyéb robbanóeszközök, a csapdákhoz szükséges nyársak, vagy itt csomagolták ki és készítették elő az északról érkezett fegyvereket és lőszert.

...és ami itt készült

Elengedhetetlen volt a kórházrészleg kialakítása, de felszereltségük igen széles skálán mozgott. Biztonságos (vagyis „felszabadított”) területen álló, jelentősebb táborban akár röntgenkészülék is megtalálható volt, illetve az orvosok komolyabb műtéteket is elvégezhettek, de nagy általánosságban az egészségügyi ellátás színvonala alacsony maradt, és a sebesültek kínjait sokszor legfeljebb aszpirinnel csillapíthatták. (Beszédes tény, hogy a kommunista veszteségek arányosan legnagyobb részét a betegségek és az elégtelen gyógyszerellátás okozta.)

Sebesültellátás

Mivel nők is szolgáltak bizonyos egységekben, elkerülhetetlen volt, hogy párok formálódjanak, és egyes esetekben ennek terhesség vagy házasság lett a vége. Arra is volt példa azonban, hogy a parancsnokok saját alakulatukban egyszerűen megtiltották a két nem közeledését. Bár hivatalosan tilos volt, időnként örömlányokat is kerítettek a közelből, hogy kielégítsék a megfáradt harcosok szexuális igényeit, illetve állítólag és titokban, de hazafias hölgyekből is toboroztak önálló alakulatot ilyen célra, külön a magasabb rangú kádereknek, külön a legénységi állománynak.

Varroda

Az információt a lehető legszigorúbban adagolták a gerilláknak. A továbbindulási parancs ennek megfelelően a legváratlanabb pillanatokban érkezhetett. Ilyenkor alaposan álcázták a tábori építményeket és védműveket, továbbá átfésülték a tábor területét és környékét, hogy semmiféle árulkodó nyom ne maradjon utánuk, majd alkonyat után nekieredtek az őserdőnek. Minderre természetesen nem volt lehetőség, ha az ellenség hirtelen talált rájuk és ezért kellett visszavonulniuk: a Vietkong mindig átmeneti menedékként tekintett dzsungeltáboraira és a fenti helyzetben a gerillák szinte soha nem próbálták védeni ezeket a létesítményeket, inkább eltűntek a sűrűben. A rögzített állásokból felvett küzdelemben az ellenség tűzfölénye gyorsan végzett volna velük…

Dél-vietnami katona egy elhagyott vietkong táborhelyen

A sorozat első és második részében komoly hangsúlyt kapott a politikai vonal, mely a tábori élet kapcsán is említést érdemel, hiszen leginkább a harcok szünetében volt mód a gerillák politikai befolyásolására, mely a forradalmi küzdelem fontos részét képezte.

Politikai oktatás

A párt befolyása természetesen kiterjedt a harcoló alakulatokra is, így nem meglepő, hogy minden egység és alegység, még egy raj élén is csak párttag állhatott. Rajparancsnok-helyettesi rendfokozat fölé bajosan emelkedhetett az, aki ezt nem mondhatta el magáról, ugyanis ez alapján ítélték meg az egyén megbízhatóságát. A párttagság elnyerése érdekében a fiatalok az ifjúsági munkabrigádokhoz (értsd: az úttörőkhöz) csatlakoztak, ahol sor került az elsődleges politikai oktatásra: ez már párttagságnak minősült, de a hivatalos tagság persze csak ezután következett az északi Vietnami Munkáspárt vagy a déli Népi Forradalmi Párt színeiben. A felvételnél az alacsony sorból származás kifejezetten előnyös volt, noha természetesen földbirtokos vagy értelmiségi emberek is előfordultak köztük, hogy a társadalom minden rétegét képviselhessék. Ettől függetlenül utóbbiak még akkor sem mindig nyertek felvételt, ha egyébként már évek óta kitartóan küzdöttek az ügyért. Egy fogságba esett vietkong gerilla így nyilatkozott:

„Tudok valakiről, aki még 1945-ben lépett be a Viet Minh-be és azóta is harcol, de mivel földbirtokos családból származik, még mindig egyszerű partizán. Nem engedték meg neki, hogy belépjen a Pártba. Sokat kesergett ezen, mert mindent feláldozott a Pártért, még a szüleit is, de párttag nem lehet. Mikor a párttagok gyűlést tartottak, nem vehetett rajta részt, legfeljebb a közelben ácsoroghatott, így néha hallotta, miről van szó.”

A kommunista körökben gyakori káder elnevezés gyakran előkerül vietnami összefüggések között is. Így hívták nemcsak a toborzást végző gerillákat, illetve a kiképzőket, hanem rajparancsnok-helyettesi rendfokozattól felfelé minden vezetőt, vagyis mindenkit, akinek már nemcsak katonai, hanem politikai szerep is jutott azáltal, hogy alárendeltjeit felügyelte minden lehetséges értelemben (lásd később). Természetesen a ranggal elvárások is jártak, vagyis a lelkesedést, a harci szellemet és a beosztottakkal való törődést is elvárták. Aki ezt nem tudta teljesíteni, lefokozhatták, ahogy az elő is fordult a gyakorlatban.

Zászlóaljtörzsi eligazítás

A legkomolyabb befolyással rendelkező káder természetesen a szovjet minta szerint működő politikai tiszt volt, aki nagyobb hatalommal bírt a parancsnoki láncolatban, mint az azonos szinten álló katonatiszt. Még katonai döntéseket sem lehetett meghozni az ő beleegyezése nélkül, ami megint csak a politikai és a katonai vonal egybefonódásáról tanúskodik. A politikai tisztek századszinttől felfelé mindenhol jelen voltak és saját törzzsel rendelkeztek. Jelentéseket készítettek az alakulat moráljáról és teljesítményéről, elbeszélgettek a harcosokkal, meghallgatták akár egyéni panaszaikat is, lelkesítették őket, vezetői szinten tanácsadóként segédkeztek (akár kéretlenül is), de a küzdelemből is kivették a részüket, személyes példával elöl járva. Eleve nem is lehetett valakiből politikai tiszt, ha nem tüntette ki magát korábban. Általában szakaszvezetők közül válogatták őket és 6-12 hónapos képzés után kapták meg ezt a beosztást. Népszerűségük és elismertségük eltérő volt: míg a visszaemlékezésekben említenek megértő, barátságos és támogató, lényegében apaszerepet betöltő tiszteket, természetesen akadtak öntelt, kellemetlen alakok is köztük, akik soha nem nyerték el igazán az egyszerű partizánok bizalmát. Egy fiatal rajparancsnok például így jellemezte egysége politikai tisztjét:

„A politikai tisztünk dél-vietnami származású volt, kiváló ember. Kedves, mindig a megfelelő szavakat használta, sosem sértegette a bajtársakat, így mindenki kedvelte. Képzett is volt és különösen jól ment neki a politikai oktatás: tudta, hogyan kell feltüzelni az embereket. Az tették, amit mondott nekik. Hála neki a harci szellemünk nem ingadozott, mindenki elszántan készült a küzdelemre. A dezertálások száma lecsökkent. Ez jót tett az egységnek.”

Politikai gyűlésen

A vietkong gerillák harci szellemét vezetőik és bajtársaik állandó jelleggel felügyelték. Ennek három módja volt: az egyén szintjéig kiterjedő felügyelet, az önkritika eszköze, illetve a háromtagú sejtek megléte. De hogy is működött mindez a gyakorlatban?

A káderek feladatai közé tartozott, hogy alárendeltjeik fegyelmét, harci kedvét és úgy általában hangulatát figyelemmel kísérjék. Ez a magánélet teljes hiányát jelentette, hiszen egy-egy parancsnok nemcsak az adott egyénnel beszélgetett el, hanem annak társait is kikérdezte vele kapcsolatban. Mindez természetesen köztudott volt és nagyon hatékonynak bizonyult: az összetartást és a harci szellemet nemhogy rontotta volna, de javította, részben, mert a negatív gondolatokat senki nem merte továbbadni a többieknek.

Oktatáson

Az önkritikai összejöveteleket rendszeresen, illetve egy-egy jelentősebb akció után tartották. A harcosokat ennek keretében egyenként kiállították, majd feletteseik, illetve bajtársaik véleményezték teljesítményüket és harci szellemüket, pro és kontra. Az alacsonyabb rendfokozatúak nem kritizálhatták feletteseiket, illetve a párton kívüliek a párttagokat. Ezután az egyén reagálhatott a kritikára és megvédhette magát, de a lényeg az volt, hogy gyengeségeit fel- és elismerje, hogy képes legyen fejlődni. Az ilyen jellegű önvizsgálat egyébként magasabb, parancsnoki szinteken is létezett a szervezeti és vezetési fejlesztés érdekében. A módszer remekül bevált, többek között azért, mert összességében nem egyetlen embertől érkezett a kritika, hanem az egész közösség adhatott hangot véleményének, illetve mert hosszú távon nem tornyosultak fel senkiben elfojtott érzelmek, azokat szóvá tehették. Egy törzsőrmester szavaival:

„A katonák hibáinak kijavítására szerintem nem volt jobb megoldás. A kritikát elszenvedő egyén először nagyon rosszul viselte a dolgot. Aztán fokozatosan mindenki rájött, hogy a módszer működik. Minden ilyen alkalom után láthattam, hogy a fegyelem egyre jobb... Nagyon is demokratikus hangulatban teltek ezek az összejövetelek. A katonák megtanulták szigorúbban értelmezni a fegyelmet, így harci szellemük és gondolkodásuk pozitív irányban fejlődött.”

A Vietkong belső világát nagyon kevés játékfilm taglalja. A kevés kivétel közül az egyik A Vasháromszög-akció, melyben egy kissé leegyszerűsített önkritikai alkalmat is láthatunk. (Összefoglaló itt olvasható.)

A háromtagú sejt kezdettől fogva nagy hangsúlyt kapott a harcosok életében, sőt egyes források szerint a kommunista erők harci szellemének és végső soron győzelmének egyik alappillére volt. Amellett, hogy a szűkebb család érzetét keltette, a mindennapi tevékenységekben is szerep jutott neki: ez a három ember együtt dolgozott, evett, pihent és harcolt. Mivel ideálisan legalább egy veterán volt köztük, a tapasztalatok átadására is lehetőséget nyújtott. A sejten belül pedig nem léteztek titkok. Tagjai mindaddig együtt maradtak, míg a halál vagy egy súlyos sebesülés el nem szakította őket egymástól. Az egységen belüli összetartás a sejten belül kezdődött, ahogy egy őrmester is bevallotta fogságba esése után:

„A háromtagú sejt célja, hogy az emberek harci kedvét és hangulatát megerősítse. A szakasz vagy a század nem tud rendszeres összejöveteleket tartani. Viszont az ezeket alkotó sejtek minden nap, rendszeresen...”

Azonban még ez az összetartás sem tudta mindig garantálni, hogy egy partizán éveken át kitartóan küzdjön… S bár elsősorban a dél-vietnami hadsereg kapcsán emlegetik a dezertálást, az igazság az, hogy a hosszúra nyúlt és veszélyes gerillaháború közepette a Nemzeti Felszabadítási Front is sok emberét elveszítette ilyen módon. Figyelembe véve, hogy miféle életkörülményekkel és stresszel járt ez a fajta élet, nem csoda, hogy a harcok súlyosbodásával nemcsak a veszteségeik nőttek, hanem szökevényeik száma is. A konfliktus idején durván 80 ezer gerilla ment át a másik oldalra a dél-vietnami Chieu Hoi-program (jelentése: „Tárt karok”) keretében, mely amnesztiát ígért némi átnevelés fejében: közülük többen beálltak a dél-vietnami hadsereghez, illetve felderítőként az amerikai alakulatoknál is szolgáltak (Kit Carson-felderítők néven), de olyanok is akadtak, akiknek annyira elegük volt már a háborúból, hogy az első adandó alkalommal megszöktek és inkább a dél-vietnami lakosság között vegyültek el, esetleg egyszerűen hazatértek.

A fegyelmezés kérdése már csak a fentiek kapcsán is szót érdemel. Bár a kommunista háttér révén sokan automatikusan a legsúlyosabb megtorlásokra gondolnak, ha ez a téma szóba kerül, a valóságban a vétségekért korántsem járt mindig olyan szigorú büntetés. Még a dezertáláson kapott partizánokat sem lőtték feltétlenül agyon, sokkal inkább rábeszéléssel vagy ismételt politikai oktatással akartak hatni rájuk. Tudunk olyan esetről, amikor a falujukba visszatelepült gerillák után mentek bajtársaik és győzködték őket, hogy térjenek vissza egységükhöz. Amikor kitartó érvelés után sem jártak sikerrel, kénytelen-kelletlen ott hagyták őket. Mindenesetre a fegyelmi vétségekért járó súlyosabb büntetések között a visszaemlékezők a lefokozást, a párttagság felfüggesztését, továbbá a néhánynapos elzárást és magánzárkát említik. Az illetékes káder döntése alapján engedték ezután vissza őket alakulatukhoz. Az olyan hagyományosabb bűncselekmények, mint például lopás, rablás vagy gyilkosság, azonban többéves börtönbüntetést vont maga után.

A sorozathoz felhasznált főbb forrásművek:

• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• Dzsungelháború Dél-Vietnamban (írta: Wilfred Burchett; Kossuth 1965)
• Inside the VC and the NVA: The Real Story of North Vietnam's Armed Forces (írta: Michael Lee Lanning és Dan Cragg; Williams-Ford Texas A&M University Military History Series 2008)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Viet Cong Fighter (írta: Gordon L. Rottman; Osprey Publishing 2007)
• When Heaven And Earth Changed Places (írta: Le Ly Hayslip; Plume 1990)