Szervezet és hadrend

A vietnami konfliktus talán legjellegzetesebb szereplője a vietkong gerilla volt, akinek alakját a mai napig egyfajta titokzatos aura veszi körül. Az általában fekete öltözékben és zsákmányolt vagy orosz, esetleg kínai kézifegyverrel ábrázolt partizánok a dél-vietnami forradalmi küzdelem vagy felforgató tevékenység (nézőpont szerint) jelképeivé váltak. A most induló cikksorozat célja, hogy objektív képet adjon róluk, ezért szervezeti, hadrendi, fegyverzeti, taktikai és persze emberi oldalról is áttekintjük a tudnivalókat.

Vietkong tiszt tüzeli harcra embereit

A Vietkong hivatalos neve Nemzeti Felszabadítási Front (NFF), teljes nevén Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front (DNNF), de rövidítve csak "a Front". Ez egyszerre volt katonai és politikai szervezet, ami fontos részlet, mivel a vietnami kommunisták (vagy általában a kommunisták) nem választották szét a fegyveres és a politikai küzdelmet. Mindez akkori legfőbb vezetőik kapcsán is szembeszökő, hiszen nagy részük harcosként is helyt állt már a harmincas-negyvenes években, az Indokínai Kommunista Párt idejében, majd később a Vietnami Munkáspárt színeiben a franciák ellenében. A párt Központi Bizottsága pedig mindent irányított, ideértve a fegyveres erőket északon és délen egyaránt. Ez utóbbit az NFF esetében a dél-vietnami Népi Forradalmi Párt útján tette meg, déli haderejüket pedig hivatalosan Népi Felszabadító Hadseregnek nevezték. Politikai jelentőségüket kiemelendő, 1969-ben megalapították a Dél-vietnami Köztársaság Ideiglenes Forradalmi Kormányát, és az NFF nevet ezek után egyre ritkábban használták.

Az NFF zászlaja (balra) az észak-vietnami lobogó (jobbra) alapján készült: a kék sáv a "felszabadításra váró" déli országrészt jelképezte. Az 1975-ös egyesítés után természetesen az utóbbi maradt használatban.

Az NFF feladata a déli felkelés elősegítése és a dél-vietnami kormány megdöntése, illetve a két országrész egyesítésének elősegítése volt. Első tagjait a Viet Minh (az 1941-ben alakult és a franciákat legyőző Vietnami Függetlenségi Liga) északra áttelepült tagjai adták, akiket néhány éves kiképzés után visszaküldtek délre, hogy előkészítsék az ottani akciókat. Több ezer egykori Viet Minh-tag azonban délen maradt, és már korábban megkezdte az agitációt. Mellettük tevékenykedtek vagy harcoltak még más kormányellenes csoportok is, például a Cao Dai és a Hoa nevű vallási szekták, vagy a Hazafias Buddhisták Szervezete; ilyenformán a mozgalom nem kizárólag kommunista érzelmű emberekből állt. 

Elsőre kísérteties látvány, pedig csak egy a körzeti találkozóról van szó, és ezek az aktivisták azért viselnek maszkot, hogy egymás személyazonosságát megóvják arra az esetre, ha valamelyikük fogságba esne és kivallatnák. A fotó a Mekong-deltában fekvő Nam Can erdőben készült 1972-ben.

A Vietkong 1956-tól kapott egyre nagyobb figyelmet. Miután a dél-vietnami miniszterelnök, Ngo Dinh Diem elutasította a két országrész egyesítéséhez szükséges népszavazást, hozzálátott, hogy leszámoljon politikai ellenfeleivel. A szervezett bűnözés, illetve egyes katonai csoportok mellett a vietnami kommunisták is a célkeresztjébe kerültek, és sikerült is kiszorítania őket a városokból. A Fehér Ház ekkor már komolyan rokonszenvezett az antikommunista érzelmű (de a gyakorlatban távolról sem demokratikus) Diemmel, akit aztán éveken keresztül támogattak, remélve, hogy ellen tud majd állni az északról érkező "vörös áradatnak". Hanoiban eközben viták folytak, ugyanis a dél-vietnami gerillatevékenység fokozása óhatatlanul összeütközést jelentett volna az amerikaiakkal.

Dél-Vietnam felszabadítását propagáló kínai plakát

Ekkoriban Kína és a Szovjetunió még nem támogatta a harcias fellépést, márpedig az ő támogatásuk nélkül nem volt remény egy elhúzódó háború megnyerésére (anyagi és haditechnikai támogatásuk valóban jelentős tényező volt a későbbi győzelemben). A déli kommunista akciók száma 1957 elejétől mindenesetre megszaporodott, ami számos robbantásos merényletet, orgyilkosságot és egyéb "fegyveres propagandatevékenységet" jelentett, bár a hangsúly ekkor még a politikai tevékenységen volt: az agitáción, a lakosság ellenőrzés alá vonásán, és így tovább, hiszen a forradalmi háború hagyományosan politikai jellegű célokért folyik.

1957 végén már a Kreml is áldását adta minderre, vagyis a következő esztendőben a déli helyzet tovább fokozódott, már csak azért is, mert a Diem-rezsim saját intézkedései folytán egyre népszerűtlenebb lett a lakosság körében. A fegyveres küzdelem így 1959-től egyre nagyobb szerepet kapott, ezzel párhuzamosan a dél-vietnami vezetés egyre inkább megingott, illetve az amerikai támogatás fokozódott. A Vietkong létszáma ezekben az években jelentősen megnőtt, s egyre komolyabb győzelmeket arattak a gyengén vezetett dél-vietnami hadsereg ellen, miközben a kínai-szovjet támogatás nyomán megerősödő Vietnami Néphadsereg is támadásra készült. Miután az észak-vietnami reguláris erők déli beszivárgása 1964 végén megkezdődött, az amerikaiak is kénytelenek voltak harcoló alakulatokkal bekapcsolódni a háborúba, hogy megmentsék a saigoni rezsimet a bukástól... Az éveken át húzódó harcok folyamán a Vietkong súlyos fejtörést okozott az ellenségnek megfoghatatlansága folytán, ugyanakkor komoly veszteségeket szenvedett el, valahányszor hagyományos ütközetekre kényszerült, illetve amikor a CIA által szervezett Phoenix-program megtizedelte vezetőségét. A győzelemnek bizony ára volt...

A hatvanas évek elején végrehajtott gerillatámadások hosszú évekre használhatatlanná tették a dél-vietnami vasúthálózatot

A Vietkongot sokszor emlegetik dél-vietnami gerillahadseregként, mely földrajzilag helytálló, hiszen ott működött, ám szervezetileg nem teljesen korrekt. Az NFF hivatalosan az észak-vietnami vezetés utasítására jött létre 1960. december 20-án (többek között azzal a céllal, hogy ernyőszervezetként magába foglalja a már említett, déli kormányellenes, de nem feltétlenül kommunista szervezeteket is). Emiatt egyes történészek haderőként nem is választják szigorú értelemben szét a Vietnami Néphadseregtől, és ennek a megközelítésnek van is létjogosultsága, mivel a két szervezet összemosódása logisztikai és hadrendi szempontból egyébként is valós volt, hiszen 1964-től egyre többször került sor arra, hogy észak-vietnami katonákkal töltsék fel a Vietkong alakulatait (különösen a nagy veszteségekkel járó ’68-as Tet-offenzíva után), de az ellenkezőjére is volt példa.

"Látszólag két külön hadsereg volt: a VDK-é és a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Fronté. És két kormány, egy északon, egy délen. A valóságban azonban elfogadtuk, hogy egyetlen párt létezik, egyetlen hadsereg, egyetlen vezetői garnitúra és egyetlen sárga csillagos vörös zászló."
– Bui Tin, észak-vietnami ezredes

Mindenesetre a végső megoldás a két szervezet egyesítése lett, ugyanis 1975-ben, Saigon eleste után a gerillahaderő egyszerűen a Vietnami Néphadsereg része lett. Az Ideiglenes Forradalmi Kormány sem kapott szerepet az ország vezetésében: ennek részeit vagy beolvasztották az új, egységes kormányba, vagy egyszerűen feloszlatták, így aránylag kevés tisztviselőjük folytathatta munkáját az egyesített Vietnamban, de ők is inkább kevésbé jelentős posztokon. Az emiatt elégedetlenkedőket börtönbe küldték.

A győzelmet követő díszszemlén a Vietnami Néphadsereg minden alakulata képviseltette magát, rendezett egyenruhával és felszereléssel. A jeles meghívottak között ott állt Truong Nhu Tang, a Nemzeti Felszabadítási Front korábbi igazságügy-minisztere, aki türelmetlenül várta, hogy feltűnjenek a Vietkong egységei is. Végre megjelentek: "több lemaradozó század, akik piszkosak és rongyosak voltak" az észak-vietnami erőkhöz képest, és nem az NFF, hanem a VDK zászlaja alatt masíroztak.
Truong megrökönyödött, sőt megrendült. Van Tien Dung tábornokhoz, a "nagy tavaszi győzelem" tervezőjéhez fordult. "Hol vannak a vietkong hadosztályok?" – kérdezte. Dung egy hosszú pillanatig visszabámult rá, majd enyhe mosollyal annyit mondott: "A hadsereget már egyesítettük."

Az NFF-et, illetve megalakulása előtt a kommunista mozgalmat egyébként ellenfelei ruházták fel a Vietkong névvel 1956 környékén, mely eredetileg negatív felhangot hordozott és jelentése „vietnami kommunista” („Viet Nam Cong-san”), más források szerint „vietnami kommunista áruló” („Viet gian cong san”) volt. Az objektivitást megőrizendő nyilván ragaszkodnunk kellene az NFF elnevezéshez, ám a Vietkong név az évek során kivívta magának a – sokszor vonakodó – tiszteletet és a szakirodalomban is általában így utalnak rá. Ezért mindenféle sértő szándék nélkül, no meg az olvasmányosság megőrzése érdekében itt a blogon is gyakran ezt az elnevezést használjuk.  (A félreértések elkerülése végett: a mozgalmat nagy kezdőbetűvel Vietkongnak szoktam írni, annak tagját pedig kis kezdőbetűvel vietkongnak, akárcsak jelzőként.) Az amerikai katonai nyelvben több elnevezés is megragadt velük kapcsolatban. A vietkong-gerillát rövidítve gyakran emlegették „VC”-ként, illetve a rádiós nyelvezetet használva „Victor Charlie”-ként. Ennek rövidítéseként elterjedt volt a „Charlie”, a „Charles”, a „Mr. Charles” és a „Chuck”, esetleg a „Cong”.

"Victor Charlie-t" ellenfelei nagy része csak feketeruhás barlanglakónak titulálta... Az egyszerű gerilla azonban elszánt, ravasz és kitartó harcosnak bizonyult. Sok amerikai utal rá visszaemlékezésekben, hogy nem bánta volna, ha velük együtt kellett volna harcolniuk és nem ellenük.

Szervezeti jellegzetességeiket az északi kommunistáktól vették át, mind katonai, mind politikai vonalon. Körzetekre osztották az országot, tartományi és körzeti pártközpontokkal és katonai parancsnokságokkal, melyek természetesen együttműködtek, de önálló tevékenységre is képesek voltak. Itteni főparancsnokságuk neve Dél-Vietnami Központi Iroda volt, mely éveken át Saigontól nem messze, a Vasháromszögben került felállításra, de ezenkívül még három másik jelentős főhadiszállást is kiépítettek (egyet a Vietnami-középhegységben, egyet Da Nang közelében, egyet pedig a demilitarizált övezet mellett).

Vizsgáljuk meg most a szervezeti struktúra katonai oldalát. Az NFF Népi Felszabadító Hadserege több szinten szervezett haderőt foglalt magába, mely, alsóbb szintjén az egyszerű gerillahadhoz, míg felsőbb szinten egy reguláris hadsereghez állt közelebb.

Helyi erők: adott térségben működő sejtek. Közülük a falusi gerillák a nagyobb műveletekhez túl öreg vagy túl fiatal helyi lakosok voltak, akik nemigen mozdultak ki a településeikről. A harcoló gerillák már katonakorú emberekből álltak és többnyire néhány fős vagy szakaszerejű csoportokban tevékenykedtek. Helyi akciók végrehajtása (megfigyelés, csapdaállítás, ritkább esetben fegyveres művelet) volt a feladatuk, továbbá az áthaladó gerilla- és főerőket támogatták, kalauzolták, azok hadrendjébe viszont nem tartoztak bele. Könnyű, általában zsákmányolt fegyverzettel rendelkeztek. Egyenruhát nem viseltek, civil öltözéket hordtak. A „nappal földműves, éjszaka partizán” tipikus esete. A körzeti Központi Bizottságok alá tartoztak.

Regionális (vagy gerilla-) erők: általában egy tartományon belül mozgó, század- vagy zászlóaljszinten szervezett, reguláris jellegű alakulatok. Az egységek önállóan vagy összevontan is működhettek. Legtöbbjük nem volt párttag és a főerőkhöz képest kevesebb volt köztük az írni-olvasni tudó. Egyenruhát rendszerint viseltek, de szükség esetén civil ruhába bújtak. Politikai szempontból a tartományi Központi Bizottságok irányítása alatt álltak.

Főerők: reguláris jellegű, zászlóalj- és ezred-, később hadosztályszinten szervezett egységek, melyeket sokszor a délen harcoló észak-vietnami alakulatok hadrendjébe osztottak be, és egyébként az NFF Központi Bizottságának irányítása alatt álltak. Nagy részük északon kapott kiképzést, írni-olvasni általában tudtak, és jelentős részük párttag volt. Tartományközi műveletekben is bevethetők voltak, vagyis nagyobb távolságokat is megtehettek. Felszerelés és fegyverzet terén nem sokban tértek el a Vietnami Néphadseregtől, bár köztük is előfordultak olyanok, akik nem viseltek egyenruhát. Sokkal inkább illett rájuk a „katona”, mint a hagyományos „gerilla” elnevezés.

A vietkong főerők egyik alakulatának törzséről készült csoportkép

A szervezeti felépítés minden szinten hármas osztású volt. Három fő alkotott egy sejtet, három sejt egy rajt, három raj egy szakaszt, három szakasz egy századot, három század egy zászlóaljat, három zászlóalj egy ezredet, stb. Gyakran előfordult viszont, hogy létszámhiány vagy -többlet miatt például nem három, hanem kettő vagy négy szakaszt alkotott egy századot, és így tovább. Egy tipikus vietkong zászlóalj állt egy parancsnoki törzsből, három gyalogosszázadból, egy támogató századból, illetve egy híradó-, egy felderítő és egy utászszakaszból. Teljesen feltöltve 450 és 600 fő közé volt tehető a létszám, de nem volt ritka olyan időszak sem, amikor mindössze 300 főt számláltak. A reguláris és irreguláris harcoló alakulatok mellett természetesen szükség volt politikai káderekre, adminisztratív funkciókat ellátó törzsre, sőt, munkabrigádokra is.

A vietkong erők egykori létszámának megállapítása ma már lényegében lehetetlen, és nemcsak az észak-vietnami reguláris katonák besorolása miatt, hanem mert a hanoi vezetés viszonylag gyakran átszámozott egyes egységeket, hogy megzavarja az ellenséges hírszerzést. Egyes becslések szerint 1960 végén bő 35 ezer gerilla lehetett délen; az amerikaiak 1966-ban 46 ezer főre, 1973-ban pedig 25 ezerre tették a létszámukat. 

A következő rész témája a személyi állomány és a kiképzés lesz.

A sorozathoz felhasznált főbb forrásművek:

• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• Dzsungelháború Dél-Vietnamban (írta: Wilfred Burchett; Kossuth 1965)
• Inside the VC and the NVA: The Real Story of North Vietnam's Armed Forces (írta: Michael Lee Lanning és Dan Cragg; Williams-Ford Texas A&M University Military History Series 2008)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Viet Cong Fighter (írta: Gordon L. Rottman; Osprey Publishing 2007)
• When Heaven And Earth Changed Places (írta: Le Ly Hayslip; Plume 1990)