"El se tudtuk képzelni, hogy ezt a háborút elveszíthetjük..."

Egy tengerészgyalogos veterán visszaemlékezése

Öt évvel ezelőtt egy barátom elújságolta, hogy munkahelyén találkozott egy amerikai vendéggel, bizonyos Dean Smith-szel akiről kiderült, hogy a vietnami háború idején tengerészgyalogosként szolgált, és nagyon kellemesen elbeszélgettek. Több sem kellett, elkértem az illető elérhetőségét, hogy írjak neki és találkozót kérjek, sőt rögtön interjút is szerettem volna készíteni vele. Akkor még nem is gondoltam rá, hogy blogot vezessek a témáról, de úgy voltam vele, hogy jól jöhet a későbbiekben. Pár napon belül létre is jött a találkozó a Váci utca egyik hangulatos kávézójában, ahol másfél órán keresztül mesélt háborús élményeiről. Ezt az interjút vettem elő sok év után és végre begépeltem, hogy az utókor számára is fennmaradjon, természetesen Dean engedélyével, aki néhány fotóval is ellátott. Most tehát egy olyan visszaemlékezés következik, amit még biztos, hogy sehol senki nem olvashatott. Többek között rávilágít az ötven évvel ezelőtti motivációkra, melyek sok fiatalember számára nagyon is valóságosak voltak, illetve egy olyan veterán utóéletére, aki sikeresen feldolgozta háborús élményeit. (Az eredeti szöveget természetesen rövidítve és szerkesztve teszem közzé.)

mcbuildsmen.jpgAzt hiszem, a tapasztalataim nyomán értem fiúból férfivá. És a tengerészgyalogság jelmondata az volt akkoriban, hogy "A tengerészgyalogság férfiakat nevel". Jelentkeztem tehát hozzájuk és ezzel kifejezett célom volt: nem akartam, hogy besorozzanak. Mert akkoriban még működött a sorozás intézménye és ha a számodat kihúzták, menned kellett. Tehát vagy önként jelentkeztél valamelyik fegyvernemhez vagy besoroztak. Nem is gondolkodtam azon, hogy a szárazföldi haderőhöz menjek, mert nekem valahogy hiányzott belőle a kaland. Nem izgatott. De a tengerészgyalogság nagyon motiváló volt a számomra, méghozzá a hírneve folytán. A tengerészgyalogság akkor már majdnem kétszáz éve létezett. Nehezebbnek tűnt bekerülni oda, mint a hadseregbe. Azt beszélték, tényleg kemény alakulat. Én pedig jó gyerek voltam, sosem keveredtem zűrbe, nem voltak odahaza gondjaim, mint más kölyköknek. De mindig is törekedtem a kiváló teljesítményre. Cserkészként kiérdemeltem az Eagle Scout-jelvényt [az amerikai cserkészszövetségben ez a legmagasabb elismerés, amolyan "legkiválóbb cserkész"-minősítés], és számtalan más elismerést. És úgy döntöttem, hogy tengerészgyalogos leszek, ami nagy csalódás volt a szüleimnek. Két évről volt szó, akkoriban ennyit kellett letölteni a fegyveres erőknél, utána viszont a felsőoktatásba mehettem a GI Bill jóvoltából, mert a kormány támogatta volna a továbbtanulásomat, ami fontos, mivel a szüleim nem tudták volna ezt kipengetni.

És hát akkorra már 18 éves voltam, és nem tudtam, mihez kezdjek az életemmel. Gondolkodtam, hogy ügyvéd legyek, vagy régész, de arra is gondoltam, hogy hivatásos cserkész, aki a cserkészszövetség adminisztratív munkájában vesz részt. dean.jpgApám, aki most 110 éves lenne, ha élne, sosem volt katona. De a mostohaapám szolgált a második világháborúban. Igazi hazafi volt. Az ünnepnapokon mindig kivonult és részt vett az ünnepségeken. Büszke volt arra, hogy szolgált és megtette a kötelességét. Na most, a vietnami háború nem volt különösebben népszerű konfliktus. Én ezt már a legelején tudtam. De úgy gondoltam, azért vagyunk Vietnamban, hogy megállítsuk az északi kommunista agressziót. Az volt a célunk, hogy egy támogatásra szoruló országnak segítsünk megóvni a függetlenségét és elintézzük az ottani komcsikat, a Vietkongot – a Vietkong szó jelentése ugyebár "vietnami kommunista". Ők megpróbálták a déli kormányzatot elmozdítani és átvenni a hatalmat. A kommunista országok pedig támogatták őket ebben. A kormányom azt mondta, menni kell, én pedig mentem. Úgy éreztem, ha meg kell halnom, akkor a kommunizmus elleni harcban tisztességgel fogok meghalni. Nem a hazámért haltam volna meg, hanem egy kis nemzet támogatása jegyében. Hogy a szólásszabadság és az összes jog, minden, ami a demokráciára jellemző, náluk is meglegyen. 

'66 augusztusában vonultam be és '67 áprilisában érkeztem meg Vietnamba. Nagyrészt dzsungelháború volt ez, tele csapdákkal, trópusi betegségekkel, nem tudtuk, ki az igazi ellenség, mert az ellenfél nappal paraszt volt, éjszaka pedig gerilla, aki előásta a karabélyát és lőtt ránk. Akadt köztük fiatal, öreg vagy épp nő, esetleg gyerek. Nagyon nehéz volt így és nekünk, tengerészgyalogosoknak is, mert a kiképzés folyamán azt verték belénk, hogy mi vagyunk az elit elitje, a legjobbak legjobbjai, megállíthatatlanok, legyőzhetetlenek, és hát több mint 150 év háborús tapasztalata, a függetlenségi háború, az első és második világháború, meg minden, a tengerészgyalogság egyre csak nyerte a csatákat. El se tudtuk képzelni, hogy ezt a háborút elveszíthetjük. És nemrég olvastam valahol, hogy lényegében megnyertük a vietnami háborút, de a kormányunk elárult minket. De a háborúnak már vége, mind tudjuk, mi történt, és ugyanez megy Irakban. Szerintem veszíteni fogunk ott... Legalábbis nem hiszem, hogy győzhetünk. Az ottani embereink, tisztjeink kijárták a katonai iskolákat, de ki kellene járniuk a józan ész iskoláját is, hogy az ottani csatákat megnyerhessék, mert ez a háború csak húzódik, húzódik, a pénz meg csak megy rá... Vietnam dzsungelháború volt, mások voltak a körülmények, más az ellenfél.

Sokféle emléket őrizgetek Vietnamról. Kezdetben a katonai rendőrségnél szolgáltam: biztonsági őr voltam Da Nangban. Aztán az I. hadtest műveleti területére helyeztek.  Fedélzeti géppuskás lettem egy Huey csatahelikopteren: légi támogatást biztosítottunk a gyalogságnak. Ha a fiúk bajban voltak, hívtak minket, néha meg azért, hogy elszállíttassák a holttesteket, vagy a testrészeket, amik maradtak belőlük. Vagyis minden nap halált és a pusztulást láttam: naponta 20-30 tetemet, néha többet. A legdurvább napon pár százat. Hat hónap alatt több halott tengerészgyalogost láttam, mint halott vietkong-gerillát. Ezt elég nehéz volt feldolgoznom.

gunship.jpg

De aztán megint áthelyeztek, a 7. tengerészgyalogos ezred 1. zászlóaljába, a "Suicide Charley"-ba. Lövész lettem. Nappal őrjáratokat csináltunk, éjszaka lesállásba mentünk. Néha úgy szakadt az eső, hogy nem láttad magad előtt a kinyújtott kezedet. Csak gyalogoltunk az istenverte esőben. Ha elővettél egy szappant, akkor simán megfürödhettél benne. De persze nem csináltuk, mert a szappan szagát egy mérföldről is ki lehetett szagolni. A lába meg mindenkinek lerohadt, mert állandóan a rizsföldeken caplattunk. Néha aztán ránk lőttek valahonnét egy karabéllyal, mi meg tüzet nyitottunk és letaroltuk a környéket.

suicide_charlie.jpg

A Csillagok és Sávokból tudtuk, hogy odahaza fokozódik a háborúellenes hangulat, a hazatérő katonákat leköpdösik, csecsemőgyilkosnak nevezik, meg egyesek Kanadába szöknek, hogy elkerüljék a sorozást – mindez nagyon lehangoló volt. Hazatérésem után évekig nem beszéltem a háborúról, nem taglaltam, hogy mit tettem, hány holttestet láttam. Akik sosem jártak háborúban, kérdeznek olyat, hogy hány embert öltem meg. És ez szörnyű. Azt tudom csak válaszolni, hogy nem tudom, nem emlékszem. Biztos, hogy sokat, elvégre egy M-60-os géppuskám volt. De hogy lehet ezt megtenni? Hogy veszed el valakinek az életét? Egyszerűen nem emberként nézel rájuk, hanem állatként, vadállatként, elpusztítandó lényekként.

Biztos voltam benne, hogy meg fogok sebesülni, de nem tudhattam, mikor és mennyire súlyosan. De teljesen biztos voltam benne. És mikor megtörtént, megdöbbentem. Mert ha önmagunkra gondolunk, eszünkbe sem jut, hogy bajunk eshet. De egyetlen pillanat és történik valami, ami egészen átírja életünk hátralevő részét. Csakhogy erre nem gondolunk.

Velem ez azután történt, hogy levelet kaptam a barátnőmtől. Azt írta, szakítani akar velem, van egy új barátja. Bekattantam. Agresszív lettem. Rambo lett belőlem. Vagy Bruce Willis. Vagy Schwarzenegger. Egy gép. Ekkor trafáltak el. A törzsemet és a lábamat érték a lövések. Vér folyt a hátamból, a mellkasomból, nem tudtam levegőt venni, körülöttem meg ordítozó vagy halott emberek. A szívem háromszor is megállt, de ott volt egy felcser, ő háromszor is újraélesztett. Közben három bordámat is eltörte. Mikor harmadszor állt le a szívem, úgy éreztem, lebegek az égen és kinyújtom a karom, mire egy hatalmas kéz lenyúl értem a felhők közül. És akkor hirtelen magamhoz tértem: egy kórházban voltam. Szeptember 8-án sebesültem meg és a következő januárig a kórházban maradtam.

Testileg és lelkileg sérülten értem haza, de ma már teljesen rendben vagyok. Fegyvert nem vettem azóta a kezembe. Még sportfegyvert sem. A leszerelés után egyetemre mentem, de a lelkesedésem nem tartott sokáig. Az egyik tanárt nagyon nem bírtam, állandóan megjegyzéseket tett a háborúra. Úgyhogy nem akartam a része lenni. Ehelyett elkezdtem dolgozni egy vállalatnál és lassan emelkedtem felfelé. Aztán, ahogy az amerikai álomban is szerepel, elvettem a szomszéd leányzót, és egy év múlva már az első gyermekünket várta. Több lehetőségem is lett volna a munka frontján, de végül saját céget alapítottam. Szerencsére voltak, akik segítettek ebben. Jól ment az üzlet.

Díszvendégként ott voltam két évvel ezelőtt a tengerészgyalogság születésnapi bálján, és azt mondtam az összegyűlt tengerészgyalogosoknak, hogy nincs szükségem senkire, aki a képembe mondja, hogy a vietnami háború tévedés volt, meg sem kellett volna történnie, helytelen háború volt – nem akarom, hogy sajnáljanak miatta. Mert állandóan ezt hallom, mivel az emberek valahogy nem értik a vietnami konfliktus lényegét. Ha megértenék azt, mit kellett kiállnom, mikor leszakadt testrészeket kellett összeszednem, mikor emberekre lőttem, akik visszalőttek, akkor tudnák. De nem tudják, mi minden történt velem odaát.

graduation.jpg

A tengerészgyalogság hasonlít a többi fegyvernemhez olyan értelemben, hogy életed végéig hordozod magadban az emlékét. Egyesek szerint olyan, mint egy hatalmas klub. Mások szerint egyszerűen nekünk a legjobb a világon a PR-unk. Az alakulat 1775 óta létezik, mottója "Semper Fidelis", vagyis „Hűen mindhalálig”. Ha valami zűr adódik, mi megyünk elsőként, mi kaparjuk össze a szemetet, a flotta viszi ki, aztán jön a hadsereg, hogy fenntartsa a békét. De a tengerészgyalogság az első. Nálunk alapvetően mindenki lövész, a bakától a tábornokig, akár pilóta vagy, akár írnok. Fura, mert épp ma reggel olvastam egy barátom levelét, aki ezredes Pensacolában. Pár éve együtt ittunk egy bárban és láttam néhány fiatal srácot az asztalnál. A hajuk rövidre volt nyírva, mint a tengerészgyalogosoknak. Rá is kérdeztem, ők meg rávágták, hogy tengerészek, de a hajójukon van elég tengerészgyalogos. Őket fél-tengerészgyalogosoknak szokták titulálni. Mert, hogy nem gyalogosok. Ez érdekes, mert 45 évvel ezelőtt, mikor én szolgáltam, ugyanez a hozzáállás uralkodott. A gyalogság a kemény, sárdagasztó fajta, aki pedig meg akarja úszni, az megy a csapatrepülőkhöz, a flottához vagy máshova.

Hadd mutassam meg a szolgálati igazolványomat. Már nem vagyok aktív, de ha ezt felmutatom, beléphetek bármely katonai támaszpontunkra. Szinte ingyen ehetek az étkezdében, beülhetek a moziba, kedvezménnyel vásárolhatok benzint... Érdemes megnézni, mi van a lejárati dátumhoz írva: "korlátlan ideig érvényes."

Ami a háborús filmeket illeti, szerintem mindegyikben van hiteles és kitalált részlet. Az egyik olyan dolog, amit szinte mindig elrontottak a vietnami filmekben, a sisak állszíja. Az állszíj bevetésen mindig be volt csatolva. Hollywodi ökörség, hogy állandóan kicsatolva viselik... De vannak azért jó filmek. Az újabbak esetében már megtanulták, hogy a katonai szakértőkre hallgassanak, akik vettek részt igazi ütközetben. A hős alakulat például elég hiteles. Vagy ott van a Ryan közlegény megmentése. Mikor először beültem rá, nem tudtam végignézni, ki kellett jönnöm, rögtön az elején. Annyira intenzív volt az élmény, amit okozott. A végén nagyon megfogott az a jelenet, mikor a megöregedett Ryan megkérdezi a feleségétől, hogy jó férj, jó ember volt-e. Mert ha annyian meghalnak és te életben maradsz, ez szíven talál. Mert sok halottat láttam. És ők sosem öregedtek meg, sosem nőttek fel igazán, sosem tapasztalták meg, amit én. Miért én maradtam életben, miért nem ők? A poszttraumatikus stressz ennek a feldolgozásáról szól.